SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Isten törvénye és Krisztus törvénye

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 19:16-22; János 5:30; 13:34-35; Apostolok cselekedetei 17:31; Galata 6:1-5

„Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében” (Jn 15:10).

A legtöbb országban létezik a törvényeknek egyfajta hierarchikus besorolása. A legnagyobb erővel bírnak a kormány által kibocsátott törvények, amelyek az ország minden lakójára nézve kötelező érvényűek. Azután jönnek a megyei vagy tartományi törvények, amelyek egy meghatározott területen élőkre vonatkoznak, majd a helyi törvények a legkisebb körzeti egységeket szabályozzák. Egy országon belül minden kisebb szervezeti egységnek jogában áll a választópolgárait illető törvényeket alkotni, olyasmit azonban nem rendelhetnek el, ami ellentmond az országos törvényeknek. A körülmények ugyan megkövetelhetik, hogy egy bizonyos törvényt más és másféle módon alkalmazzanak, csakhogy nem térhetnek el magának a törvénynek a szellemétől.

Mint a világegyetem legfőbb Ura, a Teremtő Isten az egész teremtett világ számára törvényeket alkotott. Amikor Jézus Krisztus önként felvette az emberi testet, olyan életre adta magát, ami az Atya és a parancsolatai iránti engedelmességgel jellemezhető (Fil 2:5-11). Jézus minden tanítása, a törvényhez való viszonya, még az általa adott „új” parancsolat is mindig tökéletes összhangban állt Isten törvényével.

Van, aki úgy gondolja, hogy a Sínai-hegyen Mózesnek kinyilatkoztatott Tízparancsolat csak a kereszt előtt élt izraelitákra vonatkozott, de a kegyelem újszövetségi korszakában élőkre már nem kötelező érvényű. Mások azt tanítják, hogy a keresztények felszabadultak a régi törvények alól, amelyeket csak a zsidó kultúrához tartozóknak kell betartani, azoknak, akik nem keresztények. Amint az eddigiekben láttuk, noha a Biblia tanítása szerint a törvény cselekedetei senkit nem üdvözíthetnek, nincs olyan szakasz, amely bárkit is felhatalmazna Isten törvényének áthágására. Ha lenne ilyen rész, az felhatalmazást adna a bűnre, akkor pedig egy döntő kérdésben a Biblia éles ellentétben állna önmagával.

Ebben az összefüggésben gondolunk arra, hogy Isten a törvényt tartalmazó kőtáblákon nyilatkoztatta ki szövetségi feltételeit Izráelnek. A Bibliában még sok egyéb parancsolat található, amelyek a Tízparancsolatban nem szereplő részletekre vonatkoznak. A rabbik, törekedve arra, hogy átfogó képet alkossanak Isten akaratáról, hatszáztizenhárom szentírási törvényt tartottak számon, amelyeket mind a Tízparancsolathoz kötöttek. Úgy tűnt, hogy Jézus még a rabbiknál is tovább ment, amikor kijelentette: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére” (Mt 5:17). Isten törvénye tartalmaz minden isteni parancsot, amit közvetlenül a prófétáknak vagy a próféták által mondott el, és ezeknek az összefoglalása a Tízparancsolat.

Vessük össze Mt 19:16-22 és 22:34-40 szakaszait! Mit tudhatunk meg e versekből Jézusról és a Tízparancsolatról?

_____________________________________________________________

Még ha több száz parancsolat létezik is, amelyeket Isten kijelentett Igéjében, a Tízparancsolatban olyan szilárd elveket találunk, amelyeket vonatkoztathatunk minden más törvényre. Ezért a gazdag ifjúval folytatott beszélgetés közben Jézus ötöt sorolt fel a Tízparancsolat törvényei közül. Isten törvényének létezik még kifejezőbb összefoglalása is, amivel 3Móz 19:18 és 5Móz 6:5 versében találkozunk. Ezekben Isten és a felebarát szeretetére szólít az Úr. Jézus kijelenti: „E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Mt 22:40). Jézus és az Atya teljes egységben tanítja a teremtett világ lakóit arra, hogy szeressenek másokat, mint ahogy ők is szeretetet kapnak. A törvénynek való engedelmesség alapvető a szeretet kifejezésével kapcsolatban.

Mit mutat az életünk az Isten és az embertársaink iránti szeretetről?

A Szentírásban számos példa mutatja, hogy Jézus hűségesen ragaszkodott Isten törvényéhez. Lk 2:49 versében például a szavaiból arra következtethetünk, hogy pontosan tudta, ki is Ő valójában, de amikor földi édesanyja kifejezésre juttatta, mennyire megbántotta, mivel elszakadt a családtól, mégis alázattal hazatért a szüleivel, „és engedelmes vala nékik” (Lk 2:51). Amikor pedig Sátán megkísértette a pusztában, nem volt hajlandó meghajolni előtte, hiszen tudta, hogy egyedül Isten méltó az imádatra (Lk 4:8). A szombatünneplését is több eset tanúsítja (lásd pl. Lk 4:16). Pál szavaiból kiderül, hogy Jézus egész életét az Isten akaratának való engedelmesség határozta meg (Fil 2:5-11). Megint másutt azt olvashatjuk, hogy ugyan érték kísértések, de soha nem követett el bűnt (Zsid 4:15). Ezért is mondhatta utolsó órái közeledtével, hogy „én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében” (Jn 15:10).

Mire gondolt Jézus, amikor „új” parancsolatot említett (Jn 13:34-35)?

_____________________________________________________________

Jézus tisztán látta, hogy a parancsolatok megtartása és a szeretet egymáshoz kapcsolódik. Általában nem szoktunk beszélni a szeretet „törvényeiről”, bizonyos értelemben azonban mondhatjuk, hogy e törvények a Tízparancsolat rendelkezései. Azt vázolják fel, hogy mit vár tőlünk Isten, hogyan mutassuk ki a szeretetünket iránta és a többi ember iránt.

„Az Isten szeretet” (1Jn 4:16), amikor tehát a tanítványai elé tárta parancsolatait (Jn 13:34-35), Jézus egyszerűen megerősítette az Atyától eredő szeretet törvényét (Jn 3:16). Ezek szerint nem csupán úgy kell szeretnünk egymást, mint önmagunkat, hanem úgy, ahogyan Jézus szeret!

„Akkor, amikor e szavak elhangzottak, a tanítványok nem értették meg azokat, de miután szemtanúi voltak Krisztus szenvedésének, keresztre feszítésének, feltámadásának és mennybemenetelének; miután pünkösdkor a Szentlélek megnyugodott rajtuk, világosan megértették Isten szeretetét és a szeretet természetét, amellyel egymást kell szeretniük” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 360. o.).

A mai tanulmányra gondolva olvassuk el 1Jn 3:16 versét! Hogyan töltheti be a mi életünket is ez a szeretet? Hogyan lehetünk képesek meghalni az énünknek, ami ahhoz kell, hogy ilyen szeretettel tudjunk az emberek felé fordulni?

Nézzük meg alaposan a törvényre vonatkozó utalásokat 1Kor 9:19-23 szakaszában! Mit mond itt Pál? Miért helyez olyan nagy hangsúlyt a törvényre?

_____________________________________________________________

Isten arra vágyik, hogy mindenki elfogadja az örök élet ajándékát és az örökkévalóság polgára legyen. 1Korinthus 9. fejezetében Pál apostol részletesen beszámol róla, hogy milyen módszerekkel igyekezett az embereket Isten országához vezetni. Tisztában volt vele: léteznek olyan kulturális akadályok, amelyek gátolják, hogy bizonyos emberek dönteni tudjanak az evangélium mellett. Hajlandó is volt alkalmazkodni annak a népnek a kultúrájához, amelynek éppen bizonyságot tett, méghozzá kizárólag azért, hogy az üdvösséghez segítse őket.

Végeredményben aki Isten országának részese lesz, az Isten törvénye fennhatósága alá tartozik. Ebből következően aki az Úr ügyét szolgálja, annak az Ő akaratával összhangban kell élni. Pál sietve megjegyzi: noha az emberek megtérését munkálva újító módszereket is felhasznál, arra mindig gondosan ügyel, hogy Isten törvényének a követelményein belül maradjon. Vágyott az emberek üdvösségére, ez azonban nem jogosította fel arra, hogy engedményeket tegyen Isten törvényei tekintetében, amikor a szolgálatára szólította az embereket. Igyekezett ugyan alkalmazkodni a kulturális szokásokhoz, de csak addig, amíg azok nem ütköztek a legfőbb törvénnyel. Módszerének irányelve „Krisztus törvénye” (1Kor 9:21) volt.

Úgy is érthetjük a páli utalást Krisztus törvényére, hogy az a Krisztus által követett módszer. Ennek az alapja a szeretet, de nem csupán néhány kiválasztott, hanem minden ember iránt. Az apostol távolról sem szándékozik úgy beállítani, mintha Krisztus törvénye tetszőlegesen választható lenne Isten törvénye helyett. A kettő harmonikusan együtt hat, amikor a kegyelem által üdvösségre jutottakat a krisztusi szeretet törvénye vezeti el a szerető Isten törvényéhez. Valójában az egész szakasz, amiben Pál nyíltan sorolja, mi mindent kész megtenni az elveszettek megmentése érdekében, tökéletes példa arra az önfeláldozó szeretetre, ami „Krisztus törvényében” megmutatkozik.

Mennyire vagyunk hajlandóak az önmegtagadásra azért, hogy Krisztushoz vezessünk másokat? Milyen mértékig gyakoroltuk az önmegtagadást missziómunkánk során? Mennyit követünk Krisztus törvényéből?

Akár az írott kinyilatkoztatásban, akár a természet kinyilatkoztatásában szembesülünk vele, a törvény Isten akaratát mutatja be mindenkinek, aki képes azt megérteni (Róm 1:20; 2:12-16). Ebből következően senki nem állíthatja, hogy nem ismeri Isten alapvető kívánalmait. „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Róm 3:23), ezért a pusztulás ítélete lebeg felettük (Ez 18:4; Róm 6:23). Még sincs minden veszve! Az átkot visszafordította az örök élet ajándéka, amit Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása tett lehetővé az ember számára (Ef 2:8).

Pál szerint az engedelmes élethez a kegyelem ad erőt a hívőnek (Róm 6:15; Ef 2:10; Tit 2:11-14). Még akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy nem mindig vagyunk olyan engedelmesek és hűségesek, amilyennek lennünk kellene.

Gal 6:1-5 szakasza szerint mi az egyik módja annak, hogy betöltsük „a Krisztus törvényét”?

_____________________________________________________________

Ne feledjük, mindannyian ki vagyunk téve kísértéseknek, és előfordulhat, hogy gyenge pillanatainkban engedünk a bűnnek. Ennek fényében egyáltalán nem jó, ha egy keresztény azonnal elítéli hittestvérét, aki elesett. Jézus soha nem követett el bűnt, mégis kész volt segíteni azoknak, akiket legyőzött a bűn. Ellen G. White így írt róla: „Nem bírálta az emberi gyöngeségeket” (Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 291. o.). Pál biztatta a keresztényeket, hogy segítsék egymást, a helyreállítást munkálják (Gal 6:1). Más szóval, aki bűnt követett el, azt bátorítani kell, hogy ismét Isten törvénye kívánalmaihoz igazodjon.

Krisztus törvényét a kegyelem hajtja. Krisztus áldozati halála nélkül nem lenne okunk Isten törvényét betartani. Viszont Krisztus lehetőséget adott az örök életre, így a gyenge pillanatok után is van, ami visszafordítsa a hűségeseket Isten törvénye betartásához. A hittestvérek használják Krisztus törvényét eszközül arra, hogy általa vezessék vissza a bűnbánó bűnöst Isten szeretettörvényének színterére.

Gondoljunk egy olyan esetre, amikor valamit elrontottunk, de kegyelmet kaptunk, pedig nem érdemeltük meg (hiszen ha megérdemeltük volna, nem is lenne kegyelem)! Mit tehetünk, hogy emlékezzünk a kapott kegyelemre, amikor valaki tőlünk vár irgalmat?

Isten törvénye a szeretet törvénye, de egy nap az Úr majd éppen ezt használja az ítélet mércéjeként. Újabb és újabb alkalmakat biztosít a bűnösöknek a megtérésre és arra, hogy hűséget fogadjanak neki, de eljön az óra, amikor kimondja: „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is” (Jel 22:11). Ez a kijelentés lesz az utolsó ítélet nyitánya.

Jel 14:7 versében az első angyal hirdeti Isten ítéletét. Számos más szövegben Krisztus ítéletéről hallunk (lásd pl. ApCsel 17:31; 2Kor 5:10; 2Tim 4:1). Hogyan világít rá Jn 5:30 verse arra, hogy pontosan mi lesz Jézus szerepe az ítéletben?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Krisztus félretette isteni természetét, amikor emberré lett (Fil 2:5-11), de továbbra is különleges kapcsolatban maradt az Atyával. Amikor a vallási vezetők istenkáromlással vádolták, kijelentette, hogy Isten hatalmat adott neki bizonyos isteni teendők elvégzésére (Jn 5:19-30), amelyek közül az egyik éppen az ítélet. Isten kegyelmét mutatja, hogy Krisztusra ruházta az ítélet felelősségét, mert Ő az emberi család tagja lett, így helyzetéből adódóan képes pártatlanul ítélni. Mivel jól ismeri az emberi életet, nem ítél el senkit igazságtalanul. Azt is kijelenti, hogy senkit nem Ő kárhoztat, hanem a megtérni nem hajlandó bűnös kárhoztatja önmagát, amikor elveti Isten parancsát (Jn 12:48).

Sokan ismerik Isten törvényét, de nem tudják, hogyan tarthatnák be. A törvény nem olyan, mint egy lista, aminek sorait kipipálva megtudhatjuk, menynyire kerültünk közel Isten országához, inkább eszköz, ami a szeretet elveit fejezi ki. A törvény megtartása nem azt jelenti, hogy azért engedelmeskedünk, mert el akarjuk nyerni Isten kegyét. Arra hívja a keresztényeket, hogy Isten szeretetét sugározzák mindazokra, akiknek szükségük van rá. A törvény az ítélet zsinórmértékeként arra szolgál, hogy megmutassa az ember szeretetének szintjét, amivel Istenhez és az emberekhez fordul. Az utolsó ítéletben Krisztus a szeretet változatlan isteni törvényét használja mérceként (Jak 2:12).

„’Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét’ (Gal 6:2). Itt szintén világosan látjuk a feladatunkat. Hogyan fordulhat elő, hogy akik magukat Krisztus követőinek mondják, mégis oly könnyelműen veszik ezeket az ihletett parancsokat?…

Csak kevéssé ismerjük a saját szívünket, és alig mérjük fel, milyen nagy szükségünk van Isten kegyelemére. Ezért nem értékeljük eléggé Jézus irántunk tanúsított kedves jóságát, azt, ahogy nekünk is viszonyulnunk kellene egymáshoz. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy testvéreink hozzánk hasonlóan gyengék, tévelygő halandók. Tegyük fel, figyelmetlensége miatt az egyik testvérünkön erőt vett a kísértés, és általános magatartásától eltérően valami rosszat tett. Hogyan kell viszonyulni hozzá? A bibliai történetekből azt tanuljuk, hogy hatalmas bűnöket elkövettek olyan emberek, akikre Isten nagy, jó munka elvégzését bízta. Az Úr nem ment el e vétkek mellett feddés nélkül, de nem is vetette el szolgáit. Amikor megtértek, kegyelmesen megbocsátott nekik, jelenlétéről biztosította őket és még munkálkodott általuk. A szegény, gyenge halandó ember ne feledje, hogy saját magának is milyen nagy szüksége van Isten és a testvérek kegyelmére, türelmére! Tartózkodjon attól, hogy másokat elítéljen, kárhoztasson” (Ellen G. White cikke, The Signs of the Times. 1883. jan. 25.)!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  Beszéljünk erről az idézetről! Miért olyan fontos könyörületet tanúsítani azok iránt, akik bűnbe estek?

2.  Gondoljunk olyan bibliai szereplőkre, akik bűnt követtek el, Isten mégis meg tudott bocsátani nekik és felhasználta őket! Milyen fontos tanulság rejlik ezekben a példákban?

3. Hogyan tarthatjuk fenn a fegyelmet az egyházban úgy, hogy közben könyörületet tanúsítunk azok iránt, akik bűnbe estek? Miért fontos az, hogy a fegyelmet és a kegyelmet ne tartsuk egymással ellentétesnek?