SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A tanítványság és az ima

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Dániel 9:2-19; Máté 14:22-23; 26:36; János 17:6-26; Zsidók 2:17; 1Péter 4:7

„De nemcsak őérettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd énbennem. Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17:20-21).

Bármit teszünk a lélekmentésért, akármilyen missziós programot készítünk, akkor is nagyon fontos komolyan imádkozni azokért, akikkel megpróbálunk kapcsolatot felvenni. Az imának központi szerepe van a tanítványokat képző keresztény életében. Hatalmas változások tanúi lehetnénk, ha az állandó, buzgó ima központi helyet kapna a módszereinkben, miközben tanítvánnyá akarjuk tenni az embereket, meg is tartva őket!

„A munkások ragadják meg Isten ígéreteit: ’kérjetek és megkapjátok.’ Mondjátok: ’Ígéreted szerint kérem, hadd térjen meg ez az ember Jézus Krisztushoz!’ Kérjetek meg másokat is, hogy imádkozzanak azokért, akikért munkálkodtok! Említsétek meg őket a gyülekezet előtt, hogy a tagok is imádkozzanak értük… Mindig másokat válasszatok ki, naponta kérve az Úr vezetését, mindent elé tárva buzgó imádságban és isteni bölcsességgel munkálkodva” (Ellen G. White: Medical Ministry. 244-245. o.).

Gyakorta megesik, hogy ima közben jobbára csak magunkra összpontosítunk. A hívők Isten elé tárják kívánságlistájukat, és remélik, hogy megkapják, amit kérnek. Az Ige bátorít, hogy kéréseinkkel forduljunk az Úrhoz, az indítékaink viszont nem mindig tiszták. Végtére is, vajon nem romlott, gonosz az ember szíve, nem vezethet félre? Nem fordulhat elő, hogy imáink időnként bensőnk bűnös állapotát tükrözik?

A közbenjáró imádság viszont valaki másnak a szükségleteire összpontosít, ami valószínűtleníti az önző motivációt. A történelem során a közbenjáró imádságok voltak a legnemesebb lelki beszélgetések. Az Istennel folytatott párbeszédekben önzetlenség, együttérzés és mások java iránti őszinte vágy mutatkozott meg, méghozzá az öndicsőítés foltja nélkül.

Mi nyomta Dániel próféta szívét, amikor a Dán 9:2-19 szakaszában lejegyzett imádságot elmondta? Milyen szerepe van a bűnvallásnak az imában? Az idős prófétát nem hajthatta önérdek Jeruzsálem felépítése kapcsán, akkor mi késztette imára?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Hetven év telt el azóta, hogy Jeremiás elmondta azt a próféciát, amiről Dániel gondolkodott. Annyi esztendő múltával a jeruzsálemi barátai már valószínűleg nem éltek. A helyreállítás folytán nem szerezhette volna vissza elvesztett javait sem. Imádságában semmi nem utal arra, hogy önző szándékok vezették volna. A régmúlt idők e prófétája kimondottan a fogságban élő zsidó nép jövője és Isten hírneve miatt esedezett az Úrhoz. A kéréseit hosszas bűnvallás előzte meg. Dániel ebben a részben magát is az engedetlen nép közé sorolta, nem akart ártatlannak tűnni. Kész volt felelősséget vállalni, miközben elsődlegesen mások javát szolgálva könyörgött a város helyreállításáért.

Gondolkodjunk el a saját imaéletünkről! Mi mindenért imádkozunk, milyen célból, kinek az érdekében? Mennyire mutatkozik meg az imánkban, hogy „meghaltunk az énnek”? Hogyan tanulhatunk meg kevésbé önző módon imádkozni, vagyis hogyan lehetnek kevésbé önzőek az imáink, még az önmagunkért mondottak is?

Gondoljuk végig, hogy mi is az imádság valójában! A halált érdemlő bűnös ember képes azonnal közvetlen kapcsolatot létesíteni a világegyetem Teremtőjével, a szent Istennel.

Amikor Krisztus személyében Isten emberi testet öltött, elfogadta az emberi lét korlátait, Ő is szükségét érezte az imának. Még ha nem is ugyanolyan helyzetben állt az Atya előtt, mint mi, bűnösök, emberként szintén látta az imádság fontosságát.

Mi jellemezte Jézus személyes imaéletét (Mt 14:22-23; 26:36; Mk 1:35-37; Lk 5:15-16; 6:12-13)? Írjuk le, hogy milyen körülmények között imádkozott! Milyen tanulságokat vonhatunk le imádságainak részleteiből, mint pl. a gyakoriságából, a helyszíneiből és az idejéből?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Krisztus valóban példát adott arra, hogy milyen is az az imaélet, aminek fontosságát tanítványai lelkére kötötte. Imádkozott reggel, este, prédikáció után, prédikáció előtt, amikor csak lehetett. Kertekben, hegyeken, magányos helyeken, ahol semmi nem terelte el a figyelmét – Jézus mindenütt imádkozott. Az Atyától való térbeli elválasztottsága miatt ima által, lelkileg kapcsolódott hozzá. Krisztusban az ima lelki artériáján át áramlott az éltető lelki vér. Vajon mai követői, akiket bűnös hajlamok gyengítenek, világi gondok fojtogatnak, kudarcok keserítenek, megelégedhetnének kevesebb imával, mint Ő?

„Az ima azt jelenti, hogy szívünket feltárjuk Istennek, mint egy barátnak. Nem mintha szükséges lenne, hogy elmondjuk Istennek, kik vagyunk, mit akarunk, hanem hogy ily módon Istent a szívünkbe fogadhassuk. Az ima nem Istent hozza le hozzánk, hanem bennünket emel fel őhozzá” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 69. o.).

Hogyan értsük a Mk 11:22-26, Lk 11:13 és Jn 14:12-14 verseiben megfogalmazott ígéreteket? Tapasztaltuk már, amiről Jézus ezeken a helyeken beszélt? Ha igen, hogyan? És hogyan tanultuk meg elfogadni azt, ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogy imánkban kértük, ahogy reméltük?

Az imádság titokzatos módon köti a halandó embert a végtelen Teremtőhöz; az ima lelki kötőanyag. A mennyei Atyához kapcsolódva a hívők képesek felülemelkedni földi természetükön és bűnös hajlamaikon. Ez az átalakulás elválaszt a világtól. Ha Sátánnak sikerül az imádságot az önzés korlátai közé visszaszorítania, képes lesz gátat szabni életet átformáló lehetőségének, és mi erősen veszélyeztethetjük magunkat, bizonyságtételünket pedig akadályozhatjuk.

Mit tanítanak Mt 6:7-8, 7:7-11 és 18:19-20 versei az imádságról?

_____________________________________________________________

Az őszinte hívő abban bízik, hogy Isten képes betartani ígéreteit. Soha senki nem kért még olyat, amitől Isten megijedt volna. Hatalma végtelen, ereje páratlan. Isten népe az Úrba vetett bizalommal közeledik a menny kapuihoz, hogy Ő majd azt adja, ami számunkra a legjobb, még ha most nem is értjük igazán. A hit nemcsak akkor késztet bizalomra, amikor minden világos. Az igaz hit akkor is bízik Istenben, amikor nem lesz meg az az eredmény, amit akarunk vagy várunk (lásd Zsid 11:1-7). Ameddig az ember szolgálja az Urat, ameddig hitben jár, kétségkívül bíznia kell Istenben még akkor is, ha a dolgok szemlátomást nem úgy alakulnak, ahogy remélte, vagy ahogy imájában kérte. Ám még a Biblia felületes olvasásakor is kitűnik, hogy akkor sem maradunk magunkra!

Milyen tanítás rejlik Mt 6:9-15 és 26:39 verseiben?

_____________________________________________________________

A bizalom nem tévesztendő össze az elbizakodottsággal vagy a pökhendiséggel. Bátran járulhatunk Isten királyi székéhez, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen előjogra hivatkozhatnánk. A hívő viselkedését szükségszerűen a bátorság és az alázat jellemzi. Krisztus a Gecsemáné-kertben világosan elmondta, mit szeretne, imáját mégis így fejezte be: „Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg!” Az Isten előtt való teljes meghajlás mellett az alázat másik mutatója a megbocsátó lelkület. Annyiszor részesültünk már a megbocsátásban, viszonyuljunk hát mi is így másokhoz!

Haragszunk valakire, nehéznek találjuk a megbocsátást? Vigyük Isten elé a helyzetet imában! Imádkozzunk önmagunkért, hogy megtanuljunk megbocsátani! Imádkozzunk a másik emberért is! Vajon mi történik majd idővel?

Krisztus volt a tökéletesség megtestesítője, azaz Isten benne nyilatkoztatta ki tökéletességét. Tehát lehet valakiben nagyobb könyörület, mint Krisztusban? Vágyott volna valaki is Jézusnál erősebben arra, hogy csillapítsa az emberek fájdalmát? Feltesszük hát a kérdést: hogyan kapcsolódott Krisztus irgalma és közbenjárása a tanítványság kérdéséhez?

Olvassuk el Lk 22:31-32 és Jn 17:6-26 verseit! Hogyan befolyásolta Jézus közbenjáró imádságát az, hogy azonosította magát az emberiséggel? Krisztus közbenjáró imáinak mi a fő célja?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jézus azért tudott hathatóan közbenjárni tanítványai érdekében, mert aktív részese volt az életüknek, valóban megértette őket és szíve mélyéről a javukat akarta. Az eredményes közbenjáráshoz ma sem elég ennél kevesebb. A XXI. századi hívő, aki tanítványokat akar képezni, félretesz minden olyan időrabló elfoglaltságot, ami akadályozná kapcsolatát a vesztükbe tartó emberekkel. A pénzkeresést, a hírnév megalapozását, sőt a tanulásban való élenjárást is alá kell rendelni a még fontosabb célnak, az elveszettek üdvének. Ez igen fontos igazság, ami azonban könnyen kikerül a látókörünkből, mert gyakorta megesik, hogy az élet hétköznapi forgataga teljesen leköti a figyelmünket.

Jézus szakított időt arra, hogy része legyen tanítványai életének. Meglátogatta őket otthonukban, megismerkedett a rokonaikkal, a szabadidejét a társaságukban töltötte el és velük együtt dolgozott. Nem kerülte el a figyelmét semmi fontos dolog, ami az életükben történt. A tanítványok képzéséhez ma is többre van szükség annál, hogy szórólapokat osztunk ki vagy megtámadhatatlan érveket sorolunk fel a bibliai igazságok mellett. A tanítványságra vezetésnek ma is alapfeltétele a közbenjáró imádság, hogy együttérzéssel imádkozzunk azért, ami a másikat aggasztja, őszintén, mélyen vágyva szenvedése enyhítésére.

Még ha kissé régiesnek hangzik is, van igazság abban a gondolatban, hogy „Az embereket kevésbé érdekli, amit tudsz, amíg meg nem tudják, hogy menynyire törődsz velük.”

A példa követése a legnagyobb dicséret. Krisztus első tanítványai igyekeztek úgy imádkozni, mint a Mester. Természetes, hogy könyörögtek a biztonságukért, a napi szükségleteikért és a lelki vezetésért. Tanítványként élve a közbenjáró imádság fontos része lett mindennapjaiknak.

Milyen szerepe volt az imának az őskeresztény egyházban? Milyen konkrét helyzetekért imádkoztak a hívők? Mit tanulhatunk ezekből a példákból? Lásd ApCsel 1:13-14; 1Tim 2:1-4; Jak 5:13-16; 1Pt 4:7; 1Jn 5:16; Júd 20-22!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az őskeresztény egyház horgonya az állandó imádság volt. Amikor Pál miszszióútra indult, imával bocsátották el (ApCsel 13:3; 14:23). A búcsúzkodásuknak is részét képezte a közös ima (ApCsel 20:36; 21:5). Gyakran mondtak közbenjáró imákat. Könyörögtek az állami vezetőkért, a hittestvéreikért és általában véve mindenkiért. Pál imádkozott Publiusnak, Málta elöljárójának az édesapjáért, aki vérhasban szenvedett. A haldokló István a gyilkosaiért is imádkozott. Nem lehet eléggé kiemelni, hogy mennyire központi szerepe volt az imának az első hívők életében! A Szentírás szerint azért kedves Istennek az imádság, mert Ő minden ember üdvösségére vágyik és az igazság terjedését akarja látni. Az ősegyház gyors növekedést tapasztalt az imádságok hatására, amelyekhez társult az apostoli tanítás, a lelkes igehirdetés, a csodák és jelek, valamint a szeretettel jellemezhető közösség. A kereszténység az üldözés hevessége dacára is az egész birodalmat áthatotta. Az emberek ezerszám fogadták el az evangéliumot. A császári palotától kezdve a legeldugottabb helyekig, mindenütt élő világosságként ragyogott a hívők átalakult élete.

Mennyi időt szentelünk a közbenjáró imádságra? Gondolkozzunk el a válaszunkról! Vagy talán még jobb lenne azt megkérdezni, hogy mennyivel több időt kellene közbenjáró imádságra fordítanunk?

„Aki csupán imádkozik, de nem cselekszik, az csakhamar felhagy az imával is, vagy pedig imája külső formasággá válik. Mihelyt kivonják az emberek magukat a társadalmi élet és a keresztényt terhelő kötelezettségek teljesítése, valamint a kereszthordás alól, mihelyt megszűnnek a legkomolyabban fáradozni Urukért és Mesterükért, aki értük dolgozott, bármily hűséges munkások voltak is, elveszítik imacéljaikat, és semmi sem készteti őket áhítatra. Imájuk egyéni és önző lesz. Nem tudnak többé az emberiség szükségleteiért, Isten országának épüléséért és a munkához szükséges erőért imádkozni” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 75. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Miért akadályozza az egyház fejlődését a közbenjáró imádság hiánya? Vagy más oldalról: Hogyan segíti a tanítványok képzésének folyamatát az aktív közbenjáró ima? Mi mindennek van kulcsszerepe a közbenjáró imádságban? Honnan tudhatjuk, hogy miért kell közbenjárni?

2. Az otthon magányában elmondott imádságon túl még mit tehetnek a hívők azokért, akikért imádkoznak? Hogyan építhető ki kapcsolat azokkal a szomszédokkal, rokonokkal és munkatársakkal, akikért imádkozunk? Miért fontos kitartó erőfeszítéseket tenni azért, hogy a barátságot is ápoljuk azokkal, akikért imádkozunk?

3. Milyen lépéseket kell megtenni a XXI. században élő keresztényeknek, hogy az imaéletük dinamikus legyen? Mi a kapcsolat a tanítványok képzésének eredményessége és aközött, hogy az ima által tapasztaljuk Isten természetfeletti erejét? Az ima hatására megváltozhat azoknak az élete, akikért imádkozunk, mielőtt a mi életünk átalakulna? Hogyan módosulhat imánk tárgya, ha szívből vágyunk az elveszettek üdvösségére? Miként hat az egyéni életszentség és az ima az eredményességünkre az igazság bemutatása közben?

4. Konkrétan mi mindent tehetünk, hogy erősítsük a kapcsolatot azokkal, akik még nem fogadták el Krisztust? Hogyan érhetik el a keresztények, hogy túljussanak a felszínes kapcsolaton a környezetükben élőkkel, és így megtudják, miért kell imádkozniuk?

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY:

KÉRDÉSEINKRE

(Dienes Ottó festménye alá)

Kérdéseinkre nincs válasz uram?

Hol hallgat?

Hol lapít

a kifürkészhetetlen,

a színek hangulata mögé

bújt reménység?

A szomszéd szobában

a festményen

hallgatózik a kehely,

s a kenyérben rejtőzködő

Isten

térdére hajtja fejét.