SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Küldetésünk

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 5:14-16; 28:19-20; Lukács 24:48-49; János 20:21; Jelenések 14:6-12

„És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég” (Mt 24:14).

Jézus már szolgálata elején elhívta tanítványának Pétert és Andrást, azért, hogy majd másokat is hozzá vezessenek. „És monda nékik: Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Mt 4:19). A későbbiekben kiválasztott tizenkét tanítványt, hogy „vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni” (Mk 3:14). Krisztus elküldte apostolait, majd később a hetven tanítványt is, hogy hirdessék az evangéliumot (Mt 10:5-15; Lk 10:1-12). A feltámadása utáni negyven nap során többször is megjelent tanítványainak (1Kor 15:3-8), és rájuk bízta az evangélium hirdetésének felelősségét (ApCsel 1:2-3). Újból és újból elmondta nekik a misszióparancsot. Az evangéliumok írói közül egyik sem jegyezte le Jézus minden egyes szavát, de az Úr tanításaiból mindannyian közzé tettek mondatokat, a misszióparancs más-más oldalát kiemelve. Így jobban ráláthatunk, hogy mi is volt a feladat célja, módszere és kiterjedése.

Ezen a héten a misszióparancsot fogjuk tanulmányozni, ahogyan maga Jézus mondta el.

Olvassuk el Mt 5:14-16 verseit! Mire szólítja fel Jézus minden követőjét, így személy szerint bennünket is – egyénileg és közösségileg is?

Az egész Bibliában szorosan kapcsolódik Istenhez a világosság. „Az Úr az én világosságom” (Zsolt 27:1), énekelte Dávid, János pedig kijelentette: „az Isten világosság és nincsen őbenne semmi sötétség” (1Jn 1:5). Isten a világosság forrása. Elsőként éppen a világosságot teremtette meg, mert az élethez nélkülözhetetlen a fény. A világosság és Isten közötti szoros kapcsolat miatt a Szentírás gyakran használja a világosságot az igazság, a tudás és az istenfélelem szimbólumaként. Világosságban járni azt jelenti, hogy az ember jelleme Istenéhez hasonul (Ef 5:8; 1Jn 1:7). A fény Istent jelképezi, míg a sötétség Sátánt. Éppen ezért követnek el olyan súlyos bűnt, „akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik” (Ézs 5:20). Jézus Krisztus, Isten örök Fia „az emberek világossága”, „az igaz világosság… amely megvilágosít minden embert” (Jn 1:4, 9). Egyedül Ő az a világosság, aki ráragyoghat a bűn sötétségébe borult világra. Ő gyújthat „világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének” (2Kor 4:6), vagyis a jellemének ismerete. Amikor elfogadjuk Krisztust Megváltónknak, „a világosság” gyermekei (Jn 12:36; 1Thessz 5:5) leszünk, de önmagunkból eredően nincs világosságunk. Mi is csak úgy tehetünk, mint a hold, csak tükrözhetjük a ránk sugárzó fényt. Ha engedjük, hogy Jézus átragyogjon rajtunk, nem azért fogunk jót tenni, hogy saját érdemeinkkel hivalkodjunk, hanem mert Isten dicsőítésére akarjuk elvezetni az embereket.

„Ha Krisztus szívünkben lakozik, lehetetlen elrejtenünk jelenlétének fényét. Ha azok, akik Krisztus követőinek vallják magukat… nem árasztanak világosságot, annak oka, hogy nincsenek összeköttetésben a világosság forrásával” (Ellen G. White: Krisztus követése. Gondolatok a Hegyibeszédről. Budapest, 1987, H. N. Adventista Egyház. 41. o.).

Nem volna képtelenség a meggyújtott gyertyát „véka alá… vagy az ágy alá” rejteni (Mk 4:21)? Akkor miért teszünk mégis néha így Krisztus világosságával? A rejtőzködő tanítványnak nincs több haszna, mint egy sötét éjszakán a véka alá rejtett lámpának! Éppen ezért „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt” (Ézs 60:1).

Maga a fény láthatatlan, valamiről vissza kell verődnie, máskülönben nem láthatnánk. Milyen lelki tanulságot vonhatunk le tehát ebből arra vonatkozóan, hogyan is kell megmutatkoznia a hívők világosságának?

Nagy jelentősége volt annak, amikor a feltámadás után Jézus először találkozott a tanítványaival. A tanítványok féltek, elcsigázottak, csüggedtek voltak, összezavarodtak. Rettegve bezárkóztak, és egyszer csak Jézus megjelent közöttük. Tiszta, kedves hangon szólította meg őket: „Békesség néktek” (Jn 20:19)! Megdöbbenésükben, halálra rémült állapotukban alig hittek a szemüknek és fülüknek. Az Úr szeretettel megmutatta nekik kezét és lábát, és elmagyarázott nekik mindent, amit a Szentírás róla mondott. Azon az éjszakán Jézus jelenléte és szavai hatására drámai erejű átalakulás ment végbe a tanítványokon, elűzve félelmüket, hitetlenségüket és betöltve őket a feltámadása bizonyosságából eredő békével és örömmel.

Majd Krisztus elkezdte ismertetni a küldetésüket, fokozatosan segített nekik, hogy felmérjék, milyen felelősségük van, hiszen tanúi voltak halálának, feltámadásának, bűnöket megbocsátó és életeket átformáló hatalmának (Lk 24:46-48). Valóban látták a Mestert meghalni, de látták azt is, hogy ismét életre kelt. Ezért tehettek bizonyságot arról, hogy Ő a világ Megváltója.

Tanú az, aki látja, amint valami megtörténik. Bárki lehet tanú, feltéve, hogy személyesen megfigyel egy esetet. Hallomásból nem tanúskodhat az ember, csak a saját tapasztalata alapján, más elmondására nem hagyatkozhat. Megmentett bűnösként kiváltságunk, hogy elmondjuk az embereknek, mit tett értünk Jézus.

Milyen kapcsolatban áll egymással a Szentlélekkel való betöltekezés és a bizonyságtétel? Lásd Ézs 43:10, 12; 44:8; Lk 24:48-49; ApCsel 1:8!

_____________________________________________________________

Az apostolok cselekedeteiben azt láthatjuk, hogy csak azért lehetett meggyőző ereje a hívők bizonyságtételének, mert a Szentlélek betöltötte a szívüket. Miután elnyerték a Szentlelket, „az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról” (ApCsel 4:33). Vagyis képesek voltak nyíltan és erővel szólni arról, amit láttak és tapasztaltak. Krisztusról való bizonyságtételünkben tehát benne kell lennie a vele szerzett személyes tapasztalatunknak!

Milyen tapasztalatod volt az Úrral? Mit tett Isten az életedben, amit első kézből jövő beszámolóként adhatsz tovább? Beszélgessünk erről szombaton a csoportban!

János evangéliuma szintén beszámol arról az esetről, amikor Jézus először találkozott a tanítványokkal a felházban, de megemlít még olyan részleteket is, amelyek Lukács evangéliumából hiányoznak.

János szerint Jézus miként határozta meg a hívőkre váró missziót (Jn 20:21)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Néhány nappal korábban Jézus már elmondta imájában: „Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra” (Jn 17:18). Az elküldésben benne foglaltatik a gondolat, hogy a küldő nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a küldött. Céljának is kell lennie, mivel bizonyos küldetés teljesítését várják attól, akit elküldenek. Jézust az Atya küldte el a világot megmenteni (Jn 3:17), bennünket pedig Jézus küld el azért, hogy hirdessük az üdvösséget, amit általa nyerhetünk. A megbízatásunk egyértelműen arra szól, hogy folytassuk Krisztus munkáját, ami minden emberre kiterjedő, teljes körű szolgálat (Mt 9:35). Krisztus nemcsak azt várja el tőlünk, hogy folytassuk, amit Ő elkezdett, hanem még tovább kell mennünk: „Aki hisz énbennem – mondta az Úr – az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál” (Jn 14:12).

Jézus azért adta a Szentlelket, hogy Ő tegye képessé a tanítványokat küldetésük végzésére. A teremtéskor Isten Ádám orrába lehelte „az élet leheletét” (1Móz 2:7), most pedig Jézus a tanítványokra „lehele, és monda nékik: Vegyetek Szentlelket” (Jn 20:22). Amint az élet lehelete élőlénnyé változtatta át az élettelen port, úgy a Szentlélek is a rettegő, csüggedt tanítványokat erőteljes, élő bizonysággá tette, akik azután folytatták Jézus munkáját. Ugyanilyen felkenetés ma is elengedhetetlen feltétele annak, hogy teljesíteni tudjuk a ránk bízott küldetést.

Feltámadása után Jézus Galileában, a hegyen találkozott a tanítványaival, „ahová Jézus rendelte vala őket” (Mt 28:16). Nemcsak tizenegyen, hanem ötszáznál is többen gyűltek oda, hogy találkozzanak a feltámadt Úrral (1Kor 15:6). Aki legyőzte a halált, azt mondta nekik: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28:18). Erejét és hatalmát nem korlátozza többé önként úgy, ahogy földi szolgálata idején tette. Hatalma, miként testet öltése előtt, ismét kiterjed az egész világegyetemre. Jézus vitathatatlan erejével bízta a küldetést követőire. Máté beszámolója szerint, amikor Jézus elmondta a nagy misszióparancsot, négy igét használt: elmenni, tanítvánnyá tenni, megkeresztelni és tanítani. Sajnálatos módon több bibliafordítás nem érzékelteti azt a tényt, hogy a görögben csupán a tanítvánnyá tenni szerepel felszólító módban, míg a másik három melléknévi igenév. Ez azt jelenti, hogy a hangsúly a tanítvánnyá tételen van, a másik három tevékenység pedig attól függ.

Mi a szerepe az elmenésnek, a megkeresztelésnek és a tanításnak, amikor teljesíteni akarjuk a tanítvánnyá tételre vonatkozó parancsot (lásd Mt 28:19-20)?

A Jézustól kapott feladat arra utal, hogy a tanítvánnyá tétel folyamatában három tevékenységnek van szerepe, amelyeknek nem kell feltétlenül meghatározott sorrendben történnie, inkább csak kiegészítik egymást. Miközben különböző helyekre elmegyünk, végül az egész világra, tanítanunk kell mindazt, amit Jézus tanított, megkeresztelve azokat, akik elfogadják Megváltójuknak és hajlandóak megtartani minden parancsát. Örülünk, amikor valaki megkeresztelkedik, ám a keresztséggel még nem ér véget a történet, ez csupán egy része a tanítvánnyá tétel egész folyamatának. A mi feladatunk, hogy hívjuk az embereket: kövessék Jézust, ami azt jelenti, hogy hisznek benne, ragaszkodnak tanításaihoz, átveszik a jézusi életformát, ezek után pedig ők is elhívnak másokat Jézus követőiül.

Ebben a versben jellemző a minden szó. Jézusnak adatott „minden hatalom”, tanítvánnyá kell tennünk „minden népeket”, megtanítva őket arra, hogy „megtartsák mindazt”, ami az evangéliumhoz tartozik. Közben bizonyosak lehetünk benne, hogy Krisztus „minden napon” velünk van, „a világ végezetéig.”

Most gondoljunk a saját gyülekezetünkre! Mit teszünk az új hívők lelki erősítéséért, tanításáért? Mit tehetnénk még? Gondolkodjunk el azon is, hogy milyen talentumaink vannak, amelyeket kamatoztathatnánk a nagy misszióparancs teljesítésének fontos feladata közben?

Jellegzetes tömörségével és világos megfogalmazásával Márk evangéliuma egyetlen rövid mondatban foglalja össze a misszióparancsot: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek” (Mk 16:15). Mint Máténál, úgy Márknál is a görögben az elmenni szó melléknévi igenévi alakjában nem magát a feladatot jelöli mint az elvégzéséhez szükséges folyamatot. Konkrétan a küldetést a görög kerusso ige fejezi ki, ami itt felszólító módban szerepel. A kerusso azt jelenti, hogy „hangosan hirdetni”, „bejelenteni”, „prédikálni”. Ez a kifejezés Márknál tizennégyszer szerepel, többször, mint a többi evangéliumban. Az egyháznak hirdetnie kell az evangéliumot. Amíg tartott Jézus szolgálata, nem küldte el tizenkét tanítványát a pogányokhoz, csak „Izráel házának eltévelyedett juhaihoz” (Mt 10:6). Ekkor viszont már „e széles világra” elküldte őket, minden teremtéshez. Tizenegyen nem tudták volna az egész világra, mindenkihez eljuttatni az evangéliumot. Egy ilyen, világszéles dimenziójú feladat az egész egyház részvételét szükségessé teszi. Jézus minden korban, minden követőjének adta a megbízást, és ebbe a körbe természetesen mi is beletartozunk.

Olvassuk el Jel 14:6-12 verseit! Hogyan öleli fel ez a szakasz az egyháznak az egész világra kiterjedő misszióját?

Még ha minden teremtésnek hirdetjük is az evangéliumot, ez nem jelenti automatikusan azt, hogy mindenki el fogja fogadni. Csak „aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül” (Mk 16:16). Fontos lelkesen hirdetni az evangéliumot, abban a reményben, hogy minden hallgató válaszol a hívásra. Ugyanakkor tisztában kell lennünk vele, hogy sokan nem fogadják el az Igét, amint a szoros kapu hasonlata félreérthetetlenül érzékelteti (Mt 7:13-14).

Milyen bizonyosságot kapunk arra, hogy be lehet tölteni ezt az egész világra kiterjedő küldetést, és ez meg is fog történni (Mt 24:14)?

Bátorít a párhuzam, amit Mk 16:15 és Mt 24:14 között láthatunk. Mindkét szöveg arra utal, hogy az evangéliumot az egész világon hirdetni fogják. Míg az első szakaszban Jézus felszólít a hirdetésre, a másodikban annak az ígéretét találjuk, hogy a küldetés célba is ér.

Krisztus „gondoskodott a munka folytatásához szükséges ellátásról és felszerelésről, s magára vállalta a felelősséget a munka sikeréért. Amíg tanítványai engedelmeskedtek szavának és vele együtt munkálkodtak, addig nem szenvedhettek kudarcot” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 726. o.). Mennyire állok készen arra, hogy Krisztus engem is felhasználjon ebben a fontos munkában?

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „Menjetek el és tanítsatok minden népeket!” c. fejezet, 722-734. o.; Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „A nagy megbízás” c. fejezet, 17-22. o.

„Minden igaz tanítvány misszionáriusként születik Isten országába. Aki az élet vizéből iszik, az élet kútfejévé válik. Krisztus kegyelme olyan a léleknek, mint a forrás a pusztának: azért buzog, hogy mindenkit felüdítsen, és vágyat ébresszen az elveszendőben az élet vize után” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 154. o.).

„Az Üdvözítő tanítványainak adott megbízása kiterjed minden hívő emberre. Magába foglal minden Krisztusban hívő embert az idő végéig. Végzetes tévedést követnénk el, ha azt feltételeznénk, hogy a lelkek megmentésének a munkája egyedül csak a felszentelt lelkészektől függ… Krisztus mindazokat felavatja, felszenteli arra, hogy munkálkodjanak embertársaik üdvösségéért, akik már megkapták és magukban hordják életét. Az egyházat ennek a munkának a végzésére alapították, és mindazok, akik ünnepélyes és szent fogadalmat tettek az egyháznak, arra kötelezik el magukat, hogy együtt munkálkodjanak Krisztussal” (i. m. 726-727. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  Nem mindenki képes körbejárni a világot az evangéliumot hirdetve. Mégis milyen formában, módon kapcsolódhatunk be mindannnyian az evangélium hirdetésébe a hármas angyali üzenet értelmében?

2.  Hogyan folytatja gyülekezetünk a környezetében a szolgálatot, amit Jézus elkezdett? Egyénileg hogyan segíthetünk a gyülekezet missziós szolgálatának erősítésében?

3. Jézus azt mondta, hogy az evangélium eljut az egész világra. Miután ezt kijelentette, az emberiség történelmének túlnyomó részében alig változtak valamit a kommunikációs módszerek. Kétszáz éve az információátadás sebessége nem sokkal haladta meg a kétezer évvel ezelőttit, amikor Jézustól elhangzott a nagy misszióparancs. Majd különösen az elmúlt ötven évben óriási változás történt, az újabbnál újabb kommunikációs módszerek létrejöttével. Hogyan tanulhatjuk meg mind jobban alkalmazni a modern technikát a munkában, ami Jézus ígérete szerint mindenképpen végbemegy?

4. Aki kész rá, beszéljen a Jézussal szerzett személyes tapasztalatáról a csoportban, a hétfői rész utolsó kérdése alapján! Szavaink hogyan válhatnak bizonyságtétellé? Miért fontos beszélni a tapasztalatainkról?

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

MONDD EL!

Ember! Ki megismerted Istent,

tovább hallgatni nem szabad!

Mondd testvérnek, barátnak,

mondd el az egész világnak!

Messze-messze szálljon a szavad!

Mondd el hatalmát, szeretetét,

jósága végtelen sorát!

Mondd, hogy Ő teremtette

az embert; általa áll fenn a világ!

– Mondd el, hogy bűneink miatt

Szent Fiát áldozta értünk,

mert a kosok és bárányok vére

nem moshatta le a vétkünk!

Új törvény, új idő kezdődött:

az a kárpit kettéhasadt.

Azóta a törvény Krisztus lett,

az egyetlenegy áldozat.

– Világot betöltő erő,

a szeretet törvénye: áll!

A beteljesült ígéret fénye

sugárzik ránk a Golgotán.