A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Jakab, Jézus testvére

Szeptember 27., szombat délután

„Mikor pedig még szólt a sokaságnak, ímé, az Ő anyja és az Ő testvérei álltak odakinn, akarván ővele szólni. És mondta néki valaki: Ímé, a te anyád és testvéreid odakinn állnak, és szólni akarnak veled. Ő pedig felelvén mondta a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyújtván kezét az Ő tanítványaira mondta: Ímé, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fiútestvérem, nőtestvérem és anyám.” (Mt 12:46–50) Krisztus élete komoly tevékenységből állt. Annak ellenére, hogy minden lépésében ellenszegülésbe ütközött, folyamatosan tanította az embereket, és betegeket gyógyított. A jelek arra utaltak, hogy minden felvállalt kötelessége nagy nyomásként nehezedett rá, s ez nyugtalanságot szült rokonai körében is. Hallották, hogy a Megváltó egész éjszakákat tölt imában, és nap közben hatalmas embertömegek csődülnek köré, gyakran pedig még az evésre sem szakít időt magának. József fiai, Jézus testvérei megkérték Máriát, hogy tartson velük, mert tudták, hogy a Mester Mária iránti szeretete által jobban tudják befolyásolni afelé, hogy legyen óvatosabb. Azt gondolták, hogy saját hírnevükön eshet csorba a Jézussal szemben elhangzott kritikákért. Egyáltalán nem voltak elégedettek a vallási vezetők és zsidók elleni nyilvános felszólalásaival, és úgy érezték, hogy azért zúdulnak rájuk is vádak, mert rokonságban állnak az Üdvözítővel. Jól tudták, hogy milyen általános zavargást gerjesztettek az Ő szavai és tettei, és nem csupán figyelmüket keltették fel a bátor szavak, hanem meg voltak rökönyödve a farizeusok és vámszedők nyilvános elítélése miatt. Teljesen megkeményítették őket Krisztus azon szavai, amelyek azelőtt hangzottak el, mielőtt a Megváltóhoz érkeztek volna, hogy megpróbálják meggyőzni arról, hagyjon fel ezzel a magatartásával. – Signs of the Times, 1896. október 1.

Szeptember 28., vasárnap  -  Jakab, Jézus testvére

Jézus felsőbbrendű, személyes tekintéllyel beszélt, s mindezek mellett az emberek mindig úgy érezhették, hogy Atyjának tekintélyével szól. Önmagát egy szintre emelte az örök trónnal. Isten dicsősége közvetlenül szállt rá, és átterjedt azokra is, akik be akarták fogadni a világosságot, és a világosság hordozóivá akartak válni.

Bár a nép közül sokan hittek benne, saját testvérei, akikhez rokoni szálak fűzték, hitetlenek voltak, és azt gondolták, hogy Krisztus eszét vesztette, mikor mennyei tekintélyt tulajdonított magának, és amikor a farizeusok előtt bűneik megdorgálójaként jelent meg. Testvérei tudták, hogy a zsidó főemberek folyton Jézus ellen szövetkeznek, és úgy gondolták, hogy szavai még több okot szolgáltatnak az ellenszegülésre. Úgy érezték, hogy kötelességük határozottan fellépni annak érdekében, hogy megakadályozzák akár egy szót szólni is, amellyel nehézségbe keverheti magát, sőt, még a családját is. Miközben az Üdvözítő határozott szavakkal dorgálta meg a hitetlenséget, a tanítványok azt a hírt vitték hozzá, hogy kint édesanyja és testvérei várnak rá, és szeretnének beszélni vele. Ő azonban tudta, mi van a szívükben. Tudta, hogy nem értették meg sem jellemét, sem küldetését, és hogy nem értették meg, hogy az Atyától jött. Nem ismerték fel, hogy azért született, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, s nem értették meg nyugodt, de tekintélyes szavait, amelyek a valósághoz és fontosságukhoz mérten hangzottak el ajkáról.

Miután meghallotta, hogy édesanyja és testvérei várakoznak kint, és látni szeretnék, feltette a kérdést: „Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyújtván kezét az Ő tanítványaira mondta: ímé, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fiútestvérem, nőtestvérem és anyám.” (Mt 12:48–50)

Az ember helyetteseként érkezett a földre, s akik hit által befogadták Őt, s meggyőződtek arról, hogy Ő Isten küldötte, sokkal jobban ragaszkodtak hozzá, mint akikhez rokoni kapcsolatai fűzték. Ezek az emberek nem vesznek el, hanem örök életet nyernek. Ők lesznek eggyé vele úgy, ahogy Ő egy az Atyával. Édesanyja a hit és Jézus szavainak teljesedése által sokkal üdvösebb és szorosabb kapcsolatban volt vele, mint emberi, rokoni kapcsolatuk által. Vértestvérei pedig legkevésbé élvezhették a rokonságból származó előnyöket, ha nem fogadták el Őt személyes Megváltójuknak. De mennyire értékesek Jézus szavai azok számára, akik hisznek! Milyen nagy öröm forrását jelentik minden lélek számára, aki Krisztussal egyesült üdvözítő hit által! Milyen fontos támogatást kaphatott volna a Megváltó a földi rokonaitól, ha hitték volna, hogy a mennyből származik, és ha együtt munkálkodtak volna vele Isten művének előbbre vitelében! Az ihletett Ige azonban kijelenti: „Mert az Ő atyjafiai sem hittek benne.” (Jn 7:5) Krisztus saját tapasztalatának szomorú valóságáról beszélt, amikor Názáretben kijelentette: „Egy próféta sem kedves az ő hazájában.” (Lk 4:24) – Signs of the Times, 1896. október 1.

Szeptember 29., hétfő  -  A hívő Jakab

„Mikor azért Jeruzsálembe jutottunk, örömmel fogadtak minket az atyafiak.” (Csel 21:17) Lukács leírja azt a fogadtatást, amelyben a népek apostola részesült Jeruzsálemben. Habár mindenütt előítélet, irigység és féltékenység várta, Pál nyitott szíveket is talált a magával hozott jó hír befogadására, olyanokat, akik Krisztust és az igazságot kedvelték. Bár örömteli volt a jóindulatú üdvözlés, nem tudta feledtetni a jeruzsálemi gyülekezet vele és munkásságával szemben táplált magatartása miatt érzett gyötrődését. A gyülekezeti tagok valós érzelmei akkor váltak igazán nyilvánvalóvá, amikor a következő napon találkozott a gyülekezet presbitereivel.

Pál minden vágya az egység volt. Minden tőle telhetőt megtett, hogy eltávolítsa az előítéleteket és a bizalmatlanságot, ami azért fogant meg az emberek elméjében, mert ő a ceremoniális törvények szigora nélküli evangéliumot hirdette. Mégis attól félt, hogy erőfeszítései hasztalannak bizonyulnak, és hogy még az értékes áldások, melyek hordozója volt, sem fogják meglágyítani a zsidó testvérek szívét. Tudta, hogy azok, akikkel találkoznia kell, nagyon határozott álláspontot képviselnek személyére vonatkozóan, de nem kerülhette el még ezt a nagy lelki kínt sem. Azzal a céllal érkezett Jeruzsálembe, hogy eltávolítsa az előítéletek és meg nem értés sorompóit, amelyek beékelődtek közé és a hívők közé, és gátat vetettek erőfeszítéseinek.

A Pál érkezése utáni napon a gyülekezet presbiterei, Jakabbal az élen, összegyűltek az apostol és kísérete fogadására. Az apostol elsőként előtárta a rá bízott adományokat. Gondosan figyelt arra, hogy az összeg felhasználásához a kétely egyetlen szikrája se férkőzhessen, ezért több gyülekezet képviselőjét is elhívta magával, hogy közösen használják fel az összegyűlt adományokat. Majd ezeket a testvéreket egyenként szólította, hogy Jakab lába elé tegyék a pogány területeken levő gyülekezetek nagylelkű adományait, amelyek sok esetben szegény közösségek voltak. Ez a szeretet és együttérzés kézzel fogható bizonyítéka volt, melyet ezek az új tanítványok éreztek anyagyülekezetük iránt, és ezzel fejezték ki a vágyukat, hogy egyetértésben szeretnének élni zsidó testvéreikkel. De ugyanakkor ez annak a bizonyítéka is volt, hogy Pál hűséggel teljesítette évekkel korábban tett fogadalmát, amikor egy tanácskozás alkalmával felszólították, hogy ne feledkezzen meg a szegényekről sem. – Sketches From the Life of Paul, 207–209. old.

Szeptember 30., kedd  -  Jakab és az evangélium

Sokkal inkább a Megváltóra és kevésbé az énünkre van szükségünk. Gyermeki egyszerűségre van szükség, amely arra késztet, hogy mondjuk el az Úrnak minden szükségletünket, és higgyük, hogy Ő majd teljesíti gazdagsága, jósága és szeretete révén. „Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt” (Jn 14:14) – jelentette ki Jézus. Ha engem szerettek, szereteteket a parancsolatok megtartásával bizonyítsátok be. „Én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja Őt és nem ismeri Őt; de ti ismeritek Őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.” (Jn 14:16–17) […]

„Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (Jn 14:21) Ez a jellem egyetlen igazi próbája. Amikor Isten akaratát cselekedjük, leginkább bizonyítjuk, hogy szeretjük az Urat és azt, akit elküldött, Jézus Krisztust. Az Isten iránti szeretet ismételt szavai értéktelenek, ha nem nyernek bizonyítást a gyakorlati életben. Az Úr iránti szeretet nem csupán egy érzelem, hanem egy élő, munkálkodó erő. Az az ember, aki mennyei Atyjának akaratát cselekszi, azt mutatja be a világnak, hogy szereti a Mindenhatót. Szeretetének gyümölcse a jó cselekedetekben nyilvánul meg. [...]

Jakab apostol észlelte a veszélyt, amely a hit általi megigazulás témakörének bemutatásakor felbukkanhat, és igyekezett rámutatni, hogy a valódi hit nem létezhet megfelelő tettek nélkül. Ábrahám tapasztalatát említette: „Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit.” (Jak 2:22) Ez a valódi hit a hívő életében valódi munkálkodást végez. A hit és az engedelmesség szilárd, értékes tapasztalatokhoz vezet.

Némely meggyőződés még nem üdvözítő hit. Az Ige kijelenti, hogy még az ördögök is hisznek és rettegnek. Ez az úgynevezett hit nem szeretet által munkálkodik, nem tisztítja meg a lelket, és így senkit sem igazít meg. „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből” (Jak 2:24) – mondja az apostol. Ábrahám hitt Istenben? De ezt honnan tudjuk? Cselekedetei bizonyítják hitének természetét, s hite tulajdoníttatott néki igazságul.

Napjainkban Ábrahám hitére van szükség, hogy az világítson a sötétben, mely egyre inkább körülvesz bennünket azért, hogy Isten szeretetének kellemes fényét megakadályozza terjedésében, és gátat vessen a lelki növekedésnek. Hitünknek a jó cselekedetek gyümölcsét kell megteremnie, mert cselekedetek nélkül halott a hit. Minden teljesített kötelesség, a Jézus nevében hozott összes áldozat kimondhatatlan jutalmat szerez. Maga Isten kínálja fel áldásait. – Signs of the Times, 1898. május 19.

Jakab így ír Ábrahámról: „Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit; és beteljesedett az Írás, amely ezt mondja: hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul, és Isten barátjának neveztetett. Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből.” (Jak 2:21–24) Ahhoz, hogy az ember hit által megigazuljon, a hitnek el kellene érnie azt a szintet, hogy ellenőrzése alatt tudja tartani az érzelmeket és a szív indulatait, mivel a hit engedelmesség által válik tökéletessé.

A mennyei Ige határozottan kijelenti azokat az elveket, amelyeknek vezérelniük kellene a tetteinket. A megtérés és a mi Urunkba, Jézus Krisztusba vetett hit az üdvösség feltétele. Jakab idejében megjelentek némelyek, akik úgy jártak el, mint sokan napjainkban – azt prédikálták, hogy a Krisztusba vetett hit felmenti az embereket az Isten törvényei iránti engedelmesség alól. Az apostol kijelenti, hogy „a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában. De mondhatja valaki: néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet. Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek. Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt?” (Jak 2:17–20) Ábrahám esetét említi, aki élő hit által igazult meg, s cselekedetei összhangban voltak hitével. „Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit; és beteljesedett az Írás, amely ezt mondja: hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul, és Isten barátjának neveztetett.” (Jak 2:22–23) A hívők pedig eljutnak oda, hogy hitük és szeretetük folyamatos gyakorlásával a világ világossága lesznek. – Signs of the Times, 1897. január 7.

Október 1., szerda  -  A szétszórt tizenkét nemzettség

Az az üldözés, amely a jeruzsálemi gyülekezetre szakadt, serkentőleg hatott az evangelizálás munkájára. Az Ige hirdetése nagy eredménnyel járt, és már az a veszély fenyegetett, hogy a tanítványok túl sok időt töltenek el ott. Nem teljesítik az Üdvözítő parancsát, hogy az egész világon széjjeljárva hirdessék az evangéliumot. Megfeledkeztek arról, hogy a gonosz ellen a legjobb védekezés: a támadás. Így jutottak el arra a gondolatra, hogy legfontosabb feladatuk: a jeruzsálemi gyülekezet megvédése az ellenség támadásaival szemben. Ahelyett, hogy arra buzdították volna az újonnan megtérteket, hogy vigyék az evangéliumot azokhoz, akik még nem hallottak róla, beleestek abba a hibába, amelybe mindenki beleesik, ha megelégszik a már elért eredménnyel, és nem vágyik többre. Isten azért engedte meg az üldözést, hogy képviselői szétszóródjanak mindenfelé, ahol másokért munkálkodhatnak. Amikor tehát elűzték a hívőket Jeruzsálemből, széjjeljártak és „hirdették az Igét”.

Azok között, akik ezt a megbízatást kapták az Üdvözítőtől: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népet” (Mt 28:19), igen sokan voltak, akik nagyon szerény életkörülmények között éltek: férfiak és nők, akik szerették az Urat, és elhatározták, hogy önzetlen szolgálattal követik példáját. Ezekre az egyszerű emberekre és a tanítványokra, kik földi életében vele együtt jártak, a menny igen fontos feladatot bízott. Elhívta őket, hogy elvigyék a világnak a Jézus Krisztusban való üdvösség örömhírét.

Mikor az üldözés folytán szétszóródtak, missziólelkülettől áthatva jártak szerteszét. Felismerték küldetésük nagy felelősségét. Tudták, hogy kezükben tartják az Élet Kenyerét az egész sóvárgó világ részére. Krisztus szerelme arra késztette őket, hogy ezt a kenyeret mindazok számára megtörjék, akik éhezték. Az Úr munkálkodott általuk. Ahova mentek, betegek gyógyultak meg, miközben a szegényeknek az evangéliumot hirdették. – Apostolok története, 105–106. old.

Jakab nyíltan bizonyságot tett arról, hogy az az Isten terve, hogy az egyház eljusson a pogányokhoz is, és ők is részesülhessenek azokban az előjogokban, melyeket a zsidók kaptak. A Szentlélek jónak látta, hogy ne erőltesse rá a pogányokból megtértekre a ceremoniális törvényeket, s az apostolok és a presbiterek a kérdéskör alaposabb tanulmányozása nyomán ugyanabban a fényben látták a kérdést, és gondolataik összhangban voltak Isten Lelkének gondolataival. Jakab elnökölt a tanácskozáson, s ez volt a végső döntés: „Azokáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül térnek meg az Istenhez.” (Csel 15:19)

Ez a határozat véget vetett a vitáknak. Ebben az esetben el kell vetnünk a Római Katolikus Egyház azon tanítását, mely szerint Péter az egyház feje. Akik pápai minőségükben az apostol utódainak kiáltották ki magukat, alaptalanul tették mindezt. Nincs Péter életében semmi sem, ami felhatalmazná őket erre a kijelentésre. Ha példáját követték volna, a magukat Péter utódainak kikiáltó személyek nem tulajdonítottak volna maguknak tekintélyt, hanem egyek lettek volna hittestvéreikkel.

Úgy tűnik, hogy ebben a helyzetben Jakabot választották meg arra, hogy döntsön a tanács elé terjesztett ügyben. Neki az volt a véleménye, hogy a ceremoniális törvény megtartása, főleg a körülmetélésre vonatkozó utasítás, egyáltalán nem várható el a pogányoktól. Jakab megpróbálta azt sugallni, hogy a pogányok élete amúgy is nagy fordulatot vett azzal, hogy Istenhez tértek a bálványimádásból, és nagy elővigyázatosságot kell tanúsítani, nehogy összezavarják ezekkel a kétes kérdésekkel az elméjüket, s ezzel eltántorítsák őket Krisztus követésétől. – Sketches From the Life of Paul, 68–69. old.

Október 2., csütörtök  -  Jakab és Jézus

„De majd nagyobb kegyelmet ád; ezért mondja: az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” (Jak 4:6)

Csak olyan mértékben vagytok biztonságban, amilyen mértékben Krisztushoz csatlakoztok tökéletes engedelmesség által. Az iga könnyű, mivel Jézus hordozza a terhet. Ha felveszitek a kereszt terhét, könnyűvé válik, s ez a kereszt jelenti örök életetek biztosítékát. Mindenkinek előjogában áll örömmel követni a Megváltót és minden lépés megtétele után kijelenteni: „A te jóvoltod felmagasztalt engem.” (Zsolt 18:36) Ám ha szeretnénk a menny felé utazni, meg is kell engednünk, hogy Isten Igéje legyen a kézikönyvünk. Az ihletett Írásból kellene olvasnunk minden nap. [...]

Az emberi elme számára érthetetlen az ember Jézus Krisztus alázatossága, ennek ellenére a teremtés előtti mennyei létezését nem vonhatják kétségbe, akik hisznek Isten Igéjében. Pál apostol beszél a Közbenjárónkról, Isten egyetlen Fiáról, aki az Atya képét hordta dicsőséges állapotában, aki minden angyali sereg Vezére, s aki amikor emberi természetet öltött isteni természetére, szolgai formát vett magára. [...]

Mikor beleegyezett, hogy emberré váljék, Krisztus olyan alázatosságról tett bizonyságot, amely csodálkozásra késztette az értelmes mennyei lényeket. Ám az emberré válás nem lett volna alázatossági aktus, ha nem létezett volna a Fiú örökkévalóságának valósága. Meg kell nyitnunk az elménket, és értsük meg, hogy Jézus félretette királyi palástját és koronáját, magas beosztását, s mennyei természetére emberit öltött, hogy ott találkozhasson az emberrel, ahol van, és hogy az emberi családnak erkölcsi erőt hozzon, mely által Isten fiaivá és leányaivá válhatnak. Krisztus engedelmes volt a halálig, sőt, a keresztfának haláláig, hogy üdvösséget szerezzen az embernek.

Az az alázatosság és szerénység, amely az Üdvözítőt jellemezte, fogja jellemezni azok életét is, akik „úgy járnak, amint Ő járt” (1Jn 2:6). – Isten fiai és leányai, 81. old.

„Az Igének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat.” (Jak 1:22)

Az Úr minden lélektől szolgálatot vár el. Akiknek kinyilatkoztatta az életadó Igéket, akik megértik az igazságot, és testileg, lelkileg alávetik magukat Istennek, elvárásként, de nem kényszerként tekintenek az Üdvözítő szavaira: „Eredj, fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben.” (Mt 21:28) Isten az akaratát az Igében nyilatkoztatta ki, s akik hisznek Krisztusban, bizonyságot tesznek a hitükről. Ők lesznek az Ige betöltői.

Az őszinteség próbája nem a szavakban, hanem tettekben nyilvánul meg. Krisztus senkit sem arról kérdez, hogy „Mi az, amiről többet tudsz beszélni, mint mások?”, hanem azt tudakolja: „Mit tehetsz többet másoknál?” Szavainak mély jelentősége van: „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” (Jn 13:17) A szavaknak semmi értékük sincs, ha nem őszinte szívből fakadnak, és nem igazak. A beszéd talentuma akkor lesz hatékony és értékes, amikor a szavakat megfelelő tettek kísérik. Létfontosságú minden lélek számára, hogy hallja az Igét, és be is töltse.

„Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak.” (Mt 7:13) […]

Bizonyítékaink vannak arra vonatkozóan, hogy számos csaló él a világban, akik ezt mondják: „Megyek, Uram”, és mégsem mennek el. Lehet, hogy negédes szavakat szólnak vagy szép szónoklatokat, de becsapnak, mert életükkel azt bizonyítják, hogy szavaik nem Istentől jövőek. A gyakorlati élet a jellem igazi fokmérője. Szavaink és tetteink által mutatjuk be a világnak, angyaloknak és embereknek, hogy hiszünk Krisztusban, mint személyes Megváltónkban.

A jó cselekedetek nem vásárolják meg az Úr szeretetét, ám megmutatják, hogy rendelkezünk ezzel a szeretettel. Ha alávetjük akaratunkat és útjainkat Istennek, nem azért fogunk jót cselekedni, hogy elnyerjük szeretetét, hanem azért engedelmeskedünk parancsolatainak, mert az jelenti az igazság cselekvését. János, a tanítvány ezt írta: „Mi szeressük Őt; mert Ő előbb szeretett minket!” (1Jn 4:19) Az igazi lelki élet nyilvánvalóvá válik minden lélekben, aki Jézusnak szolgál. Akik Krisztusban vannak, megteltek az Ő lelkületével, és nem tehetik, hogy ne dolgozzanak az Ő szőlőskertjében. Ők végzik Isten munkáját. Minden lélek elmélkedjen imában, hogy következetesen járhasson az életben. – This Day Whit God, 244. old.