SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Növekedés Krisztusban

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 6:9-13; 13:33; Lukács 9:23-24; János 3:1-15; 15:4-10; 2Korinthus 5:17

„Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn 3:3).

Nikodémust vonzotta Krisztus személye és tanítása, mégsem merte felkeresni úgy, hogy mások is lássák. Udvariasan köszöntötte Jézust, elismerte, hogy Isten küldötte tanító. A Mester előtt világos volt, hogy a tisztelettudó üdvözlés olyan ember szájából hangzott el, aki őszintén kereste az igazságot. Ezért nem vesztegette az időt, azonnal rá akarta vezetni Nikodémust, hogy nem annyira elméleti ismeretre, mint lelki megújulásra, újjászületésre van szüksége.

Nikodémus számára nehéz lehetett felfogni ezt a gondolatot. Ábrahám leszármazottjaként biztosra vette, hogy helye van Isten országában. Ráadásul szigorú farizeus lévén úgy gondolta, hogy bizonyára elnyerte Isten jótetszését. Akkor miért is lenne ilyen radikális változásra szüksége?

Jézus türelmesen elmagyarázta, hogy a lelki átalakulás a Szentlélek természetfeletti munkájának köszönhető. Nem látjuk, sőt nem is értjük, hogyan megy végbe, csak az eredménye mutatkozik meg. Ezt nevezzük megtérésnek, új életnek Krisztusban.

Mindig emlékeznünk kell rá, hogyan hívott el és formált át az Úr bennünket, viszont az a feladat áll előttünk, hogy kitartóan, naponta megmaradjunk benne, és így Jézus mindinkább a saját képéhez igazíthasson.

Egy buzgó keresztény kérdőre vont egy politikus asszonyt: „Újjászületett már?” „Köszönöm, nekem már sikerült elsőre!” – válaszolta a felbőszült politikus a személyeskedőnek vélt kérdésre.

Lehetséges, viszont ha természetünk bűnösségére gondolunk, egyszer születni nem elég, legalábbis az örökkévalóság nézőpontjából nem; elengedhetetlen az újjászületés!

Olvassuk el Jézus és Nikodémus beszélgetését Jn 3:1-15 verseiben! Hogyan mutatta be Jézus az újjászületés jelentőségét?

Nikodémus Izráel tanítójaként minden bizonnyal jól ismerte az Ószövetséget, amelyben olvashatunk arról, hogy „új szívre” van szükségünk, amit Isten kész is megteremteni bennünk (Zsolt 51:12; Ez 36:26). Jézus elmagyarázta Nikodémusnak ezt az igazságot, és bemutatta, hogyan is megy végbe.

A János feljegyzésében megörökített beszélgetés Jézus szavaival zárul, Nikodémus nem felelt. Bizonyára erősen belemélyedt a gondolataiba hazafelé menet. A Szentlélek csendben munkálkodott a szívében, és három évvel később Nikodémus már készen állt arra, hogy nyíltan Jézus tanítványa legyen.

Újjá kell születnünk, ami minden kétséget kizáróan arra mutat, hogy lelki szempontból nézve a természetes születésünk nem elég. Az újjászületésnek kettősnek kell lennie: víztől és Lélektől. Keresztelő János szolgálatának fényébe Nikodémus könnyen felmérte, hogy a víztől való születés a víz általi keresztségre utal. Ezenkívül azt is meg kellett értenie, hogy a Lélektől való születés a szív megújulását jelenti, amit a Szentlélek végez el.

A fizikai és a lelki születés között vannak hasonlóságok. Mindkettő egy új élet kezdetét jelzi. Egyik születést sem válthatjuk ki mi magunk: megtörténik velünk – értünk. Ám van egy jelentős különbség is a kettő között: arról nem dönthettünk, hogy meg akarunk-e születni, viszont az újjászületés kérdésében van döntési jogunk. Csak az születik újjá, aki szabadon döntve engedi, hogy a Szentlélek új lelki életet teremtsen benne. Isten tiszteletben tartja a szabadságunkat, és még ha vágyik is rá, hogy átformálhasson, erőszakkal nem változtat rajtunk.

Gondolkodjunk el azon, ahogyan az Úr a megtérésünket munkálta! Nem az számít, hogy drámai események váltották ki, vagy az átalakulás hoszszú idő alatt, szinte észrevétlenül történt. Te hogyan születtél újjá?

Az újjászületés csakis a Szentlélek munkája által lehetséges. Jézus élt a lehetőséggel, hogy a görög pneuma szó egyaránt jelenti azt, hogy „lélek” és „szél”, amikor a megtérés folyamatát kívánta érzékeltetni (Jn 3:8). A szél fúj – nem indíthatjuk el, nem irányíthatjuk és nem is állíthatjuk le. Nagy erejét ember nem uralhatja, csak reagálhatunk rá valahogy. Vagy ellenállunk neki, vagy a hasznunkra fordítjuk.

A Szentlélek folyamatosan munkálkodik minden ember szívében, Krisztushoz vonzza. Senki nem befolyásolhatja hatalmas üdvözítő és átformáló erejét, csak ellenállhatunk vagy engedhetünk neki. Amikor meghajlunk meggyőző befolyása előtt, a Szentlélek új életet kelt bennünk.

Megtudhatjuk valamilyen módon, hogy valóban újjászülettünk-e? Igen. A Lélek munkája láthatatlan, de az eredménye látható! A környezetünk tudni fogja, ha Jézus új szívet teremtett bennünk. A Lélek mindig láthatóvá teszi a belső átalakulást, amit végbevitt bennünk, ahogyan Jézus mondta: „az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Mt 7:20).

A Krisztusban nyert új élet nem foltozást jelent, néhány külső reformáció mellett. Nem a régi élet módosítása vagy javítgatása, hanem teljes átalakulás.

Mit tudhatunk meg a következő szövegekből az újjászületés következményeiről? 2Kor 5:17; Gal 6:15; Tit 3:5-7

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A Szentlélek által Krisztus új gondolatokat, érzéseket ültet el bennünk, valamint új indítékokat. Felébreszti lelkiismeretünket, megváltoztatja gondolkodásunkat, megfékez minden olyan vágyat, ami nem szent és betölt a mennyből származó édes békességgel. A változás persze nem egy szempillantás alatt megy végbe, idővel mégis új teremtéssé válunk Krisztusban. Ez szükséges, hiszen természetes születése folytán az ember nincs békében Istennel.

Gondolkodjunk el az életünk legutóbbi huszonnégy órájáról! Mennyire láthatták Krisztust a tetteinkben, magatartásunkban, szavainkban azok, akikkel kapcsolatba kerültünk?

Csak úgy lehet egészséges lelki életünk, ha folyamatosan Krisztusra hagyatkozunk. Jézus a szőlő példájával tanította, hogyan érhető ez el: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” (Jn 15:5). Az Ószövetségben találkozunk a hasonlattal, hogy Izráel a szőlő, amit az Úr plántált (Zsolt 80:9-10; Ézs 5:1-7; Jer 2:21). Jézus viszont önmagáról mondja, hogy „Én vagyok az igazi szőlőtő” (Jn 15:1). Felszólítja a követőit, hogy maradjanak meg benne, amint a szőlővesszők is megmaradnak a szőlőtőben.

Mit tanít Jn 15:4-10 szakasza arról, hogy szünet nélkül Krisztusban kell maradnunk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A levágott szőlővessző egy darabig még élőnek tűnik, de hamarosan elszárad, elhal, mivel elszakították az élet forrásától. Hasonlóképpen mi is csak a Krisztussal való kapcsolat révén nyerhetünk életet. Ezt az egységet őrizni kell ahhoz, hogy hathatós legyen. Fontos a reggeli áhítat, de az Úrral való kapcsolatunknak egész nap tartania kell. Ezt jelenti Krisztusban maradni: folyamatosan keressük, várjuk útmutatását, imában erőt kérünk akaratának teljesítéséhez, kérjük, hogy töltsön be szeretetével.

Az egyik legveszélyesebb csapda, ha Krisztus nélkül akarjuk élni a keresztényi életünket. „…nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15:5) – figyelmeztetett Jézus. Nélküle egyetlen kísértésnek sem tudnánk ellenállni, nem győzhetnénk a bűn felett, nem hasonulhatna hozzá a jellemünk. Az új lelki élet csakis a Krisztussal való töretlen kapcsolat folytán növekedhet.

Az Igét olvasva és azon elmélkedve lelki táplálékot nyerünk, erősödünk: „a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet” (Jn 6:63) – mondta Jézus. Szavai, ha szívünkbe és elménkbe rejtjük őket, imára késztetnek, hogy kapcsolatban maradhassunk az Úrral. Könnyű elfordulni Jézustól „a világi gondok” (Mk 4:19) miatt, ezért határozott erőfeszítést kell tennünk, hogy meg tudjunk maradni benne.

Mi akadályozza különösen, hogy folyamatosan megmaradjunk Krisztusban? Milyen lépéseket tehetünk azért, hogy eltávolítsuk vagy legyűrjük az akadályokat?

A Biblia tanulmányozása mellett az imádság is elengedhetetlen feltétele a Krisztusban való megmaradásnak és a lelki fejlődésnek. Jézusnak is kellett imádkoznia ahhoz, hogy meg legyen az Atyával való egysége. Az imaélet példáját hagyta ránk. Élete meghatározó pillanatait az ima jellemezte. Imádkozott keresztségekor, gyakorta még napfelkelte előtt magányos helyeken vagy naplemente után a hegyen. Időnként egész éjszakán át imádkozott, mint amikor kiválasztotta tizenkét apostolát. Lázár is az imájára támadt fel. Még a kereszt sem térítette el az imádságtól.

Ha „jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6:8), miért kell elé vinni kéréseinket? Azért, mert az ima által megtanuljuk megüresíteni magunkat előtte, hogy még jobban rá tudjunk hagyatkozni.

„Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” (Mt 7:7) – hangzik Jézus ígérete. Nem kell elnyernünk a tetszését azzal, hogy vég nélkül, feleslegesen ismételgetjük imáinkat (Mt 6:5-9), de kitartónak kell lennünk az imádságban, minden körülmények között az ígéretekbe kapaszkodva (Jn 15:7; 16:24).

Az Úr imádságának részei hogyan segíthetik a Krisztusban való növekedésünket (Mt 6:9-13)?

_____________________________________________________________

Jézus a Közbenjárónk a mennyben, ezért tanított arra, hogy az Ő nevében imádkozzunk az Atyához: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek” (Jn 16:23). Krisztus tanítása szerint bizonyos feltételei vannak e különleges ígéret teljesedésének. Hinnünk kell, hogy Isten képes válaszolni nekünk (Mt 21:22). Megkívánja még azt is, hogy megbocsátó lelkület legyen bennünk felebarátaink iránt (Mk 11:25). A legfontosabb pedig az, hogy az akaratunkat mindig alárendeljük az Atyáénak (Mt 6:10; Lk 22:42). Ne keserítsen el, ha a felelet „késik”! Ellenkezőleg! Fontos mindig csüggedés nélkül imádkozni (Lk 18:1).

„Uram, taníts minket imádkozni” (Lk 11:1) – mindig időszerű ez a kérdés, függetlenül attól, hogy éppen mikor fogadtuk el Krisztust Megváltónknak. Imaéletünk mely részének kell tovább erősödnie Isten kegyelméből?

Érdekes módon csak akkor élhetünk igazán, ha meghalunk. Amikor megkeresztelkedtünk, (ideális esetben) meghalt az „óemberünk”, régi énünk, és új életre támadtunk fel. Csodálatos lett volna, ha a bűn óembere egyszer és mindenkorra meghal, amikor a „hullámsír” eltemetett minket a keresztségkor. Előbb-utóbb azonban mindannyian felfedezzük, hogy régi szokásaink és hajlamaink még életben vannak, és igyekeznek ismét átvenni az uralmat az életünk felett. Keresztségünk után újból és újból „meg kell öldökölnünk” régi természetünket. Ezért hasonlította Jézus a keresztény életet a kereszt hordozásához.

Mi a jelentése Lk 9:23-24 verseinek?

Sokan úgy gondolják, hogy a hordozandó kereszt valamilyen súlyos betegség, kellemetlen életkörülmény vagy maradandó fogyatékosság, amelyek valóban nehéz helyzetek, de Jézus szavainak jelentése még mélyebbre megy. Keresztünk felvétele azt jelenti, hogy naponta meghalunk énünknek. Nem csupán egyszeregyszer, hanem minden egyes nap, nemcsak részben, hanem egész lényünkben.

A keresztény élete keresztet hordozó élet: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2:20). A keresztre feszítettek nem haltak meg azonnal, haláltusájuk többnyire órákon át tartott, néha akár napokig is. Régi természetünk, ami megfeszíttetett ugyan, de küzd a túlélésért, le akar szállni a keresztről.

Nem könnyű az embernek megtagadni magát. Óemberünk kísért, nem akar meghalni, ráadásul mi nem is szegezhetjük magunkat a keresztre. „A maga erejével senki sem szabadulhat meg énjétől; csupán hozzájárulhatunk ahhoz, hogy Krisztus elvégezze bennünk ezt a munkát. Mondjuk el hát szívünk mélyéből: Uram, vedd a szívemet, mert én magam nem tudom odaadni! A szívem a Tied, tartsd meg tisztán, mert én nem tudom megőrizni! Ments meg akkor is, ha ellenállok, ha gyenge vagyok, ha Téged nem tükrözlek! Alakíts, formálj, emelj fel abba a tiszta, szent légkörbe, ahol szereteted gazdag árja átjárhatja lelkem!

Énünket nemcsak keresztényi életünk kezdetén kell megtagadnunk. A menny felé tett minden lépésünkkor újra és újra meg kell ezt tennünk… Csak akkor lehetünk biztonságban, ha énünket megtagadjuk, és Krisztusra támaszkodunk” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 106. o.). Naponta alá kell rendelnünk akaratunkat az Úrnak.

Mikor tagadtuk meg valóban énünket utoljára? Milyen következtetésre juthatunk a válaszunk alapján, különösképpen a mai igék fényében?

Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. „Odaadás” c. fejezet, 33-37. o.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „Nikodémus” c. fejezet, 131-139. o.

„A saját énünk elleni küzdelem a leghatalmasabb harc, amelyet meg kell vívnunk. Énünket átengedni, alárendelni mindent Isten akaratának, küzdelembe kerül, de a lélek kénytelen engedelmeskedni Istennek, mielőtt szentségben megújulhatna” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 33. o.).

„Úgy nem töltekezhetünk be teljesen Istennel, ha megtartjuk régi énünket. Meg kell üresítenünk magunkat. Csak úgy juthatunk végül a mennybe, ha megtagadjuk magunkat és elfogadjuk Krisztus Jézus lelkét, akaratát és gondolatát” (Ellen G. White: In Heavenly Places. 155. o.).

„Amikor Isten Lelke átveszi az uralmat a szív felett, átalakítja az életet. Az ember elveti a bűnös gondolatokat, lemond a gonosz cselekedetekről; szeretet, alázatosság és béke lép a harag, irigység és összeférhetetlenség helyébe. A bánatból öröm lesz, az arcon égi fény tükröződik… Az áldás akkor jön, amikor a lélek hittel aláveti magát Istennek. Ekkor az emberi szem számára nem látható hatalom új lényt hoz létre Isten képmására” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 135. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Tapasztalatod szerint mit jelent Krisztusban maradni? Mi történik, amikor az ember Krisztussal kapcsolatba lép? És mi történik, ha ezt nem teszi meg?

2. Ugyan ki az, akinek nem jelent küzdelmet, ha az imádságunkra nem találunk választ, vagy nem olyan feleletet kapunk, amilyet szeretnénk? Hogyan őrizhetjük meg az Istenbe, az ígéreteibe vetett hitünket, ha imánk után nem az történik, amire vágyunk? Mi az, amit mindig szem előtt kell tartanunk ilyen esetben?

3. Pontosan mi az az énünkben, a természetünkben, amit naponta meg kell tagadnunk? Közelítsük meg innen: Milyen lenne az életünk, ha nem tagadnánk meg magunkat, ha engednénk, hogy énünk határozza meg minden gondolatunkat és tettünket? Mutatnánk bármilyen hasonlóságot is a Mesterhez? A válaszunk alapján tehát milyen lenne az életünk Krisztus nélkül?

REMÉNYIK SÁNDOR:

GYÓGYÍTS MEG!

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Nézd: elszárad a fám,

A testem-lelkem fája…

De épek még a gyökerek talán.

A tompa, tunya tespedés alatt,

Gyökereimben: érzem magamat,

És ott zsong millió melódiám.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Hiszen – nem is éltem igazában.

Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,

Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:

Rólam gondolt roppant gondolatod

Torz árnyékaképpen.

Egy kóbor szellő néha-néha

Valami balzsamillatot hozott.

Akkor megéreztem: ez az élet,

S megéreztem a Te közelléted –

S maradtam mégis torz és átkozott.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Én szeretni és adni akarok:

Egy harmatcseppért is – tengereket.

S most tengereket látok felém jönni,

És nem maradt egy könnyem – megköszönni.