SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 8:5-13; 15:21-28; Márk 5:1-20; Lukács 17:11-19; János 4:4-30; 12:20-32

„Ímé, az én szolgám, akit választottam, akit szeretek, és akiben gyönyörködöm. Lelkemet adom neki, és ítéletet hirdet a pogányoknak” (Mt 12:18, ÚRK).

Érdekes, hogy első éveiben Jézus az ideje nagy részét Galileában töltötte, amit úgy neveztek: „a pogányok Galileája” (Mt 4:15), bizonyára a tartományban jelenlévő idegen hatás miatt. Jézus ebben a térségben, Názáretben töltötte a nyilvános szolgálata előtti évek többségét. Názáret a római csapatok és a kereskedők karavánjai által használt fő utak közelében helyezkedett el. Ebből következően Jézus bizonyára egész gyermekkorában kapcsolatba került nem zsidó származású emberekkel (és akkor még nem említettük az Egyiptomban töltött időt).

Miután Názáretben elutasították (lásd Lk 4:16-31), szolgálatának központját a kozmopolita városba, a galileai Kapernaumba tette át. A pogányokkal és az ő világukkal való találkozásai jelentős hatást gyakoroltak szolgálatára és tanítására. Még ha figyelmét Izraelre összpontosította is, törődött a szélesebb világgal. A keresztsége és mennybemenetele között eltelt több mint három év alatt Jézus legalább hatszor került közvetlen kapcsolatba más népek tagjaival. A héten ezeknek a találkozásoknak az evangéliumi beszámolóit tekintjük át.

Jézus korában az ókori Izraelt három tartományra osztották: Galileára, Samáriára és Júdeára. Samária Galilea és Júdea között helyezkedett el. A samaritánusok imádták Izrael Istenét, viszont idegen országok pogány isteneit is. Samária ideális kezdő misszióterület volt az apostolok számára, mert földrajzilag közel volt Izraelhez.

Mit tanulhatunk Jn 4:4-30 szakaszának történetéből arról, hogyan tett Jézus bizonyságot azoknak, akik nem voltak zsidók? Hogyan lépett túl a tradíció szabta kereteken azért, hogy hasson erre az asszonyra?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A samaritánus asszony figyelt, jól ismerte népe történelmét és értelmes kérdéseket tett fel. Kérdéseivel ő irányította a beszélgetést. Jézus viszont azokat a kérdéseit és kijelentéseit választotta, amelyek lelki értelemben az asszony hasznára lehettek. Egyedül akkor változtatta meg a beszélgetés menetét, amikor mondta az asszonynak, hogy vigye oda a férjét, pedig tudta: nem volt férjnél és már több férfivel élt. Még ha ettől a nő kényelmetlenül is érezte magát, Jézus számára ez a kérés nyitott utat arra, hogy felvegye vele a kapcsolatot. Így Jézus eredményesen tudott bizonyságot tenni neki.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, amiről Jn 4:27 verse számol be. A tanítványok megdöbbenve látták, hogy Jézus az idegen asszonnyal beszélget. A Mester több zsidó szokást is áthágott: először is, inni kért a samaritánus nőtől, másodszor egyedül maradt vele. Izraelben egy férfit nem láthattak egyedül egy nővel, csak ha családtagja volt az illető. Izraelben Jézus a zsidó szokások szerint élt, Samáriában viszont, kívül a zsidók területén, már nem kötötték azok a tradíciók. Másutt azt is láttuk, hogy Jézus különbséget tett az emberi hagyományok meg Isten parancsai és törvényei között.

Milyen messze vagyunk hajlandóak elmenni a „komfortzónánktól” mások szolgálata érdekében? Milyen messze kellene elmennünk?

Olvassuk el Mt 8:5-13 szakaszát (lásd még Lk 7:1-10)! Hogyan lehet még a legszélesebb kulturális szakadékot is áthidalni az evangélium érdekében? Mit tanulhatunk erről ebből a történetből?

Kapernaumban egy századosi rangú római katonatiszt (100 ember parancsnoka) kereste meg Jézust. A zsidók rossz szemmel nézték az elnyomó római hadsereget, és sok római gyűlölte a zsidókat. Az óriási kulturális és politikai szakadékok ellenére látjuk, hogy milyen közeli kapcsolatba került ez a római a zsidókkal.

Lukács beszámolója szerint a százados kérte „a zsidók véneit” (Lk 7:3), hogy vigyék el hozzá Jézust. Csodák csodája, ők ezt meg is tették, kérték Jézust, hogy menjen és gyógyítsa meg ennek az embernek a szolgáját. Kik voltak ezek a vének? A szövegből nem derül ki, de úgy tűnik, hogy másként viszonyultak Jézushoz, mint a többi vezető.

A százados nyilván hívő ember volt. „…csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám” (Mt 8:8) – mondta Jézusnak, elképesztő módon tanúsítva belé vetett hitét. A százados „nem várta meg, hogy maguk a zsidók elfogadják Jézust, aki Messiásnak vallja magát. Amikor a »világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert« (Jn 1:9), erre a férfira ráragyogott, és ő – bár kívülálló volt – felismerte Isten Fiának dicsőségét” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 261. o.).

A százados értette és tiszteletben tartotta a zsidók vallási érzékenységét. Tisztában volt azzal is, hogy a törvény értelmében zsidók nem léphettek be pogányok házába. Ezért kérte, hogy Jézus csak távolról segítsen neki. A szolga meggyógyult, a pogány százados hite elnyerte jutalmát. Jézus rámutatott, hogy a százados annak a nagyszerű napnak az előképét adta, amikor majd a Messiás lakomáján a világ minden részéről származó emberek csatlakoznak a zsidó pátriárkákhoz.

Sok dologra emlékezhetünk a csodálatos gyógyítás történetéből, arra mindenképpen, hogy az óriási kulturális különbségek sem tarthatták távol egymástól a zsidókat és ezt a római katonát. Hogyan kell megtanulnunk felülemelkedni minden kulturális különbségen (jó lelkiismerettel), hogy mások szolgálatára lehessünk? Milyen tanulságokat találunk ebben a történetben erre vonatkozóan?

Olvassuk el Mk 5:1-20 és Mt 15:21-28 verseit! E történetek tanúsága szerint hogyan viszonyult Jézus más népek tagjaihoz? Hogyan értsük azt, amit a kánaáni asszonynak mondott? Mit tanulhattak a tanítványok abból, hogy Mesterük azokon az embereken is segített, akik nem tartoztak a szövetséges néphez?

Gadara vidéke a Galileai-tenger keleti partján volt. Ez a terület korábban görög fennhatóság alá tartozott, majd a Római Birodalom Júdea tartományához csatolták. A gadarai férfi nyilván megszállott volt, akinek az állapota borzalmas módon nyilvánult meg. Valóban isteni segítségre volt szüksége, amit meg is kapott. Megszabadítása pogány területen történt – ezt a disznók jelenléte is alátámasztja. Érdekes megfigyelni az emberek reakcióját az anyagi kár láttán, amikor a disznócsorda vízbefulladt. A város lakói kérték Jézust, hogy hagyja el a környéküket. Jézus pedig azt mondta a gyógyult embernek, hogy maradjon ott. Neki kellett a saját népe között tanúskodni Jézusról. Kétségtelen, hogy megváltozott élete a szavainál is erősebb bizonyságtételnek számított.

A másik esetben arról hallunk, hogy a szidóni asszony lánya „az ördögtől gonoszul gyötörtetik” (Mt 15:22). Az asszony kánaáni volt, ez is mutatja, hogy az a vidék kulturális olvasztótégelynek számított. Kánaáni ősei akkor kerültek oda saját hazájukból, amikor Józsué vezetése alatt Izrael örökül vette azt a területet. Ebben az esetben ismét látható, hogy Jézus azokhoz is odafordult, akik nem Izrael népéhez tartoztak.

Jézus elég élesen szólt az asszonyhoz, népét a kutyákhoz hasonlította, amivel próbára tette a hitét. Így aztán megmutatkozott a nő alázatos készsége, hogy elfogadja a kellő segítséget.

„A Megváltó elégedett. Megpróbálta a nő hitét. Úgy bánt az asszonnyal, hogy megmutatta, akit kivetettek Izraelből, többé már nem idegen, hanem gyermek Isten házanépe között. A gyermek kiváltsága, hogy osztozzék az Atya ajándékaiban. Krisztus most teljesíti kérését, és befejezi a tanítványoknak adott leckét” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 337. o.).

A tanulság – ellentétben azzal, ahogy addig értették –, hogy az evangélium nemcsak a zsidóknak, hanem a többi népnek is szól.

Milyen tanulságokat találunk Lk 17:11-19 szakaszának történetében, bármilyen legyen is a származásunk, bármelyik néphez tartozzunk is?

_____________________________________________________________

Figyeljük meg először is, hogy ezek a szegény emberek mind hallottak Jézusról. A nevét és a titulusát kiabálva könyörögtek a segítségéért. Az is érdekes, hogy nem gyógyultak meg ott, rögtön. Jézus azt mondta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papoknak, amint azt 3Móz 14:2 megszabta. Ők pedig megfordultak és elindultak, bizonyítva, hogy hittek benne és gyógyító erejében.

Viszont csak a samaritánus fejezte ki háláját azért, amit Jézus érte tett. A többi kilenc nem felejtett el a papokhoz menni, de arra már nem figyeltek, hogy a Gyógyítónak köszönetet mondjanak. Amint a szövegből következtethetünk rá, a samaritánus férfi már azelőtt visszafordult, hogy a papokhoz ért volna. A szakasz nem mondja meg kifejezetten, hogy a többiek zsidók voltak, de a helyszín alapján valószínűsíthetjük. Lukács is külön megemlíti, hogy a hálás férfi samaritánus volt, ezért mondta róla Jézus: „ez az idegen” (Lk 17:18). Mindezek alapján valószínű, hogy a többi kilenc izraelita volt. A zsidók általában nem tartottak kapcsolatot samaritánusokkal, de a betegség miatt felülemelkedtek az elválasztó falakon. A közös baj és tragédia, Albert Schweitzer szavaival élve „a szenvedés közössége” ledöntötte a nemzetiségek közötti válaszfalat. Mindnek megtisztításra, gyógyításra, megmentésre volt szüksége, ez vitte őket együtt Jézushoz. Ám szolgálata során Jézus elsősorban nem a samaritánusokra és más idegen népek tagjaira figyelt: „Nem küldettem, csak Izráel házának elveszett juhaihoz” (Mt 15:24). Először szilárd missziós bázist akart alapítani a zsidók között, ugyanakkor szolgálatával mindvégig azt erősítette a követőiben, hogy az evangéliumnak az egész világra el kell jutnia. Ők ezt ugyan csak a feltámadása után értették meg, de Jézus már azt megelőzően is több mindent megtett, amivel rá akarta ébreszteni a tanítványait, hogy a világmisszió lesz a fő feladatuk.

Mind a tíz férfi bizonyságát adta hitének, de csak egy fordult vissza, hogy köszönetet is mondjon az Úrnak azért, amit kapott. Miért olyan fontos a hit szempontjából a dicsőítés és a hálaadás? Mi mindenért kell hálásnak lennünk? Mennyivel boldogabbak lennénk, ha folyamatosan gondolnán ezekre! Ennek pedig a legjobb módja, ha kifejezzük a hálánkat Istennek

„Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen. Ezek a galileai Bétsaidából való Fülöphöz mentek, és kérték őt: Uram, látni akarjuk Jézust. Fülöp elment, és szólt Andrásnak, majd András és Fülöp is elment, és szólt Jézusnak. Jézus pedig így felelt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia” (Jn 12:20-23, ÚRK). Hogyan tanúsítja ez az eset is, hogy az emberek szívük mélyén vágyódnak a megváltás, a reménység után, és válaszokat keresnek, amelyeket csak Jézus adhat meg?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ezek a görögök valószínűleg megtértek, elfogadták a judaizmust, ezért is léphettek be a templom területére, legalábbis a pogányok udvaráig. A kommentárok megjegyzik, hogy a görögök Fülöphöz fordultak, aki ugyan izraelita volt, de görög nevet kapott. Talán éppen ez vonzotta őket hozzá. Ezek szerint az úttörő keresztény munkát végezhetik külföldi misszionáriusok, akik érzékenyek a kulturális kérdésekre és jóindulattal, megértően közelednek azokhoz, akiket meg akarnak nyerni Krisztusnak, mégis alapvetően azok tudnak a legeredményesebben munkálkodni, akiknek a háttere megegyezik a célcsoportéval.

A görögök csupán néhány nappal a kereszt eseményei előtt keresték fel Jézust. Kétségkívül elcsodálkozhattak azon, amit a szenvedéséről, haláláról és végső győzelméről mondott. (A mennyből jövő hang is elgondolkodtathatta őket.) Jézus számára bizonyára bátorítólag hatott, hogy „látni” akarták. Jövetelük jelezte, hogy kezdetét veszi a világ evangelizációja. A farizeusok is előre látták ezt, amikor kifakadtak: „Ímé, mind e világ őutána megy” (Jn 12:19).

Tehát itt a judaizmus körein kívül álló férfiak akartak Jézushoz fordulni. Micsoda jele volt ez annak, hogy a világ felkészült engesztelő halálára! A görögök a világ különböző népeit, törzseit és embereit jelképezték, akik Jézushoz közelednek. A Megváltó keresztje minden országban, minden időben vonzani fogja az embereket (32. vers). A tanítványok azt fogják tapasztalni, hogy a világ készen áll az evangélium fogadására.

Olvassuk el Jn 12:20-32 szakaszát! Mit mond Jézus arról, hogy az ember elveszíti az életét, hogy megtartsa? Miért mondja ezt ebben a helyzetben? Hogyan tapasztaltuk már azt, amiről Jézus beszélt?

„De mondom néktek, hogy sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában: Ez ország fiai pedig kivettetnek a külső sötétségre; holott lészen sírás és fogaknak csikorgatása” (Mt 8:11-12). Jézus ezt egy adott összefüggésben, bizonyos emberekre utalva mondta, de azért nem mehetünk el az elv mellett, amit megfogalmazott. Akik nagy kiváltságokat kaptak, akik óriási előnyöket élveznek a lelki és teológiai igazságok tekintetében, azoknak vigyázniuk kell! Könnyen közömbössé válhatunk a kapott igazság iránt, amit bizonyos esetekben más nem hirdet vagy tanít. Először is, meg kell győződnünk róla, hogy mi magunk megalapozódtunk az igazságban, utána pedig készen kell állnunk tanítani azokat, akik még nem ismerik.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. A kereszt mutat rá az egész emberiség abszolút egyetemességére. Isten előtt mindannyian bűnösök vagyunk, egyformán kegyelemre van szükségünk az üdvösséghez. Sok csoport tagjai mégis úgy vélik, hogy mások felett állnak. Ez általános, az egész történelem során így volt. Mit mondhatsz magadról és etnikai, társadalmi, gazdasági vagy kulturális csoportodról? Milyen felsőbbrendűségi érzés van benned (ne áltasd magad – megvan benned is) azokkal szemben, akik mások, mint te? Mi a baj az ilyen hozzáállással? Hogyan tanulhatunk meg változtatni rajta a kereszt tövénél?

2. A samaritánus asszony visszament és a saját népe között tett bizonyságot Jézusról. Milyen tanulság rejlik ebben a misszióval és azzal kapcsolatban, hogy az adott kultúrához tartozóknak fontos a szerepe a környezetük elérésében?

3. A görögök látni akarták Jézust. Bizonyára hallottak róla, vagy maguk is szemtanúi voltak néhány csodájának. Jézus most a mennyben van, és népe, az egyház képviseli itt a földön. Ebből következően milyen legyen az életünk, a bizonyságtételünk?

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY:

REMÉNYED NÉHA

Reményed néha

sav marta kő,

álmatlan szögesdrót.

S jön az önsajnálat

két uszállyal megrakodva;

kínálja elmúláshoz szoktató

dohos imáit.

De, ha kibocsátanád

szíved sötét ablakából

elgyötört, vézna kis galambod,

olajággal a csőrében

térne vissza hozzád.