A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Misszió - válaszfalak nélkül  

Augusztus 15. – szombat délután

Csak kevesen értik meg Jézus ama szavainak horderejét, melyeket a názáreti zsinagógában mondott, amikor magát a Felkentnek jelentette ki. Feladatának nevezte a nyomorgatottak és a bűnnel terheltek megvigasztalását, felüdítését és megmentését; azután pedig mivel látta, hogy gőg és hitetlenség uralja hallgatói szívét, emlékeztette őket arra, hogy az Úr a régmúlt időkben népének hitetlensége és lázadása miatt elfordult tőle, és pogány területeken olyanok előtt nyilatkozott meg, akik nem vetették el a mennyből áradó világosságot. A szareptai özvegy és a szíriai Naámán valóra váltották életükben mindazt a lelki világosságot, amelyet nyertek. Ezért igazabbak voltak Isten választott népénél, mely eltávolodott tőle, és kényelméért, világi tisztségekért feláldozta alapelveit.

Jézus a názáreti zsidóknak rettenetes igazságot mondott, amikor kijelentette, hogy Isten szolgájának nincs biztonsága az elbukott, hitehagyó Izraelben. Egyrészt nem méltányolnák, másrészt munkáját sem értékelnék. Noha a zsidó vezetők nagy buzgóságot mutattak a menny dicsősége és Izrael jóléte érdekében, a valóságban mindkettőnek ellenségei voltak. Példaadásuk és tanításaik a népet csak mindinkább eltávolították Istentől, s elvezették az engedelmesség útjáról, hogy azután odajussanak, ahol nyomorúságukban a Mindenható többé már nem lehet menedékük. – Az apostolok története, 416–417. o.

Sok értékes tanulságot sajátíthatunk el Krisztus munkamódszereit szemlélve. Ő nem csupán egy módszert alkalmazott. Arra törekedett, hogy megnyerje a sokaság figyelmét, és a felkeltett érdeklődésű embereknek az evangélium igazságait hirdesse. Fő szolgálata a szegények, szükségben élők és tudatlanok megsegítése volt. Egyszerű szavakkal elmagyarázta nekik, milyen áldásokban részesülhetnek, s így vágyat ébresztett bennük az igazság, az élet kenyere iránt.

A Megváltó élete példaértékű minden követője számára. Azoknak, akik megismerték az élet útját, másoknak is meg kell tanítaniuk, mit jelent hinni Isten Igéjében. A halál árnyékában lévőknek meg kell tanítani az evangélium igazságait. Majdnem mindenki bűnben él. Minden Krisztushoz hű embernek a reménység szavait kell szólni a sötétségben élőknek. – Egészségügyi tanácsok, 387. o.

Augusztus 16. – vasárnap  -  A szamaritánus asszony

Krisztusnak a szamáriai asszonnyal a Jákob kútjánál folytatott beszélgetése meghozta gyümölcsét. Miután a nő Jézus szavait hallotta, azonnal befutott a városba az emberekhez, és így szólt hozzájuk: „Jertek, lássatok egy embert, aki megmondott nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” Vele is mentek, hallották Jézus beszédét és hittek benne. És mivel többet akartak hallani tőle, kérlelték, hogy maradjon náluk. Így Ő náluk is maradt még két napig. „Sokkal többen hittek a maga beszédéért.” (Jn 4:29, 41)

Mikor tehát Jézus tanítványait elűzték Jeruzsálemből, közülük néhányan Szamáriában találtak biztos menedéket. A szamáriaiak örömmel fogadták az evangélium hírnökeit, és a megtért zsidók bőségesen arathattak azok között, akik egykor legelkeseredettebb ellenségeik voltak. – Az apostolok története, 106–107. o.

Krisztus soha nem várt arra, hogy nagyobb hallgatóság gyűljön köré. Az általa hirdetett legnagyobb igazságok közül néhányat egyéneknek mondott el. Figyeljük csak meg a szamáriai asszonyhoz intézett szavait! Éppen Jákob kútjánál ült, amikor a nő megérkezett, hogy vizet merítsen. Nagy meglepetésére Jézus szívességet kért tőle: „Adj innom!” – mondta. Egy korty hűs italra vágyott, de egyúttal arra is, hogy megnyissa az utat, hogy az élet vizével szolgálhasson…

Mennyi érdeklődést tanúsított Jézus az asszony iránt! Milyen komolyak, milyen meggyőzőek voltak szavai! Megragadták a hallgató szívét, aki elfeledve a kúthoz jövetele célját a városba sietett, és így szólt ismerőseihez: „Gyertek, lássatok egy embert, aki megmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” (Jn 4:7–30)

Jézus munkájának, amikor fáradtan és éhesen a kútnál ült, széles körben elterjedt áldás lett az eredménye. Az az egy lélek, akin segíteni igyekezett, lett az eszköz, hogy másokat is elérjen. Isten munkája mindig ilyen módon haladt előre. Gyújtsatok világosságot, és akkor újabb fények gyulladnak ki! – Az evangélium szolgái, 194–195. o.

Feljuthattok arra a magaslatra, ahova a Szentlélek hív. Az igaz vallás azt jelenti, hogy mindennapi életetekben kiélitek az Igét. Hitvallásotoknak semmi értéke nincs, ha az Igét gyakorlatilag meg sem valósítjátok. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét mindennap, és kövessen engem.” (Lk 9:23) Ez a tanítványság feltétele. „Íme, az én szolgám, akit választottam, az én szerelmesem, akiben az én lelkem kedvét leli. Lelkemet adom őbelé, és ítéletet hirdet a pogányoknak.” (Mt 12:18)

Hála Istennek, hogy a gyülekezeten kívül is folyik a munka. A gyülekezet nem részesült kellő nevelésben, hogy saját tagjain kívül is munkálkodjék. A gyülekezeten kívül sok-sok lélek részesülhetett volna a világosságban, a gyülekezet pedig még nagyobb világosságban, ha minden országban minden gyülekezeti tag – aki állítja, hogy az igazság nagyobb világosságával bír – szívvel-lélekkel és szóval lelkek megnyerésén munkálkodott volna. A gyülekezet tagjai általában igen keveset végeznek azokért, akiknek szükségük van a világosságra, akik a hetedik napot ünneplő adventisták gyülekezetén kívül élnek. Az Úr kijelenti: „A megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet. És az Ő nevében reménykednek majd a pogányok.” (Mt 18:20–21) Akik együttműködnek Jézus Krisztussal, elismerik, hogy ezek az ígéretek saját életükben teljesedtek be. Az Úr kiszabta minden egyes lélek kötelességét. Az ítéletben senki sem mentegetheti majd magát, ha kötelességét nem tette meg. – Bizonyságtételek a lelkészeknek, 127–128. o.

Augusztus 17. – hétfő  -  A római százados

A százados, aki azt kívánta, hogy Jézus gyógyítsa meg szolgáját, méltatlannak tartotta magát, hogy a Mester a hajlékába lépjen. Olyan erős volt a Krisztus hatalmába vetett hite, hogy kérlelte Őt: csak szóljon, és meglesz, amit kér. „Mikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, s így szólt kíséretéhez: Bizony mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben! Ezért mondom nektek: Sokan jönnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. A századoshoz pedig így szólt: Menj, legyen úgy, amint hitted. A szolga még abban az órában meggyógyult.” (Mt 8:10–13)

Jézus itt a kételkedés ellenében a hitet magasztalta. Rámutatott, hogy Izrael gyermekei elbuknak hitetlenségük miatt, hiszen arra veszi rá őket, hogy elvessék a nagy világosságot, aminek következménye elítélés és legyőzés lesz. Tamás kijelentette, hogy addig nem hisz, míg bele nem mélyeszti ujját a szögek helyére és kezét az oldalába. Krisztus megadta neki a kívánt bizonyítékot, majd megrótta kételkedéséért: „Azért hiszel, mert látsz engem? Boldog, aki nem lát, és mégis hisz.” (Jn 20:29) – Bizonyságtételek, 4. kötet, 233. o.

Krisztus a zsidók és pogányok között fennálló válaszfal ledöntését már földi tanítói tisztsége közben megkezdte. Minden ember számára üdvöt hirdetett. Zsidó létére nyíltan érintkezett Szamária lakóival, amivel megdöntötte a farizeusi szokásokat ezen megvetett néppel szemben. Együtt aludt velük házukban, asztalukról étkezett, és utcáikon tanított.

Az Üdvözítő meg akarta értetni a tanítványokkal azt az igazságot, hogy a zsidó és a többi nép között fennálló válaszfalat le kell dönteni. Azt tanította, hogy a „pogányok örököstársak” a zsidókkal és „részesei az ő ígéreteinek Krisztus Jézusban az evangélium által” (Ef 2:14; 3:6). Ez az igazság részben már akkor megnyilvánult, amikor Krisztus a kapernaumi százados hitét megjutalmazta, vagy amikor hirdette az evangéliumot Sikár lakosságának. Még világosabbá vált, amikor föníciai látogatása alkalmával meggyógyította a kananeus asszony lányát. A tanítványok ezekből a tapasztalatokból ismerték fel, hogy sokan szomjúhozzák az igazság világosságát azok közül, akiket ők méltatlannak tartottak az üdvösségre.

Jézus ily módon világította meg a tanítványoknak azt az igazságot, hogy Isten országa nem elhatárolt terület. Ott nincs fajkülönbség vagy főnemesség, hanem nekik minden népnek hirdetniük kell az Üdvözítő szeretetének üzenetét. Igaz, hogy csak sokkal később értették meg tökéletesen, hogy Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározva eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák Őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem.” (Csel 17:26–27) – Az apostolok története, 19–20. o.

Augusztus 18. – kedd  -  Szemtől szemben a démonokkal

„Íme, egy kananeai asszony jött ki abból a tartományból, kiáltott neki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik.” (Mt 15:22)

Krisztus ismerte ennek a nőnek a helyzetét. Tudta, vágyik a találkozásra vele, és úgy intézte, hogy az útjába kerüljön. Vigaszt nyújt bánatára, élő példáját adhatja a leckének, amit meg akart tanítani. Ezért hozta tanítványait erre a vidékre. Azt akarta, hogy tudják, milyen tudatlanság honol az Izrael földjével határos városokban és falvakban. Azok az emberek, akiknek minden lehetőségük megvolt, hogy megértsék az igazságot, egyáltalán nem ismerték a körülöttük élők szükségleteit. Nem tettek erőfeszítéseket, hogy segítsenek a sötétségben lévő lelkeken. A zsidó gőg által emelt válaszfal még a tanítványokat is megakadályozta abban, hogy együtt érezzenek a pogány világgal. Ezek a korlátok most ledőltek.

Jézus nem adott közvetlen választ az asszony kérésére. Úgy fogadta a megvetett nép képviselőjét, ahogyan a zsidók tették volna. Így akarta láthatóvá tenni tanítványai előtt azt a hűvös és szívtelen magatartást, amit a zsidók ilyen esetben tanúsítanak, hogy annál nyilvánvalóbb legyen az az irgalmas lelkület, amit tanúsítaniuk kellett volna. Ez utóbbit ki is mutatta, amikor ezt követően teljesítette az asszony kérését…

Az asszony még nyíltabban sürgette ügyét, leborult az Üdvözítő lábához, és felkiáltott: „Uram, légy segítségül nékem!” (Mt 15:25) Jézus látszólag még mindig elutasította a könyörgést, és a zsidók érzéketlen előítéleteinek megfelelően így felelt: „Nem jó a fiak kenyerét elvenni és az ebeknek vetni.” (Mt 15:26) Ezzel látszólag azt állította, hogy nem igazságos az Isten választott népének járó áldásokat idegeneknek, Izraellel ellenséges népeknek eltékozolni. Ez a válasz teljesen kiábrándított volna egy kevésbé őszinte esdeklőt. A nő azonban tudta, hogy eljött a nagy lehetőség. A Mester látszólagos elutasítása mögött el nem rejthető könyörületességet látott. „Úgy van, Uram! – felelte – De hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uruknak asztaláról aláhullanak.” (Mt 15:27)

Itt Krisztus találkozik valakivel egy szerencsétlen és megvetett nemzetségből, melyet Isten nem tüntetett ki Igéjének világosságával – az asszony mégis azonnal enged isteni befolyásának, feltétlenül hisz képességében, hogy teljesíteni tudja kérését. Ha megkaphatja a kutya kiváltságát, hajlandó rá, hogy kutyának tekintsék. Viselkedését nem befolyásolják nemzeti, vallási előítéletek vagy büszkeség, azonnal elismeri Jézust Megmentőnek, olyannak, aki mindent megtehet, amit kérnek tőle.

A Megváltó elégedett. Megpróbálta a nő hitét. Úgy bánt az asszonnyal, hogy megmutatta, akit kivetettek Izraelből, többé már nem idegen, hanem gyermek Isten háznépe között. A gyermek kiváltsága, hogy osztozzék az Atya ajándékaiban. Krisztus most teljesíti kérését, és befejezi a tanítványoknak adott leckét. A nőhöz fordul, irgalmas, szerető tekintettel ránéz, és így szól: „Ó, asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint.” (Mt 15:28) – Jézus élete, 399–402. o.

Augusztus 19. – szerda  -  A tíz leprás

Minden emberi lény testileg, lelkileg, szellemileg Isten tulajdona. Krisztus mindenkinek a megmentéséért meghalt. Semmi sem bánthatja jobban az Urat, mint ha emberek vallási vakbuzgóságból olyanoknak okoznak szenvedést, akiket az Üdvözítő a vérén váltott meg…

Magának a Megváltónak a szamáriai látogatása, majd később az irgalmas szamaritánus méltatása, annak a leprásnak a hálás öröme, aki a tízből egyedül tért vissza, hogy köszönetet mondjon Krisztusnak – mind jelentőségteljes események voltak a tanítványok számára. A tanulság mélyen szívükbe vésődött. Röviddel mennybemenetele előtt az apostolok megbízásakor Jézus Szamáriát, Jeruzsálemet és Júdeát említette, mint azokat a helyeket, ahol először kell hirdetniük az evangéliumot. Tanítása készítette föl őket megbízatásuk teljesítésére. Amikor Mesterük nevében Szamáriába mentek, az emberek készek voltak elfogadni őket. A szamaritánusok hallottak Krisztus dicsérő szavairól, irgalmas cselekedeteiről honfitársaik érdekében. Látták, hogy a durva bánásmód ellenére csak szeretetteljes gondolatai vannak irántuk, és ez megnyerte szívüket. A mennybemenetel után üdvözölték a Megváltó követeit, s a tanítványok értékes termést takarítottak be azok között, akik egykor a legádázabb ellenségeik voltak. – Jézus élete, 488. o.

A tíz leprás történetéből leszűrhető tanulság minden szívben komoly változást kellene, hogy előidézzen. A hálátlanság állapotának helyét át kell, hogy vegye a köszönet és dicsőítés lelkülete. Isten gyermekei ne zúgolódjanak és ne siránkozzanak többé, hanem jusson eszükbe, kicsoda a nagy ajándékozójuk, áldásaik adományozója. Őrizőnk táplál, öltöztet és életben tart bennünket: vajon nem kellene hálával válaszolnunk mennyei Atyánknak?

Ne lenne okunk Isten jóságáról és hatalmáról beszélni? Amikor barátaink jók irántunk, előjognak tekintjük, hogy megköszönhetjük jóságukat. Mennyivel inkább kellene hálásnak lennünk annak a Barátnak, aki tökéletes ajándékokkal halmoz el! Gyakoroljuk a hálaadást minden gyülekezetünkben! Ajkunk dicsérje Istent családunk körében! Adományaink fejezzék ki hálánkat a mindennapi kegyért, amelyben részesülünk! Minden eszközzel hirdessük Urunk örömét, és tegyük ismertté Istenünk üdvözítő kegyelmét!

A Krisztus érdemeit hirdetők szívét a mennyei szeretet fénye ragyogja be. Életüket hálalelkület hatja át… Magasztaljátok Jézust! Dicsérjétek a Kálvária emberét énekszóval és imában! Lelkesen hirdessétek az evangéliumot! Mondjátok el a világnak, mennyire szereti Isten az embert! Örökké tartó megelégedést nyújt nektek ez a szolgálat. – My Life Today, 170. o.

Augusztus 20. – csütörtök  -  A görögök és Jézus

„Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen; ezek azért a galileai Bethsaidából való Filephez mentek, és kérték őt, mondván: Uram, látni akarjuk Jézust!” (Jn 12:20–21)

Ebben az időben úgy tűnt, hogy Krisztus munkáját keserves kudarc kíséri… Tanítványai számára az ügy reménytelennek tűnt. Ő azonban már közeledett munkája bevégzéséhez. A nagy esemény, mely nemcsak a zsidó nemzetet, hanem az egész világot is érinti, hamarosan bekövetkezik. Amikor a Mester hallotta a sóvárgó kérést: „Látni akarjuk Jézust!” (Jn 12:21), melyet visszhangzott az egész éhező világ kiáltása, arca felderült, és így szólt: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia.” (Jn 12:23) A görögök kérésében meglátta nagy áldozata eredményét, aratását.

Amikor egykor a napkeleti bölcsek eljöttek, hogy megtalálják Krisztust földi élete kezdetén, úgy jöttek most élete végén ezek az emberek nyugatról. Születésekor a zsidók olyannyira elfoglaltak voltak saját nagyravágyó terveikkel, hogy nem vettek tudomást jöveteléről. A mágusok pogány földről érkeztek a bölcsőhöz ajándékaikkal, hogy imádják a Megváltót. Ugyanígy ezek a görögök a nemzeteket, törzseket, a világ népeit képviselték, mikor eljöttek, hogy lássák Jézust. Minden korban a föld minden népét vonzani fogja a Megváltó keresztje…

Eljött Krisztus megdicsőülésének órája. Ott állt a kereszt árnyékában, és a görögök érdeklődése megmutatta neki, hogy az áldozat, melyet hozni készül, sok férfit és nőt vonz majd Istenhez… Egy pillanatra a jövőbe tekintett, és hallotta a hangokat, melyek a föld minden részén hirdetik: „Íme, az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit.” (Jn 1:29) Ezekben az idegenekben a nagy aratás zsengéjét látta, amikor leomlanak a zsidók és pogányok közti válaszfalak, s minden nemzet, nyelv és nép meghallja az üdvösség üzenetét. – Jézus élete, 621–622. o.

Mennyei erőnek kell kiáradnia ránk, hogy forró, buzgó hitről tehessünk bizonyságot. Ha részesülünk a Szentlélek keresztségében, Jézus, a dicsőség Reménysége fog élni bennünk, s így hitünk és szeretetünk célja a Megváltó bemutatása lesz. Krisztusról fogunk beszélni, Krisztushoz intézzük kéréseinket, minden, amit teszünk, Krisztus ügyét szolgálja. Áldani fogjuk szent nevét. Bemutatjuk az embereknek csodáit, önzetlenségét, önfeláldozását, szenvedéseit, keresztre feszítését, feltámadását és diadalmas mennybe menetelét. Ezek az evangélium ihlető kérdései, melyek szeretetet és forró buzgalmat fakasztanak a szívben. Ebben rejlenek a bölcsesség és ismeret kincsei, és ez a kút nem apad ki soha. Minél inkább részesülünk ebben a tapasztalatban, annál inkább értékesebb lesz az életünk. – Szemelvények, 3. kötet, 186–187. o.

Augusztus 21. – péntek

További tanulmányozásra: Jézus élete, 348. o.