SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az örökkévaló evangélium

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Zsoltár 130:3-4 Lukács 15:11-32; Róma 3:24-26; Zsidók 4:2; 10:1-4; Jelenések 14:12

„Messzünnen is megjelent nékem az Úr, mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat” (Jer 31:3).

Jakab levelének tanulmányozása során megvizsgáltunk számos kérdést az evangéliummal kapcsolatban, és összevetettük más bibliai írók gondolataival. Nem mindig könnyű világosan megérteni, hogyan illenek Jakab írásai a Szentírás egyéb gondolataihoz, kiváltképp olyan lényeges dolog tekintetében, mint amilyen maga az evangélium, de amint láttuk, mégis illeszkednek. Ez pedig különösen fontos, mert az evangélium az alapja az utolsó időre szóló megbízatásunknak, hogy hirdessük „az örökkévaló” evangéliumot „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” (Jel 14:6).

A negyedév utolsó hetében azokat az alapvető kérdéseket járjuk majd körül, amelyek kapcsolatosak az „örökkévaló evangéliummal”, ami a hit általi megváltás – ezt a hitelvet tanítja az egész Biblia, így Jakab is.

Fontos pont, amit feltétlenül észben kell tartanunk, hogy a Szentírás nem mond ellent önmagának, főleg olyan meghatározó kérdésben nem, mint az üdvösség. A negyedévi tanulmányunk befejezéseként tehát azt nézzük meg, hogyan jelenik meg az evangélium a Bibliában, és így jobban megérthetjük, hogyan is illeszkedik Jakab levele a megváltási terv szélesebb képébe.

„Mert nékünk is hirdettetett az evangélium, miképpen azoknak: de nem használt nékik a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel azok, akik hallották” (Zsid 4:2).

Ebből a versből meglepő következtetéseket vonhatunk le. Először is az evangélium nem csupán „jó hír”, hanem a jó hír, amit az Ószövetség korában is prédikáltak. Másodszor, akkor is éppúgy hirdették, mint az újszövetségi időben. Semmi nem utal arra, hogy az üzenetben bármiféle különbség lett volna. A probléma tehát nem magával az üzenettel volt, hanem azzal, ahogyan azt hallották. Ma is megesik, hogy különböző emberek nagyon is másképpen értelmezik ugyanazt az evangéliumi gondolatot. Döntően fontos tehát maradéktalanul átadni magunkat, méghozzá az Ige tanítása iránti abszolút hittel, hogy helyesen értsük az evangélium hirdetését!

Tanulmányozzuk a következő igeszakaszokat, majd foglaljuk össze mindegyikben az evangélium üzenetét!

1Móz 3:15 ___________________________________________________

2Móz 19:4-6 _________________________________________________

Zsolt 32:1-5; 130:3-4  __________________________________________

Ézs 53:4-11 __________________________________________________

Jer 31:31-34 _________________________________________________

Felfigyeltünk rá? Mindegyikben szinte refrénszerűen hangzik, hogy Isten közbelép és megszabadít. Megbocsátja a bűneinket és „ellenségeskedést” (lásd 1Móz 3:15) ébreszt bennünk a bűnnel szemben, hogy „készséggel” engedelmeskedjünk (Ézs 1:19, SZIT). Egy valaki (Jézus) meghalt sokakért, magára vette bűneinket, hogy megigazítsa a méltatlanokat. Az új szövetség abban különbözik a régi szövetségtől, hogy Isten a szívünkbe írja a törvényt, és a bűnökről nem emlékezik meg (lásd Zsid 8:12). Összegezve: a bűnbocsánat és az újjászületés egy csomagban jelenik meg: a megigazulás és a megszentelődés jelenti az Isten által biztosított megoldást a bűn problémájára. Még több ilyen szakaszt megemlíthetnénk, de az egész Bibliának egybehangzó az üzenete: Isten a bűneink ellenére szeret bennünket és minden lehetőt megtett megmentésünkért.

Hogyan védheti meg magát közösségünk (mi, akik hiszünk a törvény betartásának fontosságában) attól, hogy a törvények betartásától várnánk a megigazulást? Miért nem mindig könnyű ezt elkerülni?

Vannak, akik az evangéliumokban igen nehezen találják meg az evangéliumot! Jézus tanításai törvényeskedőnek tűnhetnek, de csak akkor, ha a történet többi részét nem halljuk meg. Jézus korában a legtöbb izraelita úgy gondolta, hogy kiváltságos helyzetet élvez Isten előtt. Támogatták a templomot az előírt adó és adományok befizetésével, áldozatokat mutattak be. Tartózkodtak a tisztátalan ételektől, körülmetélték fiaikat, megtartották az ünnepeket és a szombatokat, és általánosságban véve igyekeztek a vallási vezetők által tanított módon betartani a törvényt. Majd fellépett Keresztelő János, és hangos szóval hívta az embereket megtérésre, keresztelkedésre. Jézus még arról is beszélt, hogy újjá kell születni (Jn 3:3, 5), és „ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába” (Mt 5:20). Másként fogalmazva, mintha Jézus azt mondta volna, hogy „Szükségetek van valamire, amivel nem rendelkeztek. Nem elegendőek a cselekedetek!”

Olvassuk el Lk 15:11-32 és 18:9-17 szakaszait! Hogyan világít rá ez a két példázat az evangélium lényegére?

_____________________________________________________________

A tékozló fiú példázatában a fiú elveszett, bár nem is tudta. Idővel más szemszögből kezdte látni az apja szeretetét, és hazavágyott. Büszkesége elszállt. Remélte, hogy szolgaként befogadják, és megdöbbentette az atya bőkezű, tiszteletet adó köszöntése. Kettejük kapcsolata nemcsak egyszerűen helyreállt, hanem átalakult, egészen más lett. A másik példázatban is pontosan a fordítottja történik annak, amit vártunk. Az „igaz” farizeusra nem tekint rá Isten, míg a „bűnös” vámszedőt nemcsak elfogadja, hanem megigazítja, megbocsát neki és felszabadítja a bűnteher alól.

Mindkét történet segít tisztább képet látni Istenről mint Atyánkról, aki megigazítja a bűnösöket. Amikor a pohár szőlőléről ezt mondja Jézus: „ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára”, tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy mint igazi Páskabárány, úgy szenvedi el azt a halált, ami bennünket illetne meg (Mt 26:28; vö. Mk 10:45). Mivel Jézus megfizette üdvösségünk teljes árát, ezért mi azt ingyen kapjuk.

Milyen reményt kínálnak ezek a példázatok? Tudunk-e azonosulni a szereplők valamelyikével, és ha igen, milyen szempontból? A válaszunk alapján vajon milyen változtatásra lehet szükség a lelki életükben?

Számos honfitársához hasonlóan Pál is úgy hitte, hogy igen jól áll lelki téren. Majd felismerte, hogy Jézus az Isten Fia, „aki szeretett engem és önmagát adta érettem” (Gal 2:20). Hirtelen meglátta, hogy nincs üdvössége, hanem elveszett; nem Isten szolgája, inkább az ellensége; nem igaz ember, hanem első a bűnösök között. A hályog lehullott a szeméről, vagyis arról, ahogyan az Ószövetséget értelmezte. Egészen átformálta a szívét az a kinyilatkoztatás, amit Isten személyesen neki adott a Szentíráson keresztül, örökre megváltoztatva az életét. Addig nem fogjuk megérteni Pál leveleit, amíg rá nem ismerünk azokra az alapvető tényekre, amelyek a megírásukra késztették.

Az előző bekezdés fényében olvassuk el 2Kor 3:14-16 verseit, majd pedig a 2-6. verseket! Mit nevez Pál döntő lépésnek e szakaszokban?

_____________________________________________________________

A régi szövetség jelentése csak akkor válik világossá, amikor az ember „megtér az Úrhoz” (16. vers). Jézus az üdvösség útja, minden vele kezdődik és végződik. Izráel népe a saját engedelmességében bízott, mint ahogy Pál is a megtérése előtt, ezért számukra a régi szövetség a halál eszköze volt. Miért? „Mert mindnyájan vétkeztek” (Róm 3:23), beleértve Izráel népét is, tehát a parancsolatok csak kárhoztathatták őket (2Kor 3:7). Ezzel szemben viszont a korinthusi hívők Krisztus „levele” voltak, „nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével… felírva; és nem kőtáblára, hanem az szívek hústábláira” (2Kor 3:3, új prot. ford.).

Hogyan határozza meg az evangélium jelentését Pál (Róm 1:16-17; 3:24-26)? Mi az, amit mindannyian kapunk Krisztustól hit által?

_____________________________________________________________

Az evangélium „Istennek hatalma minden hívőnek idvességére” (Róm 1:16). A megigazulás alapját nem a saját cselekedeteink képezik, hanem az, amit Krisztus tett értünk, és hit által tarthatunk igényt rá. Ez a hitünk növekszik „hitből hitbe” (17. vers). Pál a Római levél többi részében fejti ki, hogy mit is ért ez alatt, és a lényegét a 3. fejezet végén találjuk. Krisztus által megváltást nyertünk (Isten visszavásárolt bennünket, amikor megfizette bűneink büntetését), megigazíttattunk (felszabadít a bűnteher alól és kegyelem által megtisztít), valamint bűnbocsánatot is adott (Isten visszafogad bennünket és „elfelejti” múltbeli bűneinket). Csodálatra méltó az, hogy Krisztus áldozata révén Isten bebizonyítja: igazságos, amikor megigazítja a Jézus hitét elfogadó bűnösöket!

A zsidókhoz írt levél azt írja az új szövetségről, hogy „jobb” a régi szövetségnél (Zsid 8:1-2, 6). Tehát a nyilvánvaló kérdés: Miért alapította Isten a régi szövetséget, ha probléma volt vele? Csakhogy a baj soha nem a szövetséggel, hanem azzal volt, ahogyan a nép viszonyult hozzá!

A régi szövetséggel kapcsolatban milyen gondokat említ meg az Ige (Zsid 7:19; 8:9; 10:1-4)?

Az emberek „nem maradtak meg abban” a szövetségben, hanem engedetlenek lettek, lázadtak. Ehhez még hozzájárult, hogy az ószövetségi állatáldozatok semmiképp nem törölhették el a bűnöket (Zsid 10:4), vagyis továbbra is megmaradt a bűn problémája. A bűnökért semmi más nem szerezhetett engesztelést, még a régi szövetség keretein belül bemutatott áldozatok sem, csak „Jézus Krisztus testének megáldozása” (Zsid 10:10; vö. 9:15). Ennek pedig az az oka, hogy „a törvény semmiben sem szerzett tökéletességet; de beáll a jobb reménység, amely által közeledünk az Istenhez” (Zsid 7:19), vagyis az új szövetség ígérete által.

Az új szövetség bizonyos értelemben egyáltalán nem új – attól kezdve, hogy az Édenben elhangzott az ígéret a Magról, aki rátapos a kígyó fejére. A megváltási terv mindig is Krisztus halálán alapult, aki a Bárány, „aki megöletett, e világ alapítása óta” (Jel 13:8; lásd még Jer 32:40; Jn 13:34; Zsid 13:20-21).

„A kegyelem szövetsége nem új igazság, mert Isten gondolatában létezett az örökkévalóságtól fogva. Ezért is nevezik úgy, hogy örök szövetség” (Ellen G. White: The Faith I Live By. [A hit, ami által élek.] 77. o.).

Másrészt viszont, amint Pál esetében is láttuk, különleges dolog történik, amikor az Úrhoz fordulunk. Az örök szövetséggel összefüggésben Isten megígéri: „az én félelmemet adom az ő szívökbe, hogy el ne távozzanak tőlem” (Jer 32:40). Hit nélkül állatáldozatot vinni szinte olyan volt, mintha fizetni akartak volna a bűneikért. Viszont Jézusra nézve, aki „megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett” és „ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől” (Zsid 12:2-3), meglátjuk a bűn felmérhetetlenül nagy árát, és megértjük a jó hírt, hogy Valaki más fizette meg azt, „örök szövetség vére által” (Zsid 13:20). Ez az „új” szövetség megváltoztatja, ahogyan mindent látunk, mint pl. azt a parancsolatot, hogy egymást szeressük. Valójában nincs benne új (3Móz 19:18), hacsak nem az, hogy nem egyszerűen szeretnünk kell a felebarátainkat, mint magunkat, hanem „amint én [Jézus] szerettelek titeket” (Jn 13:34).

Hogyan tanulhatjuk meg valaha is jézusi módon szeretni az embereket?

„Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, amint megmondotta az ő szolgáinak a prófétáknak” (Jel 10:7).

Érdekes, hogy Jel 14:6 versén kívül még 10:7 az az igehely A jelenések könyvében, ami konkrétan utal az evangélium hirdetésére (itt a görög euaggelidzó szó szerepel, a jelentése: „örömhírt mond”). Ez a két fejezet különlegesen fontos a hetednapi adventisták számára, mivel bennük találjuk elhívásunkat és megbízatásunkat. Vagyis Isten konkrétan ránk bízta az „örökkévaló evangélium” hirdetését, úgy, mint azt egyetlen más csoportra sem. Amint tehát láttuk, az evangélium ugyanaz maradt Mózes első könyvétől kezdve A jelenések könyvéig. A törvény is változatlan, mint ahogy a szövetség is az. Jézus, Pál és Jakab egyaránt megerősíti, hogy az evangélium nem más, mint amiben Ábrahám hitt (Jn 8:56; Róm 4:13; Jak 2:21-23). Némelyek azért küzdenek ennek az állításnak a megértésével, mert szűkebb értelemben veszik az evangélium jelentését, mint maga a Szentírás. Ábrahám engedelmes hite viszont abból fakadt, hogy előre tekintett Jézus áldozatára. Nem kell egyensúlyba hoznunk a hitet a cselekedetekkel ahhoz, hogy üdvözüljünk. Elegendő egyedül a hit, csakhogy ez nem lehet pusztán elméleti hit, amilyen az ördögöké, sem elbizakodott, ami számot tartana Isten ígéreteire, anélkül, hogy alkalmazkodna a megváltás feltételeihez. Munkálkodó hitre van szükségünk!

Miért fontosak az örökkévaló evangélium összefüggésében Jel 12:17 és 14:12 utalásai a parancsolatok megtartására és Jézus bizonyságtételére, hitére?

Az idők végén az lesz a döntő kérdés, hogy kinek engedelmeskedtünk, kit imádtunk. Istent, „aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7)? Vagy pedig inkább a fenevadat és annak képét? Akik mindvégig kitartanak, azokat jellemzi a parancsolatok megtartása (köztük a szombaté), méghozzá a Jézusba vetett hit által. Az igaz valláshoz egyaránt elengedhetetlen a hit és az engedelmesség. „Sokszor gyalázat és üldözés közepette, de állandóan hangzott a bizonyságtevés Isten törvényének örökérvényűségéről és a teremtés szombatjához fűződő szent kötelességéről.

Ezekről az igazságokról – amelyeket a Jelenések 14. fejezetében található ’örökkévaló evangélium’ rejt – lehet felismerni Krisztus egyházát az advent idején. A hármas üzenet gyümölcse ez: ’Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét’ (Jel 14:12)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó. 391. o.).

Ellen G. White: Az utolsó napok eseményei. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A hangos kiáltás” c. fejezetből, 139-143. o.

„Magasabb szintre kell felérnünk, előre kell haladnunk, nagy kiváltságainkra igényt tartva! Járjunk alázatosan Istennel, és ne dicsekedjünk büszkén azzal, hogy tökéletes volna a jellemünk! Egyszerű hittel igényeljük Isten Igéjének minden ígéretét, mert ezek az engedelmeseké, nem Isten törvényének megszegőié. Egyszerűen hinnünk kell Isten bizonyságtételében, egészen rá kell bíznunk magunkat, és akkor teljesen eltűnik az öndicsőítés és büszkeség minden lehetősége. Isten valóban hit által üdvözít, de nem a passzív hit által, hanem a szeretet által munkálkodó és a lelket megtisztító hit által. Krisztus keze elérheti a leggonoszabb bűnöst és a törvényszegésből az engedelmességre vezetheti. Viszont a kereszténység soha nem emelheti az embert Isten szent törvényének előírásai fölé. Ez nem áll Krisztus hatalmában, ellentétes volna tanításaival és példájával, hiszen Ő maga ezt mondta: ’megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében’ (Jn 15:10). Tehát aki követi Krisztust, az engedelmeskedni fog szent törvényének” (Ellen G. White cikke, Signs of the Times. 1890. márc. 31.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)  Beszélgessünk arról, hogy milyen eltérő hangsúllyal jelentkeznek az evangéliumi tanítások Jézus, Jakab és Pál szavaiban! Mutassunk rá a hasonlóságokra és a különbségekre is közöttük! Hogyan védhetjük meg magunkat úgy a törvényeskedéstől, mint az olcsó kegyelem gondolatától, ha az egész kérdést együtt szemléljük?

2)  Amikor elcsüggedünk lelkünk állapota miatt, milyen evangéliumi ígéreteket tudunk felidézni, amelyek megerősítenek? Miért nem szabad soha, még a legsötétebb órákban sem feladnunk? Miért az védhet meg leginkább a kétségbeeséstől, hogy az érdemtelen bűnös ajándékba kapja Krisztus igazságát?

3)  A hármas angyali üzenet szorosan összekapcsolja a teremtést a megváltással és az üdvösséggel, mint ahogy Jn 1:1-14 szakasza is. Miért különösen erős e két téma összefüggése? Ezek szerint miért olyan lényeges része Isten törvényének a szombat? Az utolsó idők küzdelmében a szombatnak központi szerepe lesz. Hogyan világít rá ennek az okára ez a szoros kapcsolat?

KRISZTUSI ÉLET

„Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek” (Mt 11:29).

„Be kell iratkoznunk Krisztus iskolájába, hogy szelídséget és alázatot tanuljunk Tőle. A megváltás folyamán készül föl a lélek a mennyre. Ez a felkészülés Krisztus ismeretét jelenti. Felülemelkedést jelent a sötétség fejedelmének iskolájában tanult eszméken, szokásokon, gyakorlaton. A léleknek meg kell szabadulnia mindentől, ami ellenkezik az Isten iránti hűséggel.

Krisztus szívében tökéletes harmónia honolt Istennel, és a béke is tökéletes volt. Sohasem kábította el a dicséret, nem törte le sem a bírálat, sem a csalódás. A leghevesebb ellenállás és a legkegyetlenebb bánásmód mellett is megőrizte rettenthetetlen bátorságát. Állítólagos követői közül azonban sokak szíve aggódik, remeg, mert félnek Istenre bízni magukat. Nem vetik alá magukat teljesen, mert visszarettennek az ilyen mérvű alárendelés következményeitől. Pedig ha ezt nem teszik meg, nem találhatnak békességet. Az önszeretet hoz békétlenséget. Ha odafentről születünk, ugyanaz a gondolkodás hat át bennünket is, ami Jézust – ez késztette, hogy megalázza magát és megmentsen minket. Ekkor nem keressük a legmagasabb polcot. Arra vágyunk, hogy Jézus lábainál ülhessünk, Tőle tanulhassunk. Megértjük: munkánk értékét nem az szabja meg, hogy mekkora port verünk fel, mekkora zajt csapunk a világban, vagy milyen aktívak, buzgók vagyunk a magunk erejéből. Munkánk értéke azzal arányos, amilyen mértékben a Szentlélekből részesülünk. Az Istenben való bizalom szentebb magasságokba emeli az elmét, úgyhogy nyugalomban őrizhetjük meg a lelkünket.

Az igát azért helyezik a baromra, hogy segítsen a súlyt húzni, könnyítse a terhet. Így van ez Krisztus igájával is. Ha akaratunk beleolvad Isten akaratába, ajándékait mások áldására használjuk, meglátjuk, hogy az élet terhe könnyű. Aki Isten parancsolatainak útján jár, az Krisztussal jár, s az Ő szeretetében megnyugszik a szív” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 273-274. o.).