SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Krisztusi élet

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 9:36; 25:31-46; Márk 10:21; Lukács 6:32-35; 10:30-37; János 15:4-12

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13:34).

Szemben azzal, ahogy sokan gondolják, nem új tanítás az Újszövetségben, hogy szeretnünk kell a felebarátainkat. Isten már az Ószövetségben megparancsolta népének, hogy „szeressed felebarátodat, mint magadat” (3Móz 19:18) és „szeressed (az idegent)… mint magadat” (34. vers).

Akkor miért mondta Jézus, hogy „Új parancsolatot adok néktek”? Az utasítás újdonsága a mértékében rejlett: „amint én szerettelek titeket”. Krisztus testet öltése előtt az emberek nem ismerhették Isten szeretetének teljes kinyilatkoztatását. Amikor Jézus eljött, önzetlen életével és halálával bemutatta a szeretet igazi és legmélyebb jelentését.

„A szeretet volt az az elem, amiben Krisztus mozgott, járt és munkálkodott. Azért jött, hogy szeretete karjába ölelje a világot… Követnünk kell Krisztus példáját. Legyen Ő a példaképünk, amíg ugyanolyan szeretettel nem viseltetünk mások iránt, mint amit Ő tanúsított irántunk” (Ellen G. White: Our Father Cares. 27. o.)!

Miközben a héten Jézus kedves, együtt érző, megértő és könyörületes életéről elmélkedünk, érintse és formálja a szívünket szeretetének isteni hajtóereje, ami az igazi kereszténység vízjegye!

Jézus a szeretet szolgálatának önzetlen életét élte, pedig állandóan Sátán heves támadásainak kereszttüzében volt. Fontossági sorrendjében mindig maga elé vett másokat. Gyerekkorától kezdve egészen a keresztig állandóan szeretettel szolgálta az embereket. Folyton készen állt rá, hogy enyhítsen minden szenvedést, amivel találkozott. Szeretettel gondoskodott például gyerekekről, asszonyokról, idegenekről, leprásokról és vámszedőkről, olyanokról, akikben a társadalom nem látott nagy értéket. „…az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mt 20:28). Ezért „széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak” (ApCsel 10:38). Fontosabb volt számára a könyörület és az együttérzés, mint saját fizikai szükségleteinek a kielégítése, mint az evés vagy a pihenés. Még a kereszten is inkább az édesanyjával, mint a saját szenvedésével törődött (Jn 19:25-27).

Hogyan tekintett az emberekre Jézus? Mit tudhatunk meg erről Mt 9:36, 14:14 és 15:32 verséből?

_____________________________________________________________

Jézus odafigyelt az emberek szükségleteire, őszintén törődött velük. Megesett a szíve az elcsigázott, szétszéledt tömegen. Megszánta a gyámoltalan embereket, mint a két jerikói vakot (Mt 20:34), a könyörgő leprást (Mk 1:40-41) és az özvegyasszonyt, akinek meghalt az egyetlen fia (Lk 7:12-13).

Mi volt Jézus vezérelve, amikor bárkivel találkozott? Lásd Mk 10:21; Jn 11:5!

_____________________________________________________________

Jézus minden irgalmas tettét, minden csodáját és minden szavát végtelen szeretete motiválta, ami változatlan és állandó. Élete végén mutatta be tanítványainak a legerősebben, hogy kezdettől fogva szerette őket, „mindvégig szerette őket” (Jn 13:1). Kereszthalálával az egész világmindenség előtt bizonyította, hogy az önzetlen szeretet diadalmaskodik az önzésen. A Golgota fényében világossá vált, hogy az élet egyetlen érvényes alapja égen-földön az önmegtagadó szeretet elve.

„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” (Jn 15:13). Véleményed szerint mit jelent ez a hétköznapi életben, a gyakorlatban? Hogyan tehetünk így nap mint nap?

A jézusi élet azt jelenti, hogy olyan szeretetet tanúsítunk, mint Ő. Egy törvénytudóval beszélgetve Jézus az irgalmas samaritánus példázatával (Lk 10:30-37) mutatta be, milyen is ez a szeretet. A törvénytudó így összegezte Isten és embertársaink iránti kötelességünket: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat” (Lk 10:27). Jól ismerte a Szentírást (kívülről idézte 5Móz 6:5 és 3Móz 19:18 verseit), de bűntudata lehetett, amiért nem szerette eléggé az embereket. Önmagát igazolandó, megkérdezte Jézustól: „De ki az én felebarátom” (Lk 10:29)?

Hogyan világított rá Jézus, hogy ki a felebarátunk? Mi minden következik az irgalmas samaritánus példázatából ránk nézve (Lk 10:30-37)? Hogyan viszonyul az aranyszabályhoz (Mt 7:12) az, hogy szeresd „a te felebarátodat, mint magadat”?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

 „De ki az én felebarátom?” – erre a kérdésre alapjában véve Jézus azt válaszolta, hogy felebarátunk mindenki, akinek szüksége van a segítségünkre. Ahelyett tehát, hogy azt kérdeznénk: „Mit tehet értem a másik ember?”, azt tudakoljuk: „Én mit tehetek a felebarátomért?”

Jézus messze túlment azon, ahogy abban a korban – általában a tiltás oldaláról közelítve – értelmezték ezt a szabályt: „ne tedd mással azt, amit te nem szeretnél!” Pozitív oldalról megvilágítva nemcsak arra mutatott rá, hogy mit kell elkerülnünk, hanem főként arra, amit tennünk kell. Ne feledjük, ez az elv nem arra szólít, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy ők bánnak velünk! Hiszen könnyű kedvesnek lenni a kedves emberekkel és kellemetlenkedni a rosszindulatúakkal – a legtöbben képesek erre. A felebarát iránti szeretetünknek függetlennek kell lennie attól, ahogy velünk bánnak.

Gondoljunk valakire, aki ártott, fájdalmat okozott nekünk! Milyen reakciót váltott ki belőlünk? Hogyan bánhatnánk jobban az ellenséges emberekkel? Mire tanít Krisztus példája, ahogyan Ő viszonyult az ellene fordulókhoz?

Mi az alapvető üzenete Mt 25:31-46 szakaszának?

Az utolsó napon sok lesz a meglepetés. Az ember Fia jobb keze felől állók soha nem gondolták, hogy önzetlen szeretetből fakadó tetteik ennyire meghatározónak bizonyulnak. Krisztus nem ékesszóló prédikációikért, az általuk elvégzett fontos munkáért és nem is nagylelkű adományaikért dicséri őket. Azért léphetnek be a mennybe, mert a gondoskodás apró jeleit tanúsították Jézus legkisebb testvérei iránt.

A Király bal keze felől állók is meglepődnek, amikor meghallják az ítélet indoklását, néhányan még meg is kérdezik: „Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben” (Mt 7:22)? Még ha mindezek kívánatos tetteknek is számítanak, szeretet nélkül értéktelenek. Hangoztatták, hogy Krisztust szolgálták, az Úr azonban nem ismerte őket (Mt 7:23), mivel valójában sosem szerették sem Őt, sem testvéreiket. Nem gyakorolták az igazi vallás elveit (lásd Jak 1:27).

A különböző kommentárokban sokféle magyarázatot találni arra, hogy kikre értendő a megfogalmazás: „az én legkisebb atyámfiai” (Mt 25:40). Fontos meghatározni, kiket értsünk e kifejezés alatt, hogy tisztában legyünk keresztényi felelősségünk kiterjedésével. Egyes magyarázók szerint a „legkisebb atyámfiai” az apostolokra és a keresztény misszionáriusokra vonatkozik. Nézetüket Mt 10:40-42 verseivel támasztják alá, és arra a következtetésre jutnak, hogy minden ember végső sorsa attól függ, hogyan viszonyul a keresztény misszionáriusokhoz. Más teológusok pedig Mt 12:48-50 alapján azt állítják, hogy Jézus „legkisebb” atyjafiai, testvérei általánosságban véve a követői. Nem kétséges, hogy Jézus minden tanítványa a testvérének számít, de e szavak még szélesebb körre terjednek ki. „Krisztus az emberi nemzetség minden egyes gyermekével azonosítja magát… Krisztus az embernek Fia, és így testvére Ádám minden egyes fiának és leányának” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 543-544. o.).

Idézzünk fel egy olyan esetet, amikor igen nagy szükségünk volt valamire, és volt, aki a segítségünkre sietett. Mit jelentett ez nekünk a fájdalom és szenvedés idején? A saját tapasztalatunk szerint tehát miért olyan fontos, hogy készségesen segítsünk a szükségben lévőknek?

Az őszinte kereszténység legfőbb bizonyítéka az ellenség szeretete. Jézus tette ilyen magasra a mércét, szemben kora uralkodó nézeteivel. Sokan olyan következtetést vontak le a parancsolatból: „szeressed felebarátodat, mint magadat” (3Móz 19:18), amit az Úr soha nem mondott vagy tervezett, hogy gyűlöld az ellenségedet. Természetesen erre nem utalt a szöveg.

Krisztus szerint milyen gyakorlati úton-módon mutatkozik meg az ellenség szeretete (Lk 6:27-28)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az ellenség háromféleképpen is kinyilváníthatja szándékát: rosszindulatú magatartással (gyűlölet), bántó szavakkal (átkozódás) és bántalmazással (háborgatás, üldözés) – amint Mt 5:44 versében utal rá Jézus. Ő pedig arra tanít, hogy a rosszindulat háromszoros kinyilvánítására a szeretet három formájával válaszoljunk: tegyünk jót velük (jó cselekedetek), beszéljünk szépen róluk (áldás), járjunk közben értük Istennél (ima). A keresztény válasza az ellenségeskedésre és a szembenállásra az, hogy „a gonoszt jóval győzd meg” (Róm 12:21).

Figyeljük meg: Jézus először is azt kéri, hogy szeressük ellenségeinket, majd pedig ebből következően mutassuk be szeretetünket jótetteinkkel, kedves szavainkkal és közbenjáró imánkkal. A mennyei eredetű szeretet nélkül ezek a tettek, szavak és imádságok inkább támadó jellegűek lennének, képmutató hamisítványai az igazi kereszténységnek.

Mivel indokolta Jézus, hogy szeretnünk kell ellenségeinket (Lk 6:32-35)?

_____________________________________________________________

Az Úr három érvet sorakoztatott fel, hogy segítsen megértenünk ezt a magas elvárást. Először is, a világénál magasabbra kell tennünk a mércét. Még a bűnben élők is szeretik egymást, sőt a bűnözők is segítenek egymásnak. Ha Krisztus követése nem emelne fel bennünket a világ gyermekeinek szintjénél magasabb fokra az életben és a szeretetben, akkor ugyan milyen értéke lenne? Másodszor, Isten meg fog jutalmazni azért, ha szeretjük az ellenségeinket. Még ha nem is a jutalomért szeretünk, Ő kegyelmesen jutalmat tartogat. Harmadszor pedig ez a fajta szeretet bizonyítja, hogy szoros kapcsolatban állunk Mennyei Atyánkkal, aki „jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal” (Lk 6:35).

Tanításaiban Jézus az önzetlen, szeretettel teljes élet magas normáját állítja elénk, ami a legtöbbünket teljesen elcsüggeszthet. Miként érhető el, hogy természetünkből adódóan önző létünkre tudjuk önzetlenül szeretni a felebarátainkat? És egyáltalán képesek volnánk valóban szeretni az ellenségeinket? Emberi szemszögből nézve teljességgel lehetetlen. Csakhogy az Úr soha nem kérné, hogy szeressük a gyűlölködő, szeretetre méltatlan embereket, ha nem biztosítaná számunkra a megvalósításhoz szükséges eszközöket. „Ez a norma nem elérhetetlen. Isten minden egyes parancsolata és minden megbízása határozott ígéreten alapszik. Isten előkészületeket tett, hogy hozzá hasonlókká lehessünk, sőt mi több, Ő akarja ezt az átalakulást mindazokban véghezvinni, akik visszás akaratukkal ellene nem szegülnek, ami által kegyelmét visszautasítják” (Ellen G. White: Krisztus követése. Gondolatok a Hegyibeszédről. Budapest, 1987, H. N. Adventista Egyház. 70. o.).

És milyen ígéret húzódik meg az ellenség szeretetére való felszólítás mögött? Az, hogy Isten jó és kegyelmes azokkal is, akik hálátlanok, gonoszok (Lk 6:35-36) – köztük velünk is. Azért lehetünk képesek szeretni az ellenségeinket, mert Isten előbb szeretett bennünket, már akkor, amikor az ellenségei voltunk (Róm 5:10). Ha naponta megerősítjük, hogy elfogadjuk értünk, szeretetből vállalt keresztáldozatát, Krisztus önmegtagadó szeretete átjárja életünket. Minél inkább felismerjük és tapasztaljuk az Úr szeretetét, annál jobban árad szeretete belőlünk mások – még az ellenségeink felé is.

Mi a kapcsolat a Krisztusban és szeretetében való megmaradás és felebarátaink szeretete között (Jn 15:4-12)?

Nemcsak arra van szükségünk naponta, hogy elfogadjuk Krisztus értünk vállalt halálát, hanem az akaratunkat is folyamatosan alá kell rendelni neki, benne kell maradnunk. Amint Jézus sem a saját akaratát kereste, hanem az Atyáét (Jn 5:30), nekünk is rá és az akaratára kell hagyatkoznunk, mert nélküle semmit sem tehetünk. Ha mindennap a választásunkkal meghajlunk Jézus előtt, akkor Ő bennünk és általunk él. Amint Pál apostol fogalmazott: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2:20). Ettől változik meg az ember egocentrikus magatartása, így képes lesz önzetlenül, szeretettel élni.

Olvassuk el ismét Jn 15:4-12 szakaszát! Milyen örömről beszél itt Jézus? Hogyan tapasztalhatjuk mi magunk is a Jézus szolgálatából fakadó örömet még akkor is, ha a közvetlen körülményeink nem feltétlenül adnak okot a boldogságra?

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „Az irgalmas samaritánus” c. fejezet, 420-425. o.; „Legkisebb atyámfiai” c. fejezet, 542-547. o.

„Környezetünkben élnek nyomorult, megpróbált emberek, akiknek szükségük van megértő szavakra és tettekre. Mindenütt vannak özvegyek, akik segítségre és együttérzésre szorulnak; árvák, akikért Krisztus felelőssé teszi követőit… Ők is Isten nagy családjához tartoznak, és a keresztények Isten sáfáraiként felelősek értük. ’Vérüket a te kezedből kívánom meg’ – mondja Isten” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 269. o.).

„Nem az általunk elvégzett munka nagy volta nyeri el a Megváltó tetszését, hanem az, amilyen szeretettel és hűséggel tesszük dolgainkat” (Ellen G. White: In Heavenly Places. 325. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Első látásra azt mondhatnánk, hogy a juhok és kecskék példázata a cselekedetek általi megváltást tanítja, vagyis minél több jót teszünk, annál nagyobb az esélyünk bejutni Isten országába. Viszont a megváltottak meglepetése azt mutatja, hogy a szeretetükkel nem érdemeket akartak szerezni. Jézus egyértelmű tanítása szerint az örök életet úgy nyerhetjük el, ha hiszünk benne (Jn 3:15; 6:40, 47; 11:25-26). Őszinte szeretetből fakadó tettekre a hit és Isten szeretete késztet (Gal 5:6). Az ilyen cselekedetek nem szereznek üdvösséget, csak annak bizonyítékai, hogy megváltást nyertünk. Hogyan törekedhetünk a szeretetteljes életre, kikerülve a csapdát, hogy tetteinket az érdemszerzés eszközeinek tartanánk? Miért kell mindig különbséget tenni a megváltás gyümölcse és eszköze között?

2. Egy dolog szeretni az ellenséget, ha csak bosszantó, barátságtalan, mint pl. egy nehéz természetű munkatárs, faragatlan ismerős vagy hálátlan szomszéd, még ha ez sem könnyű. Viszont mi a helyzet az igazi ellenségekkel, ártó szándékú emberekkel, akik ellenünk vagy a családunk ellen törnek? Hogyan szeressük őket?

3.  Mások vitathatják teológiai felfogásunkat, tantételeinket, életmódunkat, gyakorlatilag szinte bármit. Ám ki vitatkozhatna az önzetlen, nem érdekből fakadó szeretettel? A racionális, logikus magyarázaton túlmutató erő mutatkozik meg az önzetlen szeretetben. Hogyan tanulhatunk meg ilyen szeretettel élni, bármi legyen is az ára?

REMÉNYIK SÁNDOR:

ISTENARC

Egy istenarc van eltemetve bennem,

Tán lételőtti létem emlékképe!

Fölibe ezer réteg tornyosul,

De érzem ezer rétegen alul,

Csak nem tudom, miképp került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,

Néha magamban látom, néha másban.

Néha állok, mint fosztott ág, szegényen.

Ha rossz órámban eltűnik egészen

Alteregóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,

A rárakódott világ-szenny alatt.

A rám rakódott világ-szenny alól,

Kihűlt csillagok hamuja alól

Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,

S most ásót, kapát, csákányt ragadok,

Testvéreim, jertek, segítsetek,

Egy kapavágást ti is tegyetek,

Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ-szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.