SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Engesztelés: bűnért való áldozat

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 3Mózes 4:27-31; 10:16-18; 2Sámuel 14:1-11; 2Krónika 33:12-13; Jeremiás 17:1; Mikeás 7:18-20

„Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1Pt 1:18-19).

Az áldozati rendszer valószínűleg a szentélyszolgálat legismertebb része, mert pontosan Krisztus áldozatára mutat rá. A bűnért feláldozott állat vére jelképezte Krisztus értünk kiontott vérét.

Ezen a héten a megtisztító, más néven bűnért való áldozat néhány szempontját fogjuk megvizsgálni, amelyekkel Isten azt segít megérteni, hogyan békít meg önmagával az egyetlen igaz áldozat, Jézus Krisztus által. A tanulmányban néhány helyen a megtisztító vagy megtisztulásért való áldozat kifejezést fogjuk használni a bűnért való áldozat helyett, nehogy bárki arra gondoljon, hogy például a szülés erkölcsi bűn lenne és azért kellett volna az anyáknak ilyen áldozatot bemutatni (3Móz 12:5-8). Ezt az áldozatot nem bűnért való áldozatként, hanem leginkább a megtisztulásért végzett áldozatként értelmezhetjük, ami a rituális értelemben vett tisztátalanság miatt vált szükségessé.

A bűn elválaszt Istentől. Jó hír viszont, hogy az Úr felállított egy olyan rendszert, amely által gyógyulást hoz a bűn okozta szakadás állapotába és viszszavezet magához. A rendszer középpontjában természetesen az áldozat áll. Az Ótestamentum alapvetően háromfajta bűnt különböztet meg annak alapján, hogy az egyén mennyire volt tudatában tettének: gondatlanságból, nem szándékosan elkövetett bűn; előre megfontoltan, szándékosan elkövetett bűn; szándékos lázadás. A nem szándékos bűnökre és a szándékos bűnök bizonyos eseteire (3Móz 5:1) vonatkozott a „megtisztulásért való áldozat”, amelyről 3Móz 4:1–5:13 szakasza ír. Ám miközben az első két kategóriába tartozó bűnökért lehetett áldozatot bemutatni, arról nem esik szó, hogy a legkirívóbb, a lázadás bűne esetében lett volna mód az áldozatra. A lázadó mintha „felemelt kézzel”, szándékosan arcul csapta volna Istent, ezért kellett „kivágattatnia” (4Móz 15:29-31). Persze előfordult, hogy Isten még ilyen helyzetekben is megbocsátott, mint pl. Manassénak (lásd 2Krón 33:12-13).

Olvassuk el 5Móz 25:1-2 és 2Sám 14:1-11 verseit! Mit tudhatunk meg 2Sám 14:9 verséből a kegyelemről, az igazságról és a bűn terhéről?

Vajon igazolható, hogy Isten megbocsát a bűnösnek? Hát nem igazságtalan a bűnös, nem méltán illeti meg a kárhoztató ítélet (lásd 5Móz 25:1)?

A tékoabeli asszony esete világít rá a válaszra. Joáb tanácsára az asszony özvegynek adta ki magát és Dávid király elé járult, ítéletet kérve. Joáb egy történetet adott a szájába, miszerint volt két fia, de az egyik megölte a másikat. Az izraeliták törvénye értelmében halált érdemelt a gyilkos (4Móz 35:31), még akkor is, ha ő volt az egyetlen férfi a családban. Az asszony könyörgött Dávidnak (aki most a bíró szerepét töltötte be), hogy adjon szabadságot a bűnösnek. Ekkor érdekes fordulat következett, az asszony kijelentette: „Uram király, én rajtam legyen a bűn súlya és az én atyámnak házán, de a király és az ő trónja ártatlan leszen” (2Sám 14:9). Számára – mint ahogy Dávid számára is – világos volt, hogy ha a király úgy dönt: szabadon engedi a gyilkost, magára veszi annak bűnét, ami veszélyeztetné trónjának igazságosságát (vagyis bírói hírnevét). A bírót erkölcsi felelősség terhelte döntéséért. Ezért ajánlotta az asszony, hogy magára vállalja a bűnt.

Hasonlóképpen veszi magára Isten a bűnös vétkét, hogy igaznak nyilváníthassa. Ahhoz, hogy bűnbocsánatot nyerhessünk, Istennek kellett elhordoznia büntetésünket. Ez a törvényes oka annak, hogy Krisztusnak meg kellett halnia üdvösségünkért.

Olvassuk el 3Móz 4:27-31 verseit! A szertartás mely cselekményeit kellett elvégezni az áldozat bemutatásakor?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az áldozat bemutatásának az volt a célja, hogy a bűn lekerüljön a bűnösről és annak felelőssége a szentélyre tevődjön át, a bűnös pedig bocsánatot nyerve, megtisztulva távozhasson a szent helyről. (Rendkívül ritka esetekben az is előfordult, hogy a bűnös valamennyi lisztet is vitt megtisztulásért való áldozatként. Bár ez az áldozat vértelen volt, mégis magában foglalta azt a gondolatot, hogy „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” [Zsid 9:22]).

A szertartás részét képezték a következők: a kézrátétel, az állat halála, a vér hintése, a kövérje elégetése és az áldozati állat húsának elfogyasztása. Az áldozatot felajánló bűnös bocsánatot nyert, de csakis a vér hintése után.

A folyamat fontos részeként a bűnös az áldozati állat fejére tette a kezét (3Móz 1:4; 4:4, 16:21), „hogy engesztelést szerezzen az ő számára” (3Móz 1:4). Az áldozat tehát csakis arra volt érvényes, aki kezét az állat fejére tette. 3Móz 16:21 szerint a kézrátételt bűnvallásnak kellett kísérnie; ezzel ismerték el, hogy a bűnösről az ártatlan áldozatra szállt át a vétek.

Magától értetődően a szertartás része volt az állat megölése is, ami után a kifolyt vérrel engesztelést végeztek az oltárnál (3Móz 17:11). A bűn a kézrátétel során került át a bűnösről az állatra, érzékeltetve a helyettes halál fogalmát. Az áldozat a bűnös helyett halt meg. Ez magyarázza, miért kellett az állatot a bűnösnek, nem pedig a papnak megölnie.

Amikor legközelebb megkísért valamilyen bűn, képzeljük el, amint kezünket a kereszten haldokló Krisztus fejére téve megvalljuk bűneinket! Hogyan érzékelteti ez a kép bűneink bocsánatának felmérhetetlen árát? Hogyan késztet ez a gondolat arra, hogy ne engedjünk a kísértésnek, hanem igyekezzünk legyőzni?

„A Júda vétke vas tollal, gyémánt heggyel van felírva; fel van vésve szívük táblájára és oltáraik szarvaira” (Jer 17:1).

Az áldozat bemutatásakor a kézrátétel és az állat halála után a szertartás következő részeként a pap az oltár szarvaira hintette a vért. Mivel itt a vér volt a kulcselem, a szertartásnak ez a része az engeszteléssel volt kapcsolatos (3Móz 17:11). Amennyiben a bűnös fejedelem vagy a nép egy tagja volt, a vért az égőáldozati oltár szarvaira kenték (3Móz 4:25, 30); ha a főpap vagy az egész közösség bűnéért mutattak be áldozatot, akkor a belső, vagyis a füstölő oltár szarvait kenték be vele (3Móz 4:7, 18).

Miért kellett az oltár szarvaira kenni a vért? A szarvak emelkedtek a legmagasabbra az oltáron, a megváltás függőleges dimenzióját jelképezve, tehát a vér Isten színe elé került.

Jer 17:1 verse különleges jelentőséggel bír a történtek megértése szempontjából: „A Júda vétke vas tollal, gyémánt heggyel van felírva; fel van vésve szívük táblájára és oltáraik szarvaira.” Noha ez a vers a bálványoltárokra utal, az alapelv ugyanaz marad: az oltár a nép erkölcsi állapotát jelképezte. A vér hordozta a bűnt, tehát az oltár szarvaira felvitt vérrel a vétek a bűnösről a szentélyre került át. E lényeges igazság révén megérthetjük a megváltási tervet, amit a földi szentélyszolgálat nyilatkoztatott ki, Krisztus értünk végzett, mennyei szolgálatát jelképezve.

A vér hordozta a bűnt, következésképp a szentélyt is beszennyezte. Talán a legszemléletesebb példaként azt idézhetnénk, hogy amikor a megtisztulásért végzett áldozat során véletlenül valakinek a ruhájára csöppent a vér, a ruhát ki kellett mosni, de nem akárhol, hanem „szenthelyen” (3Móz 6:27).

Azt jelképezte a kövérje elégetése az oltáron, hogy teljes egészében Istent illeti mindaz, amit a megtisztulásért feláldoztak (3Móz 3:16).

Isten elvette bűneinket Jézus halálának köszönhetően – amire ezek az áldozatok előre mutattak –, Krisztusra helyezte, majd a bűnök végül a mennyei szentélybe kerültek. Ennek központi szerepe van a megváltás tervében.

Hogyan világít rá a szentélyben végzett szolgálat, hogy bűneink bocsánata is teljes egészében Istentől függ? Miért jelent ez vigasztalást? Ugyanakkor milyen fontos kötelezettségek erednek ebből? (Lásd 1Pt 1:22!)

Olvassuk el 3Móz 6:25-26 és 10:16-18 verseit! Milyen fontos igazságot fedezhetünk itt fel?

Amikor a szolgálattevő pap az áldozati állat húsát a szent helyen elfogyasztotta, „a gyülekezet vétkének hordozásáért” átvette a vétket a bűnöstől. Az áldozat húsa nem csupán a szolgálatért járó fizetség volt (különben Mózes nem haragudott volna annyira Áron fiaira, amikor nem ették meg azt), hanem az engesztelés szertartásának fontos részét képezte. Az áldozat elfogyasztása hogyan illeszkedett az engesztelés folyamatába? Csak azoknak az áldozatoknak az esetében kellett a papnak ennie, amikor a vér nem jutott be a szenthelyre; vagyis egy vezető vagy a nép valamely tagjának vétkeiért vitt áldozat részeként. A Biblia világosan kijelenti, hogy az áldozati állat húsának elfogyasztásával a papok „elveszik” a bűnöstől a bűnt, ami „engesztelést szerez” a bűnösnek. Ekkor már a pap hordozza a bűnös vétkét, így a bűnös felszabadultan távozhat.

2Móz 34:7 versében az áll a héberben, hogy Isten a „vétket hordozza”. 3Móz 10:17 versében szintén ezt a két szót találjuk, ahol viszont a bűnösnek egyértelműen az ad szabadulást, hogy a pap hordozza tovább az ő bűnét. Máskülönben, az áthárítás nélkül a bűnösnek tovább kellett volna hordoznia vétkét (3Móz 5:1), ami természetesen halált jelent (Róm 6:23). Egyértelműen arra utal a pap szerepe, amikor mások bűnét hordozza, amit Krisztus tett értünk: meghalt helyettünk. Azt a következtetést vonhatjuk le tehát, hogy a földi szentélyben végzett papi szolgálat Krisztus értünk végzett munkájának előképe volt, hiszen Ő vette magára vétkeink terhét.

„Az áldás a bűnbocsánatból származik, a bűnbocsánat pedig abból a hitből, hogy felismert, megvallott és elhagyott bűneinket magára veszi Krisztus, a bűnök hatalmas hordozója. Így minden áldás Krisztustól jön. Halála engesztelő áldozat a vétkeinkért. Ő a nagy Közvetítő, aki által Isten kegyelmében részesülünk. Tehát valóban Ő hitünk elkezdője, szerzője és bevégzője” (Ellen G. White: Manuscript Releases. 9. köt. 302. o.).

Képzeljük el, hogy Isten előtt állunk, amikor folyik az ítélet! Mire hagyatkozhatunk? Talán a jó cselekedeteinkre, arra, hogy megtartjuk a szombatot vagy a sok szépre és jóra, amit megtettünk, ill. a sok rosszra, amit nem tettünk meg? Valóban azt gondoljuk, hogy ilyesmire hivatkozva igazként állhatnánk meg a szent és tökéletes Isten előtt? Ha nem, mi az egyetlen reménységünk az ítélet idején?

Milyen képet tár elénk Istenről Mik 7:18-20 szakasza?

Mikeás próféta könyvének utolsó három verse az Isten és maradék népe közötti kapcsolatra összpontosít. A szakasz gyönyörűen megfogalmazza, miért nincs más a Mindenható Istenhez fogható. Az Úr senkihez sem hasonlítható, olyan nagy megbocsátó szeretete, kegyelme. Isten kiemelkedő sajátossága, amit (többek között) Mikeás is olyan szépen bemutat: a készséges megbocsátás. Mikeás a Mindenható Isten különböző tulajdonságainak (18. vers) és tetteinek (19-20. vers) említésével hangsúlyozza ezt az igazságot. 2Móz 34:6-7 versében Isten tulajdonságait és cselekedeteit magasztalja az Isten jelleméről szóló egyik legcsodálatosabb bibliai leírás, ami Izráel hitvallásának is tekinthető.

Érdekes módon Mik 7:18-20 szakaszának néhány fontos szava a szenvedő Szolgát bemutató fejezetben is megtalálható (Ézsaiás 53. fej.), ami arra utal, hogy éppen attól származnak a megbocsátás eszközei, aki az emberekért szenved.

Sajnos nem mindenki fogja élvezni Isten megmentő kegyelmét. A megbocsátás nem olcsó és nem is automatikus. Szerepe van benne a hűségnek. Aki tapasztalta Isten kegyelmét, az hasonlóképpen válaszol, amint a könyv központi verse, Mik 6:8 is rámutat. Mivel Isten „gyönyörködik az irgalmasságban” (Mik 7:18), gyermekeitől is ezt kéri: „szeressed az irgalmasságot” (Mik 6:8). A nép tükrözni fogja az Úr jellemét, életében megmutatkozik Isten szeretete, együttérzése és jósága.

A Bibliában Mik 7:18-20 megbocsátást hangsúlyozó szakaszát követi Náh 1:2-3, ami már az ítéletről is szót ejt. Ez is elénk tárja Isten bánásmódjának kétféle dimenzióját: a bűnbánónak megbocsát és a gonoszt megbünteti. Mindkettő része Isten jellemének, hiszen Ő egy személyben Megváltó és Bíró is. Jellemének e két oldala nem ellentétes egymással, inkább kiegészíti egymást. A könyörületes Isten egyben igazságos is lehet. Nyugalmat találhatunk abban a biztos tudatban, hogy Ő szeret, megbocsát és végül majd teljes igazságot szolgáltat.

Olvassuk el Mik 6:8 versét! Mi haszna, ha megvalljuk hitünket, de életünkben nem látszik hitvallásunk valósága? Mi a könnyebb: azt állítani, hogy hiszünk Jézusban vagy meg is élni hitünket, ahogy azt Mik 6:8 írja? Miért jobb az utóbbit választani?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A szentély és szolgálata” c. fejezet, 302-316. o.

„Amint Krisztus mennybemenetele után megjelent Isten színe előtt, hogy a bűnbánó hívőkért felvitt vérére hivatkozzék, úgy a pap is naponkénti szolgálatban az áldozat vérét elhintette a szent helyen a bűnösökért, hogy bűnbocsánatot nyerjenek.

Krisztus vére megszabadította a bűnbánó bűnöst a törvény kárhoztatásától, de a bűnt nem törölte el. A bűn feljegyezve áll a szentélyben a végső engesztelésig. Így jelképesen az áldozat vére eltávolította a bűnt a bűnbánóról, de a bűn ott maradt a szentélyben az engesztelés napjáig” (i. m. 315. o.)

BESZÉLGESSÜNK RóLA!

1) Némelyek szerint igazságtalan a helyettes áldozat fogalma. Miért kellene az ártatlannak meghalnia a bűnös helyett? Hogyan válaszolunk az ilyen érvekre, tudva, hogy ez az igazság a Biblia központi témája, az Ige világos tanítása? Vajon a megváltási terv „igazságtalansága” nem segít jobban megérteni Isten kegyelmének lényegét, amivel az a célja, hogy bűnbocsánatot kaphassunk? Más szóval: hogyan mutatja be ez az „igazságtalanság” Istenünk hatalmát, kegyelmét és szeretetét?

2) Olvassuk el a csoportban Mik 6:8 versét! Mit üzen itt Isten? Legfőképpen pedig hogyan tanulhatjuk meg ezt a parancsot teljesíteni? Mi a módja e magatartásformák elsajátításának, különösen annak, hogy „alázatosan járj a te Isteneddel”? Mit jelent ez? Ha alázatosan járunk Istenünkkel, vajon alázattal kell bánnunk egymással is?

3) Mit jelent az, hogy egyedül Jézus halála által nyerhetünk megváltást? Gondoljunk bele! Mit mond ez a bűn szörnyűségéről? Éppen annyira hiábavaló saját tetteinktől várni az üdvösséget, mint azt gondolni, hogy a disznó „kóser” lesz egy alapos súrolástól.

4) A csoportban térjünk vissza a szerdai tanulmány végén található kérdéshez! Beszéljük meg, ki milyen választ adott rá, és azt is, hogy mi minden következik a válaszokból az evangélium és Isten megváltó tette összefüggésében!

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

MINT A FÁK

Ha az emberek is, mint a fák,

úgy viselnék az élet viharát,

megtépve is hallgatni tudnának:

csöndben viselnék, ami nagyon fájhat.

Tűrnék, ha a villám életükbe vág:

egy-egy bánat, mint a lombhullatás

új tavaszt hozna és semmi mást.

Teremne a szívük száz, új rügyet,

és messze járna tőlük a gyűlölet.

A megbántásra nem volna válasz,

életük lenne a csendes alázat.

Árnyék lennénk a verejtékezőnek,

és meleg a didergő szegénynek.

Gyümölcsöt teremnénk gazdagon,

azt mondanánk: mindet odaadom...

Nem kívánnánk semmit cserébe,

teremnénk újat a helyébe.

– Ha az emberek is, mint a fák,

átölelnék karjukkal egymást,

egymást szeretve, egymást féltve,

szavak nélkül is egymást értve:

nem tépne külön a fergeteg,

egy lennél velem és én Teveled.