A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Pál apostol: származása, neveltetése, elhívatása  

Szeptember 5. – szombat délután

Az Úr megmondta neki megtérésekor, hogy szolgája lesz a pogányok között, „hogy megnyissad szemüket, hogy a sötétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által” (Csel 26:18). Az angyal pedig, aki megjelent Anániásnak, ezeket mondta Pálról: „Ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt.” (Csel 9:15) Végül Pálnak is, amikor a jeruzsálemi templomban imádkozott, angyal jelent meg, ezzel a paranccsal: „Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.” (Csel 22:21)

Így bízta meg az Úr Pált, hogy a pogány világ nagy misszióterületére menjen. Erre a nagy horderejű, széles körű, nehéz munkára úgy készítette elő, hogy szorosan összekapcsolódott vele. Elragadtatásban megnyitott szeme előtt elvonultatta a menny gyönyörű és dicső képeit. Isten Pált bízta meg azzal a feladattal, hogy „azt a titkot... mely örök időktől fogva el volt hallgatva” (Rm 16:25) – „az Ő akaratának titkát” (Ef 1:9) – kinyilatkoztassa. Pál apostol Isten szolgájának nevezte magát, és önnönmagáról szólva így folytatta: „Nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát. És hogy megvilágosítsam mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, mely elrejtetett örök időktől fogva az Istenben, aki mindeneket teremtett Jézus Krisztus által; azért, hogy megismertettessék most a mennybéli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége, amaz örök eleve elvégzés szerint, amelyet megcselekedett Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Ef 3:5–11) – Az apostolok története, 159–160. o.

A legelsők között áll Pál azok közül, akiket elhívtak Krisztus evangéliumának prédikálására, minden igehirdető előtt a hűség, az odaadás és a fáradhatatlan munka példaképe. Tapasztalatai és tanítása a prédikátori tisztség szentségét illetően gazdag forrás és ösztönző erő mindazok számára, akik az evangélium szolgálatában állnak.

Pál, megtérése előtt, ádáz ellensége és üldözője volt Jézus követőinek. Amikor azonban Damaszkusz kapujánál a hang szólt hozzá, a menny fénysugara behatolt lelkébe, a kinyilatkoztatásban, amelyet a Megfeszítettről ott és akkor nyert, felismerte, aki hivatott volt egész életét megváltoztatni. Ettől a pillanattól kezdve a dicsőség Ura iránti szeretet képezte életének legnagyobb célját, akinek szentjeit oly irgalmatlanul üldözte. Rábízták „ama titok kijelentését, amely örök időktől kezdve el volt hallgatva” (Rm 16:25). „Ő nékem választott edényem – jelentette ki az angyal, amikor megjelent Anániásnak –, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt.” (Csel 9:15)

Pál hűsége Megváltója iránt sohasem ingott meg szolgálata hosszú ideje alatt. „Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna – írta a filippibelieknek –, de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtem, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlve célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnan felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3:13–14) – Az evangélium szolgái, 58. o.

Szeptember 6. – vasárnap. – A tárzuszi Saulus

A zsidó vezetők közül, akiket az evangélium hirdetésének sikere különösen felrázott, kitűnt a tárzuszi Saulus. Születésénél fogva római polgár, származása szerint pedig zsidó volt. Képzettségét Jeruzsálemben, a leghíresebb rabbiktól szerezte. „Izrael nemzetségéből, Benjámin törzséből való.” „Zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus. Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen” volt (Fil 3:5–6). A rabbik nagy jövőjű ifjúnak tartották, és szép reményeket fűztek hozzá, mint a régi hit tehetséges és buzgó harcosához. A magas tanács tagjául való kinevezése még jobban emelte tekintélyét és befolyását. – Az apostolok története, 112. o.

Valós áldozatot hozott a népek apostola, amikor lemondott farizeusi karrierjéről a Krisztus evangéliuma javára? Mi azt mondjuk, hogy nem. Saulus határozottan lemondott a gazdagságról, a barátokról, a társadalmi státuszról, a megbecsülésről, a rokonairól, akiket őszintén, forrón szeretett. Nevét és sorsát végérvényesen Isten népével kapcsolta össze, mely népet addig alsóbbrendűnek tartott, a társadalom söpredékének. De Krisztus kedvéért mindenről lemondott.

Igyekezete minden tanítványét felülmúlta, a bántalmazások, amelyekben része volt: számtalanok. Megvesszőzték, megkövezték, több hajótörést is szenvedett, sokszor sodródott halálközeli helyzetbe. Veszélyben volt szárazföldön és vízen, városokban és puszta helyeken, támadták gonosztevők, de sajátjai is. Lankadatlan volt küldetésében gyengeségei, a bajok, virrasztások, zord idő, hiányos öltözet ellenére… Amikor a vérszomjas Néró előtt állt, senki sem volt mellette…

Pál az igazi keresztény példaképe volt, mert ő Isten dicsőségére élt. „Mert nékem az élet Krisztus” (Fil 1:21) – mondta. – Our High Calling, 363. o.

Akik szeretik Jézust és a lelkeket, akikért meghalt, békességre törekszenek. Vigyázniuk kell viszont, hogy a nézeteltérések elsimítása közben ne mondjanak le az igazságról, az összetűzések elkerülésére tett erőfeszítéseik során ne tévesszék szem elől az elveket. Amilyen mértékben közelednek a krisztusi modellhez, és lelkük, cselekedetük megtisztul, a keresztények érezni fogják a kígyó mérgét. Az engedetlenség fiainak ellenállását a lelki kereszténység szítja… Nem nevezhető békének és harmóniának az az állapot, amely nézeteltéréseket elkerülendő kölcsönös engedmények eredménye. Amikor emberek között különböző vélemények hangzanak el, néha ajánlott a kompromisszum, azonban a harmónia kedvéért az elvekből egy jottányit sem szabad engedni! – Review and Herald, 1900. január 16.

Szeptember 7. – hétfő. – Pál, az ember

Máshol ezt írja Pál: „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb a teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik hisznek őbenne az örök életre. Az örökkévaló királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön-örökké! Ámen!” (1Tim 1:15–17)

Pál töltötte-e azzal értékes idejét, hogy az embereknek elmondja, milyen súlyos visszaélések áldozata volt? Nem, a figyelmet saját magáról mindig Jézusra terelte. Nem saját boldogsága volt a célja, mégis boldog volt… „Telve vagyok vigasztalódással, felettébb való az én örömöm minden mi nyomorúságunk mellett.” (2Kor 7:4) Élete utolsó napjaiban pedig, amikor egyértelmű volt számára, hogy mártírhalál lesz a sorsa, elégedetten mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim 4:7) Tekintetét a halhatatlan jövő felé irányította, mely egész életpályáját ihletésként befolyásolta, és hittel jelentette ki: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megad nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” (2Tim 4:8) Micsoda nemes hit!

Pál az igazi keresztény példaképe. Isten dicsőségéért élt… „Mert nékem az élet Krisztus.” (Fil 1:21) – Our High Calling, 363. o.

Az emberiség legnagyobb tanítója, Pál elfogadta egyaránt a legszerényebb és a legmagasabb rendű kötelességeket. Felismerte a fizikai és a szellemi munka szükségességét, és kézműves foglalkozással tartotta fenn magát. Miközben a művelődés nagy központjaiban hirdette az evangéliumot, a sátorkészítő ipart folytatta. Efézus véneitől a következő szavakkal búcsúzott el: „A magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.” (Csel 20:34)

Pál nagy szellemi képességekkel rendelkezett, és élete ritka bölcsesség erejét bizonyította. Olyan bölcsessége volt, ami képes a gyors meglátásra, és szívbeli együttérzést tud nyújtani, ami az embereket egymáshoz közelíti, és azt a vágyat oltja beléjük, hogy felébressze jobbik természetüket, és értelmesebb életre lelkesítse, ihlesse őket. – Előtted az élet, 66. o.

Szeptember 8. – kedd. – Saulustól Pálig

A rabbik kérkedtek felsőbbrendűségükkel nemcsak más országok népei, hanem saját népük előtt is. Római elnyomóik iránt féktelen gyűlöletet éreztek, és azt az elhatározást ápolták magukban, hogy nemzeti felsőbbségüket fegyveres erővel szerzik vissza. Jézus követőinek békeüzenete annyira ellentétben állt becsvágyó érveikkel, hogy gyűlölték és halálra adták őket. Az üldözések legádázabb és legkérlelhetetlenebb irányítója és végrehajtója Saulus volt…

Damaszkusz kapujánál a megfeszített Krisztus látomása megváltoztatta Pál egész életét. Az üldözőből tanítvány, a tanítóból tanuló lett. A sötétség napjai, melyet magányában töltött Damaszkuszban, éveknek feleltek meg tapasztalatában. Az elméjében elraktározott ószövetségi Írásokat tanulmányozta, és Krisztus volt a tanítója. A természet magánya az ő számára is iskolává vált. Arábia pusztaságába ment, hogy tanulmányozza az Írásokat, és Istentől tanuljon. Megüresítette lelkét az előítéletektől és hagyományoktól, amelyek addigi életét alakították, és befogadta az igazság forrásából eredő tanítást. Későbbi életét az önfeláldozás elve, a szeretet szolgálata ihlette. Így szólt: „Mind a görögnek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.” „Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket.” (Rm 1:14; 2Kor 5:14)

A keresztben összpontosul Isten minden kinyilatkoztatása, ami az ember iránti szeretetét hirdeti. Hogy ez igazán mit jelent, azt nyelv nem tudja kifejezni, toll képtelen leírni, emberi értelem nem foghatja fel egészen. A Golgota keresztjét szemlélve csak ennyit tudunk mondani: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16)

A mi bűneinkért keresztre feszített Krisztus, a halálból feltámadt Krisztus, a mennybe szállt Krisztus – ez a megváltás tudománya, amit ismernünk és tanítanunk kell. – A nagy Orvos lábnyomán, 423–424. o.

Minden megtért léleknek küldetése van. Kegyelmet kell kapnunk, hogy gazdagon kegyelmet adhassunk. Meg kell engednünk a Hajnalcsillag fényének, hogy az önzetlenség és önfeláldozás cselekedetei által kiárassza világosságát. Kövessük Krisztus példáját, melyet élete és jelleme által nyújtott számunkra. Életerőt adó nedvet kell felszívnunk ebből a gyökérből, hogy sok gyümölcsöt teremhessünk. Minden léleknek, aki meghallotta a menny hívását, tovább kell azt adnia mindenkinek, akivel csak kapcsolatba lép, mondva: „Jöjj!”

Jézus szívben lakozó szeretete mindig kedves együttérzést fog tanúsítani azon lelkek iránt, akikért oly nagy árat fizetett. „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1Jn 3:18) Nincs keresztény, aki ne tanúsítana szeretetet…

Minden igazi hívő felfogja a Hajnalcsillag sugarainak fényét, és továbbítja a sötétségben élők felé. Nemcsak hogy beragyogják a szomszédságukban uralkodó sötétséget, hanem egyházként távoli területekre is kiterjesztik a világosságot. Az Úr elvárja, hogy minden ember megtegye a kötelességét. Bárki csatlakozzék az egyházhoz, eggyé kell válnia Krisztussal a világosság terjesztésében, munkatársa kell, hogy legyen a világ megmentésében. – This Day With God, 327. o.

Szeptember 9. – szerda. – Pál a misszióterületen

Pál elbeszélte a thesszalonikai zsidóknak korábbi buzgalmát a ceremoniális törvény érdekében, továbbá csodálatos élményét, melyet Damaszkusz kapui előtt élt át. Megtérése előtt bizalmát öröklött szentségére, hamis reménységre alapította. Hitét nem Krisztusba vetette, hanem formaságokban és ceremóniákban bízott. A törvény iránti nagy buzgalma távol állt a Jézusba vetett hittől, és ezért értéktelen volt. Amikor azzal dicsekedett, hogy a törvény pontjainak betartásában mennyire feddhetetlen, tulajdonképpen az Üdvözítő ellen lázadt fel, aki a törvényt naggyá és dicsővé tette.

Megtérése időpontjától kezdve azonban minden megváltozott. A názáreti Jézus, akit üldözött, megjelent neki, mint a megígért Messiás. Az üldöző felismerte benne Isten Fiát, aki a prófécia szerint lejött a földre, és életével betöltötte a Szentírást minden részletében.

Mikor Pál szent bátorsággal hirdette az evangéliumot a thesszalonikai zsinagógában, világosság áradt a jelenlevőkre. A templomi szolgálattal kapcsolatos szokások és ceremóniák tulajdonképpeni jelentőségét megértették. Lelkesedéssel beszélt Krisztus földi működéséről, majd a szentek szentjében végzett szolgálatáról. Sőt, ezeken felül rámutatott arra is, amikor Isten, közbenjárói tisztségének befejezése után, hatalommal és dicsőséggel visszatér a földre, hogy itt országát felállítsa. Pál hitt Jézus visszajövetelében; az ezzel az eseménnyel összefüggő tényeket oly világosan és elevenen vázolta, hogy hallgatói közül sokan kitörölhetetlen benyomást nyertek. – Az apostolok története, 228–229. o.

Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: „Nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába.” (Fil 2:16) Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha nem teljesítené kötelességét, és ha a gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, a prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az élet Igéjét hirdethessék. Tudta, hogy „szabályra új szabály, parancsra új parancs” épül; itt egy kicsi, ott egy kicsi. Így kell tanítani őket az Úr művében való tevékenykedésre.

Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben „kiábrázolni Krisztust”. A mennyek országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán a gyülekezet az isteni jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése – amikor elragadtatott a harmadik mennybe –, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban, mind levélben kérte, akik elfogadták Krisztust, „hogy legyenek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette… mint csillagok e világon”, akik „az életnek beszédét tárják eléjük” (Fil 2:15–16). – Az apostolok története, 206–207. o.

Szeptember 10. – csütörtök. – Misszió és nemzeti sokszínűség

Szinte minden keresztény gyülekezetben voltak született zsidók, akiket a zsidó tanítók könnyen megkörnyékezhettek, s általuk betörhettek az illető közösségbe. Mivel szentírási érvekkel nem támadhatták a Pál által hirdetett hitelveket, a leggátlástalanabb módszerekhez folyamodtak tekintélye csorbításához. Azt állították, hogy Pál nem volt Jézus tanítványa, következésképp semmilyen megbízást nem kapott tőle, és olyan tanokat hirdetett, amelyek ellentétesek a Péter, Jakab és a többi tanítvány által terjesztett tanokkal. Ily módon a judaizmus hírnökei sok megtért lélekben kételyt ébresztettek az apostollal szemben. Miután ezt elérték, visszacsalták őket a ceremoniális törvények megtartásához, ami szerintük lényeges volt az üdvösség szempontjából. A Krisztusba vetett hitet és a Tízparancsolatnak való engedelmességet csekély jelentőségűnek tekintették. Így a széthúzás, hitehagyás és érzékiség gyorsan teret nyert a galáciai hívők között.

Pál lelke zaklatott volt, látva a gonoszt, mely e gyülekezetek egységét, létét veszélyeztette. Rögtön írt a galáciabelieknek, s levelében szigorúan megfeddte mindazokat, akik a hamis tanokat követve eltávolodtak a hittől…

Még a legjobb emberek is súlyos hibákat követhetnek el, ha egyedül hagyják őket. Minél több felelősség nehezedik az Isten által választott emberi eszközre, minél magasabb tisztsége van, melynek folytán utasításokat adhat, ellenőrizhet, annál több hibát fog elkövetni, és tévútra tereli az elméket és a szíveket, ha nem haladnak figyelmesen az Úr útján. Antiókiában Péter eltért az egység elveitől. Pálnak szembe kellett szállnia ártó befolyásával. E tanulság célja, hogy a vezető pozíciót betöltő személyek tanuljanak ebből, és ne mondjanak le az egység elvéről.

Nem furcsa, hogy – miután oly sokszor elbukott és rehabilitálták, miután hosszú szolgálatot végzett Krisztusért, miután közelről megismerte Őt, és elveit tisztán, félreérthetetlenül tanította, miután ki lett képezve, és mennyei talentumokban részesült, és nagy befolyása volt az Ige bemutatásában – Péter eltekintett az evangélium elveitől az emberektől – az emberek tisztelete elveszítésétől – való félelmében? Nem furcsa, hogy megingott, és köpönyegforgató lett? Isten tegyen tudatossá minden vezetőt, hogy egyedül képtelen biztonságosan a kikötőbe vezetni a hajót. Jézus kegyelmére van szüksége minden nap. Csakis az Ő páratlan kegyelme őrizheti meg lábunkat a botlástól. – Adventista Biblia-kommentár, 6. kötet, 1108–1109. o.

Szeptember 11. – péntek

További tanulmányozásra: Az apostolok története, 196. o.