Ellen White-idézetek
11. tanulmány − 2014
Szeptember 5 – 12.
Szeptember 6., szombat délután
Jézus nem azért jött a földre, hogy csökkentse a törvény
fontosságát, hanem hogy növelje azt. A zsidók elferdítették a parancsolatokat hagyományaikkal és téves tanításaikkal.
Rabigává változtatták. Jogtalan elvárásaik és szabályaik gúny tárgyává tették a törvényt a többi nemzet előtt. Különösen
a szombatot korlátozták furcsábbnál furcsább szabályokkal, amelyek a szent napot elviselhetetlenné tették. A zsidó
embernek nem volt szabad szombaton tüzet, de még egy gyertyát sem meggyújtania. Annyira korlátolt felfogásuk volt, hogy
saját haszontalan szabályaik rabszolgáivá váltak. Ennek következtében oda jutottak, hogy idegenekre szorultak, akik
helyettük elvégezhették, ami nekik tiltott volt.
Arra nem is gondoltak, hogy ha bűnnek tartanak bizonyos
tevékenységet, de azt elvégeztetik másokkal, ugyanolyan bűnösök, mintha ők végezték volna el. Azt hitték, hogy az
üdvösség csak a zsidóknak adatott, és hogy a többi nemzet úgyis reménytelen helyzetben van, tehát nem kerülhet sem jobb,
sem rosszabb állapotba. Az igaz Isten azonban nem adott olyan parancsolatot, amit csak némelyek tarthattak meg.
Törvényei nem értenek egyet egyetlen betarthatatlan és értelmetlen szabállyal sem. –
Pamphlet: Redemption: or the Miracles of Christ, the Mighty One, 13–24. old.
Krisztus nem azért jött, hogy megváltoztassa a szombatra vonatkozó
negyedik parancsolatot. Nem azért jött, hogy bizonyos mértékben csökkentse Isten törvényét, hanem azért, hogy saját
személye által bemutassa Isten szeretetét. Azért jött, hogy helyreállítsa a szent törvény minden előírását. –
Manuscript Releases, 21. kötet, 195. old.
Szeptember 7., vasárnap
-
Krisztus – a szombat Alkotója
A szombat megtartása által az izraelitáknak el kellett különülniük
más népektől, mint olyanok, akik az igaz Istent, az ég és föld Alkotóját imádják. A szombatot az istenség rendelte el a
teremtés emlékünnepeként, és ezt az ünnepet nem egy meghatározatlan napra hagyta. Nem egy akármilyen nap volt, amelyet
az ember találomra kiválaszthat, hanem az a nap, amelyen a Teremtő megpihent, s amelyet megszentelt és megáldott. Ezen a
napon az Úr nagyon közel kerül engedelmes népéhez, akik kedvelik az Ő parancsolatait. –
Signs of the Times, 1884. január 17.
Isten a szó szoros értelmében vett hat nap alatt teremtette a
világot, s a szó szoros értelmében vett hetedik napon pihent meg minden munkájától. Ezáltal adott hat munkás napot az
embernek. De megszentelte nyugalmának napját, és az embernek adta megtartás végett, hogy minden földi feladatától
szabadon ünnepelhessen. A szombat félretevése által az Atya emlékünnepet állított a világnak. Nem a hét napból
akármelyiket tette félre, hanem egy különlegeset, a hetediket. A szombat megtartása által elismerjük, hogy az élő Isten
az ég és föld Teremtője.
A szombat önmagában semmit sem tartalmaz, ami által csak bizonyos
embercsoportra lenne érvényes. Az egész emberiségnek adatott. Nem közönnyel kell eltölteni, hanem az Alkotó művét
csodálva. Az embereknek azért kell ezt tenniük, hogy megtudják, „én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük” (Ezék 20:12).
Az Úr nagyon közel kerül népéhez az általa megáldott és megszentelt
napon. „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezének munkáját hirdeti az égboltozat. Nap
napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést.” (Zsolt 19:2–3) A szombat az Atya emlékünnepe,
amely az embereket Teremtőjükhöz vezeti, aki a világot alkotta és mindent, ami azon van. Csodálhatjuk a nagy Művész
alkotásait az örök hegyormok, a sudár fák, minden rügy és minden virág szemlélésében. Mindezek Istenről és az Ő
dicsőségéről beszélnek nekünk. – Pamphlet: Special Testimony to Battle Creek Church,
34–35. old.
Isten a felhőoszlopból szólt Mózeshez: „Te
szólj az Izrael fiainak, mondván: Az én szombataimat bizony megtartsátok; mert jel az énközöttem és tiköztetek
nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek.” (2Móz 31:13)
A szombatot Isten adta az embernek a Teremtő és teremtményei között levő kapcsolat
biztosítékaként. Azzal, hogy emlékünnepet ültek a hat napig tartó teremtésnek és a hetedik nap megszentelésének, az
izraeliták az egész világ előtt bizonyságot tettek arról, hogy hűségesek az egyedül igaz Istenhez, a világegyetem
Urához.
Az igazi szombat megtartásával a
keresztények folyton arról tesznek bizonyságot a világ előtt, hogy ismerik az élő, igaz Istent, mivel Ő a szombat Ura,
az egek és a föld Teremtője, aki minden más isten fölött áll. – Manuscript Releases, 8. kötet, 99–100. old.
Szeptember 8., hétfő
-
Krisztus a szombat Ura
A búza készen állt az aratásra, amikor az Úr Jézus tanítványaival
áthaladt szombaton a búzatáblán. Követői megéheztek, mivel Mesterük sokáig tanította és
gyógyította a tömeget, és már jó néhány órája nem ettek. Búzakalászokat kezdtek tépegetni, a tenyerükben sodorták ki a
szemeket, s így ettek a hajdanán Mózesnek adott törvény alapján: „Ha
bemégy a te felebarátod vetésébe, kezeddel szaggass kalászokat, de sarlóval ne vágj be a te felebarátod vetésébe.” (5Móz
23:25)
A kémek azonban folyton Jézus nyomában jártak, lesték az alkalmat, hogy megvádolhassák
és elítélhessék Őt. Amikor látták a tanítványok tettét, azonnal megvádolták a Mestert: „Ímé, a te tanítványaid azt
cselekszik, amit nem szabad szombatnapon cselekedni.” (Mt 12:2) Ezzel kifejezték a törvényről
alkotott szűklátkörű nézeteiket. Krisztus azonban védelmébe vette követőit: „Soha
sem olvastátok-é, mit művelt Dávid, mikor megszűkült és megéhezett társaival egyben? Mi módon ment be az Isten házába az
Abiátár főpap idejében, és ette meg a szent kenyereket, amelyeket nem szabad megenni, csak a papoknak; és adott a
társainak is? És mondta nékik: a szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért. Annakokáért az embernek Fia a
szombatnak is ura.” (Mk 2:25–28)
Ha a szörnyű éhség felmentette Dávidot a szentély megszentségtelenítésének vétke alól, mennyivel inkább elnézhető a
tanítványok egyszerű tette, az, hogy kalászokat tépegettek és ettek szombaton. Jézus azt szerette volna megtanítani a
tanítványoknak, de ellenségeinek is, hogy a legfontosabb az Istenért végzett szolgálat. Ha fáradtsággal jár a munka,
akkor jogos az emberi természet szükségleteinek kielégítése, még szombatnapon is. Ez a szent intézmény nem azért
adatott, hogy természetes szükségleteink útjába álljon, áldás helyett fájdalmat és kényelmetlenséget okozva. „A
szombat lőn az emberért”, hogy nyugalmat és békét hozzon, és emlékeztessen a Teremtő munkájára, és nem teher gyanánt
adatott.
A templomban végzett szombatnapi szolgálatok összhangban álltak a törvénnyel, ám ugyanaz a munka, ha mindennapi
tevékenység, a parancsolatok áthágását jelentette. Jó és megengedett volt a kalászok tépése
és elfogyasztása abban az esetben, ha Isten szolgálatában szükséges az erőnlét fenntartására. Ezután
Jézus azzal az érvvel koronázta meg kijelentését, hogy Ő a „szombat Ura”, aki tagadhatatlanul minden törvény fölött áll.
Ez a végtelen Bíró menti fel tanítványait minden vétek alól azzal, hogy pontosan azokat a rendeléseket említi,
amelyeknek áthágásával megvádolták őket.
A Megváltó azonban nem hagyta úgy elmúlni az eseményt, hogy ne dorgálja meg ellenségeit. Kijelentette, hogy
vakságukban már nem ismerik fel a szombat rendeltetését. Így szólt: „Ha pedig tudnátok, mi ez:
irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat.” (Mt 12:7)
Majd az emberi irgalmatlan ceremóniákat állította szembe azzal a kedvességgel és szeretettel, amelynek jellemeznie
kellene Isten igaz követőit: „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem
égőáldozatokat. De ők, mint Ádám, áthágták a szövetséget; ott cselekedtek hűtlenül ellenem.” (Hós 6:6–7)
– Signs of the Times, 1876. november
30.
Szeptember 9., kedd
-
Az Úr Jézus példája
Krisztus előbb népe előtt mutatta be nyilvános munkásságát. Szokása
szerint szombaton elment a názáreti zsinagógába. A vének felolvasták a próféciákat, s arra bátorították az embereket,
hogy reménykedjenek és higgyenek abban, aki eljövendő, hogy megalapítsa dicsőséges országlását, és legyőzzön minden
elnyomást. A szolgálattevő vén próbált hitet és bátorságot önteni a zsidókba, bemutatva a Messiás közeli eljövetelét, de
főleg arra fektette a hangsúlyt, hogy milyen nagy hatalom és dicsőség követi eljövetelét. Azt
a téves felfogást ápolták a nép elméjében, hogy Krisztus Jeruzsálemben földi trónust foglal majd el, s egy mulandó
országban uralkodik. Azt tanították, hogy a Messiás majd a seregek élére áll, hogy legyőzzék a pogányokat, felszabadítsa
Izraelt az elnyomás alól, és nagy haraggal megsemmisítse ellenségeit. A szolgálattevő vén beszéde után Jézus méltósággal
felállt és megkérte, hogy hozzák oda Ésaiás próféta könyvét.
„Ment Názáretbe, ahol felneveltetett: és bement, szokása szerint, szombatnapon a
zsinagógába, és felállt olvasni. És adták néki az Ésaiás próféta könyvét; és a könyvet feltárván arra a helyre nyitott,
ahol ez volt írva: Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem,
elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemének
megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét. És behajtván a könyvet
átadta a szolgának, és leült. És a zsinagógában mindenek szemei őreá voltak függesztve. Ő pedig kezdett hozzájuk szólni:
Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra. És mindnyájan bizonyságot tettek felőle, és elálmélkodtak kedves
beszédein, amelyek szájából származtak, és mondták: Avagy nem a József fia-é ez? És mondta nékik: Bizonyára azt a
példabeszédet mondjátok nékem: Orvos, gyógyítsd meg magadat! Amiket hallottunk, hogy Kapernaumban történtek, itt a te
hazádban is cselekedd meg azokat. Mondta pedig: Bizony mondom néktek: Egy próféta sem kedves az ő hazájában. És igazán
mondom néktek, hogy Illés idejében sok özvegyasszony volt Izraelben, mikor az ég három esztendeig és hat hónapig be volt
zárva, úgyhogy az egész tartományban nagy éhség volt; mégis azok közül senkihez nem küldetett Illés, hanem csak
Szidonnak Szareptájába az özvegyasszonyhoz. És az Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izraelben; de azok közül
egy sem tisztult meg, csak a Szíriából való Naámán. És beteltek mindnyájan haraggal a zsinagógában, mikor ezeket
hallották. És felkelvén, kiűzték őt a városon kívül és vitték őt annak a hegynek szélére, amelyen az ő városuk épült,
hogy onnan letaszítsák. Ő azonban közöttük átmenve, eltávozott.” (Lk 4:16–30)
Az emberek figyelme Krisztusra szegeződött. Mindenki rá figyelt,
amikor kijelentette, hogy ez a jövendölés általa teljesedett be. Tekintélye, méltósága és szavait kísérő hatalma
elkápráztatta őket. Bölcsessége, ereje és megható szavai lenyűgözték a jelenlevőket, s az emberek szíve egy addig
ismeretlen hatalom befolyása alá került. Örömujjongásaikkal és lelkes megnyilvánulásaikkal adtak igazat Jézus szavainak.
A Mester a róla szóló prófétai szavak élő előadójaként állt előttük. Ott előttük nyilatkozott messiási voltáról, amelyet
a próféták oly rég vártak, látni és hallani akartak, de közben úgy kerültek a halál hatalma alá, hogy nem láthatták
beteljesedni jövendöléseiket. Az emberek igencsak elcsodálkoztak. Miközben fülükhöz eljutottak szavai, megérezték a
meggyőző erőt. Szívük megindult, s a hallottak felkeltették érdeklődésüket. De Sátán nem aludt. Jelen volt, hogy kételyt
és hitetlenséget sugalljon. Sokan látták Jézust szerény és alázatos életében. Az Ő otthona az egyik legszegényesebb és
legszerényebb volt. Egy ácsmester fia volt, és apjával, Józseffel együtt dolgozott. Sosem követelt magának tiszteletet,
kitüntetést. A zsidók egy olyan lényt vártak, aki hatalommal és dicsőséggel jön. Szívükben így szóltak: „Ez az ember nem
lehet Izrael szabadítója.” Egymásnak suttogták: „Nem ez-é amaz
ácsmesternek fia? Nem az ő anyját hívják-é Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak, Józsénak, Simonnak és Júdásnak?” Nem
az ácsműhelyben dolgozott éveken keresztül? – Pamphlet:
Redemption: or the First Advent of Christ With His Life and Ministry,
53–56. old.
Szeptember 10., szerda
-
Szombatnapi csodatettek
Jézus szándékosan választotta a szombatnapot tóparti csodájára. A
hét többi napján is meggyógyíthatta volna ezt a beteg embert, mint ahogyan egyszerűen csak úgy is meggyógyíthatta volna,
hogy ne botránkoztassa meg a zsidókat azzal, hogy nem parancsolja meg a betegnek, hogy vegye fel a fekvőhelyét és
távozzon. Ám Krisztus minden tettének bölcs célja volt. Minden tette fontos volt önmagában, de a közlendő igazság révén
is. Azért jött, hogy helyreállítsa az Atya törvényét, és azt tiszteletreméltóvá tegye. Ahelyett, hogy a szombat
rendeltetésszerűen áldás lett volna, átokká vált a zsidók által a törvényhez hozzáadott rengeteg elvárás miatt. Jézus
szerette volna felszabadítani a szombatot e terhek alól, hogy megmaradjon e parancsolat szent méltósága.
Ezért választotta a szombatot e különleges munkára. A Bethesda tava
mellett levő betegek közül kiválasztotta a legsúlyosabb esetet, hogy csodát tegyen, meggyógyítsa, és arra bátorítsa a
beteget, hogy vigye a fekvőhelyét magával a városba, ezzel is hirdesse, hogy milyen nagy dolog
történt vele, s felhívja az emberek figyelmét az ő esetére és a körülményekre, amelyek folytán meggyógyult, de arra is,
aki meggyógyította őt. Ezáltal azonnal felmerült a kérdés arra vonatkozóan, hogy mi megengedett szombatnapon és mi nem,
s az Úrnak alkalma adódott újra helytelenítően szólni a zsidók szombatra vonatkozó előítéleteiről és korlátozó
szabályrendszeréről, s emellett kijelenthette azt is, hogy hagyományaik és vakbuzgóságuk teljesen értéktelenek.
Jézus azt mondta, hogy a szenvedők fájdalmainak enyhítése
összhangban áll a szombat parancsával, akár lelkek megmentéséről, akár a testi fájdalmak enyhítéséről van szó. Ez a
munka megegyezik az angyalok munkájával, akik megállás nélkül járnak a menny és a föld között, hogy a szenvedő
embereknek szolgáljanak. Krisztus a következőképpen válaszolt a vádakra: „Az
én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5:17) Minden nap Istené, s Ő
naponta véghezviszi az emberért lefektetett nagy tervét. Ha a zsidók értelmezése helyes volt, akkor Jehova téved, aki
kezdettől fogva fenntartja teremtett művét, még mióta lefektette a föld alapjait, amikor a hajnalcsillagok öröméneket
énekeltek, és Isten minden fia vigadozott. Az, aki kijelentette, hogy minden, amit teremtett, igen jó, és aki
megalapította a szombat intézményét, hogy megemlékezzen alkotásának befejezéséről, véget kellene
vessen munkájának, és félbe kellene hagynia a világegyetemet fenntartó munkáját. (...)
Ebben az esetben természetesen az ember már nem részesülne a föl terméséből, sem az
életet kellemessé tevő áldásokból. A természetet folyamatosan fönn kell tartani, Isten akár egy pillanatra sem vonhatja
vissza karját, különben az ember elveszne. Ezen a napon az embernek is elvégzendő, magához mért feladata van.
Gondoskodnia kell az élet szükségleteiről, a betegekről és szűkölködőkről. A Mindenható nem tartja ártatlannak, aki
szombaton nem hajlandó enyhíteni a szenvedést. A szent szombat az emberért adatott, s az irgalom és jó cselekedetek
mindenkor alkalmasak erre a napra. Az Úr nem akarja, hogy teremtményei egy órát is szenvedjenek akár szombaton, akár más
napokon.
Jézus próbálta a zsidók beszűkült elméjébe vésni, hogy mennyire téves felfogásuk
ápolnak a szombatról. Rámutatott, hogy Isten munkája sosem áll meg. Sőt, szombaton nagyobb, mint más napokon, mivel népe
ekkor hagyja abba mindennapi tevékenységét, hogy áhítatban és imádatban töltse a napot. Gyermekei több előjogot kérnek
tőle szombaton, mint más napokon, az Ő fokozott figyelmét várják el, s vágyódnak a legválasztékosabb áldásokra
különleges előjogokért imádkozva, könyörögve. Isten nem várja meg, hogy elteljen a szombat, s majd csak az után válaszol
ezekre a kérésekre, hanem bölcsességében megadja az imádkozónak mindazt, ami javára van.
A menny szolgálata egyetlen percig sem szünetel, s az embereknek sem volna szabad
abbahagyniuk a jótékonyságot. A szombat parancsa tiltja a munkát az Úr nyugalomnapján, amelyet Ő szentelt meg. Abba kell
hagyni tehát a létszükségletek érdekében végzett feladatokat. Az Úr napján nem megengedett
egyetlen kedvtelés vagy világi jövedelemszerzés sem, azonban Krisztus gyógyítói munkája megtisztelte a szent szombatot.
Jézus azt állította, hogy egyenlő jogokkal rendelkezik Istennel, amikor ugyanolyan szent szolgálatot végzett, mint
amelyet mennyei Atyja vállalt fel. A farizeusok azonban még dühösebbek lettek, mivel amellett, hogy saját felfogásuk
szerint Krisztus áthágta a törvényt, szerintük még ezt a szörnyű kijelentést is tette, miszerint Ő Istennel egyenlő.
Csak a tömeg akadályozta meg, hogy a vezetők ne öljék meg azon nyomban a Megváltót. „Felelt
azért Jézus, és mondta nékik: bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni
az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és
mindent megmutat néki, amiket Ő maga cselekszik; és ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd néki, hogy ti csodálkozzatok.
Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és megeleveníti, úgy a Fiú is, akiket akar, megelevenít.” (Jn 5:19–21)
Jézus itt a zsidók fölé, a maga valódi pozíciójára emelkedett, és kijelentette, hogy Ő Isten Fia. Ezután szelíd és
méltóságteljes szavakkal nyújtott tanítást a szombatról. Azt mondta, hogy a Jehova által megszentelt és félretett
nyugalomnapot különleges céllal adta az Úr a teremtéskor, és nem haszontalan henyélésre szánta. Amint Isten befejezte
teremtői munkáját, úgy kell félbehagyni az embernek is mindennapi tevékenységét, hogy a szent és egészséges pihenéssel,
imádattal és szent cselekedetekkel töltse ezt a napot. – Pamphlet:
Redemption: or the Miracles of Christ, the Mighty One, 24–28. old.
Szeptember 11., csütörtök
- A szombat az Úr
feltámadása után
„Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se
szombatnapon” (Mt 24:20) – tanácsolta Krisztus. Ő, aki a szombatot elrendelte, nem
érvénytelenítette azt kereszthalálával. Nem tette a szombat parancsát érvénytelenné. Jézus keresztre feszítése után
negyven esztendővel még mindig szentnek tekintették ezt a napot. Negyven évig a tanítványoknak kellett imádkozniuk, hogy
a menekülésük ne szombatnapon legyen. – Jézus élete, 630. old.
János számára azon a kietlen szigeten az Édenben Isten által
megalapított szombatnap épp olyan értékes volt, mint akkor, amikor társaival volt együtt a városokban és falvakban. Az e
napra vonatkozó krisztusi ígéreteket ismételgette. Számára a szombat annak a jele volt, hogy Isten az övé. (...)
Szombaton a feltámadt Üdvözítő meglátogatta Jánost, és éreztette vele jelenlétét.
„Lélekben voltam ott az Úrnak napján, és hallottam a hátam mögött nagy szót, mint egy
trombitáét, amely ezt mondta: Én vagyok az Alfa és az Ómega, az Első és Utolsó; és: Amit látsz, írd meg könyvben, és
küldd el a hét gyülekezetnek, amely Ázsiában van, Efézusban, Szmirnában, Pergámumban, Thiatirában, Szárdiszban,
Filadelfiában és Laodiceában. Megfordultam azért, hogy lássam a szót, amely velem beszélt; megfordulván pedig láttam hét
arany gyertyatartót; és a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél
aranyövvel körülövezve. Mikor pedig láttam Őt, leestem az Ő lábához, mint egy holt. És reám vetette az Ő jobb kezét,
mondván nékem: Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó és az Élő; pedig halott voltam, és ímé, élek örökkön-örökké,
ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.” (Jel 1:10–13; 17–18) –
Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 7. kötet, 955. old.
Az első századokban az igazi szombatot az egész kereszténység
megtartotta. Féltékenyen őrizték Istennek tiszteletét, s hitték, hogy törvénye változhatatlan, ezért buzgón megőrizték
előírásainak szentségét. – A
megváltás története, 328. old.
Hasonlóképpen azon a napon, amelyen „újjáteremtetnek mindenek,
amikről szólott az Isten minden Ő szent prófétájának szája által eleitől fogva” (Csel 3:21).
A teremtés szombatja lesz – az a nap, amelyen Jézus József sírjában pihent – a békének és az örömnek a napja. A menny és
a föld magasztalásban, dicséretmondásban egyesül, miközben a megmentett népek „szombatról
szombatra” (Ésa 66:23) örvendező imádatban hajolnak majd meg Isten és a Bárány előtt. –
Jézus élete, 769–770. old.
Izrael fiainak meg kellett tartaniuk a szombatot nemzedékről
nemzedékre „örök szövetségül” (2Móz 31:16). A
szombat egyáltalán nem veszített jelentőségéből. Ma is jel Isten és népe között, és az is marad örökre. –
Review and Herald, 1904. augusztus 4.
A szombat az egész emberiségnek adatott a világ teremtésének emlékünnepeként. Amikor
lefektette a föld alapjait, amikor megalkotta a szárazföldi és a csodás vízi teremtményeket, a nagy Jehova megalapította
és megszentelte a szombatot. Amikor a hajnalcsillagok öröméneket énekeltek, és Isten minden fia vigadozott, a szombat
félre lett téve a Teremtő emlékünnepeként. Az Úr megszentelte és megáldotta azt a napot, amelyen megszűnt csodálatos
alkotói munkájától. Ezt az Isten által megszentelt szombatot örök szövetségül kell megünnepelni. Ez egy emlékünnep,
amely századokon át fennmarad a föld történelmének befejezéséig. – Review and
Herald, 1898. augusztus 30.
Szeptember 12., péntek
-
További tanulmányozásra
Jézus élete: „A szombat” című fejezet, 281–289. old.