SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Reformáció: megromlott kapcsolatok helyreállítása

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 18:15-17; Róma 5:8-11; 2Korinthus 10:12-15; 2Timóteus 4:11; Filemon 1-25

„Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele” (Róm 5:10).

A hívők közötti viszony időnként még pünkösd után is feszült volt. Az Újszövetség feljegyez több olyan példát, amelyekből megtudhatjuk, hogyan birkóztak meg a vezetők és a tagok az efféle nehézségekkel. A feljegyzések különösen értékesek a mai egyház számára. Megtudhatjuk belőlük, milyen eredményekre vezethet, ha bibliai elveket alkalmazva kezeljük a konfliktusokat.

Ezen a héten a kapcsolatok helyreállításával foglalkozunk. A múltban a nagy lelki ébredések segítették a megromlott viszonyok helyrehozatalát. A Szentlélek munkájának a hatására az emberek egyaránt közelebb kerülnek Istenhez és egymáshoz, ledöntik az Istennel való kapcsolatukat akadályozó gátakat, illetve az egymástól elválasztó falakat. Röviden: az evangélium erejét nem az mutatja be a legjobban, amit az egyház mond, hanem ahogyan az egyház él.

„Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Jn 13:35). Az ébredésről és reformációról mondott minden szavunk semmivé lesz az ilyen szeretet nélkül.

Pál és Barnabás együtt dolgozott, úgy tettek bizonyságot Jézusról, amíg nézeteltérés nem alakult ki közöttük (ApCsel 15:36-39). Pál már nem bízott a félénk János Márkban, aki az evangélium hirdetésével járó esetleges veszélyekre gondolva inkább hazament, magára hagyva Pált és Barnabást.

„E meghátrálás miatt Pál egy időre kedvezőtlenül, sőt szigorúan ítélte meg Márkot. Barnabás viszont mentegette őt tapasztalatlansága miatt. Aggódott, hogy Márk ne tegye le a szolgálatot, mert képességet látott benne, és azt remélte, hogy idővel Krisztus használható és alkalmas szolgája lesz” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 113. o.).

E férfiak mind Isten eszközei voltak, de meg kellett oldani a közöttük felmerülő problémát. A kegyelemről prédikáló apostolnak kegyelmet kellett gyakorolnia fiatal munkatársa iránt, aki csalódást okozott neki. A bűnbocsánat apostolának meg kellett bocsátania. János Márk fejlődött Barnabás bátorító vezetése mellett, míg végül Pál szívét is meglágyította a szembetűnő változás.

Kiviláglik Pál fogságból írt, Timóteusnak és a kolossébeli gyülekezetnek szóló leveléből, hogy az apostol újból felvette a kapcsolatot János Márkkal, ismét bizalmába fogadta. Mi utal erre Kol 4:10-11 és 2Tim 4:11 verseiben?

_____________________________________________________________

Megbékélésük részleteiről ugyan csak utalásokból értesülünk, de a Biblia feljegyzése egyértelmű. János Márk egyike lett az apostol megbízható társainak, és már meleg szavakkal, munkatársaként ajánlotta őt a kolossébeli gyülekezetnek. Pál élete vége felé arra kérte Timóteust, hogy János Márkot vigye hozzá Rómába, „mert nekem alkalmas a szolgálatra.” Pál munkásságát gazdagította az ifjú, akinek az apostol addigra nyilván megbocsátotta a korábbiakat. Ledőlt közöttük a fal; képesek voltak együttműködni az evangélium szolgálatában.

Hogyan tanulhatunk meg megbocsátani azoknak, akik ártottak vagy csalódást okoztak nekünk? Viszont a megbocsátás miért nem mindig jár együtt a korábbi kapcsolat teljes helyreállásával? Miért nem is kell ennek mindig így történnie?

Római fogsága idején Pál megismert egy szökött rabszolgát, Onésimust, aki Kolosséból menekült a birodalom fővárosába. Az apostol ismerte a gazdáját, és a Filemonnak szóló levélben személyesen, barátjaként kérte, hogy miként bánjon egykori rabszolgájával.

Az emberi kapcsolatokat Pál igen fontosnak tartotta. Tisztában volt vele, hogy a feszült, megromlott viszony gátolja a lelki fejlődést.

Filemon a kolossébeli gyülekezet egyik vezetője volt. Ha teret enged magában a keserűségnek Onésimussal szemben, az megmutatkozik keresztény bizonyságtételében.

Milyen fontos elveket találunk a megbékéléssel kapcsolatban a Filemonnak írt levélben? Ne feledjük, az elvek a kulcsszó!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Első pillantásra talán meglepő, hogy Pál nem állt ki erélyesebben a rabszolgatartás ellen, de az ő módszere jóval eredményesebbnek bizonyult. Ideális esetben az evangélium ledönt minden társadalmi válaszfalat (Gal 3:28). Az apostol visszaküldte Onésimust Filemonhoz, már nem rabszolgaként, hanem mint fiát Jézusban, aki Filemon szeretett testvére lett az Úrban (lásd Filem 16. vers).

Pál jól tudta, hogy a szökött rabszolgákra nem vár fényes jövő, bármikor elfoghatják őket. A szegénység és a nélkülözés életére számíthattak csak. Onésimus viszont Filemon testvére lett Krisztusban, és készséges munkás lévén, nagyszerű jövő elé nézhetett. Filemon ételt, szállást és munkát adhatott neki. A megromlott viszony helyreállítása óriási, pozitív változást hozhatott. Onésimus „hű és szeretett” testvér, Pál munkatársa lett az evangélium szolgálatában (Kol 4:9).

Az itt bemutatott evangéliumi elvekből mi lehet a segítségünkre az emberi kapcsolatok stresszhelyzetei, problémái közben?

Amint az egyik korábbi tanulmányban is szót ejtettünk róla, komoly problémákkal küzdött a korinthusi gyülekezet. A kapcsolatok helyreállítására vonatkozóan milyen, az ébredés és reformáció összefüggésében különösen fontos elveket fektetett le Pál apostol 1Kor 3:5-11, 12:1-11 és 2Kor 10:12-15 verseiben?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A megemlített szakaszokban Pál a gyülekezet egységének kulcsfontosságú elveit vázolta fel. Rámutatott, hogy egyházában Jézus a különféle szolgálatokat különböző munkásokkal kívánja elvégeztetni, akik együtt fáradoznak Isten országának építéséért (1Kor 3:9).

Isten együttműködésre, nem versenyre hív. Minden hívőnek adott valamilyen ajándékot, hogy azzal végezhesse szolgálatát Krisztus testében és a környezetében (1Kor 12:11). Krisztus egyházában mindegyikre szükség van (1Kor 12:18-23). A Szentlélek nem önző magamutogatásra adja ezeket az ajándékokat, hanem a szolgálatért.

Egyáltalán nem bölcs dolog bárkihez is hasonlítani magunkat, mert vagy elcsüggedünk, vagy beképzeltek leszünk. Ha úgy gondoljuk, hogy mások sokkal „különbek” nálunk, hozzájuk mérve magunkat elkeseredünk. Amenynyiben úgy véljük, hogy Krisztusért végzett munkánk jóval eredményesebb másokénál, gőgössé válunk. Ezek az érzések egyaránt bénítják Krisztusért végzett szolgálatunkat. Ha a Krisztus által ránk bízott hatókörön belül végezzük a feladatunkat, bizonyságtételünkben örömöt és megelégedettséget találunk. Erőfeszítéseink kiegészítik a többi tag munkáját, és Krisztus egyháza hatalmas lépésekkel halad előre a mennyei ország felé.

Van valaki, akire irigységgel gondoltunk a szolgálatra kapott ajándékai miatt? És hányszor büszkélkedtünk a saját ajándékainkkal, másokhoz hasonlítva magunkat? Amire Pál felhívja a figyelmet, az állandó valóság a bűnös világban. Hogyan tanulhatunk az imént említett kelepcék kikerüléséhez elengedhetetlen önzetlenséget, függetlenül attól, hogy melyik oldalon állunk éppen?

Mi a megbocsátás? Igazolja annak a magatartását, aki rettenetesen megbántott vagy ártott nekünk? Vajon a megbocsátás függ a vétkes fél bocsánatkérésétől? Mi a helyzet akkor, ha nem érdemel bocsánatot, akire megharagudtam?

Hogyan világítanak rá a megbocsátás bibliai jelentésére a következő igeszakaszok? Lk 23:31-34; Róm 5:8-11; 2Kor 5:20-21; Ef 4:26-30

_____________________________________________________________

Krisztus tette meg a kezdő lépést azért, hogy megbékéltessen önmagával. Az „Istennek jósága” indít megtérésre (Róm 2:4). Még bűnösként Krisztusban békélünk meg Istennel. Megtérésünk és bűneink bevallása önmagában nem teremt megbékélést, ezt a kereszt biztosította, a mi részünk pedig az, hogy elfogadjuk, amit az Úr értünk tett.

Igaz, nem részesülhetünk a bűnbocsánat áldásaiban bűneink megvallása nélkül, ez viszont nem azt jelenti, hogy a beismerés vált ki bocsánatot Istenben, hiszen a szívében mindig is ott volt a megbocsátás. Bűneink bevallása tehát minket tesz képessé arra, hogy elfogadjuk Isten bocsánatát (1Jn 1:9). Rendkívül fontos megvallani bűneinket, nem mintha ettől változna Isten hozzáállása irántunk, inkább a mi viszonyulásunkat változtatja meg iránta. Amikor meghajlunk a Szentlélek meggyőző ereje előtt és megtérünk, megvalljuk bűneinket, megváltozunk.

A megbocsátás a saját lelkiállapotunk miatt is különösen fontos. Ha nem bocsátunk meg annak, aki megbántott, még ha érdemtelen is rá, nekünk jobban fájhat, mint neki. Amikor valaki megbántott és csak egyre gyűl benned a fájdalom, mert nem bocsátasz meg, engeded, hogy még tovább gyötörjön.

A megbocsátás azt jelenti, hogy már nem kárhoztatom a másikat, mert Krisztus sem kárhoztat engem többé. Szó sincs arról, hogy ez igazolná a másik viselkedését. Azért békülhetünk meg valakivel, aki ártott nekünk, mert bűnös létünkre Krisztus bennünket is megbékéltetett magával. Azért bocsáthatunk meg, mert Isten nekünk is megbocsátott. Azért tudunk szeretni, mert Isten szeret minket. A megbocsátás választás kérdése. Dönthetünk úgy, hogy megbocsátunk a másik tettei és magatartása ellenére is. Ez az igazi jézusi lelkület.

Hogyan segíthet a megbocsátásban, ha arra gondolunk, hogy Krisztus nekünk is megbocsátott?

Mi az a három lépés, amit Mt 18:15-17 verseiben Jézus a nézeteltérések, viszályok feloldására javasolt, ha az egyik hittestvér ártott a másiknak? Jelen helyzetünkben hogyan alkalmazzuk ezeket?

Máté evangéliuma 18. fejezetében Jézus azért adta ezt a tanácsot, hogy a baj a lehető legszűkebb körön belül maradjon. Az volt a célja, hogy a két érintett fél egymás közt oldja meg a problémát, ezért is mondta: „Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négyszemközt” (Mt 18:15). Amint a viszályba bekapcsolódók száma nő, úgy dagad a probléma. Mindenki valakinek az oldalára áll és kirajzolódik a harcvonal. Amikor viszont a keresztények arra törekszenek, hogy a lehető legszűkebb körben és a keresztényi szeretet és a kölcsönös megértés szellemében rendezzék el vitás kérdéseiket, létrejön a megbékéléshez szükséges légkör. Ilyen atmoszféra kell ahhoz, hogy a Szentlélek elvégezze munkáját az emberekben, akik igyekeznek feloldani a nézeteltéréseiket. Időnként hatástalan marad, ha az érintettek maguk között próbálják meg rendezni a bajt. Ilyen esetekben Jézus azt tanácsolja, hogy egykét személyt vonjunk még be. A megbékélés második lépése azonban mindig az elsőt kövesse! A közeledés a cél, nem az, hogy még jobban eltávolítsuk az embereket egymástól. A megbántott felet kísérő egy-két személy pedig ne bizonygassa a sértett fél igazát vagy vádolja a másikat. Keresztény szeretettel és együttérzéssel menjenek, tanácsadóként, a felekkel együtt imádkozni, hogy részesei legyenek annak a folyamatnak, amely során ismét közelebb kerülnek egymáshoz azok, akik korábban elidegenedtek.

Vannak olyan alkalmak is, amikor eredménytelen marad a probléma megoldására tett minden kísérlet. Ebben az esetben Jézus azt tanácsolja, hogy vigyük az ügyet a gyülekezet elé. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szombat délelőtti istentiszteletet megszakítanánk egy személyes konfliktus megtárgyalásával. Ha a két fél közötti megbékélést célzó korábbi erőfeszítések kudarcot vallottak, akkor a gyülekezeti bizottság elé kell vinni a kérdést. Ismét ki kell hangsúlyozni, hogy Krisztus célja a megbékélés, nem pedig az egyik fél elmarasztalása és a másik felmentése.

„Ne tűrd el, hogy a sértődés gyűlölködéssé érlelődjön. Ne hagyd, hogy a seb meggyűljön és haragos szavakban törjön ki, amelyek megfertőzik mindazok gondolatait, akik csak meghallják. Ne engedd, hogy továbbra is keserű gondolatokkal legyen tele a fejed és az övé is. Menj oda a testvéredhez és alázattal, komolyan beszéld meg vele a dolgot” (Ellen G. White: Gospel Workers. 499. o.).

„Amikor a munkások szívében Krisztus lakozik, amikor minden önzés kihalt, amikor a versengés, az elsőbbségre való törekvés megszűnik, amikor egység és megszentelődés utáni vágy uralkodik, amikor egymás iránti szeretetük meglátszik és érződik, akkor a Szentlélek kegyelmi zápora olyan bizonyossággal fog rájuk áradni, mint ahogy Isten ígéreteiből egy jóta vagy pontocska sem veszhet el” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 167. o.).

„Ha az Úr nagy napján Krisztussal mint menedékünkkel, nagy bástyánkkal állunk, akkor félre kell tennünk minden irigységet, minden elsőbbségért való küzdelmet. E szentségtelen dolgok gyökerét teljesen ki kell irtanunk, nehogy ismét életre keljenek. Teljesen az Úr oldalára kell állnunk” (Ellen G. White: Az utolsó napok eseményei. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 134. o.)!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Olvassuk el a csoportban Kol 3:12-17 verseit! Milyen keresztényi tulajdonságok kialakítását javasolja Pál a kolossébeli gyülekezetnek? Beszélgessünk ezekről a csoportban! Miért fontosak ezek minden konfliktusmegoldásnál? Mennyiben segítenek megvalósítani a Mt 18:15-17 szakaszában található elveket?

2) Térjünk ismét vissza Kol 3:12-17 tanításához! Miért olyan fontosak ezek a tulajdonságok a gyülekezetben olyannyira szükséges ébredéshez és reformációhoz?

3) Ha egyházunk egészére gondolunk, vajon mi az, ami leginkább hátráltatja azt a fajta ébredést és reformációt, ami az eredményes miszsziómunkához szükséges? Talán a tanításaink és a tantételeink? Persze, hogy nem! Éppen ezeknek a hirdetését bízta ránk Isten. A probléma csakis bennünk van, egymás közti kapcsolatainkban, a kicsinyes irigységekben, civódásokban, önzésben, törtetésben és még egy sor egyéb dologban. Miért kell neked, igen, neked, nem a szomszédodnak, a lelkésznek, hanem személyesen neked kérni a Szentlélek erejét, hogy meghozza az életedben azokat változásokat, amelyek az egész egyház ébredéséhez és reformációjához szükségesek?

GYÓGYULÓ KAPCSOLATOK

„Floridában a Rollins Főiskola igazgatósága 1949-ben elhatározta, hogy Mary Bethune-nak díszdoktori címet adományoz.

A színes bőrűek közül Mary kapott elsőként díszdoktori címet az egyik déli állam fehér főiskoláján. Mary emelt fővel hallgatta Holt elnök szavait:

– Mary McLeod Bethune, a legnagyobb kiváltságnak tartom, hogy a Rollins Főiskola elnökeként önt ma itt kitüntethetem. Büszke vagyok, hogy – tudomásom szerint – a Rollins az első fehér főiskola délen, amely afroamerikai személyt tüntet ki. Ön a saját példájával mutatta meg, hogy a legszerényebb körülmények közül indulva, a legellenségesebb viszonyok között is lehetséges akaraterővel, intelligenciával, bátorsággal és az Istenbe és embertársainkba vetett rendíthetetlen hittel a vidék legszerényebb kunyhójából tisztelettel övezett és befolyásos helyre kerülni, a világ legkiválóbbjai közé…”

Ella Kaiser Carruth: Olvasni akart –Mary McLeod Bethune története