A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

A népek tanítványságra hívása

Március 1., szombat délután

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:14–16)

Isten népe minden időben a világ világossága volt. József világosságot hozott Egyiptomba, így Jehovát egy bálványimádó, idegen népnek mutathatta be. Az ígéret földje felé menetelve az izraeliták világosságul szolgáltak a környező népeknek. Az Úr általuk nyilatkoztatta ki magát a világnak. Sátán mindent megtett annak érdekében, hogy kioltsa ezt a fényt, ám Isten hatalma által világolt nemzedékeken át, míg Izrael mint nemzet létezett, sőt még a fogság ideje alatt is voltak a mennynek hűséges tanúi. Dániel és barátai, valamint Márdokeus is erőteljes világosságot árasztott maga körül még Babilónia erkölcsi sötétsége közepette is. Isten szent látomásokban mutatta meg Dánielnek az emberek elől eltitkolt fényt és igazságot, s szolgája által ez a világosság évszázadokon át világított, és ragyog az idők végéig.

Mi, akik ebben az időben élünk, sokkal nagyobb világossággal rendelkezünk, mint hajdanán Ábrahám, József, Mózes, Dániel, Ezsdrás, Nehémiás vagy sok más hűséges ember. Ennek következtében nagyobb kötelességünk engedni, hogy ez a fény szétáradjon a földön. Isten a törvényének őrizőjévé tett bennünket. Krisztus drága vére által váltattunk meg, és az Ő nyomdokain kell járnunk, hogy képviselhessük Őt a világban. A jelenlegi erkölcsi romlás és lelki hanyatlás közepette az őrzői és hűséges képviselői vagyunk-e ennek az igazságnak? Megtesszük-e legalább harmadát annak, amit véghezvihetnénk vagy véghez kellene vinnünk azért, hogy az igazság drága világossága szétáradjon a világban? Testvéreim, ti látjátok az igazságot, és értitek Isten törvényének elvárásait. Tudnotok kell, hogy egyetlen olyan ember sem lép be az életbe, aki tudatosan áthágja ezt a törvényt. Ugyanakkor látjátok, hogy világunkban valósággal megsemmisítik a törvényt. Mi tehát a kötelességetek? Ne azt kérdezzétek, hogy „Mi tetszik nekem? Mihez van kedvem?”, hanem ezt: „Mit tehetek a lelkek megmentése érdekében?”. – Review and Herald, 1884. május 13.

A Mindenható azt akarta, hogy Izrael fiai az egész területet (amelyet kijelölt számukra) elfoglalják, és hogy az igaz Úr imádását és szolgálatát megtagadó népeket uralmuktól megfosszák. Jellemének Izrael általi bemutatásával azonban Isten önmagához akarta vonzani az embereket. Népét azzal bízta meg, hogy az evangélium hívását az egész világnak eljuttassák, és az áldozati szolgálat útján Krisztust a népek előtt felmagasztalják, hogy mindenki, aki feltekint rá, élhessen. Mindazoknak, akik a kánaánita Ráhábhoz és a moábita Ruthhoz hasonlóan, felhagyva a bálványimádással, az igaz Istent imádják, az Ő választott népével kellett volna egyesülniük. Amint szaporodott Izrael, ki kellett volna határait szélesítenie, mígnem birodalma felöleli az egész világot.

Az irgalmas Isten a maga uralma alá akart vonni minden népet. Az volt a terve, hogy öröm és béke töltse be a földet. Boldogságra teremtett minket, és hő vágya, hogy az emberek szívére a menny békéjét árassza ki. Azt szeretné, ha földi családja a nagy mennyei családot szimbolizálná. – Krisztus példázatai, 290. old.

Március 2., vasárnap  -  Ahogy megjövendölték a próféták

Az Úr elhívta Izraelt, és elválasztotta őket a világtól, hogy szent megbízatást adjon nekik. Rájuk bízta törvényét. Azt tervezte, hogy ők őrzik Isten ismeretét az emberek között. Általuk kellett a menny fényének bevilágítania a Föld sötét részeit és megszólítania minden népet, hogy hagyjanak fel a bálványimádással, és szolgálják az élő, igaz Istent. Ha a héberek hűségesek maradnak megbízásukhoz, hatalmas néppé fejlődhettek volna. Az Úr védelmébe vette és felmagasztalta volna őket minden nemzet fölé emelve, általuk nyilatkoztatva ki világosságát és igazságát. A mennyei uralom felsőbbrendűségének példájaként Isten bölcs és szent kormányzása alatt mindenfajta bálványimádás fölé emelkedhettek volna.

Azonban nem tartották meg Istennel kötött szövetségüket, hanem más nemzetek bálványimádását utánozták, és ahelyett, hogy megdicsőítették volna Teremtőjüket, cselekedeteikkel a pogányok megvetését hozták nevére. A Mindenható szándékának mégis meg kellett valósulnia. Akarata ismeretének el kellett terjednie a Földön. Az Úr megengedte, hogy népére elnyomó keze nehezedjék, és foglyokként szétszórta őket más nemzetek közé. A nyomorúságban sokan megbánták bűneiket, és keresték az Urat, így a pogányok földjén az igaz Isten ismeretét terjesztették. A mennyei törvény elvei azután összeütköztek a többi nemzet szokásaival. A bálványimádók megpróbálták kiirtani az igaz hitet. Gondviselésében az Úr szolgáit, Dánielt, Nehémiást és Ezsdrást állította a királyok és kormányzók elé, lehetőséget kínálva, hogy a bálványimádók befogadhassák a világosságot. Így azt a munkát, amelyet Isten a jólétben, határaikon belül akart elvégeztetni az izraelitákkal, de amelyet ők hűtlenül elhanyagoltak, a fogságban, súlyos megpróbáltatások és megalázó szégyen közepette kellett kiteljesíteniük. – Bizonyságtételek, 5. kötet, 454–455. old.

Isten az Ő nagy jóságában számos előjogot és bőséges áldást árasztott az izraelitákra. Ennélfogva elvárta, hogy országa elveinek hirdetésével megtisztelik nevét. Elbukott és gonosz emberek között kellett volna képviselniük az Ő jellemét egy olyan világban, ahol az erőszak, a gyilkosságok, a kapzsiság, a kihasználás volt az elfogadott legelterjedtebb gyakorlat. Életszentségükkel, irgalmukkal, jóságukkal és együttérzésükkel arra kellett rámutatniuk, hogy „az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt” (Zsolt 19:8).

A Megváltó terve az volt, hogy a zsidó nép a gazdag áldásokat szétossza minden nemzetnek. Izrael által előkészítette az utat a világosság széles elterjedésére. A világ népei nem ismerhették meg Istent, mivel gonosz szokásaik voltak. Ám az Úr az Ő nagy irgalmában nem pusztította el őket, hanem próbált újabb alkalmakat nyújtani, hogy megismerjék Őt egyháza által. Úgy rendelkezett, hogy a népe segítségével kinyilatkoztatott elvek által az emberben helyreálljon az isteni, erkölcsi képmás. – Review and Herald, 1906. január 25.

Ha Izrael hű maradt volna küldetéséhez, a föld minden népe áldásában részesülhetett volna. Rájuk lett bízva az üdvözítő igazság ismerete, ám szívükkel nem hajoltak a körülöttük élő népek szükségletei felé. Szem elől tévesztették Isten tervét, s ennek következtében azt hitték, hogy a pogányok kívül esnek az Úr irgalmának határain. Csak maguknak tartották meg az igazság világosságát, s így a sötétség győzedelmeskedett. A nemzeteket belepte a tudatlanság, a menny szeretetét kevesen ismerték meg, s egyre inkább elterjedt a tévelygés. – Review and Herald, 1915. június 17.

Március 3., hétfő  -  Jaj néked!

Amikor a tíz leprás elment a papokhoz, tisztának nyilvánították őket. Egyikük szíve örömmel és hálával telt meg, és elhatározta, hogy visszatér, megkeresi a csodálatos Gyógyítót, és köszönetet mond neki. Örömmel ment, közben hangosan dicsőítette Istent. Krisztushoz érve a földre vetette magát, és kiöntötte a szívéből áradó szeretetét és háláját. Ez a férfi egy idegen szamáriai volt, akinek a nemzetét a zsidók lenézték. A Mester a többi kilenc héber leprást is meggyógyította, ám egyikük sem tért vissza Istent dicsőíteni csodatettéért. Ez a szamaritánus hitte, hogy Jézus nemcsak a test, hanem a lélek Megváltója is. Sokkal nyitottabbnak bizonyult az Úr kegyelme iránt, mint a többiek, és még inkább értékelte a mennyei szeretetet, mint ők. Krisztus fontosnak tartotta megemlíteni, hogy ez az ember szamáriai, és így szólt tanítványaihoz: „Avagy nem tízen tisztultak-é meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak, akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És mondta néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott.” (Lk 17:17–19)

Az Üdvözítő zsidó tanítványai úgy nevelkedtek, hogy gyűlölniük kell a szamáriaiakat, ám ez a lecke fontos volt jövendőbeli tapasztalataik szempontjából. Jézus szerette volna megértetni velük, hogy a szamaritánusok között is sok értékes lélek van, akiktől nem szabad megtagadniuk az evangéliumi elhívást. Ez a szamáriai, aki visszatért hálát adni Istennek, nem egy egyszerű polgár volt, hanem a későbbiekben Krisztus hatékony tanúja. A feltámadás és mennybemenetel után bátran tett bizonyságot arról, hogy Jézus Isten Fia volt. Szeretettel és odaadással mesélte el mindenkinek gyógyulása történetét. „Akartok hinni Jézusban?” – kérdezte az emberektől. Bizonyságtevései elfordították a rá figyelőket a földi tanításoktól, a farizeusok és írástudók véget nem érő és értelmetlen hagyományaitól. Tanulatlan emberek tettek bizonyságot Krisztus hatalmáról, és beszéltek bátorsággal Isten kegyelméről, és ékesszóló bizonyságtevésük éles ellentétben állt a farizeusok szigorú és érzéketlen ceremóniáival. Így hallgatóik rákényszerültek, hogy kijelentsék: ezek az emberek valóban Jézussal voltak és tőle tanultak. – Signs of the Times, 1896. június 25.

Március 4., kedd  -  „Látni akarjuk Jézust!”

Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy Jézus munkássága nagy vereséget szenvedett, és hogy a tanítványok helyzete is kilátástalan. Krisztus szolgálata a végéhez közeledett. Olyan események következtek, amelyek nem csak a zsidó népet érintik majd, hanem az egész világot. Amikor hallotta a buzgó kérést: „Látni akarjuk Jézust!” (Jn 12:21), arca felragyogott, és így szólt: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia.” (Jn 12:23) Kiment a templom udvarában várakozó tömeg elé, mivel tanítványaival a templom azon helyén találkozott, ahová csak zsidók léphettek be, s szóba elegyedett az ott ácsorgó görögökkel.

A Krisztus földi életének végén nyugatról érkező emberek képviselték, amit születésekor a keleti bölcsek. Amikor Jézus világra jött, a zsidók nem tanulmányozták a bekövetkezendő eseményekre utaló jövendöléseket. Annyira lefoglalták őket saját terveik, hogy nem ismerték fel a Messiás eljövetelének idejét. Az angyalok felkészületlenül találták őket az Üdvözítő fogadására, s az üzenetet, amit a papoknak és vezetőknek kellett volna átadniuk, végül egyszerű pásztorokkal közölték. A bölcsek egy fényes csillagtól vezetve jutottak el a Megváltó születésének helyére; ajándékot, tömjént és mirhát vittek a kisdednek.

A görögök képviselték tehát a népeket, nemzeteket, amelyek felismerik a véges emberi erő feletti hatalom iránti szükségüket, így eljöttek Jézushoz. Hallottak Krisztus dicsőséges bevonulásáról Jeruzsálembe, és meg akarták szerezni a Messiásra vonatkozó tanításokat és reménységet. Némelyek azt feltételezték, még híresztelni is kezdték, hogy Ő kiűzte a papokat és az elöljárókat a templomból, és Izrael királyaként hamarosan elfoglalja Dávid trónját. „Látni akarjuk Jézust!” – mondták.

Elérkezett a Mindenható felmagasztalásának ideje. Ott állt a kereszt árnyékában, s a görögök kérése arra mutatott, hogy áldozata összhangot teremt Isten és mindazon emberek között, akik elfogadják Őt. Tudta, hogy a görögök is nemsokára olyan helyzetben fogják látni, ami abban a pillanatban meg sem fordult elméjükben: egy lator és egy gyilkos között keresztre feszítve…

Az ember bűneiért hozott engesztelő áldozata révén Jézus tudta, hogy országa teljessé válik, és kiterjed az egész világra. Ő volt a helyreállító, és az Ő Lelke pedig a győztes. Egy pillanatra a jövőbe tekintett, és hallotta a világ minden sarkában elhangzó kijelentést: „Íme, az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” (Jn 1:29)

Krisztus kereszthalála után azonban zsidó és görög, rabszolga és szabad megérti majd munkásságát és szavait, amit tanítványihoz fordulva jelentett ki: „Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12:24) Krisztus látta, hogy a megkövesedett szívet ki kell gyomlálni, a földet meg kell dolgozni, és hogy a jó magot el kell hinteni. A tanítványok nem szívesen vetették alá magukat ennek a megmunkálásnak. Számos ellentétes befolyás dolgozott együtt azért, hogy elméjükben zavart és sötétséget keltsen. De Krisztus a jövőt – bölcsen – a természetből példázva tárta fel, hogy követői megértsék, hogy küldetésének csak halála által tehet eleget. „Bizony, bizony mondom néktek” – mondta Jézus. Valahányszor fontos dolgot akart közölni tanítványaival, így kezdte mondanivalóját, és most, midőn szavait hallgatták, láthatták emberi testet öltött istenségét. „Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” A mag a földbe kerül és elhal, majd gyümölcsöt terem. Hasonlóképpen gyümölcsözik Isten országa számára Krisztus is halála által. Halálának következménye az élet lesz, és ez teljes összhangban áll a növényvilág törvényeivel is. – Signs of the Times, 1897. július 1.

Március 5., szerda  -  A válaszfalak lerombolása

Az ember szívében valami ellenkezik az igazsággal és az életszentséggel. Krisztus bebizonyította csodatevő hatalmával, hogy Ő Isten Fia. Júdea városaiban megcáfolhatatlan bizonyítékok igazolták istenségét és misszióját. Azonban nehéz az előítéletet leküzdeni, s nehéznek bizonyult számára is, aki a Világosság és Igazság. A zsidók szívét uraló előítélet visszatartotta őket attól, hogy elfogadják a bizonyítékokat. Ezáltal gúnyosan elutasították Jézus Krisztus állításait. – Evangelizálás, 302. old.

A zsidó vezetők telítődtek lelki büszkeséggel. Önfelmagasztalásuk utáni vágyakozásuk érezhető volt még a szentélyszolgálatokban is. A zsinagógában a legelőkelőbb helyeket kedvelték, és szívesen fogadták a dicsérő szavakat. Tetszett nekik, ha a járókelők köszöntik őket a piactereken, és elégtétellel hallgatták, ha még a rangjukat is emlegetik. Miközben eltűnt belőlük az igazi kegyesség, egyre nagyobb figyelmet szenteltek a hagyományoknak és a ceremóniáknak. Vajon nem ugyanez fedezhető fel ma is a keresztény egyházban? Akik azt állítják, hogy őszinte szívvel szeretik Istent, azoknak még nagyobb buzgalommal kell óhajtaniuk az igazságot – ahogy kinyilatkoztatott Jézusban. Tanulmányozzák alázatos lélekkel a Szentírást, és őszintén vágyódniuk kell az igazságra, mivel Krisztus is azért imádkozott, hogy követői szentek legyenek az igazságban.

Mivel önző előítéleteik miatt a zsidók nem értették meg az igazságot, nem ismerhették fel azt az összhangot sem, ami az Üdvözítő meggyőző szava, valamint  egyszerű ábrázata és élete között feszült. Nem fogták fel, hogy az igazi magasztosság megengedheti magának a külső pompa nélküli életet. Szegénysége és alázatossága, úgy tűnt, nem egyezik a Messiásnak kijáró tisztelet elvárásával. Amikor azt állította magáról, hogy Ő Isten Fia, már megengedhetetlen szentségtörésnek tűnt számukra. Kérdezgették is: „Ha valóban Messiás, akkor miért ilyen szerény? Mi lesz ebből a népből, ha neki nincs szüksége katonai erőre? Mikor és hogyan válik valóra a zsidó nép várva várt dicsősége? Hát nem azt mondták a papok, hogy hamarosan az egész világ felett uralkodunk? Lehetséges, hogy a nagy vallási tanítók tévedtek?” Az Úr pedig Ésaiás szavaival válaszolt: „Népem nyomorgatói gyermekek, és asszonyok uralkodnak rajta; népem, a te vezéreid hitetők, és ösvényeidnek útját elrejtik előled.” (Ésa 3:13) – Review and Herald, 1888. február 7.

Március 6., csütörtök  -  A nagy parancs

Az első tanítványoknak adott küldetés mindazoknak szól, akik a végidőben mennyei világosságot kaptak. Isten akarta, hogy minden nép megtérésre jusson, és engedelmeskedjen a Szentlélek munkásságának. A megmentő kegyelem üzenetét hirdetni kell minden nemzetnek, népnek és nyelvnek. Minden szívnek engednie kell Isten Lelke késztetéseinek; s az igazságnak lángoló fáklyához hasonlóan kell ragyognia.

Nem foglalhatja el mindenki ugyanazt a helyet, de minden személy, aki aláveti magát a Szentlélek megszentelő befolyásának, Krisztus uralma alá kerül. Isten mindent megtett a megszentelt életű férfiak és nők érdekében. A tényleges szolgálat határozza majd meg annak a munkának a jellegét, amelyet az Úr által elhívottak végezhetnek az emberi szív és elme üdvössége érdekében.

A Mindenható munkájában szükség van népe ajándékaira és áldozataira: ezeket országának előmenetele érdekében hozzuk. A szolgálat addig folytatódik, míg a férfiak és nők a Szentlélek vezetése alatt állnak, és magasztalják a mennyei törvényt, így haladnak előre a kegyelem országa felé. Lelkeket találnak és mentenek meg, mindeközben bizonyságot tesznek a szívükben, életükben és jellemükben levő Szentlélek gyümölcseiről. „Menjetek el minden néphez – mondja Krisztus. – Az én Lelkem elkísér benneteket, és Isten hatalmas angyalai támogatnak mindenkit, aki élő hittel választja Istent erősségének.”

Azért imádkozom, bár ráébrednének a lelkek, hogy Istenért minden képességüket fel kell használniuk bölcs és lelkes munkájukban. Senki se hátráljon meg az emberi megszorítások miatt, hanem teljes szívvel és lélekkel keresse az Urat, és Krisztus Lelke által munkálkodjon. – Review and Herald, 1909. március 11.

Nem hiányozhat a keresztény emberből a szeretet. Aki egy Krisztussal szóban, életben és cselekedeteiben, élő bizonyságtevéssel hirdeti, hogy rendelkezik Lelkével. Testvérként szeretik egymást, akik valóban a Megváltó követői, ők a föld sója és a világ világossága. Minden igazi hívő a Hajnalcsillagtól kapja a fénysugarakat, és ezt a világosságot árasztja a sötétben levő emberek felé. Ők ragyognak a szomszédok között, sőt, mint gyülekezet a szomszédokon túl is. Az Úr minden embertől elvárja, hogy végezze feladatát. Aki az egyházzal egyesül, egyesülnie kell Krisztussal, és terjesztenie kell a Hajnalcsillag világosságát a teljes délig. Jézus és népe együttmunkálkodva dolgozzon a világ megváltásáért. – Manuscript Releases, 16. kötet, 37. old.

Az igazi keresztény tűzze maga elé célul, hogy nem csak családja és barátai között tesz jót, hanem mindazokkal, akik befolyási körébe kerülnek. Az odaszentelt életű, készséges, mások megmentéséért munkálkodni vágyó lélek előtt számos alkalom nyílik. Minél többet tesz, annál inkább felismeri, milyen sok tennivaló van még, s annál jobban vágyódik részt venni Isten ügyének előmozdításában. Kenyere és vize lesz jót cselekedni embertársaiért és magasztalni a Megváltót. – Signs of the Times, 1887. szeptember 22.

Március 7., péntek

További tanulmányozásra:

Az apostolok története: A nagy parancs; Pünkösd c. fejezetek.

Jézus élete: A külső udvarban; Az irgalmas szamaritánus c. fejezetek.