SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Áldozatok

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 3:9-21; 22:1-19; 2Mózes 12:21-27; 3Mózes 2:1-3; 17:10-11; Filippi 4:18

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket” (Róm 12:1).

Az egész evangélium központi témája az áldozat. A bibliai nyelvezetben az „áldozat” szó gyakran azt idézi, hogy valaki Istenhez fordul és visz valamit neki. A héber „áldozat” szó alapvető jelentése: Isten elé járulni és valamit vinni neki. A szó görög megfelelője pedig azt jelenti, hogy „ajándék” és az áldozat bemutatását fejezi ki.

Ezen a héten tanulmányozunk néhány esetet, amikor hívők áldozatot vittek Istennek. Az Úr mindig áldozatvállalásra hívta övéit, amint ezt ma is teszi.

Természetesen az a legfontosabb, hogy Isten biztosította a legfőbb áldozatot, amikor Jézus Krisztus személyében önmagát odaadta.

Olvassuk el 1Móz 3:9-21 verseit! Mit tett Isten, miután Ádám és Éva vétkezett?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ádám és Éva tökéletes világban élt egy szentélyhez hasonlítható kertben. A Teremtő megadta nekik, hogy szemtől szemben találkozhassanak vele. Első bűnük szinte végzetes törést okozott Istennel való kapcsolatukban, ám az Úr már előre eltervezte, hogyan fogadja a súlyos bizalomvesztést. Mielőtt kimondta volna felettük az ítéletet, megígérte a Messiás eljövetelét (1Móz 3:15).

„Ádám és Éva vétkesként állt Isten előtt, várva a bűnük miatt megérdemelt ítéletet. Ám mielőtt még hallhattak volna a tövisekről és bogáncsokról, a rájuk váró bánatról és szenvedésről, majd a porról, ahová vissza kell térniük, Isten olyan szavakkal bátorította őket, amelyek bizonyára reménységet keltettek bennük. Még ha szenvedniük kell is… előretekinthetnek a végső győzelemre” (Ellen G. White: That I May Know Him. 16. o.).

Az Úr megmutatta a győzelem igazi alapját, amikor közvetlenül az ítélet kimondása után báránybőrből készített ruhát adott nekik, hogy elfedjék mezítelenségüket és szégyenüket. Habár ezt nem mondja ki a Biblia, okkal feltételezhetjük, hogy ezért egy ártatlan állatnak kellett meghalnia, és már ez is egyfajta áldozatnak minősült (1Móz 3:21).

Jelképes cselekedetként értelmezhetjük, hogy Isten adott ruhákat a vádlottaknak. Amint a pusztai szent sátorban bemutatott áldozatok jelentették Isten népe számára az Úrral való különleges kapcsolatot, úgy az Édenben felajánlott ruha biztosította a bűnösöket Isten változhatatlan jóakaratáról.

Tehát az emberiség legkorábbi napjaitól kezdve az áldozatok arra tanítottak, hogy a bűnös újra egységre juthat Istennel, de csakis Jézus halála által – amire ezek az áldozatok mutattak előre.

Olvassuk el 1Móz 3:9-21 verseit! Mit árul el Istenről az, hogy mielőtt kimondta volna az ítéletet a vétkes pár felett, megígérte nekik a „végső győzelmet”? Ezek szerint hogyan viseltetik irántunk még bűnös állapotunkban is?

Az ótestamentumi időkben a hívők különböző alkalmakkor, eltérő egyéni élethelyzetekben járulhattak áldozataikkal a szent helyre. Többféle állatot illetve dolgot vihettek áldozatként: tiszta állatokat, gabonát, italt és egyebeket. A szentélyszolgálatban az állatáldozat a legrégebbi elem, a papi szolgálattal együtt az izraelita szolgálat alapjához tartozott. A vallási élet elképzelhetetlen volt áldozat nélkül.

Az áldozatok mely fajtáit sorolják fel a következő igehelyek? 2Móz 12:21-27; 25:2-7; 3Móz 2:1-3; 4:27-31

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Isten azért alapította az áldozati rendszert, hogy a hívők szoros kapcsolatba léphessenek vele. Ezért kellett áldozatokat vinni különböző helyzetekben: hálájuk jeléül, örömteljes ünnepek alkalmával, ajándékként, bűnbocsánatért, bűnbánati áldozatként, az odaszentelés jeléül vagy kárpótlásként.

A legfontosabb áldozatfajták közül megemlíthetjük az égőáldozatot (3Mózes 1), az ételáldozatot (3Mózes 2), a hálaáldozatot (3Mózes 3), a bűnért való áldozatot (3Mózes 4), a jóvátételi áldozatot (3Móz 5:14-6:7). Az első három önkéntes áldozat volt, ami emlékeztette az elkövetőt (és bennünket szintén), hogy végeredményben Isten tulajdona minden, amink van. Az égőáldozat a felajánló teljes odaszánását jelképezi, akár ételt, akár állatot, akár bármi mást vitt. A hálaáldozat volt az egyetlen, amiből az áldozat bemutatója is visszakapott valamennyit, hogy elfogyassza.

Az áldozatok másik két fajtája kötelező volt. Arra emlékeztette az embereket, hogy bár a bűnnek következményei vannak, a vétkek „helyrehozhatók”. Akkor ajánlották fel az izraeliták a megtisztulásért vitt áldozatot, amit gyakran „bűnért való áldozatnak” neveznek, ha rituális értelemben tisztátalanná váltak vagy pedig rádöbbentek, hogy valamilyen bűn miatt erkölcsileg beszenynyeződtek.

Az áldozatok sokfélesége mutatja, hogy életünk minden területét Isten irányítása alá kell helyeznünk. Hogyan tanulhatjuk meg teljesen neki szentelni egész lényünket, mindenünket? Mi történik, ha az ember ezt nem teszi meg?

Mit tanult meg Ábrahám az áldozatról (1Móz 22:1-19)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Mi volt Isten célja azzal, hogy óriási próbának vetette alá Ábrahám hitét? A pátriárka életét Isten ígéretei kísérték: a föld, az utódok, az áldások, egy fiú örökös ígérete, valamint az, hogy Isten gondoskodni fog Izmaelről. Ábrahám sok áldozatot hozott, de mindig valamilyen ígéret fényében. A Mózes első könyvében feljegyzett esetben viszont nem nyert ígéretet Istentől, csak azt a parancsot kapta, hogy áldozza fel az életre kelt ígéretet, saját fiát. Mivel ennek a parancsnak is engedelmeskedett, Ábrahám bizonyította, hogy Isten minden másnál fontosabb számára.

„Isten egyrészt Ábrahám lelkébe akarta vésni, hogy az evangélium valóság, másrészt próbára akarta tenni hitét a paranccsal, hogy ölje meg fiát. Azért kellett elviselnie a lelki gyötrelmet e félelmes próba sötét napjaiban, hogy saját tapasztalata által felfogjon valamit abból a hatalmas áldozatból, amelyet a végtelen Isten hoz az ember megváltásáért. Semmi más próba nem gyötörhette volna meg úgy Ábrahám lelkét, mint fia feláldozása. Isten gyötrelmes és gyalázatos halálra adta Fiát” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 120. o.).

Ábrahám ekkor két alapvető elvet értett meg az áldozattal kapcsolatban. Először azt, hogy csakis maga Isten tudja meghozni a valódi áldozatot, és kieszközölni az ember megváltását. Az Úr az, akinek gondoskodnia kell, és Ő meg is teszi. Ábrahám megörökítette ezt az elvet, amikor a helyet így nevezte el: „Jehova-jire”, vagyis „Az Úr gondot visel”. Másodszor, azt is megértette, hogy a valódi áldozat helyettes áldozat, mint ami megmentette Izsák életét. A kost „az ő fia helyett” áldozta fel Ábrahám (1Móz 22:13). Az Úr által biztosított állat Isten Bárányát, vagyis Jézus Krisztust előképezte, hiszen „az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté” (Ézs 53:6-7; ApCsel 8:32).

Lenyűgöző tett volt Ábrahám teljes odaadása! Vajon ki tudja elképzelni, milyen tapasztalat lehetett ez az idős pátriárkának? Gondoljunk egy olyan esetre, amikor kizárólag hitünkre alapozva kellett egy nagyon fájdalmas lépést megtennünk! Mit tanultunk a próbából? Mennyire mélyen vésődött belénk a tanulság?

3Móz 17:10-11 szakasza szerint milyen jelentőséget tulajdonít Isten a vérnek?

_____________________________________________________________

Az egyik szakaszban, amikor Isten megtiltja az izraelitáknak a vér fogyasztását, ezt érdekes gondolattal indokolja meg: a vérben élet van, és az áldozat vérét Isten váltságul fogadja el az ember életéért. Egy élet, amit a vér jelképez, megváltást jelent egy másik életnek. A helyettes áldozat elve egyértelmű kifejezést nyert a Mórija hegyén, amikor Ábrahám egy kos vérét ajánlotta fel fia, Izsák vére helyett. Ez az elv szilárdan gyökerezik Isten törvényi követelményeiben, amelyeket az ókorban Izráelnek adott.

Mózes első könyve 22. fejezete szerint is egyértelműen bemutatja Isten, hogy az engesztelés eszközét Ő maga biztosítja. A héberben az „én” szó igen hangsúlyos ebben a kifejezésben: „én… adtam azt néktek” (3Móz 17:11). Mi nem tudunk önmagunkért váltságdíjat fizetni, Istennek kell megtennie.

Ez a gondolat egészen eltér a többi vallás elveitől, amelyekben áldozatokat mutatnak be. A Bibliában nem az ember az, aki Isten elé járul, tudva, miként engesztelheti ki az Urat, hanem Isten az, aki lehetővé teszi, hogy valaki szent jelenlétébe léphessen. Krisztusban Ő maga adja az engesztelő vért.

Olvassuk el 1Sám 15:22 és Mik 6:6-8 verseit! Milyen veszélyeket rejtett magában az áldozati rendszer?

Isten soha nem akarta, hogy az áldozati szertartás a szív odaszánását helyettesítse; éppen ellenkezőleg, pontosan az áldozatoknak kellett kitárni a hívő szívét az Úr felé. Ha megfeledkezünk arról, hogy az áldozatok fejezik ki az Isten és köztünk lévő lelki kapcsolatot, és mind a jóval hatalmasabb áldozatra, vagyis Jézus Krisztusra mutatnak, akkor könnyen megeshet, hogy az áldozati szertartást egy engesztelést szerző, automata rendszernek könyveljük el. Az áldozaton túl Isten valójában arra vár, hogy szívünk összhangban legyen vele (Zsolt 51:18-19). Az izraelita próféták következetesen megrótták a népet a képmutató kegyesség miatt, és arra szólították őket, hogy igazságot cselekedjenek, szeressék az irgalmasságot és alázatosan járjanak Istenükkel (Mik 6:6-8; vö. Ézs 1:10-17).

Milyen területen leselkedik ránk ugyanaz a veszély, amiről fentebb olvastunk? Miért olyan nehéz meglátni, ha pont úgy teszünk, mint az ősi izraeliták? Hogyan kerülhetjük el ezt?

Krisztus kereszthalála óta már nincs szükség állatáldozatokra, az Újtestamentum azonban egy egészen más jellegű áldozatról is beszél.

A következő versek szerint milyen áldozatot kell ma bemutatnunk Istennek? Róm 12:1-2; Fil 4:18; Zsid 13:15-16; 1Pt 2:5

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az ősi áldozati rendszer szóhasználata alkalmas volt arra, hogy a korai keresztényeknek bemutassa, mit is jelent a maradéktalanul Istennek szentelt élet. Sőt, amikor Pál saját mártírhalálára gondolt, az italáldozat kifejezést használta (Fil 2:17; 2Tim 4:6).

Milyen konkrét üzenetet találunk Róm 12:1 versében? Hogyan mutathatjuk be az életünkben ezt az igazságot?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az „élő áldozat” azt jelenti, hogy egész lényünket átadjuk Istennek. Ebbe beletartozik testünk (Róm 12:1), valamint elménk átalakulása (2. vers). Kizárólagosan az Úr szolgálatára elkülönítettnek kell lennünk (amit a „szent” szó fejez ki). A keresztények Isten kegyelméért teljesen az Úrnak szánják magukat (Róm 12:1-11), hiszen Krisztust adta áldozatként értük, üdvösségük zálogaként.

Ebben az összefüggésben kéri Pál a hívőket, hogy Krisztus követői legyenek. Ha igazán felfogjuk, mit jelent Isten kegyelme, akkor életünket odaszenteljük neki és szeretettel szolgálunk másoknak. Krisztus értünk hozott, végtelen áldozatára az az egyetlen értelmes válasz, hogy önmagunkat és vágyainkat alárendeljük Isten akaratának.

Végül pedig a lelki és tanbeli igazságok ismeretének összhangban kell lennie másokért végzett szolgálatunkkal. A hívő őszintén szánja oda magát Istennek élete minden területén. A valódi imádat sosem csak belső, lelki jellegű, hanem magába kell foglalnia az önzetlen szívből fakadó, mások felé irányuló szolgálatot is, hiszen gondoljuk csak át, mit tett értünk az Úr!

„Az angyaloknak is nehéz volt megérteni a megváltás titkát – felfogni, hogy a bűnös emberért a menny Királyának, Isten Fiának meg kell halnia. Az Ábrahámnak szóló parancs, amely fia feláldozását követelte, felkeltette az egész menny érdeklődését. A mennyei lények feszülten figyelték a parancs teljesítésének minden mozzanatát. Amikor Izsák ’hol van az égőáldozatra való bárány?’ kérdésére Ábrahám így válaszolt: ’Az Isten majd gondoskodik… bárányról’, amikor az angyal visszafogta az atya kezét, amely már-már megölte fiát, és Izsák helyett Isten gondoskodása folytán a kos lett az áldozat – fény derült a megváltás titkára, és az angyalok is jobban megértették azt a csodálatos tervet, amelylyel Isten gondoskodott az ember megváltásáról” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 120. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) „Akkor lábunk az Isten útját járja, ajkunk az igazat beszéli és az evangéliumot hirdeti, nyelvünk gyógyulást hoz, kezünk az elesetteket felemeli és persze számos mindennapi feladatot elvégez, főz és takarít, gépel és szerel; karunk átöleli a magányost és azt, akit senki sem szeret, fülünk meghallja a kétségbeesettek kiáltását és szemünk alázatosan és türelmesen Istenre tekint” (John Stott: Pál levele a rómaiakhoz. Budapest, 2006, Harmat Kiadó. 323. o.). Hogyan fejezi ki ez az idézet az „élő áldozat” jelentését? Miért csak akkor leszünk valaha is képesek így élni, ha meghalunk az énnek?

2) Amint az e heti tanulmányban láthattuk, az jelentette az egyik legnagyobb problémát az áldozati rendszerrel kapcsolatosan, hogy úgy gondolták: ez önmagában a cél, nem pedig eszköz, ami a célhoz vezet – a szeretetteljes szolgálatban megnyilvánuló Isten iránti teljes odaszentelődéshez. Miért mondhatjuk, hogy szintén fenyegeti ez a veszély a hetednapi adventistákat (akik annyi világosságot kaptak)? Mi is gondolhatjuk, hogy az Istentől kapott igazságok önmagukban jelentik a célt és nem a célhoz vezető eszközök?

3) Elmélkedjünk tovább Ábrahám és Izsák történetén! Valóban felkavaró, de mondhatjuk, hogy felkavarónak is kellett lennie, megdöbbenést és fájdalmat keltve bennünk. Vajon helye van ennek az érvnek? Miért kell efféle érzéseket ébresztenie az olvasóban?

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

TE ADJ FELELETET!

Mélységes titok az élet.

Egyszerre száz kérdésem van.

Megáll a lélek, töprengve vár;

talán jön felelet valahonnan...?

– Csöndes gyötrelemmel

fordulok magamba,

haldokló reménnyel

szívem belsején;

a menekülésnek csak egy útja van:

az Istenbe vetett hit, remény!

Megragadom hát

és kilépek magamból;

az érzések ne csatázzanak,

hiábavaló küzdelmek mezején

az imádságok ne hulljanak

porba, semmibe terméketlenül.

Mindent Uram lábához teszek.

– Én Istenem! Mindenség Ura!

Fogadd el küzdő életemet!

Te adj mindenre feleletet!