A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

A nagy emberek elhívása a tanítványságra

Február 22., szombat délután

Nem fáradoztunk úgy, ahogyan kellett volna annak érdekében, hogy a felsőbb osztályokhoz közelebb kerüljünk. Noha prédikálnunk kell az evangéliumot a szegényeknek, de fel kell tárnunk a legvonzóbb színben a képzettek és tehetségesek előtt is. Sokkal több bölcs, eltökélt, istenfélő igyekezetet tanúsítsunk, mint eddig, hogy megnyerjük őket az igazságnak.

De annak érdekében, hogy ezt megtehessük, minden munkásunknak művelnie kell magát. E szolgálat nem végezhető úgy gondolkodva, hogy mindegy, miként dolgoznak, mit mondjanak, mert úgyis a szegény és tudatlan emberekért fáradoznak. Fejlesztenünk kell képességeinket, fel kell fegyverkeznünk, hogy alkalmasak legyünk az igazság értelmes feltárására, amivel a magasabb társadalmi osztályokat is elérhetjük. Gondolkodásunknak emelkedettebbé, magasabb szintűvé kell válnia, több erőre és tisztaságra van szükségünk. – Evangelizálás, 555–556. old.

Kornélius, a római százados gazdag ember volt, és előkelő családból származott. Bizalmi és magas rangú állást töltött be. Ez a pogány születésű, neveltetésű és műveltségű ember a zsidókkal való kapcsolata által ismerte meg és imádta az igaz Istent. Hitének őszintesége a szegények iránti könyörületében mutatkozott meg. „Sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez.” (Csel 10:2 – új protestáns fordítás)

Kornélius nem ismerte úgy az evangéliumot, ahogy azt Krisztus élete és halála kinyilatkoztatta; az Úr egyenesen a mennyből küldött neki üzenetet. Egy másik felhívással pedig Péter apostolt utasította, hogy látogassa meg és oktassa Kornéliust. A százados nem volt a zsidó egyház tagja, a rabbik bizony pogánynak és tisztátalannak tartották volna. Isten azonban ismerte szívének őszinteségét, és követeket küldött trónjától, hogy segítsék szolgáját a földön e római tisztviselő tanításában.

A Mindenható ma is keres embereket éppúgy a rangos, mint az alacsony származásúak között. Mint egykor Kornéliust ma is sok embert akar kapcsolatba hozni egyházával. Nekik rokonszenves az Úr népe, de a világhoz kapcsoló kötelékek erősen tartják őket. Erkölcsi bátorságot igényel, hogy állást foglaljanak az egyszerű emberek mellett. Különleges erőfeszítést kell tenni ezekért a lelkekért, akik felelős állásuk és kapcsolataik miatt olyan nagy veszélyben vannak. – A nagy Orvos lábnyomán, 209–210. old.

Február 23., vasárnap  -  A hatóságok iránti tisztelet

A vezetők Isten szolgái, s míg ezt a beosztást betöltik, az Ő tanítványai legyenek. Saját érdekükben hűséggel figyeljenek az egyszerű „Így szól az Úr” kijelentésre, járjanak az Ő nyomdokain, legyenek igazságosak és helyes ítélőképességűek. Részrehajlás, képmutatás nélkül gyakorolják a hatalmat, és utasítsanak vissza minden megvesztegetési szándékot, őrizzék meg a Megváltó előtt erkölcsi függetlenségüket és méltóságukat. Ne hunyjanak szemet az igazságtalanság és a tisztességtelenség előtt. Ne folyamodjanak aljas, becstelen cselekedethez, és ne támogassák mások elnyomó tetteit. A bölcs vezetők nem fogják megengedni, hogy az Isten törvényét semmibe vevők puszta irigységből vagy féltékenységből elnyomják társaikat… Mindenkinek lebegjen a szeme előtt az örök élet látványa, és úgy járjon el, hogy cselekedeteit az Atya is jóváhagyhassa a mennyben. – Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 6. kötet, 1081. old.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a felsőbbséggel ellentétbe jussunk. Mérlegeljük gondosan, mit beszélünk vagy írunk, hogy elkerüljük mindazt, ami azt a látszatot keltené, hogy szembeszállunk a törvénnyel és a fennálló renddel. Ne tegyünk és ne mondjunk semmi olyat, ami fölöslegesen elzárhatja előlünk az utat. Krisztus nevében járjunk és képviseljük a reánk bízott igazságokat. Ha némelyek megtiltanák munkánkat, válaszoljuk, amit az apostolok mondtak: „Vajon igaz dolog-é Isten előtt reátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” – Az apostolok története, 69. old.

Bár meg kell védenünk az igazságot, de ezt Jézus szellemében tegyük. Ha az Úr népe békesség és szeretet nélkül munkálkodik, nagyon veszteséges feladatot végez, és helyrehozhatatlan veszteségeket okoz. Lelkeket űz el Krisztustól még azután is, hogy művével kapcsolatba kerültek.

Ne mondjunk ítéletet azok felett, akiknek sem alkalmuk, sem olyan kiváltságuk nem volt, mint nekünk. Közülünk sokan bejutnak Isten országába, azok pedig kimaradnak, akiknek nagy világosságuk volt, de nem éltek ezzel.

Ha a hitetleneket meg akarjuk győzni arról, hogy olyan igazságot hirdetünk, ami megszenteli a lelket és átformálja a jellemet, abban az esetben nem szabad hirtelenkedve vagy hevesen vádolnunk őket tévedéseikért. Mert így arra a következtetésre kényszerülnek, hogy az igazság nem alakít át bennünket szívélyessé és udvariassá, hanem durvává és rideggé tesz.

Sokan mindig készek, hogy harci fegyvereiket feltöltsék. A próbák idején látszik meg majd, hogy hitüket nem a szilárd Sziklára alapozták…

Az adventisták semmit se kövessenek el, ami törvényellenesnek vagy engedetlennek bélyegezhetné őket. Életükből tartsanak távol mindent, ami nem egyeztethető össze az igazsággal. A mi dolgunk az igazság hirdetése, a többit pedig bízzuk Istenre. Tégy meg minden tőled telhetőt, hogy a világosságot áraszd, de soha se beszélj bántóan vagy kihívóan. – Evangelizálás, 173. old.

Február 24., hétfő  -  „Nem olvastátok-é?”

Jézus szűklátókörű és előítéletekkel telt nép között nőtt fel, s éppen ezért tudta, hogy ha szombaton gyógyít, a parancsolatok áthágásával vádolják meg. Tudatában volt annak, hogy tetteit kihasználják a farizeusok, és megpróbálják az embereket ellene fordítani. Tisztában volt vele, hogy irgalmának cselekedeteit erős érvként emlegetik fel majd a tömegek előtt, mivel a nép élete teljes mértékben a szigorú zsidó elvárásoktól függött. Ennek ellenére ez nem gátolta meg abban, hogy lerontsa a szombattal kapcsolatos balga hiedelmeket, és megtanítsa az embereket arra, hogy a törvény minden nap engedélyt ad a szeretet és a jóság gyakorlására.

Belépett a zsinagógába, és meglátott egy száraz kezű embert. A farizeusok lesték minden mozdulatát, türelmetlenül várták, mit is tesz ezért a betegért: meggyógyítja szombaton vagy nem? Mindenáron okot kerestek megvádolására. Jézus ránézett az elszáradt kezű férfira, majd utasította, hogy álljon fel. Aztán megkérdezte: „Szabad-é szombatnapon jót vagy rosszat tenni? Lelket menteni vagy kioltani? De azok hallgattak. Ő pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván szívük keménysége miatt mondta az embernek: nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtotta, és meggyógyult a keze és éppé lőn, mint a másik.” (Mk 3:4–5)

Ezzel Krisztus az értésükre adta, hogy a bénult ember meggyógyítása teljes mértékben összhangban áll a negyedik parancsolat alapelveivel. A nézők azonban megkérdezték: „Szabad-é szombatnapon gyógyítani?” (Mt 12:10) Az Üdvözítő mindenre rávilágító, meggyőző választ adott: „Kicsoda közületek az az ember, akinek van egy juha, és ha az szombatnapon a verembe esik, meg nem ragadja és ki nem vonja azt? Mennyivel drágább pedig az ember a juhnál! Szabad tehát szombatnapon jót cselekedni.” (Mt 12:11–12)

Akik mindenáron szaván akarták fogni az Üdvözítőt, nem mertek válaszolni nyilvánosan erre a kérdésre, mert attól féltek, hogy azzal nehéz helyzetbe hozzák saját magukat…

Jézus ki akarta javítani a szombatra vonatkozó zsidó tévtanokat, s ezzel egy időben szerette volna bevésni tanítványai elméjébe, hogy ezen a napon igenis helye van az irgalmas cselekedeteknek. Az elszáradt kezű ember meggyógyításával a zsidó hagyományokat rombolta le, ám érvényt szerzett a negyedik parancsolatnak úgy, ahogy Isten azt hajdanán adta a világnak. Ezzel magasba emelte a szombatot, és eltávolította a terhelő képtelen megszorításokat. Irgalmas cselekedete által fő helyre állította ezt a napot, miközben akik róla panaszkodtak, haszontalan ceremóniáikkal épp tiszteletlenségüket fejezték ki a szombat iránt…

Amikor megkérdezte a farizeusoktól, hogy szabad-e jót vagy rosszat cselekedni szombaton azért, hogy valakinek megmentsd vagy elveszítsd az életét, ezzel Jézus saját gonosz hajlamaikkal szembesítette őket. Ezek az emberek vádolni akarták Őt, keserű gyűlölettel és gonoszsággal törtek az életére, eközben Krisztus életeket mentett meg, és sok szívbe boldogságot hozott. Ölni jobb szombaton, mint ahogyan ők tervezték, vagy inkább meggyógyítani egy szerencsétlen embert, amint Ő tette? Igazságosabb Isten szent napján gyilkosságot hordozni a szívben, vagy inkább az emberek iránti szeretetet, olyan szeretetet, ami jósággal és irgalommal nyilvánul meg? – Signs of the Times, 1876, november 30.

Február 25., kedd  -  A százados

Egy százados szolgája gutaütötten feküdt. A rómaiaknál ők rabszolgák voltak, a piacon adták és vették őket, sokszor bizony durván és méltánytalanul bántak velük. De ez a százados szívből ragaszkodott szolgájához, és nagyon szerette volna, hogy meggyógyuljon. Hitte, hogy Jézus képes erre. Bár sohasem látta a Megváltót, de amit hallott róla, hitet ébresztett benne. Ez a római meg volt győződve arról, hogy a zsidók vallása – túlzott formaságtiszteletük ellenére is – különb, mint az övé. Már korábban áttörte a nemzeti előítélet és gyűlölet korlátait, amely válaszfalat emelt a győzők és a legyőzött nép közé. Tiszteletet tanúsított az Istennek való szolgálat iránt, és kedves volt a zsidókhoz, mint Isten imádóihoz. A hallomásból ismert krisztusi tanításban megtalálta, ami hiányzott a lelkének. Egész lényével itta a Megváltó szavait, de méltatlannak tartotta magát arra, hogy Jézushoz közeledjék, így a zsidók véneinek szólt, kérjék meg Jézust, hogy gyógyítsa meg szolgáját.

A vének az ügyet a Mester elé tárták, és hangsúlyozták, hogy a százados méltó erre, „mert szereti a mi nemzetünket, és a zsinagógát is ő építtette nékünk” (Lk 7:4–5).

Útban a százados háza felé Krisztus ezt az üzenetet kapta a katonától: „Uram, ne fáraszd magad; mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj.” (Lk 7:6)

A Megváltó azonban csak haladt tovább; a százados pedig személyesen jött elé, hogy e szavakkal egészítse ki üzenetét: „Magamat sem tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek”, „hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalmasság alá vetett ember vagyok, és vannak alattam vitézek; és mondom egyiknek: Eredj el, és elmegy, és a másiknak: Jössz te, és eljő; és az én szolgámnak: Tedd ezt, és megteszi.” (Lk 7:7; Mt 8:8–9) Vagyis: „Én a római hatalmat képviselem, és katonáim a legfőbb tekintélyt tisztelik bennem. Így képviseled te is a végtelen Isten hatalmát, és minden teremtett lény engedelmeskedik szavadnak. Te megparancsolhatod a betegségnek, hogy távozzék, és az engedelmeskedik neked. Csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám!”

„Legyen néked a te hited szerint – szólt Jézus. És meggyógyult annak szolgája abban az órában.” (Mt 8:13)

A zsidó vének beajánlották a századost a Megváltónak, mert „szereti a mi nemzetünket”. „Méltó – mondták –, mert a zsinagógát is ő építtette nékünk.” A százados pedig így jellemezte magát: „Nem vagyok méltó.” (Lk 7:4–6) De azért nem félt Jézustól segítséget kérni. Nem a saját jóságában bízott, hanem az Úr irgalmában. Egyetlen érve erre nagy ínsége volt.

Ugyanígy jöhet minden ember Krisztushoz. „Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket.” (Tit 3:5) Vajon úgy érzed, hogy bűnös voltod miatt nem remélheted Isten áldását? Ne felejtsd el, hogy Krisztus azért jött a földre, hogy a bűnösöket megmentse! – A nagy Orvos lábnyomán, 63–65. old.

A százados hitszemével látta, hogy Isten angyalai állnak Jézus körül, és hogy csupán egy szóval kell elküldenie angyalát a szenvedő emberhez. Tudta, hogy szava eljut az otthonába, és szolgája meggyógyul. Ó, hogyan dicsőítette Krisztust ennek a férfinak a hite! Isten meg is jegyezte: „Bizony mondom néktek, még Izraelben sem találtam ilyen nagy hitet.” (Mt 8:10)

Népünk sorain kívül élnek emberek, akik éppúgy mennyei előjogokat élveznek, mivel összhangban állnak az Úrtól kapott világossággal. – Review and Herald, 1890. március 11.

Február 26., szerda  -  Az ítélet napja

Heródes kíváncsiságába ösztönös irgalom vegyült, látva az Üdvözítő sápadt és szomorú arcát, amelyről mélységes bölcsesség és tisztaság áradt, ám ami ezekben a pillanatokban a végkimerülés és szenvedés jeleit mutatta. Pilátushoz hasonlóan Heródes is ismerte a zsidókat, és tudta, hogy irigy gyűlöletükben akarnak halálra ítélni egy ártatlan embert.

Heródes bátorította Jézust, hogy tegyen csodát élete mentésére és mennyei hatalma igazolására. A Megváltónak azonban nem volt ilyen feladata. Ő az emberi természetet öltötte magára, és nem volt hajlandó csodát tenni, hogy eleget tegyen az emberi kíváncsiságnak, sem azért, hogy valamelyest könnyítsen azon a szenvedésen és megaláztatáson, ami bárkit is érhet hasonló körülmények között. Heródes mindenáron be akarta bizonyíttatni Krisztussal, hogy Ő nem csaló, tehát meg kell mutatnia hatalmát a tömeg előtt. Ennek érdekében megcsonkított, sánta és beteg embereket hozatott, és azt parancsolta neki, hogy gyógyítsa meg őket a szeme láttára, mondván, hogy ha valóban gyógyít, mint amit hallott felőle, akkor még mindig rendelkeznie kell ezzel az erővel, amit fel is használhat saját szabadsága megszerzésére.

Az Úr azonban nyugodt maradt e gőgös vezető előtt. Úgy tett, mint aki se nem lát, se nem hall. Heródes még néhányszor megismételte ajánlatát, és elmondta azt is, hogy hatalmában áll szabadlábra helyezni vagy elítélni Őt. Sőt, gőgösen kérkedett azzal, hogy amikor Keresztelő János bátorkodott feddő szavakat intézni hozzá, kimondta rá a halálos ítéletet. Jézus azonban egyetlen szót sem szólt. Heródest láthatóan zavarta a fogoly mély hallgatása, aki ráadásul sokkal fontosabb személyiség volt, mint ő maga. Ezért egy közvetlen feddés még elfogadhatóbb lett volna a büszke és beképzelt vezető számára, mint ez a közömbös hallgatás.

Krisztus – ha akarja – olyan szavakat mondhatott volna, amelyek könnyen átfúrhatták volna e gonosz király vértezetét. Megtehette volna, hogy félelemtől remegve álljon meg előtte a vég közeledtének szörnyű rettegésével. Jézus azonban már nem gyújthatott világosságot egy olyan ember szívében, aki homlokegyenest szembehelyezkedett a prófétáktól kapott tanításokkal. – Redemtion: or the Sufferings of Christ, His Trial and Crucifixion, 55–57. old.

Február 27., csütörtök  -  Az apostoli egyház robbanásszerű növekedése

Pál érezte, hogy ez egy Istentől kapott alkalom, és hűséggel ki is használta. Tudta, hogy olyan ember előtt áll, aki halálra ítélheti vagy akár szabadon is bocsáthatja, mégsem hízelgett Félix és Druszilla előtt. Belátta, hogy szavai ezen emberek életét vagy halálát jelentik, ezért félretéve személyes érdekeit arra törekedett, hogy felhívja figyelmüket a rájuk leselkedő veszélyre.

Az apostol tisztában volt vele, hogy az evangéliumot mindenkinek meg kell értenie, és egy napon ezek az emberek vagy ott állnak a szentekkel együtt a trónus körül, vagy azok között lesznek, akikhez így szól majd Krisztus: „Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7:23) Továbbá tudta, hogy a mennyei ítélőszék előtt találkoznia kell minden hallgatójával, és nemcsak azért kell számot adnia, amit mondott vagy tett, hanem az indítékaiért és a lelkületéért is, melyek szavai elhangzásakor uralták és tettei során.

Félix erőszakosan és kegyetlenül viselkedett, és eddig senki sem merte feltárni előtte jellemhibáit. Pál azonban nem félt az emberektől. Egyszerűen megvallotta bizalmát Krisztusban, beszélt hitének alapjairól, és indíttatást érzett, hogy a keresztény jellem azon lényeges erényeiről szóljon, amelyek nyilvánvalóan hiányoztak e gőgös házaspár életéből…

A zsidó származású hercegnő jól ismerte a szégyentelenül áthágott törvény szent jellegét, ám a golgotai Áldozat iránti előítéletei megkeményítették szívét az élet Igéjével szemben. Félix azonban addig még nem hallott az igazságról, s miközben Isten Lelke meggyőződést ültetett a szívébe, egyre jobban összezavarodott. Felébredt lelkiismeretének hangját mindig erőteljesebben hallotta, míg meg nem értette, hogy Pál szavai igazak. Emlékezete bűnös múltját kezdte vizsgálni. Életének titkai – a testi kívánságok, a vérontások és a sötétségben töltött évek – a maguk szörnyű valóságában peregtek le a szeme előtt. Rájött, hogy erkölcstelen, kegyetlen, kapzsi, igazságtalan, valamint még személyes és tömeggyilkosságok is tapadnak a kezéhez. Addig még sosem mutatták be neki ennyire tisztán és érthetően az igazságot. Lelke még sosem rendült meg ennyire. A tudat, hogy Isten szeme előtt nem rejthető el életének egyetlen titka, törvénytelensége sem, és hogy cselekedetei alapján lesz elítélve, arra késztette, hogy félelmében rettegjen.

Ám nem engedte meg, hogy ezek a meggyőződések megtéréshez vezessék, hanem inkább megpróbálta elhessegetni a kéretlen gondolatokat. Azonnal kiküldte maga elől Pált: „Most eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged.” (Csel 24:25)

Hatalmas a különbség Félix és a filippibeli börtönőr magatartása között! Az Úr szolgáit megkötözve hurcolták oda az őrhöz, mint ahogyan Pált is rabláncon vitték Félix elé. Az apostolok bizonyságot tettek arról, hogy mennyei erő támogatását élvezik, tudtak örülni a szenvedésben és a megvetettségben, amikor pedig megremegett a föld, keresztény megbocsátó lelkületük meggyőzte a börtönőrt, aki végül remegve vallotta meg bűneit, és megbocsátást nyert. Félix is megrendült, ám nem tért meg. A börtönőr örömmel fogadta be Isten Lelkét a szívébe és otthonába; Félix azonban kiküldte maga elől a mennyei hírnököt. Egyik Isten gyermekévé, a menny örökösévé vált; a másik viszont a törvénytelenségben járó emberek sorsát választotta. – Review and Herald, 1911. november 2.

Február 28., péntek

További tanulmányozásra:

Jézus élete: A százados; Jézus Annás és Kajafás előtt; Pilátus palotájának udvarán c. fejezetek.

A nagy Orvos lábnyomán: Szolgálat a gazdagokért c. fejezet.

Az apostolok története: Majdnem ráveszel engem c. fejezet.