SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Tanítványok és a Szentírás

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 5:17-39; 12:3-8; Lukács 4:1-12; 24:13-32; Apostolok cselekedetei 1:16-20

„Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot” (Jn 5:39, új prot. ford.).

Az angol Terry Herbert egy ócskapiacon vásárolt fémdetektorral egy farmer földjén elásott, arannyal borított, angolszász fegyverzetre és ezüst műtárgyakra bukkant. Becslések szerint a lelet pénzbeli értéke meghaladta az 5 millió amerikai dollárt.

Mint amikor valaki kincset keres a talajban por, kövek és szemét között, nekünk is vigyáznunk kell, nehogy bármi megakadályozza, hogy rátaláljunk az igazi kincsre, Jézus Krisztusra. Az örökkévaló kincs után kutatva a farizeusok és a szadduceusok egyaránt „beleásták” magukat az ősi szent iratokba. Sajnálatos módon azonban alapvetően félreértelmezték a kincs helyét mutató térképet, a Szentírást, így nem is találták meg a legfontosabbat, Jézust.

A tanítvánnyá tétel módszertárába Jézus kimondottan és burkoltan is beépítette a Szentírást. A szó legigazibb értelmében vett „kincskeresés” a prófétai írásokban gyökerezett, amelyek egyaránt Jézusra mutattak, így ha valaki nem találja meg Őt, célt téveszt. Ez tehát azt jelenti, hogy miközben tanítvánnyá akarjuk tenni az embereket, minden igyekezetünknek végeredményben Jézusról kell szólnia és arról, amit értünk tett.

Mivel Jézus a hívők példaképe, a Szentírás iránti elkötelezettségére nem elég csupán futó pillantást vetnünk.

Hogyan viszonyult Krisztus a Bibliához? Mire következtethetünk ezzel kapcsolatban Lk 4:1-12 és 16-21 verseiből?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A Krisztus pusztai megkísértéséről szóló beszámoló azt mutatja, hogy Jézus minden sátáni próbálkozást és közeledést a Szentírást idézve utasított vissza. Nem valószínű, hogy a pusztában eltöltött negyven nap alatt hozzáférhetett volna az Írás tekercseihez. Ez egyértelműen arra enged következtetni, hogy fejből idézte a Biblia jelentős részét. A pusztában Mózes írásaiból idézett, más alkalmakkor azonban a héber Szentírás egyéb részeiből merített (Mt 21:42; 22:44). Világos, hogy Krisztus alaposan ismerte az Írást.

Megfigyelhetjük: Krisztus többnek tartotta a Szentírást pusztán a kísértések legyőzéséhez és az egyéni életszentség eléréséhez kellő eszköznél. Egyértelmű volt számára, hogy az Írás az Ő személyére mutat rá. Lk 4:16-30 szakasza szerint a zsinagógában Ézsaiás könyvéből olvasott fel, majd kijelentette: a szöveg éppen arra világít rá, hogy Isten felkente Őt a foglyok felszabadítására, a szabadulás hirdetésére. Jézus tisztában volt vele, hogy messiási próféciát teljesít be. Következésképp nemcsak azt értette, hogy a Biblia rá mutat, hanem a beszédeiben már szolgálata korai szakaszában Ő is önmagára mutatott az Igéből.

Fontos ismerni a Bibliát, ez azonban önmagában még nem elég. A legnagyobb teológusok némelyike nem is volt hívő keresztény. Tehát meg kell kérdeznünk magunktól: Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a Biblia kutatása és olvasása nyomán jobban megismerjük Jézust és azt, amit értünk tett? Hogyan formálhatja át az életünket a Biblia tanulmányozása?

A következő igehelyek értelmében hogyan tekintett Jézus a Bibliára? Mt 5:17-20; 12:3-8; 15:3-11; Lk 24:44; Jn 10:34-37; 17:14-19

_____________________________________________________________

Amikor Jézus vitába szállt a vallási vezetőkkel, nem elvont filozófiára hagyatkozott, még csak nem is a saját tekintélyére, hanem a Szentírás tanítására; annak alapzatára építette érveit, amikor az igazat akarta megkülönböztetni a hamistól. Ha ellenfelei a szavai tanbeli tisztaságát kérdőjelezték meg, az Ige konkrét szakaszaira irányította a figyelmüket. Gyakorlati kérdésekről szólva Jézus az Istentől jövő kinyilatkoztatásra terelte a hallgatói figyelmét. Tisztában volt azzal, hogy Istentől rendelt küldetése azt beteljesíteni, amit a régmúlt prófétái megjövendöltek.

Krisztus nagy becsben tartotta a Szentírást, valóban értette. Hasonlítsuk ezt ahhoz a jellemző hozzáálláshoz, ami még a magukat keresztényeknek vallók között is gyakran megfigyelhető! Egész felekezetek jutottak el oda, hogy a Bibliát érdekes, azonban nem megbízható történelmi iratnak tartják. Mindent – a hatnapos teremtést, a kivonulást, sőt még Jézus testben való feltámadását is (nem beszélve a valóságos második adventről) – megkérdőjeleznek vagy egyenesen a legendák szintjére helyeznek.

Világos, hogy mi minden következik ebből a tanítványsággal kapcsolatban. Ugyan miért akarná bárki is az életét olyan ügynek szentelni, ami csupán legendán alapszik? A valóságos problémák alatt roskadozó embernek igazi Megváltóra van szüksége. Máskülönben fényét vesztett kinccsé válik az evangélium, vagy egy hasonlattal élve, olyan lesz, mint egy műanyag érme, amit aranyutánzattal futtattak be. Távolról nézve talán megtévesztő lehet, de ha valaki közelebbről szemügyre veszi, eldobja, mert műanyag. Csak az a biztonságos út, ha Krisztus példáját követve magasra emeljük, tiszteljük a Bibliát és betartjuk szavát!

A halál ugyebár nem mítosz. Nem is csak jelkép, hanem az egyik legszörnyűbb valóság, amivel mind szembe találjuk magunkat magunkat. Milyen következményekhez vezet minden olyan felfogás, ami szerint csupán szimbólum értékű vagy legenda az olyan bibliai tanítás, mint pl. Jézus feltámadása vagy második adventje? Miért olyan fontos, hogy sem egyénileg, sem közösségi szinten ne lépjünk ebbe a sátáni csapdába?

Jézus különféle helyzetekben, így a nyilvánosság előtt is felkeltette az emberek érdeklődését. Prédikációiban valóban kiemelt helyet kapott a Szentírás. Igehirdetéseit és a hallgatóság előtt elmondott beszédeit át- meg átszőtték az idézetek és az igei utalások.

Olvassuk el Mt 5:17-39 szakaszát! Hogyan használta fel Krisztus a Szentírást a nyilvános szolgálatában?

_____________________________________________________________

Krisztus földi tartózkodása idején az izraeliták általánosságban véve kifejezetten törvényeskedő módon viszonyultak a Szentíráshoz. Az Írásban keresték a szabályokat és az etikai iránymutatást. Úgy képzelték, hogy becsületes élettel kell megdolgozni az örök boldogság élvezetéért. Jézus azonban felbolygatta törvényeskedő nézeteiket, és a külső kényszer alapján működő rendszer helyébe a szívbéli hit vallását állította.

A szív átalakulásában gyökerezik az a vallás, amelynek központjában Krisztus áll, és erkölcsös viselkedéshez vezet. Furcsa módon a farizeusok némelyike az erkölcsi tökéletesség elérésére való törekvés nagy igyekezetében megfeledkezett arról, hogy élő kapcsolatot teremtsen Istennel. Jézus néven nevezte az efféle hiányosságokat, amelyek gyógyítására azt ajánlotta hallgatóinak, hogy fogadják el Őt Megváltójuknak és Mesterüknek. Ha Jézus lesz a belülről irányító erő, az nem leszállítja a viselkedési normákat, inkább felemeli. Elég a hegyi beszédet elolvasni, ha meg akarunk győződni arról, hogy mennyivel magasabb a Jézus által hirdetett erkölcsi szint.

„A csodálkozó embertömegnek különös és szokatlan volt ez a beszéd. Ez a tanítás épp az ellenkezője volt annak, amit eddig a papoktól és a rabbiktól hallottak. Semmit sem találtak benne, ami büszkeségüknek hízelegne, vagy ami becsvágyó reményüket táplálná. Ez az új tanító mégis olyan hatalommal rendelkezik, amely őket lebilincseli. Az isteni szeretet jó illata úgy árad ki egyéniségéből, mint az illat a virágból… Mindnyájan ösztönszerűen érezték, hogy olvas lelkük titkaiban, de mégis gyengéd részvéttel közeledik feléjük” (Ellen G. White: Krisztus követése. [Gondolatok a hegyi beszédről.] Budapest, 1987, H. N. Adventista Egyház. 13. o.).

Jóval könnyebb törvényeskedővé, bírálgatóvá, ítélkezővé válni, mint gondolnánk! Mit tehetünk, nehogy mi is ilyen csapdába essünk?

Bőven találunk példát Krisztus nyilvános szolgálatára, ám éppen annyira lenyűgözőek voltak személyes találkozásai úgy az átlagemberekkel, mint a társadalom elitjéhez tartozókkal. E történetek révén sajátos bepillantást nyerünk abba, hogy Krisztus szolgálatában mennyire központi helye volt a Szentírásnak.

Milyen szerepet játszik a Szentírás Lk 10:25-28, 24:13-32 és Jn 13:18-20 leírásaiban? Mi volt Jézus szándéka, amikor pontosan ezeket a verseket idézte? Mi lett az eredménye annak, hogy egy-egy kis csoport figyelmét az Írásra fordította?

_____________________________________________________________

Jézus újból és újból idézi a Szentírást a tanítványságra való felszólítással összefüggésben. Ez világosan utal arra, hogy tekintélye és hitelessége nem csupán sajátos vonzerején, hanem a Szentíráson nyugodott. Különösképpen kitűnik ez abból is, ahogyan idézte a Szentírást az Emmaus felé vezető úton, a két férfival beszélgetve, akiket szintén lehetséges tanítványainak tekintett.

„Krisztus Mózes könyvétől, a bibliai történet alfájától kezdve megmagyarázta nekik mindazokat a helyeket a Szentírásból, amelyek Reá vonatkoznak. Ha azonnal megismertette volna magát velük, akkor a szívük megelégedett volna és örömük teljességében nem éheztek volna semmi többre. Az volt a szükséges azonban számukra, hogy megértsék az ótestamentumi próféciák és előképek Krisztus mellett való tanúbizonyságtételeit. Ezekre kellett hitüknek felépülnie. Krisztus nem vitt véghez csodákat, hogy meggyőzze őket. Azt tekintette első feladatának, hogy megmagyarázza nekik az Írásokat. Eddig úgy tekintettek halálára, mint ami összetörte, megsemmisítette minden reménységüket. Krisztus most megmutatta nekik a próféták könyveiből, hogy éppen ez volt a legerősebb kézzelfogható bizonyíték hitük számára.

Miközben a tanítványokat oktatta, Jézus rámutatott az Ótestamentumnak mint küldetése tanúbizonyságának a fontosságára” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 702-703. o.).

Gondolkodjunk még tovább Lk 24:32 versén, főként azon a kifejezésen, hogy „gerjedezett a szívünk”! Mit jelent ez? Mikor fordult elő utoljára, hogy a mi szívünk is „gerjedezett” egy bibliai igazság miatt? Ha már hoszszabb idő telt el azóta, talán azért lehet így, mert „kihűlt” a szívünk? Mit tehetünk, amennyiben ez a helyzet?

Amint tehát láttuk, Jézus nagy hangsúlyt helyez a Bibliára. Soha egyetlen bibliai ige tekintélyét, igazságát és hitelességét nem kérdőjelezte meg. Viszont az évszázadok során – mint ahogy ma is – sokan éppen ezt tették/teszik.

Mit tudhatunk meg Mt 12:15-21, Mk 1:1-3, ApCsel 1:16-20, 3:22-24 és Róm 10:10 verseiből arról, hogyan tekintettek a legelső keresztények a Szentírásra? Milyen tanulságot szűrhetünk le magunknak abból, ahogyan a Bibliához viszonyultak?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az őskeresztény írók továbbra is a Szentírásból igazolták a názáreti Jézus messiásvoltát. Lényegében azt mondták el ezzel, hogy a kereszténység elválaszthatatlanul kapcsolódik Isten önkinyilatkoztatásához, amit a héber Szentírásban adott.

Jézus is hivatkozott e szent iratokra, majd pedig tanítványai is ugyanezt tették. Fontosnak tartották a Krisztus mellett szóló tapasztalatokra, csodákra és egyéb bizonyságokra való utalásokat, viszont semmi nem vitatta magának a Szentírásnak az elsődleges bizonyságát.

Krisztus legelső követői az egyház küldetését, napi gyakorlatát és lelki fegyelmét illetően a Szentírás útmutatását keresték. Minimális szerepet kapott az emberi spekuláció és a találgatás, a Szentírás volt a legfontosabb. Az egyházi zsinatokon imádkozva vették fontolóra Isten kinyilatkoztatását (lásd Az apostolok cselekedetei 15. fejezete). Az őskeresztény egyház életének minden részét érintette a Szentírás.

Balgaság volna tehát, ha mi a végidőben másként viszonyulnánk a Bibliához!

Hogyan tanulhatjuk meg mindannyian, hogy a Bibliáé legyen a központi hely a hitünkben, méghozzá amint Jézusra mutat? Gyakorlati szempontból mit tehetünk, hogy a Biblia valóban meghatározza az életmódunkat és az embertársainkhoz való viszonyulásunkat?

Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. „Bibliatanítás és tanulmányozás” c. fejezet, 188-191. o.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „Útban Emmaus felé a feltámadottal” c. fejezet, 701-706. o.; Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „Thesszalonika” c. fejezet, 147-153. o.

„Szolgálatában Krisztus megnyitotta tanítványai értelmét e próféciákra… Péter Krisztusról szóló prédikációiban bizonyítékait az Ótestamentumból vette. István ugyanezt az utat követte. Szolgálatában Pál is az Írásokhoz folyamodott, melyek megjövendölték Krisztus születését, szenvedését, halálát, feltámadását és mennybemenetelét. Mózes és a próféták ihletett bizonyítékai alapján világosan igazolta a názáreti Jézus azonosságát a Messiással, és megmagyarázta, hogy Krisztus hangja szólt Ádám óta a pátriárkák és próféták által” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 147. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Hogyan lehet a Szentírás valóban része a napi rutinunknak? Hogyan használhatjuk fel a Bibliát a bizonyságtevésben?

2. Miért hangsúlyozta Jézus, hogy a csodáknál és az egyéni meggyőző erőnél fontosabb az Írás magyarázata? Mi lesz a következménye annak, ha mondjuk a zene, az egészségügyi üzenet, a társadalomban végzett tevékenység vagy bármi más foglalja el a hitünkben a Biblia helyét?

3. Mennyire kell a Szentírásra hagyatkozni a mai keresztényeknek? Gyülekezetünk életében mennyire kap vezető szerepet a Szentírás, amikor döntünk a fontossági sorrend, a források felhasználása vagy a misszió iránti hűség kérdéseiben?

4. A Biblia írói sosem vonták kétségbe más igeszakaszok hitelességét. Miért olyan fontos ez nekünk ma, amikor még az Ige kutatói közül is sokan azt tartják legfőbb feladatuknak, hogy minden szinten megkérdőjelezzék a Szentírás igazságát?

KRISZTUSBAN MARADNI

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15:5).

„Sokan úgy gondolják, hogy a munka bizonyos részét egyedül kell elvégezniük. A bűnbocsánat tekintetében Krisztusra bízták magukat, ám most már a saját erejükből igyekeznek az igaz életre. Csakhogy minden ilyen erőfeszítés szükségszerűen kudarcba fullad. Jézus ezt mondta: ’nálam nélkül semmit sem cselekedhettek’ (Jn 15:5). A kegyelemben való növekedésünk, az örömünk, a hasznosságunk mind attól függ, hogy Krisztusban maradunk-e. Akkor fejlődünk a kegyelemben, ha kapcsolatban állunk vele naponta, óránként – ha benne maradunk. Ő nemcsak a hitünk kezdete, hanem Ő is teszi teljessé azt. Krisztus először, utoljára és mindvégig. Velünk kell lennie, nemcsak az utunk kezdetén és végén, hanem minden egyes lépésénél. Dávid így fogalmazott: ’Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök’ (Zsolt 16:8). Azt kérdezed: ’Hogyan maradjak Krisztusban?’ Úgy, ahogy először elfogadtad. ’Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne’ (Kol 2:6)… Átadtad magad Istennek, hogy teljesen az Övé légy, szolgáld és engedelmeskedj neki; elfogadtad Krisztust mint Megváltódat. Saját magad nem szerezhetsz engesztelést a bűneidért, nem változtathatod meg a szívedet sem, de amikor átadtad az életed Istennek, elhitted, hogy Krisztusért Ő mindezt megteszi. Hit által Krisztusé leszel, és hit által fel kell nőnöd benne, úgy, hogy adsz is és kapsz is. Mindenedet át kell adnod – a szívedet, az akaratodat, a szolgálatodat – add át magad neki és teljesítsd minden kérését! És mindent el is kell fogadnod – Krisztust, az összes áldás teljességét, hogy Ő lakjon a szívedben, erőd, igazságod és örök segítőd legyen –, erőt adjon az engedelmességhez…

Gyengeséged Krisztus erejéhez kapcsolódik, tudatlanságod a bölcsességéhez, törékenységed töretlen hatalmához. Ezért tehát ne magadra tekints, ne engedd a gondolataidat önmagadnál időzni, hanem nézz Krisztusra! Az Ő szeretetéről, jellemének szépségéről és tökéletességéről gondolkodj! Az önmegtagadó Krisztus, az alázatos Krisztus, a tiszta és szent Krisztus, Krisztus, akinek szeretete páratlan – Ő legyen elmélkedésed tárgya! Az ember úgy alakul át Krisztus képére, ha szereti, ha követi a példáját, ha maradéktalanul rá hagyatkozik” (Ellen G. White: God’s Amazing Grace. 292. o.).