SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Krisztus és a mózesi törvény

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 13:2, 12; 5Mózes 22:23-24; Máté 17:24-27; Lukács 2:21-24, 41-52; János 8:1-11

„Mert ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert énrólam írt ő” (Jn 5:46).

Sok keresztény nőtt fel olyan történeteken, amelyek szerint Jézus úgymond „rossz kapcsolatban” állt a zsidó vallással. Ez sajnálatos, téves nézet, ami az évszázadok során csak az antiszemitizmust erősítette. Igaz, Jézus fellépett a visszaélésekkel, valamint a helytelen felfogásokkal szemben, ám sosem emelt szót a vallás ellen! Végtére is Ő maga alapította azt.

Valójában a Jézus életéről és szolgálatáról szóló evangéliumi beszámolókból kitűnik, hogy élete részévé vált a zsidó kultúra, hiszen születése pillanatától kezdve egészen az emberi testben megélt utolsó hetéig hithű zsidó maradt.

Miként az I. században élt minden hívő zsidóra, úgy Jézusra is vonatkoztak a mózesi törvények. Istenfélő izraelita szülők családjában felnőve valóban értékelte gazdag (földi) kulturális örökségét, ami az isteni gondviselésben gyökerezett. Tudta, hogy maga Isten ihlette Mózest a törvények írásba foglalására, mivel olyan társadalom létrehozása volt a célja, amely tükrözi akaratát és jelzőtűzként szolgál a népek számára. Hűségesen ragaszkodott a törvény betűjéhez. Körülmetéltetésétől kezdve a templomban tett látogatásán át, valamint az ünnepekhez és az adófizetéshez való viszonyulásában is töretlenül hű maradt a rendszerhez, pedig tudta, majd Ő maga teljesíti be a halálával és a mennyben végzett szolgálatával.

A héten közelebbről megvizsgáljuk azokat a törvényeket, amelyeket maga Jézus is megtartott.

Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, és megígérte neki, hogy sok nép atyja lesz (1Móz 17:4). A szövetség megköttetése idején Ábrahám kilencvenkilenc éves volt, és csak nem sokkal korábban született meg Ismáel, Izsák, a megígért fiúgyermek pedig még csak ígéret volt. Isten megparancsolta a pátriárkának, hogy metélje körül magát és minden férfit a háza népe között. Azt az utasítást kapta, hogy attól a naptól fogva a háza népéhez tartozó minden újszülött fiúgyermeket körül kell metélni a nyolcadik napon (1Móz 17:9-12). Annyira fontos volt ez a jel, hogy a körülmetélést akkor is végre kellett hajtani, ha a nyolcadik nap szombatra esett (3Móz 12:3; Jn 7:22).

Ennek ismeretében jobban megérthetjük Jézus életének legkorábbi napjait. Az evangéliumok valóban bemutatják, hogy Isten éppen hithű életük miatt választotta Józsefet és Máriát Jézus földi szüleiül. Józsefről azt olvashatjuk, hogy „igaz ember” (Mt 1:19) volt, Mária pedig „kegyelmet talált” (Lk 1:30) Istennél. Jézust nyolcnapos korában a szülők elvitték a templomba a névadás és a körülmetélés szertartására, hasonlóan számtalan más izraelita újszülött fiúgyermekhez.

Képzeljük csak el! Az emberi testben megjelent Isten szeplőtlen Fián pontosan azt a szertartást hajtják végre, amit hosszú évszázadokkal korábban Ő maga alapított!

Olvassuk el Lk 2:21-24 verseit 2Móz 13:2, 12 és 3Móz 12:1-8 versei fényében! Még mit tudhatunk meg ezekből a szakaszokból Józsefről és Máriáról? Milyen tanulságot szűrhetünk le a példájukból, amit alkalmazhatunk a mi korunkban és körülményeink között is?

_____________________________________________________________

A Biblia egyértelműen leírja, hogy Mária szűz volt, amikor Isten Jézus anyjául választotta (Lk 1:27). Tehát Jézus volt az első gyermek, aki anyja méhét megnyitotta. 2Mózes 13. fejezete szerint minden izraelita elsőszülöttet (állatokat úgy, mint az embereket) az Úrnak kellett szentelni. A törvény azt is meghatározta 3Móz 12:2-5 verseiben, hogy fiúgyermek születése után az anya ceremoniális értelemben tisztátalannak számított összesen negyven napig (lánygyermek születése esetén nyolcvan napig). Ha letelt ez az idő, el kellett mennie a paphoz, áldozatot bemutatni. Hithű izraelitaként József és Mária aprólékos pontossággal eleget tett a mózesi törvény előírásainak, biztosítva, hogy Isten Fia viselje a szövetség jelét.

„Ezek után ünnepök vala a zsidóknak, és felméne Jézus Jeruzsálembe” (Jn 5:1).

A zsidó naptár szerint az év első ünnepi időszaka a kovásztalan kenyerek hét napja volt, ami a páskaünneppel kezdődött. Ekkor Izráel népének Egyiptomból való szabadulására emlékeztek, arra, amikor a halál angyala elhaladt az ajtófélfára vért kenők háza mellett. Az evangéliumok három alkalomról is beszámolnak, amikor Jézus páskát ünnepelt (Lk 2:41-43; Jn 2:13-23; Mt 26:17-20).

A páska után ötven nappal következett a sávuót (a hetek ünnepe), amire gyakran a görög eredetű nevével, a pünkösddel utaltak. A Szentírás ugyan nem adja meg a pünkösd elrendelésének okát, de a rabbik szerint annak állított emléket, hogy Isten átadta Mózesnek a törvényt. Az evangéliumokban nem találunk feljegyzést arról, hogy Jézus pünkösdöt ünnepelt, de mennybemenetele előtt arra intette tanítványait, hogy Jeruzsálemben várják a Szentlélek általi keresztséget (ApCsel 1:4-5), ami pontosan pünkösdkor következett be (ApCsel 2:1-4).

A zsidó naptár utolsó ünnepi időszaka a sátoros ünnep és a nagy engesztelési nap (jóm kippur) volt. Az engesztelés napján tisztították meg a tábort a bűntől, és a nép újra összhangban volt Istennel. A sátoros ünnep annak az időszaknak állított emléket, amikor Izráel népe a pusztában sátorozott.

A mózesi törvényekbe foglalt ünnepeken kívül két zsidó ünnep a történelem során tapasztalt isteni beavatkozásnak állít emléket. Az első a purim, amikor a népirtástól való megszabadulásra emlékeznek, arra az időre, amikor Eszter a perzsa uralkodóhoz fordult segítségért. A második a hanuka, amit a templomszentelés ünnepének (Jn 10:22) is neveztek. Ekkor emlékeznek a makkabeusok győzelmére a görögök felett, ami Kr. e. 164-ben történt.

Természetesen ezeket a Bibliában megemlített ünnepeket a keresztények már nem tartják, mivel mind teljesedtek Krisztusban. Viszont sokat megtudhatunk, ha tanulmányozzuk ezeket és az általuk közvetített üzenetet, hiszen Isten megmentő kegyelmét és megszabadító erejét tanítják.

Mi már nem tartjuk az itt említett ünnepeket, de mit tehetünk, ami segíthet a figyelmünket Isten létezésének valóságára összpontosítani, valamint arra, amit értünk tett és tőlünk kér?

Az Újszövetség nem árul el túlságosan sokat Jézus gyermekkoráról. Az egyik történetből viszont több mindent megtudhatunk arról, amikor Jézus a szüleivel Jeruzsálembe látogatott a páskaünnep idején (Lk 2:41-52). Olvassuk el ezt a szakaszt, majd válaszoljunk az alábbi kérdésekre!

Hogyan mutatja be ez a történet is az evangélium markáns zsidó jellegzetességét és azt, hogy valóban központi szerepe volt a vallásnak a történtekben?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Miért fontos, hogy ezek az események éppen a páska idején történtek?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A szülők hány napig nem találták meg Jézust? Mi jut erről eszünkbe?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jézus engedelmes gyermek volt, a szülei kérdésére adott felelete mégis szinte feddésként hangzik. Milyen fontos elemet tartalmaz a válasza? Ezek szerint mi legyen a legfontosabb mindannyiunk életében?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Mit jelent az Lk 2:51 versében, hogy Jézus „engedelmes” volt? E vers által hogyan pillanthatunk be még mélyebben abba, hogy megváltásunk érdekében mennyire leereszkedett Isten? Mi a tanulság ebből azzal kapcsolatban, hogy nekünk is engedelmeskedni kell a megfelelő időben és helyen?

Múlt heti tanulmányunk megemlítette, hogy Mózes törvényeinek voltak polgári és ceremoniális részei is. A szertartásokra vonatkozó törvények azt fejezik ki, hogy az izraelita vallási élet középpontjában a templom állt. Az I. századra valószínűleg a templom maradt az egyetlen olyan építmény, amely az izraelitákban a nemzeti identitás érzését ébresztette.

Jézus szolgálata idején tatarozták a jeruzsálemi templomot. Nagy Heródes a nagyszabású munkálatokat Kr. e. 20 körül indította el, amit azután Kr. u. 66-ig nem is fejeztek be teljesen. A rómaiak felfigyeltek rá, mennyire komolyan vette a hitét sok izraelita, ezért engedélyezték nekik az adók begyűjtését, hogy abból fedezzék a templom helyreállítási munkáinak a költségét. Minden húszévesnél idősebb zsidó férfinak fél siklus (két drachma) adót kellett fizetnie (2Móz 30:13; 38:26; Mt 17:24), bármilyen anyagi helyzetben volt is.

Olvassuk el Mt 17:24-27 szakaszát! Mit értett Jézus azon, hogy „őket meg ne botránkoztassuk”? Milyen elvet találunk itt, amit nekünk is alkalmaznunk kell a mindennapjaink során?

A templomi adószedők bizonyára bejárták az összes tartományt, hogy minden férfi eleget tegyen törvényes kötelességének. Péternek az adószedők kérdésére adott hirtelen válasza azt érzékelteti, hogy Jézus rendszeresen befizette az adót (Mt 17:24-25). Ám Isten Fiaként megkérdőjelezte, hogy neki is fizetnie kellene Atyja háza fenntartására.

„Ha Jézus tiltakozás nélkül kifizeti az adót, gyakorlatilag elismerte volna a követelés jogosságát, és ezzel megtagadja istenségét. Így azonban, bár jogosnak látta a követelést, megtagadta az alapját képező indoklást. Gondoskodott az adó megfizetéséről, ezzel bebizonyította isteni jellemét. Nyilvánvalóvá vált, hogy egy Istennel, s ezért nem adóköteles, mintha csupán a királyság egyik alattvalója lenne” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 366-367. o.).

Ennek ellenére Jézus úgy döntött, eleget tesz a hatóságok követelésének, és meghagyta Péternek, hogy fogjon halat, majd a hal szájában talált pénzből fizessen, ami fedezte Jézus és Péter adóját is.

Jézus befizette a templomi adót, pedig tudta, hogy a pompázatos épület hamarosan elpusztul majd (Mt 24:1-2). Milyen következtetést vonhatunk le ebből a tized és az adományok fizetésének kötelezettségéről, még ha szerintünk esetleg vannak is problémák?

Amint tehát láttuk, Jézus hűséges polgára volt országának, izraelita férfiként eleget tett kötelességeinek, még akkor is, amikor veszélyben forgott az élete (lásd Jn 7:1, 25-26; 10:31). Világossá tette, hogy nem eltörölni jött a törvényt és a prófétákat (Mt 5:17-20).

Hogyan értsük tehát Mt 19:1-9 és Jn 8:1-11 szakaszait 5Móz 22:23-24 és 24:1-4 versei fényében? Mi történt valójában a Jn 8:1-11 részében leírt esetben?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A farizeusok némelyike folyamatosan azt akarta bizonyítani, hogy Jézus törvényszegő volt (lásd Jn 8:6). Odahurcolták elé a házasságtörésen kapott asszonyt, majd nekiszegezték a kérdést: Mózes azt mondta, hogy az ilyen asszonyt meg kell kövezni. Te mit mondasz? Érdekes módon Jézus nem válaszolt közvetlenül a kérdésükre, de szavaival megerősítette Mózes törvényét: „Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ” (Jn 8:7). Nem mondta, hogy nem kellene megkövezni a nőt. Viszont arra kényszerítette a felbőszült férfiakat, hogy ismerjék fel saját bűneiket, törvényszegésüket. Még az asszony elengedése is Mózes törvényével összhangban történt, ugyanis senki nem maradt hátra, aki kárhoztatta volna, pedig az igazságszolgáltatást csak akkor lehetett végrehajtani, ha volt legalább két tanú (5Móz 17:6). A válás és újraházasodás esetében Jézus ellentmondani látszott a mózesi törvénynek, amikor kifejtette, hogy eredetileg nem lehetett volna elválni (Mt 19:4-6). Amikor a farizeusok utaltak 5Móz 24:1-4 mózesi rendelkezésére, Jézus mindent megfelelő megvilágításba helyezett. Mózes sehol nem rendelte el a válást, hanem a nép makacssága miatt engedte meg (Mt 19:8). Tehát amikor Jézus észrevételt fogalmazott meg egy mózesi törvénnyel kapcsolatban, akkor sem tolta félre azt. Minden tekintetben hűséges izraelita volt, tiszteletben tartotta Mózes törvényeit.

Hogyan találhatjuk meg az egyensúlyt az igazság és a kegyelem kérdésében azokkal kapcsolatban, akik bűnbe esnek – ami velünk is előfordul? Ha tévednénk, mint ahogy bűnös emberként elkerülhetetlenül tévedünk, inkább melyik oldal felé hajoljunk, és miért?

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „A sátoros ünnepen” és „Cselvetések között” c. fejezetei, 376-390. o.

„A zsidóknak évente háromszor Jeruzsálemben kellett összegyűlniük, vallási célzattal. Izrael felhőoszlopba öltözött láthatatlan Vezetője adott utasításokat az ilyen gyűlésekre vonatkozóan. Fogságuk alatt a zsidók nem tarthatták meg ezeket, de amikor a nép visszatért otthonába, újra elkezdődött az emlékünnepek megtartása. Isten terve az volt, hogy ezek az évfordulók idézzék Őt a nép emlékezetébe” (i. m. 376. o.).

„Jézus szülei számára természetes volt, hogy saját gyermekükként tekintsenek rá. Nap mint nap velük volt, élete sok tekintetben hasonlított más gyermekekéhez, és nehéz volt megérteniük, hogy Ő Isten Fia. Az a veszély fenyegette őket, hogy nem értékelik eléggé az áldást, amelyet a világ Üdvözítője jelenlétében kapnak. A bánat, amit a tőle való elszakadás okozott, a szelíd feddés, amely szavaiban rejlett, arra szolgált, hogy mélyebben átérezzék megbízatásuk szentségét” (i. m. 59. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Időzzünk még annál a jelentőségteljes gondolatnál, hogy noha maga Jézus adta a törvényeket, emberként mégis alávetette magát azoknak! Mit árul ez el Isten jelleméről?

2. Próbáljuk meg József és Mária helyébe képzelni magunkat! Csodálkozhatunk azon, hogy nem értettek mindent Jézussal kapcsolatban? Nem maradtak bennünk is kérdések vele kapcsolatban? Hogyan tanulhatunk meg bízni benne és engedelmeskedni neki, még ha sok mindent nem is értünk egészen?

3. Mit felelnénk, ha egy keresztény erősködne, hogy továbbra is tartsuk meg az ószövetségi ünnepköröket? (Megkérdezhetnénk például: Hogyan is tarthatnánk meg azokat az ünnepeket? Hiszen a templomnak központi szerepe volt bennük, de a templom már régen elpusztult, sőt az áldozati szertartások bemutatásának is vége szakadt.)

BÓDÁS JÁNOS:

ÚRVACSORA

Az csak igazi, az a hit,

mely mindig ád s tesz valamit,

mely testet ölt, él s látható,

termő, jövővel bíztató,

mibe itt, s ma lényegül át

Krisztus, megmutatván magát

tebenned is: ha emberül

dolgozol s nem selejt kerül

ki a kezedből, – s hogyha kést

rejt szó, kéz – te adsz békülést.

Ha ott küzdesz azok között,

kik ma űzik az „ördögöt”:

háború, nyomor démonát.

s az ember boldogságjogát

váltják meg, de nem véres érvvel:

a munka s eszme fegyverével!

Lásson a gyanakvó világ

hitet, mely nemcsak szóvirág,

de úgy terem és úgy ragyog,

mint Krisztus szava:

én vagyok!

Ezt parancsolja Ő maga

ha terítve az asztala:

vérem ital, a testem étek,

íme vegyétek és egyétek,

S amit én tettem, azt tegyétek!