SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az Egyház

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 5Mózes 32:4; Zsoltár 28:1; Máté 5:23-24; 7:1-5; 18:15-18; János 15:1-5; 17

„De nemcsak őérettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17:20-21).

A keresztény egyház gyökerei visszavezethetők egészen Ádámig, Ábrahámig és Izráel népéig. Az Úr elhívta Ábrahámot, majd pedig később az izraelitákat, hogy szövetséges kapcsolatba lépjenek vele, mert meg akarta áldani a világot általuk. A szent történelem során ez a szövetséges kapcsolat az egyházban folytatódott.

Az egyház nem az apostolok vagy más emberek „találmánya” volt. Szolgálata során maga Krisztus jelentette ki, hogy meg akarja alapítani egyházát (lásd Mt 16:18). Létezése Jézus Krisztusnak köszönhető, tőle ered.

Az evangéliumok szerint összesen csak három ízben hangzott el Jézus szájából az a szó, amit úgy fordítunk, hogy egyház, ill. gyülekezet (Mt 16:18; 18:17). Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy Jézus nem foglalkozott volna e témával, sőt nagyon is fontos elveket tanított az egyházzal kapcsolatban. E heti tanulmányunk két fő gondolatra összpontosít: az egyház alapjára és egységére.

Jézus kijelentette: „ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat” (Mt 16:18). Ki az a kőszikla (görögül petra), akire az egyház felépült? Bizonyos igemagyarázók szerint Péter. Érvelésük szerint az Úr élt a nyelvi lehetőséggel, ami az eredetiben a Péter és a szikla (görögül Petros és petra) szavak hasonlóságában rejlett. A szójáték még érthetőbb lehetett arámul, ahogyan Jézus valószínűleg beszélt. Ám valójában senki nem tudja teljes bizonyossággal, hogyan is hangzott pontosan Jézus kijelentése arámul. Csak a görög szöveget jegyezte fel Máté, különbséget téve a Petros (kő) és petra (szikla) között, és e megkülönböztetés felett nem szabad figyelmetlenül átsiklani.

Jó okunk van azt állítani, hogy a petra szó Krisztusra utal. Jézus kijelentésének közvetlen szövegkörnyezete (Mt 16:13-20) Krisztus lényére és küldetésére, nem pedig Péterére összpontosít. Továbbá Jézus korábban már használta a sziklára építés motívumát, amiben egyértelműen Önmagát és a tanításait nevezte sziklának (Mt 7:24-25).

Mi a jelképes jelentése a „sziklának” az Ószövetségben (5Móz 32:4; Zsolt 28:1; 31:3-4; 42:10; 62:3; Ézs 17:10)?

_____________________________________________________________

Amikor Péter és a többi apostol hallotta Jézustól, hogy egyházát sziklára építi, bizonyára az ószövetségi értelemben elevenedett fel bennük a kép, Istenre utaló jelképként.

Péter is említette, hogy Krisztus „ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegletnek fejévé” (ApCsel 4:11), Őt nevezte az egyház alapjának (1Pt 2:4-8), a keresztényeket pedig általánosságban élő kövekhez hasonlította. A szikla (petra) szóval egyedül Krisztusra utalt. A Biblia Jézuson kívül emberre nem használja a petra szót.

Pál apostol is Krisztusra vonatkoztatta a petra szót (Róm 9:33; 1Kor 10:4), és határozottan kijelentette: „más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus” (1Kor 3:11). Ezért arra a következtetésre jutunk, hogy az apostoli egyház egyöntetűen Jézus Krisztust tekintette annak a kősziklának (petra), amelyen felépült az egyház, és az egyház lelki épületében a próféták, apostolok (köztük Péter) képezik az élő kövek első sorát (Ef 2:20).

Miért fontos tudni, hogy maga Krisztus az alapja az egyháznak, még ha az időnként igencsak gyengének is tűnik?

Csütörtök esete volt. Az utolsó vacsora után Jézus a tanítványaival az Olajfák hegye felé tartott. Mielőtt a Gecsemáné-kertbe értek, Jézus megállt, hogy imádkozzon önmagáért, a tanítványaiért és mindazokért, akik az apostolok prédikációi nyomán a későbbiekben hisznek majd benne. A kereszt gyötrelmei előtt állt, mégsem önmagával foglalkozott leginkább, hanem követőire gondolt. A Bibliában János evangéliuma 17. fejezetében találjuk a leghosszabb közbenjáró imádságot. Bátorító arra gondolni, hogy az Úr minden hívőért imádkozott, így értünk is!

Olvassuk el János evangéliuma 17. fejezetét! Mi volt Jézus fő kérése az Atyától a hívőkre vonatkozóan (lásd a 21-23. verseket)?

Az egyház életében döntő az egység, fontosságát az is mutatja, hogy Krisztus négyszer is megismételte, mennyire vágyik követői egységére (Jn 17:11, 21-23). Utolsó óráiban az Úr annyi más fontos, szükséges dologért könyöröghetett volna, Ő viszont mégis követői egységéért imádkozott. Tisztában volt vele, hogy az az egyházára leselkedő legnagyobb veszély, ha a rivalizálás és a megoszlás lelkülete nehezedik rá.

Jézus nem a teljes egyformaságért, uniformitásért imádkozott, inkább olyan egységért, ami emlékeztet arra, amilyen az Ő kapcsolata az Atyával. Jézus és az Atya két külön személy, akik eltérő feladatokat látnak el, de természetükben és szándékukban egyek. Hasonlóképpen nekünk is más és más a temperamentumunk, a hátterünk, különböznek a képességeink, a feladatköreink, mégis egységesnek kell lennünk Jézus Krisztusban.

Az ilyen egység nem jön létre spontán módon. Akkor alakulhat ki, ha maradéktalanul elfogadjuk Krisztus uralmát az életünkben. Neki kell a jellemünket formálnia, és fontos, hogy az akaratunkat alávessük az Övének!

Az egység nem végcél, hanem bizonyság, ami arra készteti a világot, hogy higgyenek Krisztusban, az Atya által elküldött Megváltóban. A különböző természetű, tulajdonságú emberek közti összhang és egység a lehető legnagyobb erővel ható bizonysága annak, hogy Isten elküldte a Fiát a bűnösök megmentéséért. Ez adja a megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát Krisztus üdvözítő és átformáló erejének.

Az egység általában az ember önzése miatt kerül veszélybe. Hogyan győződhetünk meg arról, hogy bennünket nem terhel az egység akadályozásának vétke (méghozzá nyomós ok nélkül)?

Mi az alapja az egységnek, amiért Jézus imádkozott egyházára gondolva (lásd Jn 15:1-5; 17:23)?

„…ti énbennem, és én tibennetek” (Jn 14:20) – ez a megfogalmazás fejezi ki a bensőséges kapcsolatot, amit Jézussal kell fenntartanunk. Az teremti meg az egységet, ha Jézus a szívünkben van. Az életünkbe behozza az egység elengedhetetlen feltételének két elemét: az isteni Igét és az isteni szeretetet. Ha Jézus bennünk él, „beszédei” is meglesznek bennünk, amelyek valójában az Atya „beszédei” (Jn 14:24; 17:8, 14). Jézus „az igazság” (Jn 14:6), és az Atya igéje is „igazság” (Jn 17:17). A Jézusban való egység az Isten Igéjében való egységet jelenti. Az egység feltétele, hogy egyetértés legyen közöttünk Isten Igéjének igazságtartalmát illetően, tehát kudarcra ítéltetett minden olyan egységtörekvés, amelyből hiányzik a bibliai hitpontokhoz való ragaszkodás. Az Úr azt kívánja, hogy követőit az igazi szeretet is összekösse. Ha Jézus bennünk él, betölt az a tökéletes szeretet, amivel az Atya viseltetik a Fiú iránt (Jn 17:26). Ez a fajta szeretet nem mulandó érzés, hanem élő és állandó cselekvési elv. Ha igazi szeretetre vágyunk, kevesebb teret kell engednünk énünknek és többet Jézusnak. Meg kell halnia önző büszkeségünknek, hogy Jézus élhessen bennünk. Akkor fogjuk igazán és őszintén szeretni egymást, és így válhat valóra az az egység, amiért Jézus imádkozott.

„Amikor az igazság megszenteli azokat, akik vallják, hogy hisznek benne, amikor megismerik Krisztust, alázatát, szerénységét, akkor az egyházban teljes és tökéletes egység lesz” (Ellen G. White cikke, The Signs of the Times. 1900. szept. 19.).

Nem mindig könnyű megőrizni az igazságot úgy, hogy közben mélységes szeretettel is tudunk viseltetni egymás iránt. Megvan annak a kockázata, hogy az egyiket a másik kárára jobban hangsúlyozzuk. Volt idő, amikor egyházunkban a tantételeket tartották az egység legfontosabb elemének. Szerencsére fokozatosan kiigazították az egyensúly hiányát. Ma inkább az a veszély fenyeget, hogy a másik végletbe esünk: ha azt gondoljuk, hogy az egység szempontjából a szeretet fontosabb az igazságnál. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szeretet igazság nélkül vak, míg az igazság szeretet nélkül gyümölcstelen. A szívnek és az értelemnek együtt kell működnie!

Az apostolok korában az egyházban megvolt az egység, amiért Krisztus imádkozott: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban [igazság], a közösségben [szeretet]” (ApCsel 2:42, új prot. ford.).

Hogyan segíthetnek Jézus szavai elkerülni az egyházban a megoszlást, az összeütközéseket (Mt 7:1-5)?

Sokkal könnyebb másokban meglátni a hibát, mint magunkban. Aki kritizál, azon eluralkodik a téves érzés, hogy különb a másiknál. A bírálgató máshoz hasonlítja magát, akiről azt gondolja, hogy még rosszabb helyzetben van, mint ő. Viszont arra kell törekednünk, hogy ne egymáshoz, hanem Jézushoz hasonlítsuk magunkat! Mennyi problémát elkerülhetnénk, ha mindannyian engedelmeskednénk az isteni parancsnak: „Ne járj rágalmazóként a te néped között” (3Móz 19:16). Fájdalmasan igaz, hogy „Az álnok ember viszályt támaszt, a rágalmazó szétválasztja a barátokat is” (Péld 16:28, új prot. ford.). Persze előfordulnak olyan körülmények is, amikor szükséges egy másik emberről beszélni. Mielőtt azonban ezt megtennénk, három kérdést mindig fel kell tennünk magunknak!

1.    Igaz-e, amit mondani akarok? „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” (2Móz 20:16). Előfordulhat, hogy az ember valamit tényként közöl, pedig valójában csak feltételez vagy találgat. Emellett a saját ítéletét is belefűzheti, még ha nem is szándékosan, ami azzal a veszéllyel jár, hogy tévesen ítéli meg mások szándékait.

2.    Építő-e, amit mondani akarok? Segítségére lesz annak, aki hallja? Pál azt tanácsolja, hogy csak olyasmiről beszéljünk, „mely hasznos a szükséges építésre” (Ef 4:29). Ha valami igaz, de nem építő, vajon nem lenne jobb nem elmondani?

3.    Lehetséges szeretettel, kedvesen elmondani? Éppen olyan fontos, ahogyan mondunk valamit, mint az, amit mondunk (lásd Péld 25:11). Ha igaz és építő, amiről beszélünk, akkor is ügyeljünk rá, nehogy megbántsunk embereket azzal, ahogyan elmondjuk!

Jakab a nyelvet a tűzhöz hasonlítja, ami képes hatalmas erdőket is felgyújtani (Jak 3:5-6). Ha meghallunk valami szóbeszédet, ne tegyünk „még több fát a tűzre”, mert „Ha a fa elfogy, kialuszik a tűz; ha nincs súsárló (rágalmazó, új prot. ford.), megszűnik a háborgás (viszály, új prot. ford.)” (Péld 26:20). A pletyka csak addig kering tovább, amíg van, aki továbbadja. Megállíthatjuk a láncolatot, ha egyszerűen nem vagyunk hajlandóak meghallgatni a rágalmat, vagy pedig ha már hallottuk, nem ismételjük el. „A helytelen pletykálkodás helyett beszéljünk inkább Krisztus mindennél nagyobb hatalmáról, az Ő dicsőségéről” (Ellen G. White: The Upward Look. 306. o.).

Mi a helyzet, ha Jézushoz hasonlítjuk magunkat, és nem emberekhez?

Miért nevezte Jézus az elfogadható istentisztelet előfeltételének azt, hogy rendezni kell a kapcsolatot a megbántott testvérrel (lásd Mt 5:23-24)?

Az áldozatok különféle fajtáit vitték az oltárra, de Jézus valószínűleg az áldozati állat felajánlására utalhatott, amivel Isten bocsánatát kereste a bűnös. Ám mielőtt Isten megbocsáthatna, egymással kell rendeznünk a dolgokat. A megbékéléshez az kell, hogy alázattal elismerjük a hibáinkat. Ilyen hozzáállás nélkül hogyan is kérhetnénk Isten bocsánatát?

Milyen három lépést kell megtennünk, ha valaki ártott nekünk vagy megbántott (lásd Mt 18:15-18)?

_____________________________________________________________

Jézus tanítása szerint ahelyett, hogy másokkal beszélnénk a sérelemről, forduljunk közvetlenül ahhoz, aki vétkezett. Ne bíráljuk, csak mutassunk rá a hibára, majd pedig kérjük az illetőt, hogy forduljon el attól a rossztól (3Móz 19:17)! Alázattal, kedvesen, szeretettel tegyünk meg mindent azért, hogy belássa hibáját; adjunk lehetőséget a változásra, bocsánatkérésre. Fontos, hogy ne szégyenítsük meg, a vétkét nagy dobra verve, ami a gyógyulást különösen megnehezítené.

 Ideális esetben a magánjellegű beszélgetés elvezet a bűnbánathoz, majd pedig a megbékéléshez. Ám ha a vétkes fél nem hajlandó elismerni hibáját és nem is akarja azt helyrehozni, a következő lépés az lesz, hogy el kell hívni egy-két tanút (5Móz 19:15), akik szintén próbálják jobb belátásra téríteni. Ne foglaljanak személyesen állást az esettel kapcsolatban, mert így könnyebben kérhetik a vétkezőt arra, hogy gyakoroljon bűnbánatot. Amennyiben az ő tanácsukat sem hajlandó meghallgatni, tanúsíthatják a megtett lépéseket.

Végül, és csak akkor, ha az első két próbálkozás kudarcba fulladt, „mondd meg a gyülekezetnek” (Mt 18:17), de még mindig nem fegyelmezésként, hanem utoljára kérve a vétkezőt, hogy bánja meg tettét. Kezdettől fogva az egész folyamatban a megmentés célja vezessen (Gal 6:1)!

Ne feledjük, hogy a megmentő lelkülettel lehet a leginkább előmozdítani a vitában érintettek gyógyulását! Miért van az, hogy gyakran nem követjük a Jézus által előírt utat, amikor valaki megbánt? Hogyan juthatunk el oda, hogy ne homályosítsa el a gondolatainkat a bosszúvágy?

„Az egység erő, a megosztottság gyengeség. Jelentős befolyást árasztanak, akik hisznek a jelenvaló igazságban, ha egységben állnak. Sátán ezt igen jól tudja. Még soha nem volt annyira eltökélt, mint most, hogy az Úr népe között keserű szembenállást munkálva Isten igazságának hatását közömbösítse” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 236. o.).

„Igyekeznünk kell jót gondolni minden emberről, kiváltképp a testvéreinkről, amíg arra nem kényszerülünk, hogy mást gondoljunk. Nem szabad elhamarkodottan hitelt adni rossz híreknek, amelyek gyakran irigységből vagy félreértésből fakadnak, vagy túlzóak, esetleg a tényeket csak részben közlik” (i. m. 58l. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Hogyan bánunk azokkal, akik téves tanokat követnek ugyan, de a nézetkülönbség ellenére is kedvesek, elfogadóak, szeretetteljesek? Hogyan kell viszonyulni hozzájuk? És mi a helyzet azokkal, akikkel teológiai kérdésekben egyetértünk, de nyersek, bírálgatóak és nem tudnak szeretettel fordulni azokhoz, akik nem látnak mindent pontosan úgy, mint ők?

2. A keresztény egyházban különösen fontos az egység, de mennyire sikerült ezt megőrizni? Vajon mit mondhat az általános „keresztény egység” gondolatáról egy más hitű vagy felfogású ember?

3. Jézus arra kér, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Viszont mi a helyzet azokkal, akik nem bánják meg a tetteiket, szavaikat, sőt nem is kérik a bocsánatunkat? Hogyan viszonyuljunk hozzájuk?

4. Hogyan viszonyul egymáshoz a szeretet és a fegyelem?

5. Némelyek úgy gondolják, hogy az ökumenikus mozgalommal teremthető meg az az egység, amiért Krisztus imádkozott. A legnagyobb jó szándék mellett is milyen problémák merülhetnek fel az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban, még ha nem is említjük a legnyilvánvalóbb kérdéseket, a végidei eseményeket?

6. „Igyekeznünk kell jót gondolni minden emberről, kiváltképp a testvéreinkről, amíg arra nem kényszerülünk, hogy mást gondoljunk.” Hogyan értsük ezt a mondatot, tekintettel arra, hogy minden ember bűnös?

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY:

SÉTA A SZENT MÁRTON TEMPLOMNÁL

BOGÁCSON

A kopott, lépcsős feljáróhoz érve

nővérem jutott eszembe;

apró lányka korában

Szent Antalnak kellett volna

adományt bedobnia a perselybe, de

visszahozta a pénzt azzal, hogy a Szent

„kőbű vót”.

Hol folytatódhat a kép?

Hol folytatódhat a csoda,

ha ugyan szerte nem foszlik

a ránk szabott idő

üres térségeibe tartva,

ahol a mi szívünk is

kőbű van?

Vagy egy más minőség

hangját hisszük fel

a felszínre;

a megtermékenyült reményét,

hogy életet leheljen

minden mozdulatlanba,

hol a találkozás

új testet épít.