Ellen White-idézetek

A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

2. tanulmány     2014  Április 5 - 11.

Krisztus és a Mózes törvénye

Április 5., szombat délután

Az Úr nem a törvény – földi és mennyei uralkodása alapjának – hatályon kívül helyezésével üdvözíti a bűnösöket. Isten a bíró, az igazság védelmezője. A törvény egyetlen áthágása, még a legkisebb mértékben is, bűnt jelent. Az Úr nem tekinthet el törvényétől, egy kis darabkáját sem távolíthatja el azért, hogy megbocsáthassa a bűnt. A törvény igazságát, erkölcsi tökéletességét fenn kell tartani és helyre kell állítani az egész világegyetem előtt. Ezt a szent törvényt pedig nem lehetett Isten Fiának halálánál kisebb áron fenntartani.

Krisztus az ember helyett hordozta a bűnt, hogy a bűnös embernek újabb esélyt adjon annak minden lehetőségével és előjogaival együtt. „Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség. És tudjátok, hogy Ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és őbenne nincsen bűn. Aki őbenne marad, egy sem esik bűnbe; aki bűnbe esik, egy sem látta Őt, sem meg nem ismerte Őt.” (1Jn 3:4–6)

A Hegyi beszéd alkalmával jelen voltak a farizeusok is, és Jézus minden szavára figyeltek. Az Üdvözítő ismerte szívüket, tudta, hogy megátalkodottan ellenállnak a világosságnak. Egyre inkább elmélyültek előítéleteikben. Ezt mondogatták: „Eltörli a törvényt. Ilyen tanítást nem fogadhatunk el.” Ám miközben uralni próbálták dühüket, kimondatlan gondolataikra mintegy válaszként hangzottak el e szavak: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül, és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen.” (Mt 5:17–19) – Review and Herald, 1898. november 15.

Április 6., vasárnap  -  Körülmetélés és odaszentelődés (Lk 2:21–24)

A kisded Jézust születése után mintegy negyven nappal József és Mária felvitte Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, áldozatuk kíséretében. Ez a zsidók törvénye szerint történt meg. Krisztusnak, mint az ember helyettesének, mindenben eleget kellett tenni a törvénynek. A törvény iránti engedelmesség zálogaként körülmetélésének szertartása már ezt megelőzően megtörtént.

Az anyáért a törvény egy egyéves bárányt írt elő égőáldozatul és egy fiatal galambot vagy gerlicét bűnért való áldozatul. De ha a szülők annyira szegények voltak, hogy nem tudtak bárányt venni, a törvény lehetővé tette, hogy egy pár gerlét vagy két fiatal galambot hozzanak helyette, egyiket égő, másikat bűnért való áldozatul.

Az Úrnak bemutatott áldozatnak hibátlannak kellett lennie. Ezek az áldozatok Krisztust jelképezték, és ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy Jézus mentes volt minden fizikai fogyatékosságtól. Ő volt a „hibátlan és szeplőtlen bárány” (1Pt 1:19). Semmiféle hiba nem éktelenítette fizikai alkatát. Teste erős és egészséges volt. Egész életén át összhangban állt a természet törvényeivel. Fizikailag és lelkileg is példát adott arra, milyen életvitelt tervezett Isten az ember számára a törvényeinek való engedelmeskedés által.

Az ősi időkből származott az a szokás, hogy az elsőszülöttet az Úrnak szentelik. Ő megígérte, hogy odaadja a menny elsőszülöttét a bűnösök megmentésére. Ennek az ajándéknak elismeréseképpen minden család Istennek ajánlotta az elsőszülött fiút. Papi tisztségre szánták őket, hogy Krisztust képviseljék az emberek között. – Jézus élete, 50–51. old.

Nem Mózes adta-é néktek a törvényt? És senki sem teljesíti közületek a törvényt. Miért akartok engem megölni?” (Jn 7:19) Ez a csípős vád közvetlenül érintette a farizeusok és elöljárók lelkiismeretét, ám ez csak serkentette dühüket. Az a tény, hogy ez az egyszerű ember nyilvánosan lerántotta a leplet titkos bűneikről, túl nagy merészségnek tűnt számukra. Ellenben a vezetők szerették volna eltitkolni a nép elől gonosz szándékaikat, és figyelmen kívül hagyva a Megváltó szavait így kiáltottak: „Ördög van benned. Ki akar téged megölni?” (Jn 7:20) Vádjukkal azt sugallták, hogy Krisztus a csodáit gonosz lélek hatása alatt cselekedte. Ugyanakkor el akarták terelni a nép figyelmét a Mester kijelentéséről, amivel nyilvánosságra hozta szándékukat, miszerint megölését tervezgetik.

„Felelt Jézus és mondta nékik: Egy dolgot cselekedtem, és mindnyájan csodáljátok. Azért Mózes adta néktek a körülmetélkedést (nem mintha Mózestől való volna, hanem az atyáktól): és szombaton körülmetélitek az embert.” (Jn 7:21–22) A Megváltó arra az esetre utalt, amikor szombaton meggyógyított egy beteget, és rámutatott, hogy cselekedete összhangban állt a szombat parancsával. Ugyanakkor arra is célzott, hogy a zsidók szombaton is gyakorolták a körülmetélést. Ha tehát helyes dolog szombaton körülmetélni valakit, minden bizonnyal az is helyes, ha enyhíted a szenvedők fájdalmát, egészséget kínálsz, „hogy egy embert egészen meggyógyítottam szombaton” (Jn 7:23). Ezt a tanácsot adta: „Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (Jn 7:24) A bátorság, amellyel saját maga védelmére kelt, és ahogy a törvény lényegét magyarázta, elhallgattatta a vezetőket, és sokakat a következő kijelentésre késztetett: „Nem ez-é az, akit meg akarnak ölni? És ímé, nyíltan szól, és semmit sem szólnak néki. Talán bizony megismerték a főemberek, hogy bizony ez a Krisztus?” (Jn 7:25–26) Jeruzsálem lakosai közül sokan, akik nem tudtak a magas tanács Jézusra vonatkozó terveiről, örültek tanításainak, tiszta és méltó magatartásának, és készek voltak elfogadni Őt mint Isten Fiát. – Pamphlet: Redemtion: or the First Advent of Christ With His Life and Ministry, 86–87. old.

Április 7., hétfő  -  A zsidó ünnepek (Jn 5:1)

A bűneinkért megsebesíttetett Jézus, aki vétkeinkért rontatott meg, s akinek sebei által gyógyultunk meg, a világ bűneinek hordozója a sátoros ünnepre összegyűlt tömeg elé állt. A közelről és távolról érkezők a pusztai vándorlás alatt tapasztalt csodálatos isteni vezetést ünnepelték. A templom fehér márványlépcsőjének két oldalán álltak, és a hangszerek kíséretében felcsendült énekük. A nagy tömeg pedig csatlakozott az énekléshez, fejük fölött pedig pálma- és mirtuszágakat lengettek. A dallamhoz társultak a közeli és távoli sátrak lakói is egészen a hegyoldalig. A papok újból és újból megszólaltatták ezüsttrombitáikat, és a tömegben visszhangként válaszoltak az őrállók hangszerei. A papok a Siloám tavából való víz felhozásának szertartását végezték. Az ünneplők egész éjszaka fenn maradtak, meneteltek, énekeltek és kiáltoztak, s testük ekkorra már elfáradt. Örömükben teljesen kimerültek.

Az ünnep utolsó nagy napján pedig felállt Jézus, és kiáltott mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék.” (Jn 7:37) Az Üdvözítő ajkát elhagyó szavak mély hatást gyakoroltak az emberekre, s egy adott pillanatban sokan felismerték valós lelki szükségleteiket. A lassan elmúló ünnep jelenetei még élénken éltek elméjükben, és különös jelentőséget tulajdonítottak mindennek a Mester szavai. A Szentlélek eléjük tárta a jelképet, mígnem meglátták benne az üdvösség értékes ajándékát. A meghívás igencsak találó volt az alkalomhoz, és minden szívet szent hatalom járt át, amikor Krisztus hangja felcsendült a templom udvarán, és tisztán, érthetően hangzott még az udvarokon kívül is. Szavai különlegesen vonzó hatást gyakoroltak a megfáradt, szomjazó és éhező, nyugalomra és békére áhítozó lelkekre. Ünnepélyes csend telepedett a népre, és mindenki meggyőződött róla, hogy Ő valóban Isten Fia. Olyan lesújtó volt ez a felismerés, hogy elillant az előítélet, és sok szívben szárba szökkent a hit. – Sabbath School Worker, 1895. szeptember 1.

Jézus Betániában, Lázár házánál szállt meg. Jerikóból Jeruzsálem felé tartott, hogy részt vegyen a húsvét ünnepén, s ezt a félreeső helyet választotta pihenésre. A városba tartó tömeg magával vitte a hírt, miszerint Krisztus is részt vesz az ünnepen, és Betániában száll meg szombaton. Nagy örömmel fogadták a lakosok, mivel mindenütt hallottak már csodatetteiről, s ezek között is a legutóbbiról: Lázár feltámasztásáról. Sokan összegyűltek Betániába, némelyek kíváncsiak voltak a feltámasztottra, mások pedig teljes szívből kedvelték Jézust, és szerették volna látni és hallani áldott szavait.

Olyan hírekkel tértek vissza, amelyek csak fokozták a tömeg lelkesedését. Mindenki türelmetlenül látni és hallani szerette volna a Megváltót, akinek prófétai hírneve az egész országban elterjedt. A tömegen lázas izgalom uralkodott el, mindenki tudni akarta, ki is ez a csodálatos tanítómester, honnan jön, és kíváncsiak voltak, hogy a feltámasztott Lázár együtt megy-e Jézussal Jeruzsálembe, és vajon az ünnep alkalmával megkoronázzák-e a nagy prófétát. Az emberek figyelmét teljes mértékben lekötötte a Messiás és az Ő csodálatos tettei. – Signs of the Times, 1879. október 9.

Április 8., kedd  -  Jézus a templomban

Krisztus összes cselekedete nagyon lényeges volt. Életének minden eseménye jövendőbeli követőinek javát szolgálta. Azzal, hogy Jeruzsálemben időzött, fontos leckét adott mindazoknak, akik hittek őbenne. Sokan nagy távolságot tettek meg, hogy megünnepelhessék a húsvét ünnepét, ami a zsidókat az Egyiptomból való csodálatos szabadulásra emlékeztette. Az volt e rendelés célja, hogy elterelje a nép figyelmét a világ szeretetéről, a mulandó érdekekhez kapcsolódó aggodalmakról és nehézségekről, és alkalmat nyújtson arra, hogy Isten művére emlékezhessenek. Fel kellett eleveníteniük emlékezetükben csodáit, irgalmát és jóságát, gyarapítaniuk kellett Isten iránti szeretetüket és hódolatukat, hogy ezáltal folyton rá tekinthessenek, benne bízhassanak minden próbában, és ne a bálványaikhoz forduljanak. (…)

Jézus olvasott a szívükben. Tudta, hogy miközben a tömeg majd hazafelé tart Jeruzsálemből, egymást meglátogatva a Messiás alázatossága és kegyelme, valamint küldetése szinte feledésbe merül. Azt akarta, hogy csak szüleivel térjen haza Jeruzsálemből, hogy így félrevonultan apja és anyja több időt szakíthasson az elmélkedésre életéről, küldetéséről, szenvedéseiről és haláláról a próféciákon keresztül. Nem szerette volna, hogy az Őt ért események váratlanul érjék a szüleit, melyek folytán életét adja a világ bűneiért. A Jeruzsálemből hazafelé tartó úton azonban nem volt velük. Az ünnep után három napig szomorúan keresték Őt. Amikor megöletik az emberiség bűneiért, elszakad tőlük, és három napra elvész. Azután újra megtalálják Őt, és hitük megerősödik az elbukott nép Megváltójában, aki védelmébe veszi népét az Atya előtt. – Review and Herald, 1872. december 31.

József és Mária különleges megtiszteltetésben részesült, amikor a menny rájuk bízta a világ Üdvözítőjét. Angyalok hirdették születését a betlehemi réten a pásztoroknak, s a napkeleti bölcsek különleges ajándékokat hoztak neki. Az Úr utasította Józsefet, hogy csecsemőkorában védelmezze Fia életét. Ám a sok beszélgetés valósággal megzavarta őket, így egy teljes napra megfeledkeztek szent kötelességükről, Jézusról. Miután megkönnyebbülésükre megtalálták Őt, nem ismerték be hanyagságukat, hanem feddő szavakkal illették Krisztust.

Ebből arra következtethetünk, hogy még a Szabadító gyerekkorában sem voltak tisztában azzal, hogy miért hagyta el a mennyet, és miért jött a földre. Gyakorlatilag Jézus ezt kérdi édesanyjától: „Hát nem érted az én munkásságom és küldetésem jellegét?” Ekkor beszélt először az Istennel való különleges kapcsolatáról. Mária pontosan átlátta, hogy nem Józsefre utalt, amikor azt mondta, hogy az Atyja házában van a helye. Ezzel azt fejezte ki, hogy a menny iránti kötelesség minden földi kapcsolatnál fontosabb.

A Megváltó számára új ösztönzést jelentett, amikor első alkalommal ment fel a templomba. Annyira mélységesen megérintette Őt az Úrral való kapcsolat, hogy megfeledkezett minden földi kapcsolatáról. Magasztos küldetésének érzésétől szorongatva felismerte önmagát, és elfogadta, hogy Ő Isten Fia, és alávetette magát a Mindenható akaratának.

De ők nem értették e beszédet, amit őnékik szólt.” (Lk 2:50) Mivel Krisztus életének első tizenkét évében semmi jelentőségteljes dolog nem történt, amely tisztán jelezné, hogy Ő Isten fia, szülei sem figyeltek fel mennyei jellemére. – The Youth’s Instructor, 1873. augusztus 1.

Április 9., szerda  -  Az adó (Mt 17:24–27)

Jóllehet Jézus megmagyarázta, hogy nem köteles a templomadó fizetésére, nem szállt vitába a zsidókkal ez ügyben, mert félreértelmezték és ellene fordították volna szavait. Hogy botránkozást ne okozzon az adó visszatartásával, olyasmit tett, amit igazából nem lett volna szükséges megtennie. Ez a tanulság igen értékes volt a tanítványok számára. Hamarosan jelentős változásoknak kellett beállniuk a templomi szolgálathoz való viszonyukban, és Krisztus arra tanította őket, hogy ne kerüljenek szükségtelen összeütközésbe a fennálló renddel. Amennyire csak lehet, ne adjanak alkalmat hitük félremagyarázására. A kereszténynek nem szabad feláldoznia az igazság egyetlen alapelvét sem, ám hacsak lehet, el kell kerülnie a súrlódást. – Jézus élete, 434. old.

A tized szent, az Úr magának tartja azt fönn. Be kell hoznunk kincstárába, s fordítsuk az örömhír munkásainak eltartására. Hosszú időn át megraboltuk az Urat, mert némelyek nem akarják megérteni, hogy a tized: Istennek fenntartott rész.

Némelyek elégedetlenül így szóltak: „Nem fizetek többé tizedet, mert nem bízom a mű igazgatásában.” De meg akarod rabolni az Urat, mert szerinted helytelenül vezetik a művet? Bírálj világosan, nyíltan, a helyes lelkülettel és a megfelelő helyen. Küldd be javaslataidat, hogy helyesbítsenek, és rendezzék az ügyet. De ne húzódj vissza Isten művétől, s ne bizonyulj hűtlennek, mivel mások hibásan tevékenykednek.

Olvassátok el figyelmesen Malakiás 3. fejezetét, és értsétek meg, mit mond az Atya a tizedről. Ha gyülekezeteitek kiállnak az Úr szavára, s hűségesen befizetik tizedüket az Örökkévaló kincstárába, több munkást buzdíthattok a szolgálatba lépésre. Isten kincstárában legyen bő készlet, s lenne is, ha az önző szívűek és kezűek nem tartanák vissza a tizedet, vagy nem fordítanák a munka más ágazatai támogatására.

Ne használjuk a menny számára tartalékolt forrásokat rendszertelenül. A tized az Úré, s a belekontárkodókat, ha nem tartanak bűnbánatot, mennyei kincsük elvesztésének büntetése éri. Ne kössük meg továbbra is a mű kerekét azzal, hogy egyéb különböző helyekre csoportosítjuk át a tizedet, ahelyett, hogy ott hagynánk, ahová az Úr rendelte. Gondoskodnunk kell a szolgálat más ágazatairól. Fenn kell tartanunk őket, de nem a tizedből! Isten nem változott meg. A tizedet még mindig a lelkészek eltartására kell használnunk. Az új területek megnyitása hatékonyabb lelkészi kart kíván, mint amilyennel rendelkezünk, s ehhez pénznek kell lennie a kincstárban. – Bizonyságtételek, 9. kötet, 249–250. old.

Április 10., csütörtök  -  A törvény betöltése (Mt 5:17–20)

Jézus nézte a jelenetet – a szégyenkező, reszkető áldozatot, a durva arcvonású, minden emberi érzést nélkülöző méltóságokat. Makulátlanul tiszta lelke megborzadt ettől a látványtól. Mintha nem is hallotta volna a kérdést, lehajolt, és a földre szegezve tekintetét írni kezdett a porba.

Az Üdvözítő késlekedése és látszólagos közömbössége miatt türelmetlen vádlók közelebb húzódtak, hogy nyomatékosan figyelmébe ajánlják az ügyet. De amint tekintetük – követve Krisztusét – a lába elé esett, megnémultak. Meglátták leírva saját életük bűnös titkait. Jézus felnézett, és szemét a cselszövő vénekre szegezve kijelentette: „Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.” (Jn 8:7) Majd lehajolva tovább írt.

A Megváltó nem hagyta figyelmen kívül a mózesi törvényt, és Róma tekintélyét sem sértette meg. A vádlók vereséget szenvedtek. Most, hogy színlelt szentségük köntöse lehullott, ott álltak bűnösen és elmarasztalva a végtelen tisztaság előtt. Attól félve, hogy életük titkolt gonoszsága a tömeg tudomására jut, lehajtott fejjel és lesütött szemmel elsompolyogtak, áldozatukat a könyörületes Szabadítónál hagyva.

Ő felemelkedett, és az asszonyra tekintve így szólt: „Hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged? Az pedig mondta: Senki, Uram! Jézus pedig mondta néki: Én sem kárhoztatlak: eredj el, és többé ne vétkezzél!” (Jn 8:10–11) – A nagy Orvos lábnyomán, 88. old.

Míg Krisztus e földön élt, nem vett el egyetlen pontocskát sem a parancsolatokból, hanem tanításai és példája által rámutatott, mennyire mélyreható elvei vannak a parancsolatoknak, és sokkal átfogóbbak, mint ahogy annak idején a farizeusok és írástudók hitték. Úgy tartották, hogy a Mester le akarja szállítani az ótestamentumi mércét, ám Ő gyakorlati kegyességre tanította az embereket. Jézus megértette érzelmeiket, és megfeddte a gőgös elöljárókat, amikor így szólt tanítványaihoz: „Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.” (Mt 5:20)

Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt 5:17–19)

A továbbiakban Krisztus rámutatott arra, hogy Isten törvényének alapelvei még az elme vágyait és céljait is érintik. Nyíltan kijelentette, hogy ha hűséggel megtartjuk a Tízparancsolatot, akkor úgy fogjuk szeretni embertársunkat, mint önmagunkat. „Hallottátok, hogy megmondatott: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é? És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekesznek-é? Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5:43–48) – Review and Herald, 1910. május 19.

Április 11., péntek

További tanulmányozásra

Jézus élete: A sátoros ünnepen” és „A cselvetések között” című fejezetek.