SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Reformáció: fejlődésre és változásra készen

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 26:31-35; Lukács 15:11-21; János 5:1-14; 20:24-29; Filippi 2:12-14; 1János 2:1-9

„De majd nagyobb kegyelmet ád; ezért mondja: Az Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád. Engedelmeskedjetek azért az Istennek: álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek” (Jak 4:6-7).

Pünkösd előtt a tanítványoknak komoly lelki hiányosságai voltak. Nem látták tisztán Isten tervét, képtelenek voltak megérteni Jézus küldetését. Az isteni kegyelem érintése, Krisztus szeretetének tapasztalása viszont összetörte a szívüket, ami ébredéshez és reformációhoz vezetett.

Az ébredés egyszerűen azt jelenti, hogy újból felélednek az ember mély, lelki vágyai. Amint a Szentlélek késztetésére szívünk egyre inkább Istenhez fordul, megerősödik bennünk a lelki vágy. Az ébredés fogalma nem azt érzékelteti, hogy korábban nem szereztünk tapasztalatot Jézussal, hanem csak még mélyebb és gazdagabb tapasztalatra hív. A reformáció arra szólít, hogy fejlődjünk és változzunk, lelkileg túllépjünk a fennálló állapoton; újból vizsgáljuk meg az életünket a bibliai értékek fényében, és engedjük, hogy a Szentlélek erőt adjon az Isten akaratának teljesítéséhez szükséges változtatások megtételére.

A héten néhány olyan hívőnek az életéről beszélünk, akik az Újszövetség leírása szerint fejlődést és változást tapasztaltak a lelki életükben.

A tanítványok életében állandó lelki fejlődés mutatkozott, miközben Jézussal jártak. Amikor Krisztus elhívta őket, a magatartásuk és a tetteik bizonyosan nem tükrözték a Mester jellemének szépségét.

Mit tudhatunk meg Mt 20:20-28 és Lk 9:51-56 verseiből Jakab és János gondolkodásáról?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jakabban és Jánosban komoly jellemhibákat lehetett találni. Még nem készültek fel arra, hogy Jézus szeretetét mutassák be a világnak. Eleinte nem álltak készen arra, hogy a kegyelem üzenetét hirdessék azoknak, akik nem változtattak az életükön.

Súlyos jellemhibáik dacára mind Jakab, mind János vágyott rá, hogy életük még teljesebben tükrözze Jézus jellemét. Kívánták, hogy a hozzáállásukban átalakulás és reformáció következzen be. A fejlődés és a változás része a keresztény életnek.

1Jn 2:1-9 szakaszából mit tudhatunk meg arról a hatalmas változásról, ami Jánosban végbement a Jézus halála utáni években? Ezek szerint tehát mit jelent Jézus követőjének lenni?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Könnyen elcsüggedhetünk saját lelki fejlődésünkre gondolva, főleg akkor, ha valóban ébredésre és reformációra vágyunk. Milyen ígéretekre számíthatunk, amikor elkeseredünk, ha lelki téren kudarcnak érezzük az életünket, ha attól félünk, hogy elveszünk? Miért nem szabad soha feladni? Miért lehet üdvbizonyosságunk a hibáink ellenére is?

A döntés pontján történik meg a változás. Akkor következik be a reformáció, amikor eldöntjük, hogy meghajlunk a Szentlélek meggyőző ereje előtt és alávetjük magunkat Isten akaratának. Isten soha nem fog kényszeríteni vagy manipulálni, tiszteletben tartja a szabadságunkat. Lelkével hat a gondolatainkra, meggyőzi a szívünket és jó tettekre késztet, de kizárólag miénk a döntés, hogy engedünk-e a Szentlélek késztetésének.

Miként mutat rá Fil 2:12-14 szakasza, hogy együtt kell működnünk Istennel, ha növekedni akarunk kegyelemben? Mit ért Pál azon, hogy „vigyétek véghez a ti idvességteket”? Mit jelent az, hogy „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből”?

Képtelenek lennénk bármit véghezvinni, amit Isten nem tett lehetővé. Amint természetfeletti hatalmával munkálkodik bennünk, meg tudjuk hozni a döntést, hogy felhasználjuk a tőle nyert kegyelmet és erőt.

„Miközben a halandó, bűnös ember félelemmel és rettegéssel viszi végbe üdvösségét, Isten az, aki munkálja benne ’mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből’, de nem az egyén együttműködése nélkül. A legnagyobb erőfeszítést kell megtenni; alkalmas, készséges diákként járjon az ember Krisztus iskolájába. Amint elfogadja az ingyen felajánlott kegyelmet, Krisztus céltudatos döntéshez segíti a gondolataiban és a szívében, hogy félre tudja tenni a bűn minden súlyát és a szíve beteljen Isten teljességével, szeretetével” (Ellen G. White: Fundamentals of Christian Education. 134. o.).

Reformáció akkor következik be, amikor együttműködünk Istennel úgy, hogy eldöntjük: átadjuk neki mindazt, ami a Szentlélek figyelmeztetése szerint nem áll összhangban akaratával. E döntések meghozatala nélkül – amelyek időnként különösen fájdalmasak is lehetnek – nem következik be pozitív, lelki változás. Isten nem fogja kitépni belőlünk az önző gondolatokat. Nem ragadja el titokzatos módon egészségtelen szokásainkat vagy titkos élvezeteinket. Meggyőz a bűnről, meggyőz arról, hogy mi a helyes, de dönteni nekünk kell. Amint ezt megtesszük, erőt ad a döntéseinknek, de mi vagyunk azok, akiknek nap mint nap vagy percről percre meg kell azokat a bizonyos döntéseket hoznunk.

Mit jelent Istennel együttműködni az üdvösségünkért? És mit nem jelent? Mikor fordult elő utoljára, hogy mélyen meggyőződtünk valaminek a helytelen voltáról, majd pedig Isten kegyelméből le is győztük azt, még ha nehéz is volt a küzdelem?

A kereszt előtt mi volt a baj Péter lelkületével (Mt 26:31-35)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Péter nem volt egyenrangú ellenfele a gonosznak, mégis saját erejéből próbált meg ellenállni kísértéseinek. Elbizakodottságában el sem tudta képzelni, hogy milyen válság közeleg. A főpap udvarán egy szolgálólány kérdésére remegve tagadta meg Urát (Mt 26:69-75). Jézus azonban előzőleg figyelmeztette: „Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed” (Lk 22:31-32). Jézus szavai pontosan bemutatták Péter lelkiállapotát. Saját erejében bízva eltávolodott az Úrtól. Ezért fogalmazott Jézus így: „te azért idővel megtérvén…”. Péternek lelki ébredésre, magatartásbeli változásra, reformációra volt szüksége.

Mit tudhatunk meg Tamásról Jn 20:24-29 szakaszából? Milyen tanulságot vonhatunk le ebből az esetből?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Péternek és Tamásnak volt egy feltűnő közös tulajdonsága: nagyon is emberi oldalról közelítettek a hithez. Péter a saját képességeiben bízott, Tamás pedig abban, amit látott. Emberi ítéletre hagyatkoztak, ami nem tévedhetetlen. Pünkösd azonban változást hozott. A már megújult Péter félelem nélkül prédikált, és háromezren megkeresztelkedtek azon a napon (ApCsel 2:41). Az apostol tisztában volt vele, hogy nincs ereje meggyógyítani a sánta férfit, Jézus azonban képes rá, így a csoda meg is történt (ApCsel 3:2-9). Amikor a hatalom képviselői megkísérelték elhallgattatni, Péter kijelentette: „nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk” (ApCsel 4:20). Egészen megváltozott, mint ahogy Tamás is, aki állítólag hajóra szállt és Indiába ment az evangéliumot hirdetni. Sokkal többet nem tudunk ugyan róla, abban azonban biztosak lehetünk, hogy pünkösd után ő is új ember lett.

Kihez hasonlít jobban a természetünk? Péteréhez vagy Tamáséhoz? Mit tanulhatunk a történetükből, hogy mi ne kövessünk el az övékéhez hasonló hibákat?

Olvassuk el Lk 15:11-21 verseit! Milyen volt a tékozló fiú lelkülete, ami végül hazatérésre késztette? Az ébredés és reformáció mely elveit ismerhetjük fel ebben a szakaszban?

Az ébredésre különféle meghatározásokat is adhatunk, de bármit is mondjunk, egy tényezőt nem hagyhatunk figyelmen kívül: Az ébredés hazatérést jelent. Ez a szívünk mélyéről fakadó vágy, hogy még jobban megismerjük az Atya szeretetét. A reformáció az, amikor eldöntjük, hogy követjük a Szentlélek vezetését a változás és a fejlődés érdekében; amikor eldöntjük, hogy lemondunk mindenről, ami akadályozza az Istennel való szorosabb kapcsolatunkat. A tékozló fiú nem lehetett egyszerre a disznóólban és atyja ünnepi asztalánál is. Egyszerűen szólva, a fiúnak túlságosan hiányzott az otthona, ezért nem maradhatott tovább ott, ahová elment, a honvágy hazatérésre késztette. Az Isten jelenléte utáni ilyen mély vágyódás vezet oda, hogy kívánjuk az ébredést és a reformációt. Ha vágyunk az Atya szerető ölelésére, az késztet rá, hogy megtegyük a szükséges változtatásokat az életünkben.

Miközben a fiú a hazatérést fontolgatta, megtervezte azt is, hogyan kér majd bocsánatot. Bizonyára sokszor elismételte magában, hogy mit fog mondani. Olvassuk el a szavait Lk 15:18-19 verseiben, majd a 20-24. versekben azt, ahogyan az apa félbeszakította! Hogyan viszonyult fiához az apa? Mit árul ez el arról, ahogyan Isten tekint ránk?

A fiú ugyan messzire ment, oda, ahol az apa már nem láthatta, de a szívétől ott sem került távol. Az apa tekintete naponta fürkészte a horizontot, hátha megpillantja fiát. Annak kell a legerősebben késztetnie az életünkben meghozandó változásokra, hogy semmiképp nem akarunk fájdalmat okozni Istennek, aki annyira szeret. Amikor a fiú a sarat dagasztotta a disznókkal, az apa jobban szenvedett nála. Akkor következik be az ébredés, amikor Isten szeretetét tapasztalva összetörik a szívünk. A reformáció pedig akkor jön, amikor eldöntjük, hogy válaszolunk a rólunk lemondani nem akaró szeretetre; amikor meghozzuk a nehéz döntéseket, hogy elfordulunk az olyan magatartásformáktól, szokásoktól, gondolatoktól és érzésektől, amelyek elválasztanak Istentől.

Miért mondhatjuk az igazi ébredés nagyszerű meghatározásának ezt a kijelentést: „ez az én fiam meghalt, és feltámadott” (Lk 15:24)? Mit jelent itt a meghalás és a feltámadás?

Jézus a csodái által fejezte ki az Atya szeretetét és könyörületességét. Meggyógyított lebénult embereket, hogy bemutathassa: még ennél is többre képes, mert meggyógyítja a megbénult lelkeket is. Kiegyenesített elgörbült, elferdült karokat és lábakat, mert be akarta mutatni, hogy mennyire szeretné helyreállítani az elferdült szíveket és gondolatokat. Jézus csodái a hit gyakorlására tanítanak. Fontos tanulságokkal szolgálnak a fejlődésről és a változásról.

A hit erejére az egyik legjobb példa a Bethesda tavánál fekvő beteg meggyógyítása. A szegény ember harmincnyolc éve feküdt a tó szélén, reménytelen helyzetben. Életére a nyomorúság, a szegénység és a szenvedés vetett árnyékot egészen addig, amíg Jézus hozzá nem lépett.

Olvassuk el Jn 5:1-14 verseit! Vajon miért kérdezte meg a férfitól Jézus, hogy „Akarsz-é meggyógyulni” (Jn 5:6)? Nem akarna mindenki meggyógyulni ilyen hosszú szenvedés után? Mire gondolt Jézus? Mit válaszolt a férfi (Jn 5:7)?

_____________________________________________________________

Jézus meg sem hallgatta a férfi kifogásait, válasz nélkül hagyta. Egyszerűen ennyit mondott: „Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj” (Jn 5:8). Vajon ez a szegény beteg ember hisz Krisztus szavában és aszerint cselekszik majd, a körülményei ellenére is? – ez volt a döntő kérdés. A férfi abban a pillanatban meggyógyult, amint elhatározta, hogy megteszi, amire Krisztus felszólította. Jézus szavában volt a gyógyítás ajándéka. Szavát a Szentlélek ereje kísérte és elvégezte, amit Krisztus kijelentett.

„Ha hiszünk az ígéreteiben, hisszük, hogy bűnünk megbocsáttatott, és megtisztulunk, a gutaütötthöz hasonlóan mi is meggyógyulunk bűnünkből és betegségünkből. Mindez megtörténik, ha hiszünk.

Ne várj addig, amíg érezni fogod, hogy meggyógyultál, hanem mondd: ’Hiszem, hogy így van, nem azért, mert érzem, hanem mert Isten megígérte’” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 39. o.).

Miért olyan fontos hinni Isten bűnbocsánatának ígéretében, legfőképpen akkor, amikor egészen lesújt a bűntudat? Miért kell a bűnbocsánatnak megelőznie a reformációt az életünkben? Miért higgyük el, hogy most is győzhetünk Krisztus hatalma által?

„Senki ne mondja azt, hogy az embernek alig vagy egyáltalán nincs tennivalója a győzelem fontos munkájában, mert Isten semmit nem tesz érte a saját közreműködése nélkül. Azt se mondd, ha már mindent megtettél, ami rajtad állt, hogy Jézus majd segíteni fog. Krisztus kijelentette: ’nálam nélkül semmit  sem cselekedhettek’ (Jn 15:5). Elejétől végig együtt kell működnünk Istennel. Ha a Szentlélek nem hatna a szívünkre, minden lépésnél megbotlanánk és elesnénk. Az ember egyedüli erőfeszítései értéktelenek, de a Krisztussal való együttműködés győzelmet jelent… Ne keltsük senkiben azt az érzést, hogy alig vagy egyáltalán semmi tennivalónk nincs! Tanítsuk meg az embereket együttműködni Istennel, hogy így sikeresen győzelmet arathassanak” (Ellen G. White: A New Life. 38-39. o.).

„Minden igazi engedelmesség a szívből származik. Krisztusnál is az engedelmesség a szív ügye volt. Ha egyetértünk Krisztussal, akkor Krisztus is azonosítja magát gondolatainkkal és céljainkkal. Így vegyül össze szívünk és elménk összhangban Krisztus akaratával, hogy amikor neki engedelmeskedünk, akkor tulajdonképpen nem teszünk mást, csak azt, hogy eleget teszünk saját indítékainknak. Megtisztított és megszentelt akaratunk Krisztus szolgálatának a végzésében találja majd meg legnagyobb örömét. Mikor megismerjük Istent, mivel éppen az a kiváltságunk, hogy megismerhetjük Őt, akkor életünk a folytonos engedelmesség élete lesz. Krisztus lényének az értékelése, megbecsülése által az Istennel való közösség útján a bűn gyűlöletes lesz számunkra” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 574. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) A keresztény életében akkor lesz fejlődés, ha kéri Isten ígéreteit és elhiszi, hogy Ő megtesz mindent, amit megígért. Milyen ígéreteket találunk a következő versekben: Róm 8:31-39; Fil 4:13; Jak 1:5-8; 1Jn 1:7-9? Hogyan tanulhatjuk meg elhinni és igényelni az ígéreteket? Milyen döntésekre van ehhez szükség?

2) Foglalkozzunk még azzal a gondolattal, hogy „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket” (Fil 2:12)! Beszéljük meg a csoportban, hogy mit jelent ez a kifejezés az egyedül hit általi megváltás összefüggésében! Mitől kell félnünk, rettegnünk?

3) Mikor fordult elő utoljára, hogy Péterhez hasonlóan őszintén megfogadtunk valamit Istennek, mégsem tudtuk megtenni? Mit tanultunk abból a hibából? Milyen bibliai elvek segítenek elérni a megígért győzelmet?

ISTEN IMÁDÁSA

Nem tudjuk – legalábbis én nem – Istent a legnagyobb pillanatokban imádni, ha a legkisebb pillanatokban nem alakult ki ez a szokásunk. A hitünk és eszünk azt mondja, hogy imádásra méltó, de lehet, nem látjuk ilyennek, mert nem „láttuk és éreztük”. Az erdőben a fák közt átszűrődő minden egyes fényfolt megmutat valamit a napból, amit soha nem tanulhatnánk meg könyvekből vagy csillagászatból. Ezek a tiszta és spontán örömök az isteni fény foltjai a tapasztalataink erdejében.

C. S. Lewis

A SZERETET ÁLDÁSA

Isten áldása töltse be a napjaidat! Legyen tökéletes egyensúly a családi kötelességek, a munkahelyi felelősségek és az imádság között. Amikor vidámságot keresel ezekben a dolgokban, találj ünneplésre méltó okot, s tudd, hogy aki feltétel nélkül szeret, mindig a cselekedeteid középpontjában van.