A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Törvények Krisztus idejében

Március 29., szombat délután

„Jézus pedig mondta néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt 22:37)

Kinek szíve csordultig megtelt Isten szeretetével, annak tükröznie kell azt a tisztaságot és szeretetet, amit Krisztus is tanúsított világunkban. Aki rendelkezik az Atya szeretetével, szívében nincs ellenséges érzület a menny törvénye iránt, hanem örömmel engedelmeskedik a parancsolatoknak. Ebben áll a kereszténység. Aki mélységesen szereti a Mindenhatót, szeretni fogja embertársait is, hiszen ők is Istenhez, Teremtőjükhöz és Megváltójukhoz tartoznak. A szeretet a törvény betöltése, és az Úr minden gyermekének kötelessége engedelmeskedni a parancsolatoknak. (…)

Isten tökéletes szentségének törvénye a jellem egyedüli és igazi mércéje. A szeretet engedelmességben fejeződik ki, és a tökéletes szeretet elűzi a félelmet. Akik szeretik az Urat, az Ő pecsétje van a homlokukon, és az Ő cselekedeteit viszik véghez. Ó, bárcsak mindazok, akik kereszténynek vallják magukat, tudnák, hogy mit jelent a gyakorlatban szeretni az Alkotót! (…) Bár felismernék valamilyen mértékben végtelen szentségét, tudva, hogy az Úr a magasságban trónol, és palástja betölti a templomot. Sokkal erőteljesebb befolyással bírnának a körülöttük levők életére és jellemére, az emberiség kovásza lehetnének, és másokat is meg tudnának változtatni Jézus Krisztus ereje által. Sosem veszítenék el létfontosságú befolyásukat a hatalom Forrásához csatlakozva, ellenben egyre hatékonyabban szolgálnának.

Az Isten iránti szeretet élő elv legyen, amely minden tett, szó és gondolat alapját képezi. Ha Jézus ereje által erre az odaszentelődésre törekszünk, naponkénti kapcsolatunk lesz a mennyel. (…) Az Úr törvényének alapelvei uralják a szívünket és határozzák meg tetteinket. Akkor számunkra olyan természetes lesz a tisztaság és szentség keresése, a világ példájának és lelkületének elűzése, valamint a körülöttünk levő emberek javának szolgálása, mint ahogyan a dicsőség angyalai teszik, miközben a rájuk bízott szeretetküldetést végzik. – Isten fiai és leányai, 51. old.

Március 30., vasárnap  -  A római törvény

Angyalok figyelik az elfáradt vándorokat, Józsefet és Máriát, ahogy Dávid városa felé igyekeznek, mivel a császári rendeletnek eleget téve részt vesznek a népszámláláson. Isten gondviselése vezette ide a házaspárt, mivel ezt a várost jelölték meg a jövendölések Krisztus születési helyeként. Szállást keresnek a fogadóban, azonban hely hiányában elutasítják őket. A gazdag és nemes embereket meleg szeretettel fogadják, szállással és étellel kínálják, ám e fáradt vándorok arra kényszerülnek, hogy az állatoknak menedéket adó helyiségben húzódjanak meg. – Review and Herald, 1872. december 17.

Jézus születésének idején a nemzet idegen uralom alatt sínylődött, és belső viszályokkal küszködött. A rómaiak látszólagos önkormányzatot engedélyeztek a zsidóknak, de kétségtelenül Róma igáját hordozták, így képtelenek voltak belenyugodni hatalmuk korlátozásába. A rómaiak fenntartották maguknak a jogot a főpap kinevezésére vagy leváltására, s ezt a magas tisztséget gyakran csalás, megvesztegetés, sőt gyilkosság árán kaparintották meg. Ily módon a zsidó papság egyre jobban lezüllött. A papok azért még nagy tekintéllyel bírtak, de azt önző, üzérkedési céljaikra használták. A nép ki volt szolgáltatva szívtelen követeléseiknek, s emellett fizetniük kellett a súlyos adót a rómaiaknak is. Ez a helyzet általános elégedetlenséget váltott ki, és gyakoriak voltak a népfelkelések. Kapzsiság, erőszak, gyanakvás és lelki fásultság emésztette a népet. – Jézus élete, 30. old.

A kémek azt várták, hogy Jézus közvetlenül – így vagy úgy – válaszol a kérdésükre. Ha azt mondja: törvénytelen dolog adót fizetni a császárnak, feljelentették volna a római hatóságoknál, és letartóztatják lázadásszításért. Ha kijelenti, hogy az adófizetés törvényes: elhatározták, hogy bevádolják a népnél, mert ezzel ellentmond Isten törvényének. Most zavarba jöttek, és legyőzöttnek érezték magukat. Tervük szétzilálódott. Olyan sommás választ kaptak kérdésükre, amire nem volt mit reagálniuk.

Krisztus nem keresett feleletével kibúvót, hanem elfogulatlanul válaszolt a kérdésre. Kezében tartotta a római érmét, melyre a császár nevét és képét nyomták, és kijelentette, mivel a római hatalom védelme alatt élnek, kötelesek megadni ennek a fennhatóságnak a kért támogatást egészen addig, amíg az nem ütközik magasabb kötelezettségükkel. Az ország törvényeinek békeszeretően kell alávetniük magukat, de mindenkor elsődlegesen az Úrhoz legyenek hűségesek.

A Megváltó szavai: „Adjátok meg [...] ami az Istené, az Istennek” (Lk 20:25), súlyos dorgálást jelentettek az ármánykodó zsidóknak. Ha hűségesen teljesítették volna a menny iránti kötelességüket, nem váltak volna megtört, idegen hatalomnak alávetett nemzetté. Nem lengett volna római zászló Jeruzsálem felett, nem állt volna római őrszem a kapuban, falaik között nem uralkodott volna római helytartó. A zsidó nemzet viselte Istentől való eltávolodásának büntetését. – Jézus élete, 602. old.

Március 31., hétfő  -  Polgári törvények

Krisztus azért jött, hogy Isten törvényének minden betűjét betöltse, és a ceremoniális törvényt is megtartsa. Ugyanakkor azzal a céllal is érkezett, hogy változást eredményezzen, és mindent újjá tegyen. A zsidó tanítók megrontották az Atya törvényét. A törvény leglelkesebb védelmezői egyben annak taposói is voltak. – Manuscript Releases, 18. kötet, 116. old.

[Keresztelő] János prédikálása épp olyan mélyen megragadta a népet, mint amennyire magára vonta a vallási hatóságok figyelmét. A felkeléstől való félelem miatt a rómaiak minden népi megmozdulásra gyanakvással tekintettek, és minden, ami lázadásra utalt, félelmet keltett a zsidó uralkodókban. János nem ismerte el a Nagytanács tekintélyét, és nem kérte, hogy támogassák munkáját. Egyformán dorgálta az elöljárókat és a népet, a farizeusokat és a szadduceusokat. Az emberek mégis buzgón követték. A munkája iránti érdeklődés folyton-folyvást nőtt. Bár nem alkalmazkodott hozzájuk, a Nagytanács Jánost a maga hatáskörébe tartozónak tekintette, mint nyilvános tanítót.

Ez a testület a papság közül választott tagokat, valamint a nemzet fő vezetőiből és tanítóiból állt össze. Rendszerint a főpap volt az elnök. A tagoknak javakorabelinek (de nem öregnek) és tanult embernek kellett lenniük, akik nemcsak a zsidó vallásban és történelemben járatosak, hanem általános műveltségük is magas szintű. Nem lehettek testi fogyatékosak. Házasoknak és apáknak kellett lenniük, mivel ők másoknál emberségesebbek és megfontoltabbak. Gyűléseiket a templom egyik külső helyiségében tartották. A zsidó függetlenség idején a Nagytanács funkcionált a nemzet legfőbb bíróságaként, amely nemcsak egyházi, hanem világi hatalommal is rendelkezett. Bár most alá volt rendelve a római kormányzónak, de még mindig erős befolyással bírt mind polgári, mind vallási ügyekben. – Jézus élete, 132–133. old.

Alighogy a városba értek, a templomadó begyűjtője Péternek szegezte a kérdést: „A ti mesteretek nem fizeti-é a két drachmát?” (Mt 17:24) Ez nem polgári adó volt, hanem vallási hozzájárulás, melyet minden zsidónak évente kellett fizetnie a templom fenntartására. A két drachma megtagadását a templommal szemben hűtlenségnek tekintették volna – az írástudók értékelése szerint a legsérelmesebb bűnnek. A Megváltó viselkedése az írástudók törvényeivel, majd szemrehányása a hagyomány védelmezőivel szemben alapul szolgált a vádra, hogy fel akarja forgatni a templomi rendet. Ellenségei most megfelelő alkalomnak látták, hogy rossz hírbe keverjék. Készséges szövetségesre leltek a templomadó begyűjtőjében.

Péter úgy érezte, hogy a beszedő kérdése alattomosan támadja Krisztusnak a templomhoz való hűségét. Mestere jó hírnevéért lelkesedve sietősen válaszolt, anélkül, hogy megbeszélte volna Jézussal, kell-e fizetnie adót. – Jézus élete, 432–433. old.

Április 1., kedd  -  A ceremoniális törvények

Isten népe, melyről azt mondja az Úr, hogy az Ő legkedvesebb kincse, abban az előjogban részesült, hogy két részből álló törvényrendszert kapott: erkölcsi, valamint ceremoniális törvényt. Az előbbi a múltba mutatott, a teremtésre, hogy emlékeztesse őket az élő Istenre, aki a világot megalkotta, s elvárásai minden emberre kötelezőek, és így kötelezőek lesznek az örökkévalóságban is. A második pedig azért adatott, mert az ember áthágta az erkölcsi törvényt, s a ceremoniális törvények iránti engedelmesség áldozathozatalból, olyan ajándékok bemutatásából állt, amelyek az eljövendő megváltásra mutattak. Mindegyik érthető és tisztán megkülönböztethető volt. Az erkölcsi törvény már a teremtéskor is fontos részét képezte az Örökkévaló tervének, és ugyanolyan változhatatlan, mint maga Isten. A ceremoniális törvény pedig a Megváltó tervében bírt bizonyos rendeltetéssel, hogy általa a bűnös megértse a nagy áldozatot, magát Jézust. A zsidókat azonban annyira megvakította a büszkeség és a bűn, hogy csak kevesen voltak képesek túllátni a bűnért hozott állat halálán, s amikor eljött Krisztus, akire valójában ezek az áldozatok mutattak, nem ismerték fel Őt. Dicsőséges volt a ceremoniális törvény, maga Jézus Krisztus rendelte el Atyjával tanácskozva, hogy ezzel elősegítse az emberiség megváltását. A teljes áldozati rendszer rá épült. Ádám magát az Üdvözítőt látta előrevetítve az ártatlan állatban, amely az ő, az ember bűnéért szenvedett, amikor áthágta Jehova parancsát.

Az áldozati törvény Krisztusra mutatott előre. Minden reménység és hit őfelé irányult, mígnem előrevetített áldozata nem találkozott igazi áldozatával. Fontos tanulságokat rejtettek azok a rendelések és parancsolatok, amelyek az embertárs iránti kötelességeket szabályozták, ezek határozták meg és egyszerűsítették le az erkölcsi törvény elveit, hogy ezáltal a nép vallási ismeretekre tegyen szert, és a bálványimádó nemzetek között megmaradhasson a menny választott népének.

A házasságra, az öröklésre, a szigorú igazságosságra vonatkozó rendelések különböztek, sőt, ellenkeztek más népek szokásaival és magatartásával, s ezeket azért alkotta Isten, hogy megkülönböztesse népét a nemzetektől. Azért volt szükség ezekre a parancsolatokra, hogy elkülönülve tartsák az izraelitákat, hogy ne legyenek olyanok, mint azok a pogány őslakosok, akik nem szerették az Urat, és nem félték Őt. Ugyanolyan szükségesek ma is e megvesztegethető világban, amikor mindennapi dolognak számít Isten parancsolatainak áthágása, és mikor félelmetes méreteket ölt a bálványimádás. Ha a hajdani Izraelnek szüksége volt erre az óvintézkedésre, mennyivel inkább szükségünk van nekünk, hogy megóvjon attól, nehogy összetévesszenek bennünket a menny törvényének áthágóival. Az emberi szív hajlamos arra, hogy eltávolodjon a Mindenhatótól, ezért van szükség korlátozásokra és fegyelemre. – Review and Herald, 1875. május 6.

A zsidó ceremoniális törvények elmúltak. A templom romokban hevert. Jeruzsálem pusztulásra adatott. Ám a Tízparancsolat él, és így is marad egy örökkévalóságon át. Az áldozati rendszer megszűnt, szükségtelenné vált, amikor Krisztus halálában találkozott a jelképe vele, akit jelképezett. Őbenne egyesült az árnyék a valósággal. Isten Báránya tökéletes, teljes áldozatot mutatott be. A jelképek és árnyékok, ajándékok és áldozatok értéktelenné és erőtlenné váltak Jézus kereszthalála után, ám Isten törvényét nem feszítették a Megváltóval együtt keresztre. Ha ez így történt volna, akkor Sátán mindent megnyert volna, amit még a mennyben akart magának megszerezni. Ezért űzetett ki a mennyből, s Isten törvényével kapcsolatosan emiatt próbálja becsapni ma is az embereket. Ám ez a törvény mindaddig megőrzi magasztos jellegét, míg Jehova trónja fennáll. Krisztus azért jött, hogy érvényt szerezzen ennek a törvénynek, és ki is jelentette: „Én megtartottam Atyám parancsolatait.” – Review and Herald, 1899. október 10.

Április 2., szerda  -  A rabbinikus törvény

Jézus nagyra becsült vendégként ült le a vámszedők asztalához, megértő magatartásával és közvetlen kedvességével tanúsítva, hogy elismeri emberi méltóságukat. Követői vágytak arra, hogy méltók legyenek bizalmára. Áldást és életet adó erővel hullottak szavai a szívükbe. Új érzések ébredtek bennük, és a társadalom e kitaszított tagjai előtt kitárult az új élet lehetősége.

Bár a Megváltó zsidó volt, tartózkodás nélkül vegyült a szamáriaiak közé, semmibe véve nemzetének farizeusi szokásait. Előítéleteikkel szemben elfogadta e lenézett emberek vendégszeretetét. Betért otthonukba éjszakai szállásra, leült az asztalukhoz, evett az általuk készített ételekből, tanított az utcáikon – a legszívélyesebben és legudvariasabban kezelte őket. Amíg szívüket az emberi együttérzés szálaival magához kötötte, isteni kegyelemmel kínálta fel nekik az üdvösséget, amit viszont a zsidók elutasítottak. – A nagy Orvos lábnyomán, 25–26. old.

Az Úr minden parancsa következményekkel jár. Krisztus elismerte a tizedfizetés kötelességét, de megmutatta, hogy ez nem lehet mentség más kötelezettségek elhanyagolására. A farizeusok nagyon pontosan fizettek tizedet a kerti füvekből, például mentából, ánizsból, köményből; ez alig került valamibe, viszont hírnevüket öregbítette pontosságuk és szentségük miatt. Ugyanakkor értelmetlen korlátozásaik elnyomták a népet, és lerombolták a tiszteletet Isten saját elrendelésű szent rendszere iránt. Az emberek gondolatait jelentéktelen különbségtételekkel kötötték le, figyelmüket elfordították az alapvető igazságoktól. A törvény nehezebb pontjait, a jogosságot, az irgalmasságot és az igazságot elhanyagolták. „Ezeket kellene cselekedni – mondta Krisztus – és amazokat sem elhagyni.” (Mt 23:23)

Más törvényeket is hasonlóképpen csavartak el az írástudók. A Mózes által adott utasítások szerint tilos volt bármilyen tisztátalan dolgot megenni. Tilos volt a disznóhús és bizonyos egyéb állatok húsának fogyasztása, mint amelyek tisztátalanná teszik a vért és megrövidítik az életet. A farizeusok azonban nem hagyták annyiban ezeket a korlátozásokat, ahogyan Isten rendelte. Felhatalmazás nélkül merültek el a szélsőségekben. Többek között megkövetelték a néptől az összes felhasznált víz megszűrését, nehogy a legkisebb rovar is belekerüljön, ami a tisztátalan állatok közé sorolható. Jézus szembeállította ezeket a jelentéktelen megkötéseket a farizeusok valóságos bűneinek nagyságával, és így szólt hozzájuk: „Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek.” (Mt 23:24) – Jézus élete, 617. old.

Olyan idők előtt állunk, ami megpróbálja az emberek lelkét, ezért éberségre és igazi böjtre van szükség. Ez azonban nem hasonlítható majd a farizeusok böjtjéhez. Böjtjük külső ceremóniák alkalma volt. Nem alázták meg szívüket Isten előtt. Keserűséggel, irigységgel, gonoszsággal, küzdelmekkel, önzéssel és önigazultsággal teltek el. Habár lehajtott fejjel jártak, csak színlelték az alázatot, kapzsik, gőgösek voltak, és túlzott fontosságot tulajdonítottak önmaguknak. Elnyomó, szigorú és büszke lelkület uralta őket.

A zsidó szolgálatok mindegyikét félremagyarázták és helytelenül alkalmazták. Megrontották az áldozatok célját. Mindezeknek Krisztusra kellett volna mutatnia, az Ő küldetését jelképeznie, hogy amikor eljön testben, a világ is felismerhesse mint Istent, és elfogadhassa mint Megváltót. De mivel a zsidók nem szolgálták teljes szívből a mennyet, elvakultak lettek, és nem ismerték fel Őt. Az önkényes megszorítások, ceremóniák és hagyományok jelentették vallásuk lényegét. – Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 5. kötet, 1086. old.

Március 3., csütörtök  -  Az erkölcsi törvény

Jézus földre jövetelekor a zsidók már nem rendelkeztek az Úr jellemének ismeretével. Állították, hogy fontosabbak minden népnél, ám nem ismerték és nem is gyakorolták a menny parancsolatait. Többé nem tükrözték az Ő jelleméből áradó szeretetet. Senki sem lehet igazán feddhetetlen, ha lelkében nem tükrözi vissza az Atya képmását, és nem tanúsít szeretetet bármilyen nemzetiségű embertársa iránt, pedig „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, ha valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Még ha valakinek a neve szerepel is a gyülekezeti névsorban, és szorgalmasan betölti a formai vallási ceremóniákat, ez sem teszi őt Isten gyermekévé, mivel a külső önmagában értéktelen. A tiszta szívűek látják meg a szeretet Urának igazi jellemét. Kinek szíve csordultig telt a Mindenható jóságával, tükröznie kell azt a tisztaságot és szeretetet, amelyet Krisztus tanúsított világunkban. Aki rendelkezik a Mindenható szeretetével, szívében nincs ellenséges érzület törvénye iránt, hanem boldogan engedelmeskedik a parancsolatoknak. Ebben áll a kereszténység. Aki az Atya iránti mélységes szeretettel él, szeretni fogja embertársait is, hiszen ők is Istenhez, Teremtőjükhöz és Megváltójukhoz tartoznak. A szeretet a törvény betöltése, és a menny minden gyermekének kötelessége eleget tenni a parancsolatoknak.

A Teremtő előtt mindenki kapott képességei és talentumai alapján felelős. Aki próbákon megy át, hogy nyilvánvalóvá váljék, a mennyek országának honpolgára-e vagy sem, annak most kell megpróbáltatnia és megtisztulnia. Aki lélekben és igazságban szereti az Urat, az Ő országának honpolgárává válik. Isten tökéletes szentségének törvénye a jellem egyedüli és igazi mércéje. A szeretet engedelmességben fejeződik ki, és a tökéletes szeretet elűzi a félelmet. Akik szeretik a Mindenhatót, pecsétje van homlokukon, és az Ő cselekedeteit végzik. Ó, bárcsak mindazok, akik kereszténynek vallják magukat, tudnák, mit jelent a gyakorlatban szeretni Istent! Akkor mindig magukon viselnék Jézus szentséges nevének és jellemének érzését, egyek lennének a Fiúban, ahogy Ő egy az Atyával. Jobban értékelnék felelősségeiket, és szépséget adnának Krisztus, Megváltónk tanításainak. Valamekkora mértékben felismernék az Ő végtelen szentségét, tudva, hogy az Úr a magasságban trónol, és palástja betölti a templomot. Sokkal erőteljesebb befolyással bírnának a körülöttük élők életére és jellemére, az emberiség kovásza lehetnének, s másokat is meg tudnának változtatni Jézus Krisztus ereje által. A hatalom Forrásához csatlakozva sosem veszítenék el létfontosságú befolyásukat, hanem egyre hatékonyabbak lehetnének. – The Youth’s Instructor, 1894. július 26.

Ha szoros kapcsolatunk lesz az Úr Jézussal, Ő felkínálja szeretetét, amely a szeretet cselekedeteiben nyilvánul meg, és gyöngéd együttérzésünket fejezzük ki mások iránt. Ha nem sikerül szeretnünk Istent jobban, mint bármi mást, minden bizonnyal nem fogjuk szeretni embertársainkat sem úgy, mint önmagunkat. Ha teljes szívedből, erődből és lelkedből szereted Atyádat, olyan leszel a körülötted levők számára, mint az életadó víz a sivatagban. Sosem elégedsz meg szegényes tapasztalatokkal. Pállal együtt mondod: „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3:12–14) – Signs of the Times, 1890. szeptember 22.

Március 4., péntek

További tanulmányozásra

Bizonyságtételek a gyülekezetnek, 1. kötet, „Eskütétel” című fejezet.