SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Szeretet és a törvény

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 3Mózes 19:17-18; Márk 2:16; János 12:48; Róma 13:8-10; Jakab 2:1-13

„Mert az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot; és dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen” (Jak 2:13).

Mindannyian jól ismerjük a történetet, csak az a kérdés: Mennyire értettük meg?

Először egy Jeruzsálemből Jerikó felé haladó pap, majd egy lévita észrevett egy férfit, aki félholtan feküdt az úton. Mindketten éppen azelőtt látták el vallási kötelezettségüket, de nyilván egyikük sem érezte úgy, hogy ennek bármiféle kapcsolata lenne a sebesült iránti felelősségükkel, tehát továbbment egyik is, másik is. Később történetesen arra járt egy félig pogány samaritánus, aki megszánta a szerencsétlen embert, bekötözte a sebeit, egy fogadóba vitte, sőt fizetett is, hogy a férfi addig maradhasson ott, amíg fel nem épül. Még azt is megígérte a fogadósnak, hogy a sebesült miatti esetleges további költségeit majd szintén megtéríti (lásd Lk 10:30-37).

Ezt a történetet válaszul mondta el Jézus, amikor egy törvénytudó az örök életről kérdezte. A cselekvő szeretet képét vázolta fel. Nem egyszerűen csak azt felelte neki, hogy „Próbálkozz komolyabban!”, vagy „Tégy többet!”. Vagyis még a potenciálisan veszélyes és kellemetlen helyzetekben is szeretetet kell tanúsítanunk, még azok iránt is, akik nem szeretnek minket.

Ez nem könnyű, általában homlokegyenest ellenkezik a természetünkkel, viszont az őszinte szeretetben mindig is lényeges a kockázati elem. A szeretet arra késztet, hogy ledöntsük az emberek között meredő gátakat úgy kívül, mint (főképpen) az egyházon belül. Ezen a héten azt fogjuk megnézni, hogy mit mondott Jakab erről a fontos igazságról.

Olvassuk el Jak 2:1-4 verseit! Ez a szakasz többek közt az ellentétekkel is foglalkozik. Az egyik ember gazdag, jól öltözött és nyilván fontos személyiség, míg a másik szegény, elnyűtt ruházatú, minden valószínűség szerint „egy senki”. Az egyiket a legnagyobb udvariassággal köszöntik, a másikat megvetően. Az egyiket kényelmes hellyel kínálják, előre vezetik, míg a másiknak azt mondják, hogy álljon félre vagy keressen magának helyet a földön. Nem mutat kedvező képet ez a leírás, főként azért, mert (valószínűleg) egy istentiszteleti alkalomra utal. A 2. versben a gyülekezetnek fordított görög szó a szünagógé, ami feltehetően egy korai utalás a zsidó-keresztény szombati istentiszteletre, amire többnyire magánházaknál került sor (lásd ApCsel 18:7-8). Az I. század görög-római kultúrájában roppant fontosnak tekintették az ember nyilvános megítélését, képét, pozícióját. A vagyonos, művelt, politikai befolyással bíróktól azt várták el, hogy hírnevükkel hasznára legyenek annak, ami a személyes érdeklődési körükbe tartozott. A köz javára vagy valamilyen vallási célra fordított mindennemű nagy ajándék kötelezte az adomány elfogadóját, hogy azt valamilyen formában viszonozza. A kedvességet lojalitással „fizették meg”, a nagylelkűséget pedig köztisztelettel. Különleges bánásmódot kívánt tehát meg az a néhány előkelőség, aki a keresztények összejövetelein részt vett. Az ilyen elvárásoknak a figyelmen kívül hagyása szégyent hozott volna a gyülekezetre. Egyenesen támadásnak fogták fel azt, ha nem „politikailag korrekt” módon jártak el vagy elutasították a társadalmi értékeket, és ez megoszláshoz is vezethetett.

Milyen társadalmi elvárásokról értesülünk Mk 2:16 és Lk 11:43 verseit olvasva? Hogyan ütköztek ezek az evangéliumi elvekkel?

Nem bűn sem gazdagnak, sem szegénynek lenni. Viszont az a saját kereszténységünk egy „barométere”, hogyan bánunk azokkal, akik különböznek tőlünk korban, műveltségben vagy vallási meggyőződésüket tekintve. Az ember általában hajlamos nagyobb tiszteletet tanúsítani azok iránt, akikről azt gondolja, hogy a társadalmi ranglétrán „fölötte” állnak, míg az „alatta” lévők felé kevesebb tiszteletet mutat. Isten azonban arra szólít, hogy mi legyünk mások (lásd Róm 12:2), ezért mindig észben kell tartanunk, milyen könnyen magával ránthatnak a szokások!

Nézzünk szembe vele: talán nem csináljuk olyan nyíltan és durván, mint a Jakab által leírt helyzetben megfigyelhető, de valóban nem jellemez minket a részrehajlás? Hogyan tanulhatjuk meg felfedezni ezt a hibát önmagunkban, és hogyan küszöbölhetjük ki?

Minden könyvevangélista tudja, hogy a keresztény könyvek megvásárlásáért gyakran azok vállalják a legnagyobb áldozatot, akiknek a legkevesebb van. A jómódú környékeken általában nehéz könyveket eladni, mert az ott élők talán elégedettek a körülményeikkel, és többnyire nem érzik úgy, hogy szükségük lenne Istenre, mint akiknek kevesebb jutott. Ugyanez a jelenség megfigyelhető jóval szélesebb körben is: az egyház főként a gazdasági és társadalmi nyomással jellemezhető helyeken és időszakokban növekszik a leggyorsabban. Végtére is, vajon nem a nagy gondokkal küzdők fogadják nyitottabb szívvel a Jézus történetében feltáruló reménységet, mint akik úgy érzik, hogy számukra minden kedvezően alakul?

Mit tesz még hozzá Jakab az előzőekben megfogalmazott gondolatokhoz (Jak 2:5-6)?

Ebből a részből ítélve arra következtethetünk, hogy komoly feszültségek mutatkozhattak az egyházban a szegények és a gazdagok között. Isten kiválasztotta a szegényeket, akiket a világ ugyan elvetett, de ők „gazdagok… hitben”, miközben a gazdagok a vagyonukkal „meggyalázták” a szegényeket. Valós, általános volt abban a korban a probléma, hogy a gazdagok kizsákmányolták a szegényeket. Sőt, a római jog törvénybe is foglalta a szegények hátrányos megkülönböztetését, ill. a gazdagok kiváltságos helyzetét.

„Nem vádolhattak be felsőbb osztályba tartozó személyt az alsóbb néposztályokhoz tartozók, akikről az anyagi önérdekből való cselekvést feltételezték, és a törvény szigorúbb büntetéseket írt elő az alacsonyabb néprétegekhez tartozó vétkesek számára, mint azokra nézve, akik felsőbb rétegekhez tartoztak” (Craig S. Keener: The IVP Bible Background Commentary: New Testament. Downers Grove, Ill., 1993, InterVarsity Press. 694. o.).

Olvassuk el Jak 2:7 versét! Milyen fontos pontra hívja fel itt a figyelmet Jakab a helytelen magatartással kapcsolatban?

Helytelen viselkedésükkel valójában Jézus nevét „káromolják”. Ha valaki roszszat tesz, az már önmagában is éppen elég baj, de csak ront a helyzeten, ha olyan valaki vét, aki Jézus követőjének vallja magát. Viszont még rosszabb lenne, ha Jézus nevében egyesek arra használnák vagyonukat vagy hatalmukat, hogy kihasználjanak másokat a gyülekezetben, ami többnyire megoszláshoz és vitákhoz vezet! Éppen ezért mennyeire kell vigyáznunk, hogy szavaink és tetteink összhangban legyenek a „szép névvel”, amelyről neveztetünk!

Milyen meghatározó üzenetet találunk 3Móz 19:17-18, Mt 5:43-45 és Jak 2:8-9 verseiben?

Isten törvényét Jakab úgy nevezi, hogy „királyi törvény” (Jak 2:8), mivel a KIRÁLYOK KIRÁLYÁNAK (lásd Jel 19:16) a törvénye. Országának törvényét részletesen kijelentette a Hegyi Beszédben (Máté 5-7. fejezetek). Az Újszövetség összesen kilencszer tesz említést a felebarát szeretetéről, először éppen a Hegyi Beszédben. Jézus szavai Mt 5:43 versében sejtetik, hogyan is értették akkoriban 3Móz 19:18 parancsát. Például Mózes harmadik könyvében az ezt közvetlenül megelőző parancsokban egyértelműen a felebarát kifejezés szinonimái fordulnak elő: „ne gyűlöld a te atyádfiát” (3Móz 19:17) és „haragot ne tarts a te néped fiai ellen” (3Móz 19:18). Valószínűleg egyes magyarázatok szerint e parancsolatok azt jelentették, hogy teljesen rendjén való arra haragudni vagy azt gyűlölni, aki nem izraelita, mivel más népek tagjait konkrétan nem említi Mózes harmadik könyvének szövege. Végtére is az idegeneket általában ellenségnek tartották. Tudjuk, megvolt ez a hozzáállás a kumráni közösségben, a mélyen hívő zsidók egy csoportjában is, akik a nemzet többi részétől elkülönülten éltek. Arra tanították őket, hogy gyűlöljék „a sötétség gyermekeit” és „a kárhozat fiait” (The Community Rule. [A közösség szabályai.] 1QS 1:10; 9:21-22), természetesen ezek a bélyegek nemcsak az idegenekre vonatkoztak, hanem még azokra az izraelitákra is, akik elutasították közösségük tanításait.

„A bűn a lehető legrosszabb dolog, nekünk kell megszánnunk, segítenünk a bűnöst. Sokan tévelyegnek, átérzik szégyenüket, oktalanságukat. Éhesek a bátorító szóra. Hibáikon, tévedéseiken rágódnak, míg szinte teljesen kétségbe nem esnek. Nem szabad elhanyagolnunk ezeket a lelkeket. Ha keresztények vagyunk, nem mehetünk át az út másik oldalára, nem kerülhetjük ki a lehető legmesszebbről azokat, akiknek segítségre van szükségük. Ha látjuk, hogy egy ember bajban van – akár betegség, akár bűn miatt –, sohase mondjuk: nem tartozik rám” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 425. o.).

Jézus élete a legnagyszerűbb példa az érdemtelen iránt tanúsított önzetlen, viszonzatlan szeretetre. Hogyan tanulhatunk meg ilyen szeretettel viseltetni azok iránt, akiket méltatlanoknak tartunk vagy akik nem szeretnek minket? Végeredményben miért csak úgy tehetjük ezt meg, ha maradéktalanul átadjuk magunkat Istennek és meghalunk énünknek?

Olvassuk el Jak 2:10-11 verseit, majd pedig a táblázatban felsorolt igehelyeket! Osztályozzuk őket aszerint, hogy az „egész törvényt”, vagy a „szeretet törvényét” hangsúlyozzák, vagy mindkettőt!

Nehezen tudjuk elképzelni, hogy mennyire gyökeresen új volt Jézus tanítása a törvényről. A mélyen hívő zsidók akkoriban (sokan ma is így vannak vele) nem mondhatták, hogy megtartják a törvényt, ha nem kötelezték el magukat a Mózes könyveiben található összes törvény megtartása mellett. Végül is 613 külön törvényt neveztek meg (248 pozitív, azaz felszólító és 365 tiltó törvényt). Minden bizonnyal csapdát akartak állítani Jézusnak azzal a kérdéssel, hogy melyik a legfontosabb parancsolat (Mt 22:36). Noha Jézus minden „jótát” (a legkisebb héber betűt; Mt 5:18) fontosnak nevezett, mégis az Isten és a felebarát iránti szeretetet mondta a legfőbb parancsolatnak, mivel ez foglalja egybe az összes többit. Jézus tanítása arra is rámutat, hogy az engedelmesség nem légüres térben történik; mindig érinti a kapcsolatokat, különben értelmetlen. Másként fogalmazva: Ha azért fizetek tizedet, mert félek a kárhozattól, akkor ebben nincs szerepe a kapcsolatnak. Viszont ha azért adok tizedet, mert hálás vagyok Istennek mindazért, amit nekem adott, akkor a tettem alapját az Istennel való kapcsolatom képezi. Jézus említette még a törvény „nehezebb” dolgait: „az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget” (Mt 23:23), amelyek mind a kapcsolatok körül forognak – az Istennel és a többi emberrel való kapcsolatok körül. Tehát Jakab semmi mást nem mond, mint amit Jézus és Pál is tanított: Isten törvényének áthágása minden esetben bizonyos fokig megrontja az Istennel és a többi emberrel való kapcsolatunkat. Eszerint itt nem az a kérdés, hogy a jó cselekedeteink meghaladják-e a rossz tetteink számát; ez lenne a légüres térben való engedelmesség, ha úgy járnánk el, mintha minden körülöttünk forogna. Ehelyett ha megismerjük Jézust, a figyelmünket kezdjük önmagunkról az Isten iránti tiszteletre és mások szolgálatára irányítani.

Mit tanít a törvényről Jak 2:12-13 (lásd még Jn 12:48; Róm 2:12-13; 2Kor 5:10; Jel 20:12-13)?

Egyértelmű tanítás, hogy Isten a törvény szerint ítél meg, annak alapján, amit tettünk, legyen az akár jó, akár rossz. Ugyanakkor a Biblia azt is világosan kijelenti, hogy ha hiszünk benne, Jézus betakar igazságával.

Az igazsággal való befedezésnek két összetevője van: a bűnbocsánat (megigazulás) és az engedelmesség (megszentelődés). „Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne” (Kol 2:6). „Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel” (Gal 3:27).

Gyakran mondják, hogy Isten nemcsak annak alapján ítél majd meg, amit tettünk, hanem aszerint is, amit nem tettünk meg. Igaz, ám sokakban téves elképzelés él azzal kapcsolatban, hogy ez mit is jelent. Itt nem arról van szó, hogy több dolgot kellene tennünk, ugyanis ez a csüggedés és önmagunk elkeserítésének legjobb receptje. Figyeljük meg, hogyan ír erről Jakab a 13. vers első felében: „az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot…” Tehát itt ismét a „cselekvés” kapcsolatokat érintő meghatározását találjuk.

Ha elég sokáig gondolkoznánk rajta, annyira betegessé válna az elképzelésünk az ítélet kérdéséről, hogy kétségbeesnénk, feladnánk a reményt. Csakhogy

nem ezt jelenti a felszólítás: „Féljétek az Istent… mert eljött az ő ítéletének órája” (Jel 14:7)! Inkább mindig bíznunk kell Jézus igazságában, akinek az érdemei jelentik egyedüli reményünket az ítéletben. Az igazságával bennünket megmentő Isten iránti szeretet az, aminek arra kell sarkallnia, hogy megtegyük mindazt, amire Urunk elhívott!

Ugyanakkor a javunkra szolgálnak a Biblia figyelmeztetései az ítéletről, nehogy hamis biztonságérzetbe ringassuk magunkat. Jakab elmondja: „az irgalmasság… diadalmaskodik az ítéleten” (Jak 2:13, új prot. ford.). Mindig emlékeznünk kell a szavaira, kiváltképp akkor, ha a legrosszabb bűnökbe esett emberekkel van dolgunk!

Előfordult már velünk, hogy valamit nagyon elrontottunk, és csak kárhoztatásra, ítéletre számítottunk, de megbocsátottak, megkegyelmeztek nekünk? Milyen érzés volt? Mit tehetünk, nehogy elfelejtsük ezt, amikor valaki más követ el igazán nagy hibát?

Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó. „A vizsgálati ítélet” c. fejezet, 413-422. o. „Isten téged emberek és angyalok előtt gyermekének ismert el, könyörögj tehát, hogy szégyent ne hozz ’arra a szép névre, amelyről neveztettek’ (Jak 2:7). Isten képviselőjeként küld téged e világba, nyilatkozzék meg tehát az Ő neve életed minden egyes mozzanatában… Mindezt pedig Krisztus kegyelmének és igazságának elfogadása által teheted meg” (Ellen G. White: Krisztus követése. Gondolatok a Hegyibeszédről. Budapest, 1987, H. N. Adventista Egyház. 95. o.). „Krisztus által az Igazság megbocsáthat anélkül, hogy fenséges szentségéből egy jótányit is feláldozna” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 7. köt. 936. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Gandhi sokak gondolatait fejezte ki, amikor ezt mondta: „Szeretem a Krisztusotokat, de nem szeretem a keresztényeiteket. A keresztényeitek annyira különböznek Krisztustól!” Miért mondta ezt? (Sajnálatos módon miért nem nehéz megérteni az okát?) Természetesen igen könnyű meglátni, amit mások tettek Krisztus nevében, de miért kell inkább önmagunkra tekinteni, arra, amit mi követtünk el Jézus nevében? Mennyire tudjuk jól bemutatni Őt a világnak, a környezetünknek?

2. Vajon a saját gyülekezetünkben az emberek azt érzik, hogy értékelik és tisztelik őket, bármilyenek, bárhonnan valók legyenek is? Ha nem ez a helyzet, mit tehetnénk a változásért?

3. Az országunkban mely hagyományok és társadalmi normák állnak ellentétben a bibliai hit elveivel? Ezek közül melyek nyilvánvalóak és melyek burkoltabbak? Miután megneveztünk néhányat, gondolkodjunk azon, hogyan tanulhatunk meg föléjük emelkedni, az evangéliumi elveket gyakorolva, bemutatva, hogy mások is meglássák: Jézus jobb életet kínál!

4. Egy dolog szeretni a felebarátainkat, de mit jelent Istent szeretni? Beszélgessünk erről a csoportban! Miért szeretjük Istent? Hogyan fejezzük ki a szeretetünket iránta?

5. „…az irgalmasság… diadalmaskodik az ítéleten” (Jak 2:13, új prot. ford.). Mit jelent ez a gyakorlatban, amikor például olyannal van dolgunk, aki bánt? Milyen egyensúly szükséges ilyen helyzetben?

R. DÁNIEL IRÉN:

SZÜRKÜLETKOR

Hajnali háromkor

találkozom Veled

imában, Igédben,

hűséges Krisztusom!

Köszönöm a kedves

ébresztő, meghívó,

hitemet újító,

biztos ígéreted,

s hogy nem untad még meg

vergődésem, mi sok,

mitől leblokkolok

kérdés-özönömben.

Köszönöm, mit üzen

a szürkület folyton:

a Napot nem látod,

de bármikor jöhet!