SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Tanítvánnyá tenni a népeket

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Ézsaiás 56:6-8; Máté 11:20-24; János 12:20-32; Apostolok cselekedetei 1:7-8; Róma 15:12

„…házam imádság házának hivatik minden népek számára” (Ézs 56:7).

Krisztusnak eleve az volt a terve, hogy üzenete mindenhol, minden emberhez elérjen. Az evangélium egyetemesen vonatkozik mindenkire, és hamar el is jutott az egész világra. Komoly próba volt a tanítványoknak, hogy ezt elfogadják. Az is jól mutatja, milyen nagy kihívást jelentett ez a számukra, ahogyan először reagáltak arra, amikor Krisztus a samaritánus asszonnyal beszélgetett. Úgy vélték, hogy a Messiás, Jézus csupán a zsidó próféciákat és reményeket jött beteljesíteni. Valahogy félreértették vagy tévesen magyarázták a próféták írásait, különösen Ézsaiásét, akinek az üzenetében minden nép szerepelt. A Világ Reménye, Jézus nem korlátozhatta magát egyetlen csoport körein belülre. Valóban a zsidók közül támadt az üdvösség, de Isten mindenkinek felkínálja! Krisztus követőinek felül kell emelkedni a népeket elválasztó falakon, az országok közötti konfliktusokon, a nyelvi különbségeken és egyéb nehézségeken, hiszen maga Jézus fektette le a nemzetközi evangelizáció alapját.

Hetednapi adventistaként ezt különösen jól látjuk Jel 14:6 felhívásában: „És láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek”.

A régi próféták megjövendölték, hogy nem zsidó származású (pogány) népek is elfogadják a Szentírásra épülő hitet. A pogány istenségeket, kultuszt és önpusztító életformát Jahve hite és a neki való teljes átadás váltja fel. Izráel ellenségei özönlenek Jeruzsálembe, bebocsátásért könyörögve, a lelki ismeretekre szomjasan. Izráel azt a feladatot kapta, hogy a környező népeknek közvetítse Isten egyetemes meghívását.

Sajnos azonban földi szempontok miatt Izráel missziós törekvései félresiklottak. Önelégültségük betemette a nagyszerű látomást. Krisztus érkezésével azonban újból a felszínre került a kép, legalábbis némelyek előtt.

Mit tanítanak Ézs 56:6-8, Jón 3:7-10, 4:1 és Mik 4:1-2 versei a misszió egyetemességéről? Mennyire fogták ezt fel az izraeliták?

Izráelnek kellett volna a világ világosságaként ragyognia. Az izraeliták előnyös helyzetét látva a pogány népeknek kérdezősködniük kellett volna a zsidók monoteista (egyistenhívő) hitéről, aminek következtében sokan megtértek volna az igaz Isten imádatára.

Sajnos azonban általánosságban véve nem így alakultak a dolgok. Izráel anynyira csak önmagára figyelt, hogy megfeledkezett létezésének mélyebb céljáról, sőt gyakorta Istenről is, pedig annyi mindent kaptak az Úrtól!

A mai keresztények helyzete hasonló. Vajon hajlandóak lesznek áldozatot hozva adakozni az evangélium terjesztésére, vagy pedig csak magukra gondolnak, megfeledkezve létük mélyebb céljáról? Könnyebb beleesni ebbe a csapdába, mint gondolnánk!

„Az Úr nevében szálljon fel dicséretünk és hálánk az idegen országokban végzett munka eredményéért!

Tévedhetetlen parancsnokunk még mindig így szól hozzánk: ’Haladjatok tovább! Új területekre is lépjetek be! Emeljétek fel a zászlót minden országban! »Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt « (Ézs 60:1).’

Ez legyen a jelszónk: Előre, egyre csak előre! Isten angyalai előttünk járnak, hogy készítsék az utat. A távoli országokért való felelősségünket nem tehetjük le, amíg az egész föld nem fénylik az Úr dicsőségétől” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 6. köt. 28-29. o.).

Milyen fontos üzenet hangzik Mt 11:20-24, Lk 4:25-30, 17:11-19 és Jn 10:16 verseiből? Hogyan alkalmazhatjuk ezeket a gondolatokat önmagunkra, a mi korunkban, a saját viszonyaink között? Milyen elv mutatkozik meg itt, amire nagyon oda kell figyelnünk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Krisztus azt akarta, hogy saját népe, akik annyi előnyben részesültek, végre felébredjenek és felismerjék, mire is hívta el őket, milyen célt adott nekik. Rá akarta döbbenteni őket, hogy még a kiválasztott nép sem születik bele az üdvösségbe; nem örökíthető át génekkel és nem is szerezhető meg születési jogokkal. Mindenkinek tudatosan kell dönteni arról, hogy elfogadja-e, és azok is meghozhatták ezt a döntést, sőt meg is hozták, akik Izráel körein kívül voltak.

Az edzők gyakran a rivális iskolákhoz vagy klubokhoz hasonlítják versenyzőiket, hogy ösztönözzék őket. „Ha ti is olyan keményen, erősen, kitartóan gyakorolnátok, mint ők, biztosan győznétek!” Nyilván bátorítani akarják csapatukat, erősítik a vágyaikat, nem letörik.

Jézus szintén azt akarta, hogy a saját népe is élvezze az üdvösség teljességét úgy, ahogyan mások, akik nem Izráelhez tartoztak, már megismerték azt. Szavai megbotránkoztattak némelyeket, mert olyasmiről beszélt, amit hallani sem akartak, pedig ezeket a gondolatokat már ismerniük, érteniük kellett volna.

Való igaz, hogy egyesek lelki téren is előnyökkel rendelkeznek, amit mások nem mondhatnak el magukról. Az előnyös helyzetben lévőknek azonban világosan kell látniuk: mindent Istentől kaptak ajándékba, méghozzá azért, hogy az Ő dicsőségére használják fel, ne a magukéra!

Mi a helyzet velünk? Mennyi mindent kapott egyházunk Istentől?! Miért kell először is felismernünk ezeket az áldásokat, majd pedig alázattal meglátni a velük járó felelősségeket/kötelességeket?

Hogyan mutatkozik meg az evangélium egyetemessége Jn 12:20-32 szakaszában?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jeruzsálemben szélsebesen terjedtek a hírek. Nem sokkal korábban került sor Krisztus dicsőséges bevonulására, a hozsánna kiáltásait azonban csakhamar felváltották a kérdések. Mi következik ezek után? Vajon királlyá fogják koronázni Jézust?

A páskaünnepre gyülekező tömegben görögök is voltak, akik megszólították Fülöpöt: „Uram, látni akarjuk a Jézust” (Jn 12:21). Látni akarták Jézust, találkozni szerettek volna vele, tanulni akartak tőle. Milyen jól mutatja ez is, hogy Krisztus és üzenete minden embernek szól! És milyen szomorú, hogy akiknek elsőként kellett volna közeledni hozzá, azok alig várták, hogy megszabaduljanak tőle!

A görögök valószínűleg azért fordultak az összes tanítvány közül éppen Fülöphöz, mert az ő neve görög volt. Fülöp a kulturális olvasztótégelynek számító halászvárosból, Betshaidából származott, így valószínűleg beszélte a nyelvüket. A szöveg arra látszik utalni, hogy Jézus nem volt éppen ott, talán egy, a zsidók számára fenntartott helyen vett részt az istentiszteleten.

Majd pedig amikor Jézus ismét csatlakozott a tanítványaihoz meg a görög érdeklődőkhöz, beszédbe is elegyedett velük. „Aki nékem szolgál…” mondta, és ebbe beleértett férfiakat, nőket, zsidókat, görögöket, bárkit, aki követni akarta. Mindenkinek tisztában kell lenni azzal, hogy Jézus követésének ára van!

Milyen árra kell számítanunk? Hogyan érthetjük meg, mit jelent ez? Lásd Jn 12:25!

_____________________________________________________________

Amikor az idegenek még mindig ott voltak, a mennydörgés hangján nyilatkoztatta ki a Menny az ítéletet és a győzelmet megerősítő üzenetet. Jézus megmagyarázta, hogy nem neki volt szüksége erre a jelenségre, hanem az embereknek, a zsidóknak és a görögöknek. Isten így erősítette a hitüket. Krisztus kijelentette, hogy a világ minden népéért vállalja a halált.

Olvassuk el Lk 10:27-37, Jn 7:35 és 8:48 verseit! Hogyan világítanak rá ezek a részek is arra, hogy a keresztények között nincs helye területi, nemzetiségi, sem semmiféle más szempontú válaszfalnak? Minden nép tagjainak Jézus tanítványaivá kell válni.

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A vallási vezetők közül némelyek határtalan megvetéssel viseltettek Jézus iránt. Milyen ironikus, hogy éppen azok harcoltak a legádázabbul ellene, akiknek elsőként kellett volna elfogadni Jézust és az üzenetét! Izráel papjai szidalmazták az Isten Fiát, miközben mások, akik nem tartoztak a népükhöz, Messiásként fogadták. Komoly, kijózanító tanulság ez azok számára, akik önmagukat lelkileg kiváltságosnak tekintik (és talán joggal)!

Amikor Krisztusra valami elítélő bélyeget akartak sütni, nem egyszerűen az ördögtől valónak mondták, hanem még tetézni akarták a sértést azzal, hogy samaritánusnak nevezték. Csúfolták, mert a görögöknek is bizonyságot tett. Kimutatták, hogy valójában mennyire lenézik az idegen néphez tartozókat, a más hitet vallókat. Izráel vezetői számára felfoghatatlan volt, hogy Jézus hajlandó tanítani a görögöket is. Jézus viszont azt hangsúlyozta, hogy a jellem fontosabb a nemzetiségi hovatartozásnál.

Milyen érdekes, hogy Jézus egy samaritánus ember igaz történetével akarta hallgatóit megtanítani egy fontos lelki tanulságra: Mit jelent valóban betölteni Isten törtvényét? Minden bizonnyal a lévitákra vonatkozó törvények és a tisztátalanná válás kérdésének elferdült értelmezése miatt lehetett az, hogy a vallási vezetők egyszerűen elmentek a sebesült ember mellett. A lenézett samaritánus férfi viszont az előítélettel dacolva, lelkiismeretesen megállt és megmentette egy idegen ember életét. Jó, ha pirulásra késztet ez mindenkit, aki pusztán azért vet meg, szidalmaz egy szükséget szenvedőt, mert más nemzetiségi, társadalmi vagy kulturális csoportba tartozik!

Mikor fordult elő utoljára, hogy nem segítettünk egy rászorulónak? Mivel indokoltuk meg a döntésünket? Most visszatekintve vajon mit tennénk másként?

Olvassuk el Mt 28:19-20, Jn 11:52-53, ApCsel 1:7-8 és Róm 15:12 verseit! Mi a központi üzenete ezeknek a részeknek? Hogyan kapcsolódik ez A jelenések könyve 14. fejezetének hármas angyali üzenetéhez?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Addig nem lesz teljes Isten végső munkája, amíg a hármas angyali üzenetben (Jelenések 14. fejezet) hirdetett örökkévaló evangélium felül nem emelkedik minden faji, etnikai, nemzeti, földrajzi határon. Igaz, a Szentírás hallgat a pontos időmeghatározásról, de egybehangzóan állítja, hogy az evangélium körbejárja az egész földet. Isten diadala és az üzenet terjedése biztos.

Próféciák jövendölik meg, hogy a népek elfogadják az üzenetet. Ez biztosan megtörténik, de ki az, aki felajánlja magát Isten kegyelmi csatornájaként? Ki csatlakozik Krisztushoz, hogy ledöntse az evangélium előrehaladását akadályozó faji, nemzetiségi és nyelvi gátakat? Ki fogja kiüríteni a pénztárcáját? Ki kész feláldozni földi kényelmét és családi kapcsolatait, hogy előrevigye a menny ügyét? Mindannyiunknak szembesülnünk kell ezekkel a kérdésekkel. Mit teszünk, hogy másoknak is – bárhol, bárkinek – eljuttassuk az üzenetet? Sajnálatos módon vannak hívők, akik engedik, hogy faji, kulturális előítéletek és sátáni ihletésű társadalmi korlátok eltántorítsák őket az energikus evangéliumhirdetéstől, miközben világszerte a hittestvéreik az életüket is készek feláldozni az örömüzenet terjesztéséért!

„A misszióban elért sikerünk egyenes arányban volt önmegtagadásunk és önfeláldozó erőfeszítéseink mértékével. Egyedül Isten képes felmérni az elvégzett munkát, mialatt az evangéliumi üzenetet világos, egyenes sorokban hirdették. Új területekre léptek be és nagy erővel folyt a munka. Elvetették az igazság magvait, fény vetült sok ember gondolkodására, ami által jobb képet láttak Istenről és pontosabban mérhették fel, hogy milyen jellemet kell kialakítaniuk. Ezrek jutottak el a Jézusban való igazság megismerésére, ezreket hatott át a szeretet által munkálkodó és a lelket megtisztító hit” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 6. köt. 28. o.).

Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „A nagy megbízás” c. fejezet, 17-22. o; „Pünkösd” c. fejezet, 23-30. o.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „Az irgalmas samaritánus” c. fejezet, 420-425. o.; „A külső udvarban” c. fejezet, 525-530. o.

„Egy samaritánus odaért az úton, ahol a szerencsétlen feküdt, s amikor meglátta, könyörületre indult iránta. Nem érdekelte, pogány-e vagy zsidó az idegen…

Ezzel megszületett az örök válasz a kérdésre: ’Ki az én felebarátom’ (Lk 10:29)? Krisztus megmutatta, hogy a felebarát nemcsak gyülekezeti vagy hittestvért jelent. Nincs köze faji, színbeli vagy osztálykülönbségekhez. Mindenki felebarátunk, akinek segítségünkre van szüksége. Felebarátunk minden lélek, akit az ellenség megsebesített és összetört. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdona” (i. m. 423-424. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Mennyire érezzük felelősségünknek a nagy misszióparancs támogatását? Az egyházunk világmissziójára szánt adományaink mit árulnak el erről? Miért nem elég pusztán a pénzbeli segítség? A gyülekezetünk állagmegőrzésére fordított összegből mennyit lehetne átirányítani a más kultúrák között végzett evangelizációra?

2. „Nem szabad azt éreznünk, hogy az evangéliumi munka elsősorban a lelkészektől függ. Isten minden embernek adott feladatot országával kapcsolatban. Aki Krisztus nevét vallja, annak lelkesen, önzetlenül kell munkálkodnia, készen arra, hogy megvédje az igazság elveit. Minden embernek aktív részt kell vállalnia Isten műve előbbre vitelében. Bármire hívott is el Krisztus, keresztényként végeznünk kell a munkánkat, hogy megismerje Őt a világ. Misszionáriusoknak kell lennünk, fő célunk pedig az legyen, hogy lelkeket nyerjünk meg Krisztusnak” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 6. köt. 427. o.). A csoportban beszélgessünk ezeknek a gondolatoknak a jelentéséről! Még mit tudnánk tenni annak a munkának a végzéséért, amire Isten elhívott?

3. Beszélgessünk arról, amit Jézus mondott Jn 12:25 versében! Mit jelent, hogy az ember „gyűlöli a maga életét e világon”?

TÚRMEZEI ERZSÉBET:

MINT A FOLYAM

                                     A Dunán

Mint ez az ősi mély vizű folyam

hordozza őszi-arannyal szegett

partjai között a nagy fehér hajót,

és tükrözi a tiszta kék eget,

– csorduló szívvel csendben figyelem –

úgy hordoz engem is a kegyelem.

És mint a tarka partok futnak ott,

mert fut a víz és nem ismer határt:

siet a tenger hűs öle felé…

mint anya várja, kéklő karja tárt…

csorduló szívvel csendben figyelem:

hazavisz engem is a kegyelem.