Ellen White-idézetek

A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

9. tanulmány     2014  Május 24 - 30.

Krisztus, a törvény és az evangélium 

Május 24., szombat délután

Habár megmutatjuk a vétkezőnek, hogy Jézus Krisztus elveheti bűnét, magyarázzuk el azt is, mi a bűn, és mutassunk rá, hogy szüksége van az üdvösségre és arra, hogy ne a bűneivel, hanem a bűneiből legyen megváltva. Abba kell hagynia Isten törvényének áthágását, vagyis a bűn elkövetését. Sok évvel Krisztus halála után Pál felteszi a kérdést: „A törvény bűn-é? Távol legyen: sőt, inkább a bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által; mert a kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: ne kívánjad.” (Róm 7:7) Szavaival magasba emeli az erkölcsi törvényt. Amikor a mindennapi életben alkalmazzuk ezt a törvényt, láthatóvá válik, hogy valóban Isten bölcsessége az. A törvény a bűn felderítését szolgálja. Felfedi a hibákat, napfényre hozza a jellemet a maga förtelmes voltában.

A Sínai-hegyen adatott mennyei törvény a végtelen Isten gondolkodásának és akaratának kifejeződése, melyet szentséggel tisztelnek az angyalok. A törvény előírásai iránti engedelmesség tökéletesíti a keresztény jellemet, s Jézus által az embert a bűnbeesés előtti állapotába helyezi vissza.

A törvény által tiltott bűnök sosem kerülhetnek be a mennybe. Szeretete késztette az Urat, hogy tíz parancsban fejezze ki akaratát. Mikor a bűn miatt az ember értelmi képessége elhomályosult, Isten alászállt a Sínai-hegyre, hangos szóval kihirdette, majd kőtáblákra írta törvényét. Ezek után az ember iránti szeretetét abban nyilvánította ki, hogy prófétákat és tanítókat küldött törvényének hirdetésére.

A Mindenható a törvény által teljes értékű szabályzatot adott az embernek az életre vonatkozóan. Ha engedelmeskedik, életet nyer Jézus érdemei alapján. Ám ha áthágja, úgy a törvénynek hatalmában áll elítélni az embert. A törvény Krisztushoz vezeti, és Krisztus visszaküldi őt a törvényhez. – Review and Herald, 1881. szeptember 27.

Május 25., vasárnap  -  A bűn és a törvény

A Timótheushoz írt levélben Pál apostol beszél a bűn rabságában levő emberekről. Ők a törvényszegők. A törvénytaposók és engedetlenek, istentelenek és bűnösök, latrok és förtelmesek, hazugok és emberölők Pál szerint ellenkeznek az egészséges tudománnyal (1Tim 1:9–10).

Isten törvénye tükörként mutatja meg a jellemhibákat. Ám a törvénytelenséget kedvelők nem szívesen nézik saját erkölcsi fogyatékosságaikat. Nem értékelik ezt a valóságot bemutató tükröt, mivel rávilágít bűneikre. Ezért ahelyett, hogy küzdenének saját természetükkel, az őszinte és hű tükör ellen lépnek fel, amelyet Jehova adott, hogy ne tévelyegjenek, hanem megismerjék jellemhibáikat. Oda kellene vezetnie hibáik felismerésének, hogy gyűlöljék a tükröt vagy önmagukat? Vagy szabaduljanak meg a tükörtől, amely megmutatja hibáikat? Nem! Ha a dédelgetett bűnöket, melyekre rávilágított a tükör, nem hagyják el, és nem lesznek tökéletesek Isten előtt, bezárulnak előttük a mennyország kapui. – Review and Herald, 1870. március 8.

Az Örökkévaló a törvényben modellt állított elénk. A jellem építését „arra a formára [modellre] csináld, amely a hegyen mutattatott néked” (2Móz 25:40). A törvény a feddhetetlenség nagy mércéje. Az Úr jellemét képviseli, és az Ő uralkodása iránti hűségünk próbája. A törvényt a maga szépségében és tökéletességében Krisztus élete nyilatkoztatta ki. A törvény mutat rá a bűnre. Ebben az értelemben rendelkezünk az ihletett bizonyságtevéssel: „Én pedig éltem régen a törvény nélkül: de ama parancsolatnak eljövetelével felelevenedett a bűn, én pedig meghaltam; és úgy találtattam, hogy az a parancsolat, mely életre való, nékem halálomra van.” (Róm 7:9–10) Ezt végzi minden bűnben élő lélekért a törvény. Nyilvánvalóvá teszi és elítéli a bűnt, majd Krisztushoz küldi a bűnöst megbocsátásért és tisztulásért. „Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.” (Róm 7:12) – Special Testimonies on Education, 73–74. old.

Május 26., hétfő  -  A törvény és Izrael népe (5Móz 30:15–18)

Isten Izraelt választotta népéül, hogy a törvény iránti engedelmességük által bemutassa az emberiségnek a jellem szépségét, az erkölcs és az erények erejét, melyeket el lehet sajátítani az Úr félelmében és a menny iránti hódolat által. Továbbá szerette volna bemutatni azokat az előjogokat, amelyeknek igazi gyermekeiként örülhetnek, ha összhangban élnek törvényének alapelveivel. Az emberekkel való kapcsolatában Isten gyakran bebizonyította, hogy a mennyei törvény iránti engedelmesség által elsajátíthatják azt a jellemszépséget, ami felkészíti őket a feladatukra az Úr munkatársaiként. – Review and Herald, 1905. augusztus 31.

Jahve Izraelen keresztül minden népre gazdag áldásokat kívánt árasztani. Általuk akart utat készíteni a világosságnak, hogy elterjedjen az egész földön. A világ nemzetei romlott szokásaikat követve elvesztették Isten ismeretét. De Ő nagy irgalmasságában nem semmisítette meg őket. Alkalmat adott arra, hogy gyülekezetén át megismerhessék Őt. A népének kinyilatkoztatott elveken keresztül vissza akarja állítani az emberekben a maga erkölcsi képmását.

Krisztus volt a zsidók oktatója. Miként együtt jártak a pusztában, úgy az ígéret földjén is velük maradt. Tanítójuk és vezetőjük maradt ott is. Dicsősége lakott a szentsátorban, majd a templomban, a kegyelem trónja fölött. Értük nyilatkoztatta ki szüntelen szeretetének és türelmének gazdagságát.

Isten a dicséret és dicsőség forrásává akarta tenni Izrael népét. Megadott nekik minden előjogot. Semmit sem vont meg, ami kedvező lett volna egy olyan jellem kialakításához, mely képviselőivé tette volna őket.

Ha engedelmeskedtek volna törvényeinek, a jólét csodájává tette volna őket a nemzetek előtt. Aki minden szakértelmet követelő munkában okosságot és ügyességet adott nekik, továbbra is tanítójuk maradt volna. A törvényei iránti engedelmesség által megnemesítette és fölemelte volna őket. Megóvta volna őket a más nemzeteket sújtó betegségektől, s éles ésszel ruházta volna föl őket. Isten dicsőséges fensége és hatalma nyilvánult volna meg minden gazdagságukban. Papok és fejedelmek országává tette volna őket. Minden képességet rájuk ruházott volna, hogy a föld legnagyobb nemzetévé váljanak.

Mózesen keresztül az Atya a leghatározottabban, félreérthetetlenül eléjük tárta szándékát és jólétük feltételeit. Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki minden nép közül e föld színén… És hogy megtudjad, hogy az Úr, a te Istened, Ő az Isten, a hűséges Isten, aki megtartja a szövetséget és az irgalmasságot ezeríziglen azok iránt, akik Őt szeretik, és az Ő parancsolatait megtartják… Ha pedig engedelmeskedtek e végzéseknek, és megtartjátok, és teljesítitek azokat: az Úr, a te Istened is megtartja néked a szövetséget és irgalmasságot, amely felől megesküdött a te atyáidnak. És szeretni fog téged, és megáld téged, és megsokasít téged… Áldottabb leszel minden népnél.” (5Móz 7:6–14) – Bizonyságtételek, 6. kötet, 221–222. old.

Május 27., kedd  -  A törvény és a nemzetek (Csel 10:34–35)

Az egész teremtett világ úgy van megtervezve, hogy az Alkotó műveit mutassa be. Ádám és Éva otthonában, az Édenben a természet az Úrról tett bizonyságot, mennyei tanításokkal volt tele. Figyelmes fülükben folyton bölcsesség csengett. Bölcsesség tárult szemük elé és áradt szívükbe, mert a teremtett dolgok által közösségbe kerültek Istennel. Amint a szent emberpár áthágta a Magasságos törvényét, eltűnt az Atya képmásának ragyogása a természetből. A bűn megrontotta és beszennyezte a természetet. Ám az Úr gyakorlati tanácsai nem törlődtek ki. A természet még ma is a Teremtőről beszél, ha helyesen tanulmányozzák és értelmezik.

Amint a Szentírás kinyilatkoztatta, a természet mint egy tükör sugározza a mennyei igazságokat. A teremtett világ által ismerjük meg az Alkotót. Így a természet az a nagy tankönyv, amelyet a bölcs tanítók a Bibliával együtt felhasználhatnak, hogy a tévelygő juhokat Isten aklába vezessék. Miközben az Úr művét tanulmányozzák, a Szentlélek meggyőzi elméjüket. Ez nem ésszerű magyarázatokra épülő meggyőzés, ám ha az elme nem túl homályos, hogy megismerje Istent, ha a szem nem túl gyenge, hogy meglássa Őt, ha a fül nem túl süket, hogy meghallja hangját, akkor az ember megérti legmélységesebb jelentőségeit, s a Szentírás magasztos lelki igazságai bevésődnek a szívébe. – Special Testimonies on Education, 59. old.

Olykor, akiknek nem volt istenismeretük azon kívül, amit az égi kegyelem munkálkodásával elnyertek, kedvesek voltak szolgáihoz, és saját életük kockáztatásával is megvédték őket. A Szentlélek Krisztus kegyelmét árasztja az igazság nemes keresői szívébe. Természetüket és korábbi neveltetésüket megcáfoló rokonszenvet kelt bennük. „Az… igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: Ő jött el a világba” (Jn 1:9), és bevilágít lelkükbe. Ha figyelünk a világosságra, elvezet Isten országába. Mikeás próféta ezt mondta: „Ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom... Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában.” (Mik 7:8–9)

A menny megváltási terve annyira széles, hogy átfogja az egész világot. Isten szeretné az élet leheletét lehelni a porba sújtott emberiségbe. Nem engedi, hogy bárki is csalódjon, aki őszintén sóvárog valami szebb és nemesebb után, mint amit a világ kínálhat. Ő állandóan küldi angyalait azokhoz, akik – miközben a legcsüggesztőbb körülmények között élnek – hittel imádkoznak, hogy egy náluk erősebb hatalom vegye birtokba őket szabadulást, békességet hozva. Az Úr különböző utakon nyilatkoztatja ki önmagát, és olyan helyzetet teremt, amely bizalmat ébreszt bennük a Megváltó iránt, aki önmagát adta váltságul mindenkiért, „hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait” (Zsolt 78:7). – Próféták és királyok, 376–378. old.

Lehetséges, hogy akiket Jézus megdicsér az ítéletben, nagyon keveset tanultak, ismertek meg a hittudományból, ám becsben tartották és ápolták az alapelveket. Az isteni Lélek befolyása útján áldására lettek a körülöttük élők számára. Még a pogányok között is sokan kinyilvánítják a jóság lelkületét. Mielőtt az élet szavai fülükbe jutottak volna, már megbarátkoztak a misszionáriusokkal, sőt, saját életük veszélyeztetésével szolgálatukra is voltak. A pogányok közül némelyek tudatlanul imádják Istent, mivel hozzájuk még nem jutott el a világosság emberi közbenjárás, segítség útján. Nos, ők mégsem pusztulnak el. Bár nem ismerik az Úr írott törvényét, de már hallották a hangját, mikor a természetben szólt hozzájuk, így megtették, amit a törvény követel tőlük. Munkálkodásuk a nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a Szentlélek már megérintette szívüket, és ráébredtek, hogy a Mindenható saját gyermekeinek ismerte el őket. – Jézus élete, 638. old.

Május 28., szerda  -  A kegyelem és az igazság (Jn 1:17)

Jézus mint törvényadó isteni tekintéllyel bír. Parancsolatait és határozatait az örök trón Királya támogatja. Az Atya dicsőségét a Fiú nyilatkoztatta ki. Krisztus mutatta meg az Úr jellemét. Ő egy volt Istennel, s oly mértékben betakarta az Üdvözítőt a mennyei világosság, hogy aki látta a Fiút, látta az Atyát is. Jézus hangja Isten hangja volt. Figyeljük meg Krisztus imáját keresztre feszítése előtt: „Most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad a világ létele előtt.” (Jn 17:5) Majd hozzáteszi: „Te énbennem, Atyám, és én tebenned.” (Jn 17:21) „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és akinek a Fiú akarja megjelenteni.” (Mt 11:27) „Aki engem látott, látta az Atyát.” (Jn 14:9)

Azért értették félre a zsidók a Megváltót, mert nem emlegette folyton úgy a törvényt, ahogyan a kőtáblákra volt írva. Meghívta az embereket magához, hiszen Ő volt Isten törvényének élő képviselője. Egyedül Ő hordozta a földi természetet, amellyel tanúként állhatott az emberiség elé, és körülnézve a következőket mondhatta: „Ki vádol engem közületek bűnnel?” (Jn 8:46) Tudta, hogy senki sem állíthatja, hogy magatartásában vagy jellemében hiba volna. Micsoda hatalmat kölcsönzött feddhetetlen tisztasága tanításainak, és mennyi erőt feddéseinek és tekintélyt parancsolatainak! Ajka sosem tétovázott igazságot szólni, sosem veszítette el szentségét, hiszen a törvényt Védelmezője mennyei jelleme nyilatkoztatta ki. Ó, milyen egyszerűen, érthetően és határozottan szólt! Pilátus előtt a következőképpen ismertette küldetését: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (Jn 18:37) – Review and Herald, 1890. január 7.

Krisztus elhagyta magas mennyei beosztását, levetette királyi palástját és koronáját, és szent jellemére öltötte az emberi természetet. Szegénnyé lett értünk, hogy teremtményei örök dicsőséggel gazdagodhassanak. Az emberi család élére állt, mikor úgy döntött, hogy helyettünk elszenvedi a bűn következményeit, a kísértést és próbákat. Jöhetett volna hatalommal és dicsőséggel, angyalok seregeitől kísérve. Ezzel szemben alázattal, szerény szülők gyermekeként érkezett. Egy elhagyatott, megvetett faluban nőtt fel. Szegényesen élt, sokszor szűkölködött és éhezett. Mindezt azért tette, hogy megmutassa: a földi gazdagság és rang nem emeli Isten szemében az emberi lélek értékét. Egyáltalán nem bátorított abban hinni, hogy a gazdagság méltóvá tehet az örök életre. Bizonyára nem sajátították el Jézus tanításait azok a gyülekezeti tagok, akik szegénnyé vált testvérükhöz úgy viszonyulnak, mint aki méltatlan a figyelmükre. Az Üdvözítő a következőket mondta egy személynek, aki a tanítványaihoz kívánt csatlakozni: „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.” (Mt 8:20) Aki Őt követi, szegénységében is osztoznia kell: „Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16:24) „Legyetek nékem tanítványaim.” (Jn 15:8)

A lélek akkor boldogtalan, ha aláveti magát a bűnnek. Nem a szegénység, hanem az engedetlenség csökkenti a Megváltó által hozott örök élet reménységét. Az igazi gazdagság, béke, hála és tartós boldogság csak az Isten iránti teljes odaszentelődésben, az Ő akaratával való tökéletes megbékélésben rejlik.

Krisztus azért jött, hogy makulátlan életet hozzon földünkre, s bemutassa a bűnös embernek, hogy az Ő ereje által engedelmeskedhet Isten szent elvárásainak, országa törvényeinek. Azzal a céllal érkezett, hogy a törvény elvei iránti maximális engedelmesség által egy nagy és tökéletes törvényt hirdessen. Az emberi természetet egyesítette a mennyeivel, hogy az elbukott emberi lények részeseivé válhassanak a mennyei természetnek, s ezáltal megmenekülhessenek a világi kívánságok által eredményezett romlástól.

Jézus az Atyától kapott erőt, ami képessé tette Őt arra, hogy életét ne szennyezze be a bűn. Ez az erő tette Őt képessé arra is, hogy ellenálljon a kísértéseknek. – Review and Herald, 1912. július 4.

Május 29., csütörtök  -  A törvény és az evangélium (Róm 1:16–17)

Pál kijelenti, hogy apostolként különleges munkára hívatott. Neki ki lett nyilatkoztatva az igazság, hogy ne csak a zsidóknak, hanem a nemzeteknek is hirdesse az evangéliumot. Nem olyan volt, mint a hamis próféták, hanem mennyei megbízatással rendelkezett, s azt a parancsot kapta, hogy Jézust, a megfeszítettet prédikálja. Krisztus személyesen hívta el a munkába, mikor kinyilatkoztatta magát neki.

Pálnak az emberek figyelmét a próféták írásaiban lejegyzett, Isten által megígért evangéliumra kellett terelnie. Fel kellett fednie az Ószövetségben levő mennyei kinyilatkoztatásokat, és rá kellett mutatnia, mint ragyog át az evangélium a régi rendeléseken is. Be kellett bizonyítania, hogy úgy a próféták, mint az apostolok arról tettek bizonyságot, hogy Krisztus a Messiás. Mennyei természetében Jézus Isten Fia volt, ám a farizeusok tagadták fenséges mivoltát, melynek legékesszólóbb bizonyítéka feltámadása volt. Akik hittek benne, elsöprő bizonyítékokat kaptak, hiszen megjelent közöttük, ám akik nem akarták elfogadni a bizonyságok sokaságát, azokat újabb jelek már nem győztek meg. (…)

Az evangéliumban nyilatkozott meg Isten feddhetetlensége. Az a módszer mutatkozik meg, amely által az ember megbékélhet Teremtőjével. Habár az Úr igaz, és az ember áthágta az Ő szent törvényét, olyan módszert dolgozott ki, ami által Krisztus áldozatának értelmében a törvény betöltést nyert. A régi rendelések jelképes áldozatai az emberek figyelmét Isten Bárányára irányították, aki majd meghal a Golgotán. Arra az időre mutattak, amikor Isten Fiának halálában a jelkép összetalálkozik a jelképezettel. Ádámmal kezdődően és a következő nemzedékekkel folytatólagosan minden áldozat Jézusra mutatott, s az emberek hite ebbe a végtelen áldozatba kapaszkodott. A pátriárkák és próféták hit által bíztak az Atyában, aki Krisztus által békéltette meg magát az emberrel. (…)

A törvény elítéli, de nem is tud megbocsátani a törvény áthágójának. A megtérő és hívő lélek nem a törvényre tekint, hogy feddhetetlenné nyilvánítsa, hanem Jézusra, az egyedüli engesztelő áldozatra, aki képes megosztani a bűnössel az Ő feddhetetlenségét és emberi erőfeszítéseiket elfogadhatóvá tenni Isten előtt. Amikor elfogadjuk Krisztust személyes Megváltónknak, képesek leszünk, hogy engedelmes gyermekei legyünk, és megtartsuk az Úr minden parancsolatát. (…)

A nemzetek semmilyen világossággal nem rendelkeztek Isten törvényére vonatkozóan, s nem keresték a feddhetetlenséget, ám akik hittek Krisztusban, hit által nyerték el általa. Elfogadták törvényét, mint jellemének mértékegységét. A hitetlen zsidók pedig nem jutottak el a törvény makulátlanságának mértékére, mivel elutasították az egyetlen erényt, ami feddhetetlenné és kedvessé tehette volna őket az Atya előtt. „Mert az Isten igazságát nem ismervén és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek. Mert a törvény vége Krisztus minden hívőnek igazságára.” (Róm 10:3–4) Krisztus a törvény vége és célja. A törvény elítéli a bűnöst, és Jézushoz vezeti feddhetetlenségért. – Signs of the Times, 1889. augusztus 5.

                                                                                                              

Május 30., péntek

További tanulmányozásra

Evangelizálás: „Az elfelejtett igazságok hirdetése” című fejezet.