SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Ima, gyógyítás és helyreállítás

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Péld. 10:12; Ján. 8:43-45; 1Kor. 15:54; Zsid. 12:12-13; Jak. 5:13-20; 1Ján. 5:14

„Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” (Jak 5:16).

Az embereket teljesen lenyűgözi, ami csodálatos, varázslatos; általában tömegesen tódulnak megnézni a csupán látványos, ritka érdekességeket. Tehát amikor Jézust arra kérték: tegyen csodát pusztán a szórakoztatás kedvéért (Lk 23:8-9), vagy Messiás volta jeleként (Mt 12:38-41), vagy csak azért, hogy saját valós szükségletét kielégítse (Mt 4:2-4), Ő ezt elutasította. A Lélek, ami által Jézus hatalommal tanított és csodás gyógyításokat vitt végbe, nem csupán egy erő, amit bármikor használni lehet. Nekünk kell eszközként lennünk az Ő kezében. Isten örömmel meggyógyítana minden beteget, de komolyabb, tartós gyógyításban érdekelt.

Tehát ebben az összefüggésben vizsgálunk majd meg néhány döntő kérdést: hogyan értsük Jakab szavait a betegek gyógyítását illetően? Van kapcsolat az ima hatására történt gyógyulás és a bűnbocsánat között? A széleskörű hitehagyás időszakában úgy áll előttünk Illés, mint az imádság egy kiemelkedő példaképe. Mit tanulhatunk imával áthatott életéből és munkásságából, aminek az volt a célja, hogy Istenhez és az igaz istentisztelethez hívja vissza Izráelt?

Milyen érdekes ellentétet állít elénk Jak 5:13 verse? Hogyan gyakorolhatjuk a saját életünkben azt, amit Jakab itt tanácsol?

Itt ugyan két különböző dologról (a szenvedésről és az örömről) van szó, az imával és a dicsérő énekkel Jakab mégis összekapcsolja őket: imádkozz, amikor szenvedsz és énekelj, amikor örülsz. Ám ez a két tevékenység nem is annyira különbözik egymástól, hiszen a Bibliában számos hálaadó zsoltár egyben imádság is. Jakab pedig a levelét azzal kezdi, hogy „Teljes örömnek tartsátok… amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez” (Jak 1:2-3). Az ima és a dicséret ideje jobban összefonódik, mint azt általában gondoljuk. A szenvedést jelölő szó Jak 5:13 versében ugyanabból a gyökből származik, mint a korábban, a próféták szenvedéseire használt szó a 10. versben. Fizikai és lelki gyötrelmet is kifejez, „elsősorban és leginkább a háború veszélye és fáradságai miatt” (Ceslas Spicq: Theological Lexicon of the New Testament. 2. köt. Hendrickson Publishers. 239. o.), vagy pedig a kimerítő fizikai munka és a komoly erőfeszítés miatt. 2Tim 2:9 és 4:5 versében is előfordul, bemutatva „az apostolok fáradságos munkáját, amitől nem térítette el őket semmiféle nehézség vagy szenvedés” (i. m. 240. o.). Keresztényként ösztönösen Istenhez fordulunk, amikor valami baj ér. Az imádság különösen fontos a nehézségek között, de az is segít, ha szent énekeket éneklünk vagy játszunk hangszeren (itt a pszalló szó szerepel, ami mindkettőt jelentheti).

„Az ének mint az istentisztelet szerves része, ugyanolyan fontos tényezője a vallásos szolgálatnak, mint az ima” (Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 168. o.). Hányan elmondhatjuk, hogy elcsüggedtünk vagy magányosnak éreztük magunkat, de amikor egy ének szavai eszünkbe jutottak, azonnal jobb kedvre derítettek! Sokan vannak közöttünk, akik szenvednek vagy bátorításra volna szükségük, és megvidámítaná őket egy látogatás, amikor valakivel együtt imádkoznak, énekelnek. „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal” (Róm 12:15). A mi kedvünket is minden másnál jobban felderíti az ének és az ima. Kiváltképp A zsoltárok könyve tekinthető olyan imádságok és énekek kincsestárának, amelyek ösztönöznek, bátorítanak és irányt mutatnak, amikor nem is tudjuk, hová fordulhatnánk segítségért.

Tisztában vagyunk vele, hogyan vihet közelebb az Úrhoz a szenvedés, hogyan késztethet imádkozásra. Viszont milyen lelki veszélyekkel kell számolnunk, amikor jól mennek a dolgaink? Miért annyira fontosak ilyenkor a hálaadó énekek? Mire emlékeztetnek folyamatosan?

Olvassuk el Jak 5:14-15 versét! Milyen lényeges elemeit említi meg Jakab a betegek megkenésének? Milyen fontos lelki tényezőkre hívja fel a figyelmet ez a szöveg?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A beteg a gyülekezet „véneit” hívja, hogy kenjék meg „olajjal az Úrnak nevében” (14. vers) és imádkozzanak érte. Már ezzel kifejezésre juttatja a saját lelki vágyát, meg a hívők kollektív meggyőződést, hogy a gyógyuláshoz Isten közbelépésére van szükség (Mk 6:13). A bűnbocsánatra tett utalás mutatja, hogy Isten nem fogja ilyen szertartás által fizikai értelemben meggyógyítani azt, aki nem vágyódik lelki gyógyulásra is.

„Akik azt kívánják, hogy imádkozzunk gyógyulásukért, azok előtt világossá kell tenni, hogy Isten törvényének – a természetinek és a lelkinek is – áthágása bűn, amelynek megvallása és elhagyása nélkül nem részesülhetnek áldásaiban” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 157. o.).

Arra következtethetünk az isteni közbelépésért való folyamodásból és a gyülekezet vezetőinek meghívásából, hogy a kór egészen ledöntötte a lábáról a beteget, és talán olyan sürgető helyzet állt elő, ami nem várhatott a rendszeres gyülekezeti összejövetelig. A betegségre két görög szót is használ a szöveg: az első (asztheneó, 14. vers) Tábitha, azaz Dorkás történetében is megjelenik: „megbetegedvén, meghala” (ApCsel 9:37). A második (kamnó, 15. vers) általában a betegekre vonatkozik, de arra is mondják, aki haldoklik, fizikailag teljesen legyengült. Ha valaki gyógyulásra vágyik, fenntartások nélkül meg kell hajolnia Isten akarata előtt (1Jn 5:14). Ha összevetjük a beteg megtartására és felsegítésére tett utalást (Jak 5:15) a „ment meg a haláltól” (20. vers) szókapcsolattal, ez félreérthetetlenül a feltámadásra mutat előre, ugyanis csak akkor történik meg a teljes gyógyulás, amikor „ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és a halandó halhatatlanságba öltözik” (1Kor 15:54).

Bizonyára hallottunk már olyan szertartásról, amikor olajjal kenték meg a beteget vagy talán részt is vettünk ilyen alkalmon, de nem történt gyógyulás, meghalt a beteg. Ezek szerint miért a feltámadás az egyetlen biztos reménységünk, amint az idézett szövegben is olvastuk?

A testi gyógyulásnál fontosabb a lélek gyógyulása. Végtére is nem az a célunk, hogy egészségesebbé tegyük a bűnösöket, inkább a Jézusban található örök élet felé vezető utat akarjuk megmutatni nekik! Talán éppen ezért van az, hogy az e heti szakaszunkban az egyetlen világos utalás a gyógyulásra az alapigében, a 16. versben található, ami a 13-15. versek általános, feltételezett helyzeteinél továbbhalad. Ebben a versben a gyógyulásra használt szó (iaomai) túlmutat a testi betegség meggyógyításán (lásd pl. Mt 13:15). Mivel már a 15. vers is célzott a gyógyulás szélesebb értelemben vett jelentésére (a feltámadásra), Jakab összekapcsolja a betegséget és a bűnt, hiszen az utóbbi a gyökere az összes problémánknak. Nem mintha minden egyes betegséget vissza lehetne vezetni valamilyen konkrét bűnhöz, de a betegség és a halál annak a következménye, hogy bűnösök vagyunk.

Milyen gyógyulásról számolnak be a következő igehelyek, és minden esetben mi volt az alapja? Mk 2:1-12; vö. Zsid 12:12-13; 1Pt 2:24-25

_____________________________________________________________

A Jézusba vetett hit kigyógyít a lelki gyengeségből és a bűnből. Bizonyos értelemben Jézus minden gyógyítása egy példázat volt, amivel a figyelmet egy mélyebb dologra, a megváltás szükségességére akarta felhívni. Márk evangéliuma 2. fejezetében a gutaütött leghőbb vágya valóban a lelki gyógyulás volt, éppen ezért biztosította Jézus azonnal, hogy megbocsáttattak a bűnei. „…nem is annyira a testi gyógyulásra vágyakozott, mint inkább a bűn terhétől való szabadulásra. Ha megláthatná Jézust, és megbizonyosodhatna a menny megbocsátásáról és békéjéről, megelégedne akár az élettel, akár a halállal, Isten akarata szerint” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 215. o.). Isten mai gyógyítóinak minden elérhető orvosi eszközt fel kell használniuk a betegségek kezelésére, de arra kell törekedni, hogy az egész ember helyrejöjjön, nemcsak erre az életre, hanem az örökkévalóságra nézve is!

A gyógyuláshoz tartozik a kapcsolatok helyreállítása is, és éppen ezért szólít fel Jakab: „Valljátok meg bűneiteket egymásnak” (Jak 5:16), ami azt jelenti, hogy annak, akit megbántottunk (Mt 18:15, 21-22). Vagyis ha ártottunk valakinek vagy megsértettünk valakit, akkor ezt valljuk meg neki. Akkor az Úr áldása megnyugszik rajtunk, mert a bűn megvallása folyamatának része, hogy az ember meghal énjének. Krisztus képmása csakis úgy rajzolódhat ki bennünk, ha énünk meghal.

Mit tudhatunk meg az imáról Illés példájából (Jak 5:17-18)? Hogyan kapcsolódik ez a gyógyulás, a bűnbocsánat és a helyreállítás kérdésköréhez?

E versek is például szolgálnak a Jak 5:16 végén olvasható állítás bizonyosságára: „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” Illés „igaz” ember volt, aki a mennybe ragadtatott, de nem volt természetfeletti lény! Ugyanolyan vágyak és érzések lehettek benne is, mint bennünk. Isten meghallgatta az imáját, és ez arra bátorít, hogy a miénket is meghallgatja. Jakab szerint Illés „buzgón imádkozott” (17. vers, új prot. ford.), hogy ne essen az eső (ezt a részletet nem említi az Ószövetség). Nyilván 5Móz 11:13-17 ígéretének teljesedéséért fohászkodott (amire utal is Jak 5:18).

Tekintettel Mózes ötödik könyvének próféciájára, nem folyhatott tovább Izráelben zavartalanul Baálnak, a vihar és a villámlás pogány istenének a kultusza. Nem tudni, milyen hosszan imádkozott Illés, mielőtt választ kapott volna, de az biztos, hogy az adott körülmények fényében alaposan tanulmányozta az Igét, elmélkedett rajta, és ennek alapján könyörgött Istenhez. Imájában talán idézte is Mózes ötödik könyvének próféciáját, hasonlóan ahhoz, hogy Dániel Jeremiás próféciájának tanulmányozása nyomán fohászkodott Jeruzsálemért (lásd Dán 9:2-3). A mi imáink is eredményesebbek lesznek, ha az Ige fényében alaposan elgondolkodunk a helyzetünkről, majd ennek hatására fordulunk Istenhez.

Három és fél évig nem esett eső (amit Lk 4:25 szintén megemlít). Az Írásban ez a megpróbáltatás nevezetes időszakának számít (hasonlóan a fél hét prófétai időszakához, vagy Dán 9:27 versében Jézus három és fél éves szolgálatához, vagy a Dán 7:25 és Jel 12:14 versében említett „ideig, időkig és fél időig” [Károli], „egy időszakra, meg két időszakra és egy fél időszakra” [új prot. ford.] időtartamához. Az nevezett periódus leteltével Isten arra használta fel Illést, hogy az ébredés és reformáció munkáját indítsa el, felrázza Izráelt, és így az emberek felmérjék hitehagyásuk mélységét. Illés feladata előképezte azt a munkát, amit Keresztelő Jánosnak kellett elvégeznie az I. századi Izráelben, amikor Krisztus első adventje útját készítette elő. Ma pedig Isten azt bízta a maradék egyházra, hogy utat készítsen a második adventnek (lásd Mal 4:5-6; Mt 11:13-14).

Egyházunk az ébredésre és a reformációra törekszik, aminek a saját életünkben, személyesen mibennünk kell elkezdődnie, méghozzá naponta. Milyen döntéseket hozhatunk meg csak mi magunk, amelyek meghatározzák az életünk irányát és végül az örök sorsát is?

Isten Lelke Illés által munkálkodott, hogy helyreálljon a kapcsolat közte és Izráel között. Illés munkájának a túlnyomó többségére azonban nem a Kármelen került sor, ott csak elkezdte, majd folytatta kis falvakban és otthonokban, valamint a jövő lelki vezetőit képezve a prófétaiskolákban, hogy megsokszorozza az ébredésért és a reformációért végzett munkájának az erejét.

Hogyan viszonyul a Jak 5:19-20 verseiben bemutatott munka ahhoz, amit Illés, Keresztelő János és mások tevékenységéről tudhatunk (lásd még Lk 1:16-17; ApCsel 3:19)?

Gyakran megfeledkezünk arról, hogy Illés éveken át milyen szelíden és türelmesen dolgozott. Keresztelő János is arra összpontosított, hogy visszavezesse az embereket az igazsághoz, megtérésre, keresztségre ösztönözze őket, egyénenként. Jézus igen hasonló módon mutatta be a saját munkáját is: hogy az embereket a tévedésből visszavezesse az igazsághoz (Jn 8:43-45). Jak 5:19-20 verseinek általánosított helyzete olyan feltételes módban jelenik meg a görögben, amiből világosan kitűnik, hogy nem áll fenn kimondott hitehagyás, de lehetséges. Az igazságtól való eltávolodás nemcsak a tantételek terén visz hitehagyásba, hanem az életmódban is, mert igen gyakran előfordul, hogy az első elvezet a másodikhoz. Kételyek fogalmazódnak meg a hitelveinket illetően, majd a viselkedés ingataggá válik és végül nyilvánvalóvá lesz a hitehagyás. Aki visszafordít egy „bűnöst… az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól” (Jak 5:20). Az előzőekben elhangzottakat összefoglalva Jakab azt kéri hittestvéreitől, hogy hasonló munkát végezzenek, mint Illés, vezessék vissza az embereket Istenhez. Ehhez a munkához sok türelem, együttérzés, kedvesség és alázat kell: „Atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is” (Gal 6:1).

Az volt Illés munkája, hogy az emberek szívét Isten és a népe felé fordítsa, nem az, hogy eltávolítsa őket! Általában nagyon is tisztában vagyunk a saját bűnünkkel, nem kell arra másoknak külön rámutatni. Amire nagyobb szükség van, az a Jézus által bemutatott és halála árán lehetővé tett bűnbocsánat. A lelkeknek a haláltól való megmentése csak a bűnök „elfedezése” (Péld 10:12) útján lehetséges, ha a saját életünkbe átültetjük az evangéliumi elveket és a kegyelem eszközeivé válunk.

Gondoljunk most valakire, aki nagyon rosszat tett, és ezzel tisztában is van! Mit tehetünk, mit mondhatunk neki, amivel közelebb hozhatnánk az Úrhoz?

Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „Ima a betegekért” c. fejezet, 155-161. o.; A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó. „Sátán csapdái” c. fejezetből, 447-451. o.

„Krisztus… kér, hogy legyünk egyek Vele az emberiség megmentésében. ’Ingyen vettétek – mondja –, ingyen adjátok’ (Mt 10:8). A bűn a lehető legrosszabb dolog, nekünk kell megszánnunk, segítenünk a bűnöst. Sokan tévelyegnek, átérzik szégyenüket, oktalanságukat. Éhesek a bátorító szóra. Hibáikon, tévedéseiken rágódnak, míg szinte teljesen kétségbe nem esnek. Nem szabad elhanyagolnunk ezeket a lelkeket…

A hit és bátorság szavait szóld, ezek gyógyító balzsamként hatnak a megtörtekre, megsebzettekre” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 425. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Idézzünk fel egy esetet, amikor nagyon elrontottunk valamit, fájdalmat okozva önmagunknak, másoknak és az Úrnak is a bűnünkkel! Milyen sokat jelentett akkor, hogy voltak emberek, akik ugyan nem helyeselték a tettünket (talán joggal meg is döbbentette őket), mégis igyekeztek bátorítani és erősíteni? Mi az, amire leginkább emlékszel mindebből? Erre gondolva hogyan tudnál te is éppen így viszonyulni másokhoz, akik szintén nagy hibát követtek el?

2) Milyen fontos lelki tanulsággal találkozunk Jak 5:16 versében? Ezek szerint milyen ereje van az imának, és mennyire fontos a lelki életünkre nézve? Noha az ima különösen bensőséges, meghitt tapasztalat, mégis beszélgessünk a csoportban arról, hogyan hat ránk és milyen imatapasztalataink voltak! Hogyan tanultunk meg bízni akkor is az Úrban, amikor nem azt a választ kaptuk imánkra, amit szerettünk volna? Mi a legfontosabb gyakorlati haszna „az igazak buzgóságos könyörgésé”-nek?

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

INGYEN, KEGYELEMBŐL

Légy bölcs és légy állhatatos!

Légy meggondolt, és kívánatos

legyen beszéded azoknak,

akik gyengébbek a hitben,

nem értik, hogy az erő itt benn

felülről adatik: nincsen kivétel;

aki kéri, annak bőséggel

adatik ingyen, kegyelemből árad,

mint melege a Nap sugarának.