Ellen White-idézetek
2. tanulmány − 2014
Április 5 - 11.Krisztus és a Mózes törvénye
Április 5., szombat délután
Az Úr nem a törvény – földi
és mennyei uralkodása alapjának – hatályon kívül helyezésével üdvözíti a
bűnösöket. Isten a bíró, az igazság védelmezője. A törvény egyetlen áthágása,
még a legkisebb mértékben is, bűnt jelent. Az Úr nem tekinthet el törvényétől,
egy kis darabkáját sem távolíthatja el azért, hogy megbocsáthassa a bűnt. A
törvény igazságát, erkölcsi tökéletességét fenn kell tartani
és helyre kell állítani az egész világegyetem előtt. Ezt a szent törvényt pedig
nem lehetett Isten Fiának halálánál kisebb áron fenntartani.
Krisztus az ember helyett
hordozta a bűnt, hogy a bűnös embernek újabb esélyt adjon annak minden
lehetőségével és előjogaival együtt. „Valaki
a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a
törvénytelenség. És
tudjátok, hogy Ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és őbenne
nincsen bűn. Aki őbenne marad, egy sem esik bűnbe;
aki bűnbe esik, egy sem látta Őt, sem meg nem ismerte Őt.” (1Jn 3:4–6)
A Hegyi beszéd alkalmával jelen voltak a
farizeusok is, és Jézus minden szavára figyeltek. Az Üdvözítő ismerte szívüket,
tudta, hogy megátalkodottan ellenállnak a világosságnak. Egyre inkább
elmélyültek előítéleteikben. Ezt mondogatták: „Eltörli a törvényt. Ilyen
tanítást nem fogadhatunk el.” Ám miközben uralni próbálták dühüket, kimondatlan
gondolataikra mintegy válaszként hangzottak el e szavak: „Ne gondoljátok, hogy
jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem,
hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony
mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen
pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.
Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb
parancsolatok közül, és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a
legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy
tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen.” (Mt 5:17–19)
– Review and Herald,
1898. november 15.
Április 6., vasárnap
-
Körülmetélés és odaszentelődés (Lk 2:21–24)
A kisded Jézust születése
után mintegy negyven nappal József és Mária felvitte Jeruzsálembe, hogy
bemutassák az Úrnak, áldozatuk kíséretében. Ez a zsidók törvénye szerint történt
meg. Krisztusnak, mint az ember helyettesének, mindenben eleget kellett tenni a
törvénynek. A törvény iránti engedelmesség zálogaként körülmetélésének
szertartása már ezt megelőzően megtörtént.
Az anyáért a törvény egy
egyéves bárányt írt elő égőáldozatul és egy fiatal galambot vagy gerlicét bűnért
való áldozatul. De ha a szülők annyira szegények voltak, hogy nem tudtak bárányt
venni, a törvény lehetővé tette, hogy egy pár gerlét vagy két fiatal galambot
hozzanak helyette, egyiket égő, másikat bűnért való áldozatul.
Az Úrnak bemutatott
áldozatnak hibátlannak kellett lennie. Ezek az áldozatok Krisztust jelképezték,
és ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy Jézus mentes volt minden fizikai
fogyatékosságtól. Ő volt a „hibátlan és szeplőtlen bárány” (1Pt 1:19).
Semmiféle hiba nem éktelenítette fizikai alkatát. Teste erős és egészséges volt.
Egész életén át összhangban állt a természet törvényeivel. Fizikailag és
lelkileg is példát adott arra, milyen életvitelt tervezett Isten az ember
számára a törvényeinek való engedelmeskedés által.
Az ősi időkből származott az
a szokás, hogy az elsőszülöttet az Úrnak szentelik. Ő megígérte, hogy odaadja a
menny elsőszülöttét a bűnösök megmentésére. Ennek az ajándéknak elismeréseképpen
minden család Istennek ajánlotta az elsőszülött fiút. Papi tisztségre szánták
őket, hogy Krisztust képviseljék az emberek között.
– Jézus élete,
50–51. old.
„Nem
Mózes adta-é néktek a törvényt? És senki sem teljesíti közületek a törvényt.
Miért akartok engem megölni?” (Jn 7:19) Ez a csípős
vád közvetlenül érintette a farizeusok és elöljárók lelkiismeretét, ám ez csak
serkentette dühüket. Az a tény, hogy ez az egyszerű ember nyilvánosan lerántotta
a leplet titkos bűneikről, túl nagy merészségnek tűnt számukra. Ellenben a
vezetők szerették volna eltitkolni a nép elől gonosz szándékaikat, és figyelmen
kívül hagyva a Megváltó szavait így kiáltottak: „Ördög van benned. Ki akar téged
megölni?” (Jn 7:20) Vádjukkal azt sugallták, hogy
Krisztus a csodáit gonosz lélek hatása alatt cselekedte. Ugyanakkor el akarták
terelni a nép figyelmét a Mester kijelentéséről, amivel nyilvánosságra hozta
szándékukat, miszerint megölését tervezgetik.
„Felelt Jézus és mondta nékik: Egy dolgot
cselekedtem, és mindnyájan csodáljátok. Azért Mózes adta
néktek a körülmetélkedést (nem mintha Mózestől való volna, hanem az atyáktól):
és szombaton körülmetélitek az embert.” (Jn 7:21–22) A
Megváltó arra az esetre utalt, amikor szombaton meggyógyított egy beteget, és
rámutatott, hogy cselekedete összhangban állt a szombat parancsával. Ugyanakkor
arra is célzott, hogy a zsidók szombaton is gyakorolták a körülmetélést. Ha
tehát helyes dolog szombaton körülmetélni valakit, minden bizonnyal az is
helyes, ha enyhíted a szenvedők fájdalmát, egészséget kínálsz, „hogy egy embert
egészen meggyógyítottam szombaton” (Jn 7:23). Ezt a
tanácsot adta: „Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!”
(Jn 7:24) A bátorság, amellyel saját maga védelmére
kelt, és ahogy a törvény lényegét magyarázta, elhallgattatta a vezetőket, és
sokakat a következő kijelentésre késztetett: „Nem ez-é az, akit meg akarnak
ölni? És ímé, nyíltan szól, és semmit sem szólnak
néki. Talán bizony megismerték a főemberek, hogy bizony ez a Krisztus?” (Jn
7:25–26) Jeruzsálem lakosai közül sokan, akik nem tudtak a magas tanács Jézusra
vonatkozó terveiről, örültek tanításainak, tiszta és méltó magatartásának, és
készek voltak elfogadni Őt mint Isten Fiát.
– Pamphlet: Redemtion: or the First Advent
of Christ With His Life and Ministry,
86–87. old.
Április 7., hétfő
-
A zsidó ünnepek (Jn 5:1)
A bűneinkért
megsebesíttetett Jézus, aki vétkeinkért rontatott meg, s akinek sebei által
gyógyultunk meg, a világ bűneinek hordozója a sátoros ünnepre összegyűlt tömeg
elé állt. A közelről és távolról érkezők a pusztai vándorlás alatt tapasztalt
csodálatos isteni vezetést ünnepelték. A templom fehér márványlépcsőjének két
oldalán álltak, és a hangszerek kíséretében felcsendült énekük. A nagy tömeg
pedig csatlakozott az énekléshez, fejük fölött pedig pálma- és mirtuszágakat
lengettek. A dallamhoz társultak a közeli és távoli sátrak lakói is egészen a
hegyoldalig. A papok újból és újból megszólaltatták ezüsttrombitáikat, és a
tömegben visszhangként válaszoltak az őrállók hangszerei. A papok a Siloám
tavából való víz felhozásának szertartását végezték. Az ünneplők egész éjszaka
fenn maradtak, meneteltek, énekeltek és kiáltoztak, s testük ekkorra már
elfáradt. Örömükben teljesen kimerültek.
„Az
ünnep utolsó nagy napján pedig felállt Jézus, és kiáltott mondván: Ha valaki
szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék.” (Jn 7:37) Az
Üdvözítő ajkát elhagyó szavak mély hatást gyakoroltak az emberekre, s egy adott
pillanatban sokan felismerték valós lelki szükségleteiket. A lassan elmúló ünnep
jelenetei még élénken éltek elméjükben, és különös jelentőséget tulajdonítottak
mindennek a Mester szavai. A Szentlélek eléjük tárta a jelképet, mígnem
meglátták benne az üdvösség értékes ajándékát. A meghívás igencsak találó volt
az alkalomhoz, és minden szívet szent hatalom járt át, amikor Krisztus hangja
felcsendült a templom udvarán, és tisztán, érthetően hangzott még az udvarokon
kívül is. Szavai különlegesen vonzó hatást gyakoroltak a megfáradt, szomjazó és
éhező, nyugalomra és békére áhítozó lelkekre.
Ünnepélyes csend telepedett a népre, és mindenki meggyőződött róla, hogy Ő
valóban Isten Fia. Olyan lesújtó volt ez a felismerés, hogy elillant az
előítélet, és sok szívben szárba szökkent a hit.
– Sabbath School Worker, 1895.
szeptember 1.
Jézus Betániában, Lázár házánál szállt meg.
Jerikóból Jeruzsálem felé tartott, hogy részt vegyen a húsvét ünnepén, s ezt a
félreeső helyet választotta pihenésre. A városba tartó tömeg magával vitte a
hírt, miszerint Krisztus is részt vesz az ünnepen, és Betániában száll meg
szombaton. Nagy örömmel fogadták a lakosok, mivel mindenütt hallottak már
csodatetteiről, s ezek között is a legutóbbiról: Lázár feltámasztásáról. Sokan
összegyűltek Betániába, némelyek kíváncsiak voltak a feltámasztottra, mások
pedig teljes szívből kedvelték Jézust, és szerették volna látni és hallani
áldott szavait.
Olyan hírekkel tértek vissza, amelyek csak
fokozták a tömeg lelkesedését. Mindenki türelmetlenül látni és hallani szerette
volna a Megváltót, akinek prófétai hírneve az egész országban elterjedt. A
tömegen lázas izgalom uralkodott el, mindenki tudni akarta, ki is ez a
csodálatos tanítómester, honnan jön, és kíváncsiak voltak, hogy a feltámasztott
Lázár együtt megy-e Jézussal Jeruzsálembe, és vajon az ünnep alkalmával
megkoronázzák-e a nagy prófétát. Az emberek figyelmét teljes mértékben lekötötte
a Messiás és az Ő csodálatos tettei. – Signs of the Times, 1879. október 9.
Április 8., kedd
-
Jézus a templomban
Krisztus összes cselekedete
nagyon lényeges volt. Életének minden eseménye jövendőbeli követőinek javát
szolgálta. Azzal, hogy Jeruzsálemben időzött, fontos leckét adott mindazoknak,
akik hittek őbenne. Sokan nagy távolságot tettek meg, hogy megünnepelhessék a
húsvét ünnepét, ami a zsidókat az Egyiptomból való csodálatos szabadulásra
emlékeztette. Az volt e rendelés célja, hogy elterelje a nép figyelmét a világ
szeretetéről, a mulandó érdekekhez kapcsolódó aggodalmakról és nehézségekről, és
alkalmat nyújtson arra, hogy Isten művére emlékezhessenek. Fel kellett
eleveníteniük emlékezetükben csodáit, irgalmát és jóságát, gyarapítaniuk kellett
Isten iránti szeretetüket és hódolatukat, hogy ezáltal
folyton rá tekinthessenek, benne bízhassanak minden próbában, és ne a
bálványaikhoz forduljanak. (…)
Jézus olvasott a szívükben.
Tudta, hogy miközben a tömeg majd hazafelé tart Jeruzsálemből, egymást
meglátogatva a Messiás alázatossága és kegyelme, valamint küldetése szinte
feledésbe merül. Azt akarta, hogy csak szüleivel térjen haza Jeruzsálemből, hogy
így félrevonultan apja és anyja több időt szakíthasson az elmélkedésre életéről,
küldetéséről, szenvedéseiről és haláláról a próféciákon keresztül. Nem szerette
volna, hogy az Őt ért események váratlanul érjék a szüleit, melyek folytán
életét adja a világ bűneiért. A Jeruzsálemből hazafelé tartó úton azonban nem
volt velük. Az ünnep után három napig szomorúan keresték Őt. Amikor megöletik az
emberiség bűneiért, elszakad tőlük, és három napra elvész. Azután újra
megtalálják Őt, és hitük megerősödik az elbukott nép Megváltójában, aki
védelmébe veszi népét az Atya előtt. –
Review and Herald, 1872. december 31.
József és Mária különleges
megtiszteltetésben részesült, amikor a menny rájuk bízta a világ Üdvözítőjét.
Angyalok hirdették születését a betlehemi réten a pásztoroknak, s a napkeleti
bölcsek különleges ajándékokat hoztak neki. Az Úr utasította Józsefet, hogy
csecsemőkorában védelmezze Fia életét. Ám a sok beszélgetés valósággal
megzavarta őket, így egy teljes napra megfeledkeztek szent kötelességükről,
Jézusról. Miután megkönnyebbülésükre megtalálták Őt, nem ismerték be
hanyagságukat, hanem feddő szavakkal illették Krisztust.
Ebből arra
következtethetünk, hogy még a Szabadító gyerekkorában sem voltak tisztában
azzal, hogy miért hagyta el a mennyet, és miért jött a földre. Gyakorlatilag
Jézus ezt kérdi édesanyjától: „Hát nem érted az én munkásságom és küldetésem
jellegét?” Ekkor beszélt először az Istennel való különleges kapcsolatáról.
Mária pontosan átlátta, hogy nem Józsefre utalt, amikor azt mondta, hogy az
Atyja házában van a helye. Ezzel azt fejezte ki, hogy a menny iránti kötelesség
minden földi kapcsolatnál fontosabb.
A Megváltó számára új
ösztönzést jelentett, amikor első alkalommal ment fel a templomba. Annyira
mélységesen megérintette Őt az Úrral való kapcsolat, hogy megfeledkezett minden
földi kapcsolatáról. Magasztos küldetésének érzésétől szorongatva felismerte
önmagát, és elfogadta, hogy Ő Isten Fia, és alávetette magát a Mindenható
akaratának.
„De
ők nem értették e beszédet, amit őnékik szólt.” (Lk 2:50)
Mivel Krisztus életének első tizenkét évében semmi jelentőségteljes dolog nem
történt, amely tisztán jelezné, hogy Ő Isten fia, szülei sem figyeltek fel
mennyei jellemére. – The Youth’s
Instructor, 1873. augusztus 1.
Április 9., szerda
-
Az adó (Mt 17:24–27)
Jóllehet Jézus
megmagyarázta, hogy nem köteles a templomadó fizetésére, nem szállt vitába a
zsidókkal ez ügyben, mert félreértelmezték és ellene
fordították volna szavait. Hogy botránkozást ne okozzon az adó visszatartásával,
olyasmit tett, amit igazából nem lett volna szükséges megtennie. Ez a tanulság
igen értékes volt a tanítványok számára. Hamarosan jelentős változásoknak
kellett beállniuk a templomi szolgálathoz való viszonyukban, és Krisztus arra
tanította őket, hogy ne kerüljenek szükségtelen összeütközésbe a fennálló
renddel. Amennyire csak lehet, ne adjanak alkalmat hitük félremagyarázására. A
kereszténynek nem szabad feláldoznia az igazság egyetlen alapelvét sem, ám
hacsak lehet, el kell kerülnie a súrlódást. –
Jézus élete,
434. old.
A tized szent, az Úr magának
tartja azt fönn. Be kell hoznunk kincstárába, s fordítsuk az örömhír munkásainak
eltartására. Hosszú időn át megraboltuk az Urat, mert némelyek nem akarják
megérteni, hogy a tized: Istennek fenntartott rész.
Némelyek elégedetlenül így
szóltak: „Nem fizetek többé tizedet, mert nem bízom a mű igazgatásában.” De meg
akarod rabolni az Urat, mert szerinted helytelenül vezetik a művet? Bírálj
világosan, nyíltan, a helyes lelkülettel és a megfelelő helyen. Küldd be
javaslataidat, hogy helyesbítsenek, és rendezzék az ügyet. De ne húzódj vissza
Isten művétől, s ne bizonyulj hűtlennek, mivel mások hibásan tevékenykednek.
Olvassátok el figyelmesen
Malakiás 3. fejezetét, és értsétek meg, mit mond az Atya a tizedről. Ha
gyülekezeteitek kiállnak az Úr szavára, s hűségesen befizetik tizedüket az
Örökkévaló kincstárába, több munkást buzdíthattok a szolgálatba lépésre. Isten
kincstárában legyen bő készlet, s lenne is, ha az önző szívűek
és kezűek nem tartanák vissza a tizedet, vagy nem
fordítanák a munka más ágazatai támogatására.
Ne használjuk a menny
számára tartalékolt forrásokat rendszertelenül. A tized az Úré, s a
belekontárkodókat, ha nem tartanak bűnbánatot, mennyei kincsük elvesztésének
büntetése éri. Ne kössük meg továbbra is a mű kerekét azzal, hogy egyéb
különböző helyekre csoportosítjuk át a tizedet, ahelyett, hogy ott hagynánk,
ahová az Úr rendelte. Gondoskodnunk kell a szolgálat más ágazatairól. Fenn kell
tartanunk őket, de nem a tizedből! Isten nem változott meg. A tizedet még mindig
a lelkészek eltartására kell használnunk. Az új
területek megnyitása hatékonyabb lelkészi kart kíván, mint amilyennel
rendelkezünk, s ehhez pénznek kell lennie a kincstárban.
– Bizonyságtételek, 9.
kötet, 249–250. old.
Április 10., csütörtök
-
A törvény betöltése (Mt 5:17–20)
Jézus nézte a jelenetet – a
szégyenkező, reszkető áldozatot, a durva arcvonású, minden emberi
érzést nélkülöző méltóságokat. Makulátlanul tiszta
lelke megborzadt ettől a látványtól. Mintha nem is hallotta volna a kérdést,
lehajolt, és a földre szegezve tekintetét írni kezdett a porba.
Az Üdvözítő késlekedése és
látszólagos közömbössége miatt türelmetlen vádlók közelebb húzódtak, hogy
nyomatékosan figyelmébe ajánlják az ügyet. De amint tekintetük – követve
Krisztusét – a lába elé esett, megnémultak. Meglátták leírva saját életük bűnös
titkait. Jézus felnézett, és szemét a cselszövő vénekre szegezve kijelentette:
„Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.” (Jn 8:7)
Majd lehajolva tovább írt.
A Megváltó nem hagyta
figyelmen kívül a mózesi törvényt, és Róma tekintélyét sem sértette meg. A
vádlók vereséget szenvedtek. Most, hogy színlelt szentségük köntöse lehullott,
ott álltak bűnösen és elmarasztalva a végtelen tisztaság előtt. Attól félve,
hogy életük titkolt gonoszsága a tömeg tudomására jut, lehajtott fejjel és
lesütött szemmel elsompolyogtak, áldozatukat a könyörületes Szabadítónál hagyva.
Ő felemelkedett, és az
asszonyra tekintve így szólt: „Hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem
kárhoztatott-é téged? Az pedig mondta: Senki, Uram! Jézus pedig mondta néki: Én
sem kárhoztatlak: eredj el, és többé ne vétkezzél!” (Jn 8:10–11) –
A
nagy Orvos lábnyomán, 88. old.
Míg Krisztus e földön élt,
nem vett el egyetlen pontocskát sem a parancsolatokból, hanem tanításai és
példája által rámutatott, mennyire mélyreható elvei vannak a parancsolatoknak,
és sokkal átfogóbbak, mint ahogy annak idején a farizeusok és írástudók hitték.
Úgy tartották, hogy a Mester le akarja szállítani az ótestamentumi mércét, ám Ő
gyakorlati kegyességre tanította az embereket. Jézus megértette érzelmeiket, és
megfeddte a gőgös elöljárókat, amikor így szólt tanítványaihoz: „Mert
mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok
igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.” (Mt 5:20)
„Ne gondoljátok, hogy
jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, mert bizony
mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen
pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.”
(Mt 5:17–19)
A továbbiakban Krisztus rámutatott arra, hogy
Isten törvényének alapelvei még az elme vágyait és céljait is érintik. Nyíltan
kijelentette, hogy ha hűséggel megtartjuk a Tízparancsolatot, akkor úgy fogjuk
szeretni embertársunkat, mint önmagunkat. „Hallottátok, hogy megmondatott:
szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.
Én pedig azt mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket,
áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket
gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.
Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az
Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a
hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket
szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt
cselekszik-é? És ha csak a ti atyátokfiait
köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem
azonképpen cselekesznek-é? Legyetek azért ti
tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5:43–48)
– Review and Herald, 1910.
május 19.
Április 11., péntek
További tanulmányozásra
Jézus élete: „A sátoros ünnepen” és „A cselvetések
között” című fejezetek.