SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1:26-28; 2:15-17; Máté 5:13-14; János 3:14-15; 2Korinthus 5:21; 1János 2:16

„Íme, bizonyságul adtam őt a népeknek, fejedelmül és parancsolóul népeknek” (Ézs 55:4).

Világunk megromlott, és ebben nekünk, embereknek nagy a szerepünk, hiszen bűnösök, ízig-vérig rosszak vagyunk. Még ha szeretjük is azt gondolni magunkról, hogy fejlődünk, javulunk, az elmúlt évszázad történelme nem igazán bátorító. Ennek a századnak pedig még a negyede sem telt el, ám a dolgok innen sem tűnnek túl fényesnek. Egy korábbi brit politikust idézve, ha a múlt a jövő előfutára, nem számíthatunk másra, csak „vérre, kínlódásra, könnyekre és verítékre.”

Azért még nincs minden veszve. Ellenkezőleg! Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért, és a halála által miénk a megváltás, a helyreállítás és minden dolog újjáteremtésének az ígérete. „Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt” (Jel 21:1).

Nem maradtunk magunkra, elárvultan a hideg és nyilván érzéketlen, hatalmas kozmoszban, hogy megvédjük magunkat! Persze még védekezni sem tudnánk, hiszen az ellenünk felsorakozott erők jóval hatalmasabbak nálunk. Éppen ezért Isten már a világ megteremtése előtt megvetette a megváltási terv alapját, hogy megtegye értünk azt, amire mi képtelenek lennénk.

Az ember egyik állandó kérdése, hogy Honnan származom? A Biblia első két fejezetében (valójában az egész Bibliában) megkapjuk a választ arra, amit sokan a legfontosabb kérdésnek tartanak. Végtére is, csak akkor indulunk neki jól, hogy megtudjuk, kik vagyunk, miért létezünk, hogyan kell élnünk és végül hová tartunk, ha tudjuk, honnan jöttünk.

Lapozzuk át Mózes első könyve 1. és 2. fejezetét, különösen megfigyelve 1Móz 1:26-28 verseit! Mi a nagy különbség az ember és a szakaszban szereplő minden más megteremtése között? Mi az, ami miatt az ember kimagaslik a többi teremtmény közül?

1. A teremtményei közül Isten a férfit és a nőt alkotta meg utoljára. Az egész, látható teremtett világ előttük volt, hogy megismerjék és őrizzék.

2. Az ember megteremtésének módja különbözött a többi teremtményétől. Addig a pontig csak Isten parancsa hangzott el: „Legyen…” (világosság, mennyezet, víz, halak és madarak, szárazföldi állatok stb.). A parancs helyett ekkor viszont konzultáció következett: „Teremtsünk embert…” Tanácskozott a Szentháromság három személye, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ez a két fejezet a föld és a rajta élő teremtmények megalkotásával foglalkozik, de nem kérdés, hogy a figyelem középpontjában magának az emberiségnek a megteremtése áll.

3. Isten a férfit és a nőt saját képére és hasonlatosságára teremtette, amit akkori teremtményei közül másra nem mondott. Magából a vizsgált szövegből ugyan nem derül ki, mit jelentett Isten képére és hasonlatosságára teremtetni, viszont mindenképpen azt kell jelentenie, hogy az ember valamilyen módon a Teremtő jellemét tükrözi. Mivel az ember más teremtményekben meg nem figyelhető erkölcsi képességekkel rendelkezik (a lepkék gyönyörűek, de nem vívódnak a jó vagy rossz kérdéseivel), az Isten képére és hasonlatosságára teremtettségnek szükségképpen azt kell jelentenie, hogy az ember bizonyos fokig tükrözi Isten erkölcsi jellemét.

4. Isten terve szerint a férfinek és a nőnek uralkodnia kellett a földön, a teremtett világ többi részén, Istent képviselve. E megbízással felelősség jár.

A Biblia első fejezete mutatja be az embert, csakhogy nem elszigeteltségben. Létezünk, de az Istennel való kapcsolatban. Mit árul el ez arról, hogy Istennek az életünk központjában kell lennie, és nélküle nem vagyunk valóban „teljesek”? Lásd még ApCsel 17:28!

A teremtési történetbe beleágyazva jelenik meg Isten figyelmeztetése, hogy az első emberpár ne egyen „a jó és a gonosz tudásának” fájáról (1Móz 2:9). Tehát már a kezdetektől megfigyelhető, hogy az emberiség olyan erkölcsi erőt kapott, amit nem látni más teremtményben. Amint tegnap is megállapítottuk, többek között az erkölcsi ítélet képességében is megmutatkozik az Isten képére és hasonlatosságára teremtettség.

Mit tudhatunk meg 1Móz 2:15-17 verseiből az emberi szabad akarat valóságáról?

Isten olyannak is megteremthette volna az embert, hogy automatikusan végrehajtsa akaratát. Ilyennek alkotta meg egyéb teremtményeit, mint pl. a fényt, a napot, a holdat és a csillagokat. Engedelmeskednek Istennek, választási lehetőség nélkül. A mozgásukat irányító természeti törvények következtében automatikusan eleget tesznek Isten akaratának. A férfi és a nő megteremtése viszont különleges volt. Isten önmagából alkotta meg őket. Azt akarta, hogy képesek legyenek saját döntéseket hozni, kényszerítés nélkül, önként választani Isten imádatát. Máskülönben nem tudták volna szeretni Őt, hiszen a szeretet, az igaz szeretet csak önként, szabadon adható. Isteni eredete miatt az Úr védi és tiszteletben tartja az emberi szabad akaratot. A Teremtő nem avatkozik bele az emberek legmélyebb, folyamatos választásaiba. A helytelen döntéseknek megvannak a következményei, időnként rettenetesek, de hatalmas Urunk jellemével ellentétes volna az, hogy ránk kényszerítse parancsai teljesítését vagy az engedelmességet.

Az emberi szabad akarat elvéből három fontos dolog következik:

-      A vallás tekintetében: a Mindenható Isten nem szabja meg egyoldalúan az ember akaratát és választásait.

-      Az etika tekintetében: az embereket erkölcsi felelősség terheli a tetteikért.

-      A tudomány tekintetében: a test és az agy cselekedeteit nem kizárólag az ok és okozat törvénye határozza meg. Tetteinkben van része a fizikai törvényeknek, de a szabad akarat azt jelenti, hogy igenis van választásunk a tetteinket, kiváltképp az erkölcsi tetteinket illetően.

Említsünk meg néhány olyan erkölcsi döntést, amit a következő órákban, napokban, hetekben meg kell hoznunk! Hogyan győződhetünk meg róla, hogy megfelelően élünk ezzel a szent ajándékkal? Gondoljuk végig, milyen következményeket von maga után a helytelen döntés és cselekedet!

„Mivel úgy látta az asszony, hogy jó volna enni arról a fáról, mert kedves a szemnek, és kívánatos, mert bölccsé tesz, szakított annak gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Fügefalevelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak” (1Móz 3:6-7, ÚRK).

Önmagában az még nem bűn, hogy ettek egy kis gyümölcsöt, de figyelembe kell venni a körülményeket is. Ádám és Éva Isten saját képére megalkotott, szabad akarattal rendelkező teremtményei voltak. Ez jelentett szabadságot, ugyanakkor azt is magában hordozta, hogy kötelesek betartani Isten kinyilvánított akaratát. Elfogyasztották a gyümölcsöt, nem mintha égető szükségük lett volna rá, hanem azért, mert azt választották. Ádám és Éva saját, szabad akaratból meghozott döntése volt ez, szemben Isten világos, konkrét utasításaival. Hasonlóképpen nekünk is választanunk kell, hogy követjük-e Istent vagy sem, és megfogadjuk- e a szavát vagy szembeszállunk vele. Isten senkit nem fog arra kényszeríteni, hogy higgyen Igéjében. Soha nem kényszerít az engedelmességre, és azt sem erőszakolhatja ki, hogy szeressük Őt. Isten mindannyiunknak megengedi, hogy mi magunk döntsük el, melyik úton járunk. Viszont fel kell készülnünk arra, hogy viseljük választásaink végső következményeit. A gyümölcs elfogyasztásával Ádám és Éva gyakorlatilag azt mondta Istennek, hogy nem Ő a tökéletes uralkodó. Uralmát vonták kétségbe. Engedetlennek bizonyultak, és ennek következményeként bűnt és halált szabadítottak az emberiségre.

„Kiküldte az ÚR Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. Kiűzte az embert, és odahelyezte az Éden kertjének keleti oldala felől a kérubokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (1Móz 3:23-24).

Ádámnak és Évának el kellett hagynia a Paradicsomot. Ez szükségszerű, mégis kegyelmes következmény volt. Az Úr nem engedhette a lázadó embert az élet fájához. Szerető gondoskodásával távol tartotta Ádámot és Évát attól a gyümölcstől, ami halhatatlanná tette volna őket, ezáltal állandóvá téve a bűn okozta rettenetes állapotot. (Képzeljük csak el, milyen lenne az örök élet az ennyi fájdalommal, szenvedéssel és gonoszsággal teljes világban, mint amilyen a miénk!) Ádám és Éva kiűzetett a gyönyörű kertből, hogy odakint műveljék a kevésbé barátságos talajt (1Móz 3:23-24).

A mai tanulmányra gondolva olvassuk el 1Jn 2:16 versét! Hogyan jelentek meg a bűneset történetében azok az elemek, amelyektől óva int ez a vers? A saját életünkben miként kell nekünk is megvívnunk ilyen kísértésekkel?

A Biblia bemutatja, hogy miután ősszüleink bűnbe estek, Isten volt az, aki a keresésükre indult, és nem fordítva. Az első férfi és nő inkább el akart rejtőzni az Úr színe elől. Milyen erőteljes kép ez, ami a bűnbe süllyedt emberiség igen nagy részére igaz: éppen az elől menekülnek, aki keresi őket, aki az egyetlen, aki megmenthet. Ezt tette Ádám és Éva az Édenben, és ugyanazt teszik ma is az emberek, ha nem engednek a Szentlélek késztetésének.

Milyen jó, hogy Isten nem vetette el az első emberpárt, mint ahogy minket sem vet el! Attól kezdve, hogy először kérdezte Ádámtól és Évától: „Hol vagy?” (1Móz 3:9), a mai napig bennünket is hív. Valóban Ő az első misszionárius. „Isten az Ő Fiának felbecsülhetetlen ajándékozása által körülvette a Földet kegyelmének légkörével, s ez olyan valóságos, mint az a légkör, amely a Földet övezi. Mindazok, akik ezt az életadó levegőt választják, Krisztus Jézusban érett férfiakká és nőkké növekednek” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 51. o.).

Isten missziós tevékenységének a legnagyobb kinyilvánítása természetesen Jézus testet öltésében és szolgálatában látható. Jézus azért jött a földre, hogy sok mindent elvégezzen – döntő vereséget mérjen Sátánra, bemutassa az Atya igazi jellemét, leleplezze Sátán hamis vádjait, bemutassa, hogy igenis lehetséges megtartani Isten törvényét –, a legfőbb ok azonban az volt, hogy meghaljon a kereszten az emberiség helyett, amivel megvéd a bűn végső következményétől, az örök haláltól.

Milyen tanítás rejlik az alábbi versekben Jézus halálával kapcsolatban?

Ézs 53:4-6  ___________________________________________________

Jn 3:14-15  ___________________________________________________

2Kor 5:21  ___________________________________________________

Isten „azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk”. Erre volt szükség ahhoz, „hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” Ezt a gondolatot nevezhetjük a „döntő cserének”: Jézus magára veszi a bűneinket és bűnösként szenved, hogy bennünket, akik ugyan bűnösök vagyunk, Isten olyan igaznak nyilváníthasson, mint amilyen igaz maga Jézus.

A misszió Isten kezdeményezése az elveszett emberiség megmentéséért. Isten megváltó misszióját a mindannyiunk iránti szeretete ösztönzi, nem létezik ennél mélyebb ok. Isten misszióra küldte Krisztust, hogy üdvösséget hozzon az egész világnak. Egyedül János evangéliumában több mint negyven kijelentést találni Jézus küldetésének egyetemes dimenziójáról (lásd pl. Jn 3:17; 12:47). Krisztust elküldte az Atya megváltani a világot, Ő pedig a tanítványait küldi el ezekkel a szavakkal: „Ahogy engem elküldött az Atya, én is úgy küldelek el titeket” (Jn 20:21, ÚRK).

Olvassuk el Mt 5:13-14 verseit! Milyen két hasonlattal találkozunk e versekben, és mit fejeznek ki?

A só és a világosság metaforái azt fejezik ki, hogy milyen alapvető feladatai vannak a keresztény befolyásnak az emberek között. A só belülről hat, elkeveredik az anyagban, amibe belekerül. A világosság kívülről hat, megvilágít mindent, amihez elér. A só hasonlatában a föld szó azokra az emberekre vonatkozik, akik között a keresztényeknek el kell vegyülni, míg a világ világossága a sötétségben élő emberek világára vonatkozik, akiknek fényre van szükségük.

Izrael népe sok bátorítást kapott, hogy éljenek az Istentől jövő erkölcsi elvek és egészségügyi szabályok szerint. Világosságnak kellett lenniük, hogy fényt hintsenek és vonzzák az embereket: „a népeknek is világosságul adtalak” (Ézs 49:6). Közösségi létükkel, egészségükkel, jólétükkel és az Isten szombatjához, ill. a többi parancsolathoz való hűségükkel hirdetniük kellett Isten teremtésének és megváltásának hatalmas tetteit a környező népek között. A népek pedig jólétüket látva közelednek hozzájuk, hogy megtanuljanak az Úrtól tanulni (legalábbis ez volt a terv). Amikor Krisztus eljött, Ő is beszélt a sóról, a bizonyságtevés egy módjáról. A világban gyakorolt befolyásuk által a keresztényeknek fel kell tartóztatni a világ romlását. Nem hívő embereket gyakran megóv rossztettek elkövetésétől az az erkölcsi tudatosság, ami a keresztény befolyáshoz vezethető vissza. A keresztények nem csak a jelenlétükkel fejtenek ki jó hatást a romlott világban. Elvegyülnek az emberek között, hogy közöljék a megváltás keresztényi üzenetét.

Világosság és/vagy só – mennyire vagyunk jó bizonyságok a környezetünkben egyénileg és közösségi szinten? Vajon a világosság egyre halványul, a só veszít az ízéből? Amennyiben ez lenne a helyzet, hogyan tanulhatjuk meg, hogy az ébredés és reformáció személyesen nálunk kezdődik?

Érintettük Isten misszionáriusi lelkületének bizonyos oldalait. A misszió az isteni hármasság közös kezdeményezése. A misszió döntően Jézus Krisztussal kapcsolatos, akinek a testet öltése a keresztény hit és misszió központi eseménye. Élete és halála által Jézus az egész emberiség számára kikövezte a megváltás útját. Nekünk mint követőinek, misszionáriusainak tudatnunk kell az emberekkel annak a jó hírét, amit Jézus értük tett.

„Krisztus földi egyházát missziós céllal szervezték, és az Úr azt szeretné látni, hogy az egész egyház különböző módszereket és lehetőségeket talál ki, amelyek révén előkelőek és egyszerűek, gazdagok és szegények, mind meghallhatják az igazság üzenetét. Nem mindenkit hív el az Úr idegen földeken való szolgálatra, de imáik és a missziómunka támogatására adott ajándékaik által mindenki tehet valamit” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 6. köt. 29. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  Gondolkodjunk még az eredet kérdéséről! Mi a jelentősége annak, hogy honnan származunk? Ha helyes felfogásunk van az ember eredetéről, hogyan értjük meg jobban, kik vagyunk és valójában mi az életünk célja?

2.  A következő idézet hogyan világít rá a szabad akarat, a szeretet és a rossz létezésére a világunkban? „Tehát ha Isten szeretettel teljes lényeket akar teremteni (tökéletes szeretetét követve), szabadnak kell megalkotnia őket, akik választásaikkal képesek szenvedést és gonoszságot is okozni. A szeretet és a szabadság dinamikája megköveteli, hogy Isten mozgásteret engedjen nekünk a szeretetben való növekedésre az emberi szabadságunk által. Isten számára csak az lett volna a másik választási lehetőség ahelyett, hogy a szabad lényeknek engedi a szeretet nélküli tettek választását, ha egyáltalán nem teremt szeretni képes lényeket” (Robert J. Spitzer: New Proofs for the Existence of God: Contributions of Contemporary Physics and Philosophy. Kindle Edition, 2010, Eerdmans Publishing Co., 233. o.).

3.  Jézus a hatalmas Római Birodalom egy kis tartományában, közel kétezer éve halt meg. Áldozata minden ember számára örökös következménnyel jár. Milyen felelősség terhel minket, akik tudunk róla és tisztában is vagyunk a jelentőségével, hogy elmondjuk azoknak, akik még nem hallották? Hogyan tudhatnák meg különben, ha azok nem beszélnek róla, akiknek már a tudomására jutott?

ISTEN SZÁNDÉKA

„Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (Ám 3:7).

„Istennek tetszett, hogy igazságát emberi eszközök útján közölje a világgal, és Szentlelke által képessé és alkalmassá tett embereket erre a munkára. Ő irányította gondolataikat mondani- és írnivalójuk kiválasztásakor. A kincset földi edényekbe rejtette, de az így is mennyei kincs. A bizonyságtételt az emberi nyelv tökéletlen kifejezései tolmácsolják, de az akkor is Isten bizonyságtétele, és Isten engedelmes, hívő gyermeke Isten dicsőséges hatalmát látja meg benne, amely tele van kegyelemmel és igazsággal.

Igéje által Isten az emberekre bízta azt az ismeretet, amely szükséges az üdvösséghez. A Szentírást Isten akaratának hiteles, tévedhetetlen kinyilatkoztatásaként kell elfogadnunk. A Szentírás a jellem mércéje, a tanításaink zsinórmértéke és tapasztalataink próbaköve. »A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített« (2Tim 3:16-17).

Az a tény azonban, hogy Isten az Ige által kinyilatkoztatta akaratát az embereknek, nem teszi szükségtelenné Szentlelkének állandó jelenlétét és eligazítását. Ellenkezőleg! Megváltónk azért ígérte meg a Lelket, hogy szolgáinak feltárja az Igét; hogy a Lélek megvilágítsa és gyakorlativá tegye az Ige tanításait. És mivel Isten Lelke ihlette a Bibliát, a Lélek tanítása soha nem állhat ellentétben az Ige tanításaival” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház, 10-11. o.).