SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Egy a Törvényadó és a Bíró

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Prédikátor 2:16-20; Lukács 12:13-21; Apostolok cselekedetei 17:11; Titusz 2:14; Zsidók 4:15-16; Jakab 4:11-17

„Egy a törvényhozó, aki hatalmas megtartani és elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat” (Jak 4:12).

A törvényhez való hozzáállásunk – akár Istenéhez, akár emberekéhez – hat arra, ahogyan a többiekhez, sőt magához az Úrhoz viszonyulunk. Megfigyeltük már, hogy időnként úgy tesznek a gazdagok, híresek, mintha a törvény felett állnának? Megeshet, hogy a törvényhozók vagy a törvény őrei közül némelyek megpróbálják úgy értelmezni a rendelkezéseket, ahogy számukra előnyös. A társadalom előírásainak semmibevétele azt is magával hozhatja, hogy az ember a többiek iránt sem tanúsít tiszteletet, ugyanis az egymás közti viszonyt a törvények szabályozzák.

Másrészt azonban a törvényhez mereven, hajlíthatatlanul viszonyulóknak is akadhatnak gondjaik az emberi kapcsolatok terén. Mélyebb szinten a törvényről alkotott nézetünk attól függ, hogy mennyire tiszteljük a törvényhozókat és az általuk kibocsátott rendeletek tisztaságát.

A héten először a törvénnyel foglalkozunk, majd rátérünk néhány olyan fontos kifejezésre, ami az arrogancia és önteltség bizonyos formáit illeti. Talán észre sem vesszük, ám az Ige figyelmeztetése szerint az ilyesmi bűn, Isten törvényének áthágása. Jakab levele valójában más megközelítésből tekint a bűnre.

„Ne szóljátok meg egymást atyámfiai. Aki megszólja atyjafiát, és aki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek” (Jak 4:11). Miért mondható a bírálgatás a törvény feletti ítélkezésnek?

_____________________________________________________________

A 11. versben szereplő görög kifejezés szó szerinti fordítása az, hogy „ellene beszélni”. Jelentésének körébe több olyan bűn is beletartozik, ami a beszéddel kapcsolatos: rágalmazás, hamis tanúzás és haragos szavak (lásd 3Móz 19:15-18). Egyrészt úgy tűnik, hogy Jakab nyelvezete itt szelídebb, mint a 3. fejezetben, viszont komolyabb következményeket említ arra nézve, ha valaki a testvére ellen szól, ugyanis ezzel magát a törvényt kérdőjelezi meg. Ha önmagunkat tesszük meg ítélővé, akkor mintha mi a törvényen kívül vagy felette állnánk, szemet hunyunk saját gyengeségeink felett (lásd Mt 7:1-3), csak a másik helytelen tetteire összpontosítunk. Az ilyen megközelítésből hiányzik az, hogy úgy szeretnénk a felebarátunkat, mint önmagunkat (3Móz 19:18) – tehát nem tartjuk be a törvényt.

Egyrészt nem szabad bírálgatnunk másokat, másrészt viszont fontos helyes lelki ítélőképességre szert tenni.

Mutassunk rá, hogy mely területeken szükséges a helyes lelki ítélőképesség gyakorlása a következő igeszakaszok szerint! ApCsel 17:11; 1Kor 6:1-5; 2Kor 13:5; Gal 6:1; Fil 1:9; 1Jn 4:1

_____________________________________________________________

Emberek tanításait és prédikációit Isten Igéjével kell összevetni. Amennyire lehet, arra kell bátorítanunk a gyülekezeti tagokat, hogy nézeteltéréseiket maguk közt oldják meg, ne menjenek a bíróságra, ahol nem biztos, hogy a döntéseket Isten Igéje vezeti. Különösen fontos megvizsgálni önmagunkat, hogy egészséges-e a hitünk, és amivel foglalkozunk, az felemelő-e, helyes-e, vagy pedig inkább rombolja keresztényi életünket?

Kritizálni és másokat bírálni igen könnyű, főleg, ha olyasmit tesznek, ami nekünk nem tetszik. Hogyan tanulhatjuk meg észrevenni, hogy mikor lépjük át a határt a helyes lelki ítélőképesség és Isten törvényének bírálása között?

Jézustól származik az Ószövetség minden törvénye, amelyeket időnként Mózes törvényeinek is neveznek, ugyanis Isten neki adta át azokat (2Krón 33:8; Neh 10:29). De Jézus vezette az izraelitákat a pusztában és Ő jelentette ki a Tízparancsolatot a Sínai-hegyen (lásd 1Kor 10:1-4). Hegyi Beszédében Jézus még világosabban fejtette ki és erősítette meg a törvényt. Ő a testté lett Ige (Jn 1:14), és szava alapján ítéltetünk majd meg (Jn 12:48).

„Egy a törvényadó és az ítélőbíró, aki megmenthet és elveszthet. De ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett” (Jak 4:12, új prot. ford.)? Mit mondanak a következő versek Ítélőbírónkról, Jézusról? Ézs 11:1-5; 33:22; Zsid 4:15-16; Jel 19:11-16

Csak az jogosult megítélni, hogy történt-e törvényszegés, aki jól ismeri a törvényt. Az ügyvédek évekig tanulnak, mielőtt letennék a szakvizsgát, ami azt mutatja, hogy felkészültek a jogi pálya gyakorlására. Jézus korában az írástudók (akik közül sokan a farizeusokhoz tartoztak) szintén szorgalmasan tanultak, és nemcsak a mózesi törvényekkel ismerkedtek meg, hanem az összegyűjtött hagyományokkal, rendelkezésekkel is. Jézus e hagyományok többségével nem értett egyet, ami miatt rendre komoly összeütközésbe került a vezetőkkel. Mivel azonban a törvény tőle származik, kizárólag Ő jogosult magyarázni a jelentését és megítélni, hogy történt-e törvénysértés. Amikor tehát visszatér, magával hozza a jutalmat, amit mindenki a cselekedetei szerint kap meg (Jel 22:12). És mivel Jézus felvette az emberi természetet, bűntelen életet élt, meghalt helyettünk, és legyőzve a bűnt, meg a halált, feltámadt, képes meg is menteni a bűntől.

„Isten egészen átadta az ítéletet a Fiúnak, aki vitathatatlanul a testben megjelent Isten.

Isten úgy tervezte, hogy emberi alakban a szenvedők Fejedelme legyen az egész világ Bírája. Ő, aki a mennyből leszállt az örök haláltól megmenteni az embert… Ő, aki hagyta, hogy földi törvényszék ítélkezzen felette, majd szégyenletes kereszthalált szenvedett, egyedül Ő mondhatja ki a jutalmat vagy büntetést hozó ítéletet” (Ellen G. White: Maranatha. 341. o.). Krisztus, a Törvényadó és a Megváltó méltó egyedül arra, hogy a Bíránk is legyen!

Jutalom vagy büntetés: végül vagy az egyiket, vagy a másikat kapjuk csak meg. Egyedül mi adhat reményt arra, hogy majd jutalmat nyerünk?

Hogyan egyeztethetjük össze a bölcs tervek készítését azzal, hogy a napjainkat Krisztus közeli visszatérését várva töltsük (Jak 4:13; vö. Lk 12:13-21)? Hogyan kerülhetjük el a vakvágányt, hogy csupán nagyobb „csűrök” építésére gondoljunk?

_____________________________________________________________

Logikusnak tűnhet egy évre vagy hosszabb időre is előre tervezni. A cégeknek, vállalatoknak általában vannak rövid-, közép- és hosszú távú tervei. Magánszemélyeknek, családoknak gondolni kell a jövőre megtakarítással, és gondoskodni kell váratlan kiadások fedezéséről. Másrészt viszont hisszük, hogy Jézus hamarosan visszatér, és minden földi javunkat majd a tűz emészti meg (lásd 2Pt 3:10-12).

E kétféle életszemlélet nem feltétlenül ütközik egymással. Valaki így fogalmazott: „Tervezzünk úgy, mintha Krisztus még évekig nem jönne vissza, de mindennap éljünk úgy, mintha már holnap megjönne!” Ez eddig rendben is van, bár a hosszú távra való tervezés megnehezítheti, hogy tudjunk napról napra élni. Jézus sok hallgatója (és kétségkívül számos mai keresztény) arra gondolhatott, hogy a nagyobb csűröket tervező gazdag ember azért bővelkedett, mert Isten megáldotta. Jézus azonban bemutatta a férfi gondolatait: „Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél” (Lk 12:19). Vagyis leginkább az foglalkoztatta, hogy magának gyűjtsön.

A túlzottan meghatározott saját tervek lefektetése helyett különösen fontos inkább ezt mondani: „Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni” (Jak 4:15). Ez több puszta szófordulatnál, amikor a jövőbeli terveinket ecseteljük. Azt jelenti, hogy minden tervünket Isten kezébe tesszük. Így imádkozhatunk: „Istenem! Szeretném megtudni, hogy mi az akaratod! Ha nem tetszenek Neked a terveim, kérlek, mutasd meg!” Amennyiben nem jó, amit elterveztünk, Isten meg fogja mutatni – amíg odafigyelünk rá és készen állunk igazítani elképzelésünkön vagy teljesen megváltoztatni azt.

Olvassuk el ismét Jak 4:13 versét! Felszínesen nézve talán semmi rosszat nem látunk abban, ami itt elhangzik, nyilván mégis van valami probléma, nem azzal, amit tenni akarnak, inkább a hozzáállásukkal. Mit tehetünk, nehogy észrevétlenül behálózzon ez a magatartás?

Milyen lényeges pontot emel ki Jak 4:14 verse?

_____________________________________________________________

Az élet bizonytalan, ajándék minden lélegzetvétel. Jak 4:14 versében egy igen ritka görög szóval találkozunk (atmisz), amit úgy fordíthatunk, hogy „füst” vagy „pára”. Az élet átmeneti voltát hangsúlyozza, mint a hebel héber szó („lélegzet”, „pára”). Ez a kifejezés harmincnyolcszor fordul elő A prédikátor könyvében, és gyakran úgy fordítják, hogy „hiábavalóság”. Ugyan ki nem tapasztalta már, főként az idősebbek, hogy hamar véget ér az élet?! Az ismert evangelizátor, Billy Graham már igen idős volt, amikor megjegyezte: „Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan elszállt az élet!”

Úgy is mondhatjuk, hogy a halál mindig lesben áll, csak egy szívverésnyire van tőlünk. Azonnal meghalhatna bármelyikünk, akármelyik pillanatban, méghozzá számos okból. Jól mondja Jakab: „nem tudjátok mit hoz a holnap” (Jak 4:14), beleértve a halált is.

„Nem akarok itt sokat beszélni az emberi élet rövidségéről és bizonytalanságáról, de van egy borzalmas veszedelem, amire fel kell hívnom a figyelmet. Sajnos, sokan nem fogják fel, milyen nagy veszélyt jelent, ha késlekednek meghallgatni a Szentlélek kérlelését, és tovább folytatják bűnös életüket” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 25. o.).

Ráadásul azon túl, hogy rövid az élet, nem is feltétlenül ad megelégedettséget.

Mit tesz még Salamon hozzá Préd 2:16-20, 4:4, 5:10, 9:13-14 verseiben ahhoz, amit eddig Jakabnál olvastunk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Rengeteg igazságtalanság történik, annyi az értelmetlenség az életben! Nem csoda, hogy mind vágyódunk az örök élet ígérete után, amit Jézus által kapunk. Máskülönben létünk csak pára volna, ami eloszlik, örökre feledésbe merül.

Vessünk számot az életünkkel! Mennyire tart a markában ez a világ? Hogyan lehetünk folyton tudatában annak, hogy minden mulandó?

Olvassuk el Jak 4:15-17 szakaszát a megelőző versekkel összefüggésben! Milyen fontos dologra hívja fel a figyelmet itt Jakab?

Jakab most az önteltséget érinti, egyenesen „fennhéjázásnak” nevezve azt, amikor az ember „dicsekszik”. Azt mondja erre, hogy „minden ilyen dicsekedés gonosz” (Jak 4:16). Ebből is látszik, hogy mennyire fontos a keresztény helyes hozzáállása!

Olvassuk el a 17. verset! A Biblia kétféleképpen határozza meg a bűn jelentését: 1) amikor valaki helytelenül cselekszik; 2) amikor valaki nem teszi azt, ami helyes. Az első meghatározást Jánosnál találjuk: „a bűn törvényszegés” (1Jn 3:4, új prot. ford.), vagy ahogy Károli írja: „a bűn pedig a törvénytelenség.” Viszont az anomia görög szó konkrét törvénysértésre utal, nem a szokásossá vált törvénytelen magatartásra (figyeljük meg a szó használatát: Róm 4:7; Tit 2:14; Zsid 10:17). A második meghatározást Jak 4:17 verse adja: „Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” Tehát tovább kell mennünk annál, hogy pusztán ellenállunk a rosszra csábító kísértésnek. Isten arra hív, hogy legyünk a „világosságnak fiai” (Ef 5:8)! „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5:16, a kiemelés a szerzőtől).

Természetesen az ember könnyen elcsüggedhet, mert ugyan ki tesz meg minden elképzelhető jótettet minden egyes nap? Csakhogy nem ez a kérdés! Még Jézus élete sem volt a szünet nélküli tevékenységek folyamatos köre. Alkalmanként visszavonult imádkozni vagy egyszerűen csak pihenni (Mk 6:31; Lk 5:16). Az a lényeg, hogy Jézus minden tettében az Atya akaratát kereste (Jn 5:30). Isten szándékának végrehajtását egyenesen az evéshez hasonlította: „Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem” (Jn 4:34). Mértéke van annak is, hogy egy ültő helyünkben mennyit eszünk, és igaz ez az elvégzendő tevékenységekre is. Ezért mondja Jézus, hogy lesznek, akik vetnek, mások aratnak, de „mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen” (Jn 4:36-38). Az Ige nagyobb aktivitásra bátorít, miközben az Úrért munkálkodunk, mi pedig azért imádkozunk, hogy minden lehetséges módon készségesebb eszközei lehessünk.

Hogyan segít meghalni énünknek és Istennek engedelmeskedni, ha imádkozunk? Valóban hajlandóak vagyunk letenni a terveinket az Úr elé?

Olvassunk az idő értékéről! Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, „A talentumok” c. fejezetéből, 236-239. o. „Senki ne kérkedjen többé közületek az igazsággal szemben azzal, hogy ez a lelkület [mások rossz szándékának észlelése] annak lenne a természetes következménye, hogy hűséggel eljárnak a helytelenül cselekvőkkel szemben és kiállnak az igazság védelmében! Számos csodálója van az efféle bölcsességnek, ami azonban különösen megtévesztő és veszélyes. Nem felülről jön, hanem a meg nem újult szív gyümölcse. A szerzője maga Sátán. Egyetlen vádaskodó se tulajdonítson magának helyes ítélőképességet, mert ha ezt teszi, a sátáni jellemzőkre próbálja ráhúzni az igazság ruháit” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 7. köt. 936-937. o.)!

„Aki igazságtalanságot követ el, rendszerint az első, aki másokat jogtalansággal gyanúsít, s embertársa kárhoztatásával igyekszik önszívének hibáit fedezni vagy önmagát mentegetni. A bűn által jutott az ember a gonosz ismeretére; mihelyt az első emberpár vétkezett, egymást kezdték vádolni. Így cselekszik az ember, akit nem hat át Krisztus kegyelme” (Ellen G. White: Krisztus követése. Gondolatok a Hegyibeszédről. Budapest, 1987, H. N. Adventista Egyház. 111. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Olvassuk el újra a második idézetet Ellen White-tól! Mit tegyünk, nehogy mi is másokat bírálgatva és vádaskodva akarjuk jobb színben feltüntetni magunkat, meg a hiányosságainkat?

2)  Mivel az élet gyorsan elrepül, hogyan állítsuk fel a fontossági sorrendünket? A relativitás elmélete szerint maga az idő is változhat, attól függően, hogy egy meghatározott időkereten belül milyen gyors a mozgás. Egy dolog viszont biztos, akármilyen gyorsan vagy lassan telik is az idő: ha egy pillanat elmúlt, az örökre elszállt. Hogyan kellene hatnia az időbeosztásunkra ennek a kijózanító gondolatnak?

3)  Hogyan járunk el azokkal, akiknek a bűneivel foglalkozni kell? Mit tegyünk, nehogy beleessünk abba a csapdába, amitől Jakab is óva intett?

SÚLYOS KÖVETKEZMÉNYEKKEL JÁRÓ BŰN

„A jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt: mert a szívnek teljességéből szól az ő szája” (Lk 6:45)?

„A legsúlyosabb következményekkel járó bűn a rideg, kritizáló és engesztelhetetlen lelkület, mely a farizeusok rendjét jellemzi. Ahol a szeretet és a hit nem tanyázik, ott Krisztus sincs jelen; s ha az Ő jelenlétének napsugarai hiányzanak, semmiféle tevékenység vagy buzgalom nem helyettesítheti ezt a szeretetet. Csodálatos képességünk lehet azon a téren, hogy mások hibáit felfedezzük; ámde akiket ez a lelkület ural, azoknak mondja Jézus: ’Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből’ (Mt 7:5)!…

Ha az emberek a kárhoztatásnak ezt a szellemét ápolják, akkor nem elégszenek meg azzal, hogy embertársukat az általuk vélt hibákra figyelmeztessék, hanem ha szelíd eszközökkel nem bírhatják rá őket, hogy az ő felfogásukat kövessék, erőszakhoz folyamodnak. Amennyire csak lehet, kényszerítik felebarátaikat, hogy az ő felfogásukat fogadják el. Így tettek Krisztus kortársai is; így tett az egyház is, ha kiveszett belőle Krisztus kegyelme. Ha a szeretet ereje eltűnt, az állam hatalmas karját vette igénybe alapelveinek megerősítésére, és hittételeinek elfogadtatására… Krisztus nem hajtja, hanem vonzza magához az embereket. Az egyetlen kényszer, amit alkalmaz: a késztető szeretet…

A baj gyökere az egyes emberekben rejlik, a gyógyulásnak tehát itt kell megkezdődnie. Krisztus megparancsolja a vádlónak, hogy először a saját szeméből vegye ki a gerendát, szabaduljon meg a vádaskodó szellemtől, ismerje be és hagyja el saját bűneit, mielőtt másokat akar megjavítani. ’Nem jó fa az, amely romlott gyümölcsöt terem’ (Lk 6:43). A vádaskodásnak ez a szelleme rothadt gyümölcs, amely arról tanúskodik, hogy az egész fa romlott. Hasztalan önigazultságunkban jónak tartani önmagunkat, mert előbb szívünknek kell átalakulnia. Ezt tapasztalnunk kell, mielőtt másokat akarunk megjavítani, mert ’a szívnek teljességéből szól a száj’ (Mt 12:34)” (Ellen G. White: Krisztus követése. Gondolatok a Hegyibeszédről. Budapest, 1987, H. N. Adventista Egyház. 111-112. o.).