SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Ébredés: amire égető szükségünk van

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Énekek éneke 5:2-5; Zakariás 3:1-5; Máté 25:1-13; Zsidók 12:7-11; Jelenések 3:14-21

„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem” (Jel 3:20).

A jelenések könyve felsorolásában Laodicea a hét gyülekezet között az utolsó. „Megítélt nép” – a neve ezt jelenti, ami kifejező jelkép Isten végidei népére.

Laodicea városa Törökország délnyugati részén, egy széles völgyben helyezkedett el. Fontos pénzügyi központ, a divat Mekkája, kulturális és egészségügyi centrum volt. Lakóit függetlenség, büszkeség, gazdagság jellemezte.

Csakhogy szűkében voltak egy természeti erőforrásnak, a víznek. A vizet a rómaiak által épített vízvezetéken juttatták el a várostól 8 km-re délre felbuzogó forrástól, ami Laodiceába érve már langyos volt. Jézus ezzel a szimbólummal utalt a végidei egyház állapotára, amire illik az öntelt, önelégült, közönyös, lelki dolgok iránt nem érdeklődő jellemzés. Ennek a gyülekezetnek a szenvedélyes szeretete kihunyt, szükségessé vált a lelki ébredés.

Ugyanakkor a Laodiceának szóló üzenetet áthatja a reménység is. Krisztus szeretettel szól népéhez, felajánlja, hogy megadja, amire szükségük van, feléleszti legmélyebb lelki vágyaikat.

A jelenések könyve 2. és 3. fejezetében Jézus mind a hét gyülekezetnek olyan néven mutatja be magát, ami éppen megfelelő az adott közösség lelki állapotához. A laodiceaiakhoz szólva olyan címekkel utal önmagára, amelyek a hívását elfogadók lelki megújításáról biztosítanak.

Olvassuk el a következő szakaszokat: Jn 3:10-11; 2Kor 1:20; Kol 1:13-17; Jel 3:14-15! Vajon miért választotta Jézus „az Ámen”, „a hű és igaz bizonyság” és „Isten teremtésének kezdete” megnevezéseket, amikor a laodiceai gyülekezethez szólt?

____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A Jel 3:14 versében szereplő „kezdete” szó görögül arkhé. Abban az értelemben jelenti a kezdetet, hogy valamilyen eseményt vagy cselekedetet kezd el az, akire a kifejezés utal. Ebben az összefüggésben az arkhé Jézusra vonatkozik, aki az egész teremtés elkezdője, elsődleges kiváltója. Ezt úgy szoktuk mondani, hogy Ő a Teremtő (Jn 1:1-3; Ef 3:8-9).

Ennek rendkívül nagy a jelentősége. Jézus, aki szavával hívta létre a világmindenséget, aki teremtette a földet, aki szólt és minden előállott, Ő az, aki reménységet hirdet Laodiceának. A mindenható Teremtő képes új életet teremteni. Új lelki vágyódást idézhet elő a szívünkben, átformálva hitéletünket.

Olvassuk el 2Kor 5:17 és Gal 6:14-15 verseit! Mit mondanak ezek a gondolatok személyesen nekünk?

____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Miért érthetjük a laodiceai gyülekezetnek szóló részt a reménység üzeneteként? A szigorúan feddő gondolatok bevezetőjében mégis mi bátorít? Jézus három címe közül melyik az, ami különösen sokat mond nekünk? Miért?

Miért marasztalja el Jézus a laodiceai gyülekezetet (Jel 3:15-16)? Mit jelent a lágymelegség? Milyen kifejezéseket használhatott volna még Jézus a „lágymeleg” szó helyett?

__________________________________________________________________________________________________________________________

Jel 3:15-16 verseihez Ellen G. White a következő magyarázatot fűzte: „A laodiceai gyülekezetnek szóló üzenet a legkonkrétabban vonatkozik azokra, akik számára a hitélet érdektelen, akik nem tesznek határozottan bizonyságot az igazságról” (The SDA Bible Commentary. 7. köt. 962. o.). Roppant sokatmondó kijelentés! Az érdektelennek bizonyuló hitéletre azt is mondhatjuk, hogy élettelen. A kereszténység külső látszatában tetszeleg, ám a lényeg hiányzik belőle. Mutatja a külsőséges formaságokat, csak az élő erő nincs meg benne. A laodiceai hívők nem eretnekek és heves fanatikusoknak sem nevezhetők, egyszerűen közömbösek a lelki dolgok iránt. Jó, erkölcsös embereknek tűnnek, Pál szavaival élve: „Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét” (2Tim 3:5). Jézus kora vallásos embereiről mondta: „Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem” (Mt 15:8).

Olvassuk el Jób 5:17-19, Zsolt 94:12, Péld 29:15, 17 és Zsid 12:7-11 verseit! Mi volt Isten célja a feddő szavakkal?

__________________________________________________________________________________________________________________________

Az Úr túlságosan szereti népét ahhoz, hogy egykönnyen engedné őket a vesztükbe rohanni. Bármit hajlandó megtenni, hogy újból fellobbantsa szívükben a lelki élet lángját. A szigorú feddő szavakra még erősebb szeretete készteti. Csak azért fenyít, mert gyógyítani akar. Hóseás próféta is hasonló érzelmeket szólaltat meg, amikor megtérésre hív: „Jertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő szaggatott meg és ő gyógyít meg minket; megsebesített, de bekötöz minket” (Hós 6:1)!

Volt már, amikor Isten fájdalmas, kellemetlennek érzett helyzetekkel akarta elérni nálunk a megalázkodást, azt, hogy közeledjünk hozzá? Mit tanultunk az efféle tapasztalatokból, amelyek optimális esetben azt eredményezik, hogy ne kelljen újból hasonlókat átélnünk?

Eltérés van Laodicea szavai és tettei között. Abban viszont még nagyobb az eltérés, amit Laodicea gondol a lelki életéről, illetve amilyen az a valóságban.

Milyennek képzeli magát Laodicea (Jel 3:17)? És mit mond róla az Úr? Vajon hogyan válhat a nép ennyire elvakulttá valós lelkiállapotát illetően? Hogyan jellemezhet bennünket is ilyen lelki vakság?

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Sátán egyik végzetesen megtévesztő módszere az elvakítás, hogy ne vegyük észre lelki ínségünket. Jézus korában a vallási vezetők egy részének fogalma sem volt lelki szegénységük valós mértékéről. Olvasták a Bibliát, megtartották a szombatot, fizették a tizedet és várták a Messiás érkezését, ugyanakkor teljes sötétségben voltak a Jézus által bevezetendő lelki ország jellegét illetően. Azt mondta róluk az Úr, hogy „vak vezérek” (Mt 23:24). Pál a korinthusi gyülekezetnek írt azokról, akiknek „a gondolkozását e világ istene megvakította” (2Kor 4:4, új prot. ford.). Jézus azért jött, hogy visszaadja „a vakoknak… a látást” (Lk 4:18, SZIT). Ha engedjük, helyreállítja elveszített lelki látásunkat. Amikor csak megnyitotta vakok szemét az Újszövetségben, bemutatta: szeretné lelki szemünket is meggyógyítani, hogy tisztán láthassuk Őt.

Milyen hasonlóságokat találunk a balga szüzek és a laodiceai gyülekezet tagjai között Mt 25:1-13 szakaszát olvasva?

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Milyen módszereket találtunk lelki éberségünk megőrzésére? Vajon miért olyan könnyű közömbössé válni? Soroljunk fel néhány dolgot, amivel harcolhatunk a közöny ellen!

Van remény Laodicea és mindazok számára, akiket lelki fásultság, közömbösség gyötör. Urunk adhat rá ellenszert. Azért is van remény e gyülekezet számára, mert az Úr szól hozzá. Csak kérdés, hogy népe elfogadja-e és követi-e tanácsát?

Beszélgessünk Jézusnak a Jel 3:18-19 verseiben olvasható tanácsáról! Mit értett „a tűzben megpróbált arany”, a „fehér ruha” és a „szemgyógyító ír” alatt? Lásd még Zak 3:1-5; Ef 4:30; 1Pt 1:7; Jel 19:7-9!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

„Jézus ajtóról ajtóra jár, minden lélek temploma előtt megállva így szól: ’az ajtó előtt állok és zörgetek’ (Jel 3:20). Mint mennyei kereskedő, elénk tárja kincseit: ’végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága’ (Jel 3:18). Az általa felkínált arany mással nincs elegyítve, drágább Ofir aranyánál, mert ez a hit és a szeretet.

A fehér ruha, aminek viseletére biztat, nem más, mint saját igazságának palástja, a szemgyógyító ír a kegyelem olaja, ami a vakságban, sötétségben lévő hívőnek lelki látást ad, hogy különbséget tehessen Isten Lelkének munkája és az ellenség lelkének munkája között. A nagy Kereskedő kér, hogy nyissunk ajtót neki, akinél lelki kincsek vannak és kössünk üzletet vele. ’Én, a Megváltó tanácsolom, hogy vegyél tőlem!’ – mondja” (Ellen G. White cikke, The Advent Review and Sabbath Herald. 1894. aug. 7.).

Ellen G. White Jézusra vonatkoztatja Jel 3:20 versét: „az ajtó előtt állok és zörgetek.” Jézus csak kopogtat, nem töri be az ajtót, nem lép be erőszakkal. Ezek szerint Isten bármit kész megtenni értünk, végeredményben azonban nekünk kell meghozni a döntést, hogy beengedjük-e. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mennyire állok ellen annak, hogy kinyissam az ajtót?” Ha még húzódoznánk, keressük meg az okát! Vajon mi tart viszsza? Milyen bűn, vagy mi az, aminek engedünk, amitől nem akarunk még elszakadni, amitől olyan nehéz elfordulni?

Vö. Jel 3:20 és Énekek 5:2-5 verseit! Milyen hasonlóságokat találunk a két részben? Mit tudhatunk meg Isten szeretetéről e szakaszokat olvasva?

A Közel-Keleten a vacsora rendkívül fontos alkalom volt és még most is az. A napi munka végeztével, amikor a férfiak visszatértek a mezőről, az egész család összegyűlt vacsorázni. Általában nagyobb családok éltek egy fedél alatt, elég sokan ettek együtt ilyenkor. Nagyapa, nagyanya, testvérek, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, felnőttek, gyerekek mind ott lehettek. Amikor a fárasztó napi munka után ismét találkoztak, történeteket meséltek, ki-ki elmondta élményeit, tanácsokat adtak. Igazi közösségi alkalom volt ez, meleg, meghitt családi körben. Jézus is ilyen kapcsolatra vágyik velünk.

Jel 3:21 versében Jézus ígérete hogyan fejezi ki a vágyát velünk kapcsolatban?

_____________________________________________________________

A jelenések könyve 37 alkalommal említi Isten trónját, többször, mint a Biblia bármely más könyve. Isten trónja előtt csatlakozunk a mennyei kórushoz és örömmel hirdetjük: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást” (Jel 5:12). Megígéri: mi is részt vehetünk a hatalmas ünnepségen, örülhetünk, amikor a bűn hosszúra nyúlt története véget ér.

Közömbös végidei népét Krisztus a leghatásosabb eszközzel ösztönzi: szeretete által felkínálja nekünk az örök életet. Ereinkben királyi vér folyik, a világegyetem Királyának vagyunk a gyermekei. Vele együtt uralkodhatunk, örökké ülhetünk a trónján. A lelki álmunkból felserkentő legerősebb késztető erő nem más, mint Jézus végtelen szeretete. Az Úr arra vágyik, hogy velünk töltse az örökkévalóságot. Ha ez nem elég ahhoz, hogy felrázzon lelki kábultságunkból, akkor mégis mi rázna fel? Ha ettől nem borulunk térdre előtte, ébredésre törekedve, akkor mitől tennénk meg?

Krisztus szeretne kapcsolatban lenni velünk. Mennyire vágyunk mi is erre? A választ egyszerűen megtudhatjuk. Mennyi időt fordítunk arra, hogy imádkozzunk az Úrhoz, ápoljuk a kapcsolatunkat vele? Mit árul el a válaszunk önmagunkról? Talán mi is lágymelegek volnánk?

„A Szentlélek vezetése alatt ébredésnek és reformációnak kell végbemennie. Az ébredés és a reformáció két külön dolog. Az ébredés jelöli a lelki élet megújulását, a szív és a gondolkodás erőinek felélénkülését, a lelki halálból való feltámadást. A reformáció átszervezést jelöl, a gondolatok, elméletek, szokások és tevékenységek megváltozását. A reformáció nem termi meg az igazság gyümölcsét, ha nem kapcsolódik a Lélek által előidézett ébredéshez. Az ébredésnek és a reformációnak is el kell végeznie adott feladatát, eközben pedig össze kell kapcsolódniuk” (Ellen G. White cikke, The Advent Review and Sabbath Herald. 1902. febr. 25.).

„Az Igazi Tanúbizonyság tanácsa bátorítással és vigasztalással teljes. A gyülekezetek még megszerezhetik az igazság, a hit és a szeretet aranyát, mennyei kincsekben gazdaggá lehetnek. ’…végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága’ (Jel 3:18). A fehér ruha Krisztus igazságának palástja, amit a jellemünkben kimunkálhatunk. A szív tisztasága, a szándékok tisztasága jellemzi mindazokat, akik megmossák és megfehérítik ruhájukat a Bárány vérében” (Ellen G. White cikke, The Advent Review and Sabbath Herald. 1888. júl. 24.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Miért annyira veszélyes a lágymelegség állapota? Miért vezethet könynyen tévútra lelkileg?

2) Mi a magyarázata annak, hogy egyes keresztények szinte sugároznak, míg mások közömbösek? Ez talán az eltérő személyiségtípusoknak tudható be, vagy van ennél mélyebb ok is? Ha igen, akkor mi?

3) Beszélgessünk az osztályban a lelki közöny elkerülésének különböző módjairól! Mit tehetünk lelki életünk őrzéséért, fejlődéséért? Mit tehetünk közösségileg azért, hogy megvédjük magunkat a „lágymelegségtől”?

4) Miért mondhatta Isten, hogy inkább lennénk „hidegek”, mint „lágymelegek”? A lágymelegség miért nem jobb, mint az egyértelmű hidegség? (Melyik kényelmesebb: lágymelegnek vagy hidegnek lenni?)

Illés példája

„Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét” (Jak 5:17-18).

„Amikor a Kármel hegyén Illés esőért imádkozott (1Kir 18:41-45), a hite próbát állt ki, de ő kitartóan Isten elé tárta kérését. Hatszor könyörgött nagy buzgalommal, mégsem volt semmi jele annak, hogy kérése teljesül, ő azonban erős hittel tovább könyörgött a kegyelem trónja előtt. Ha a hatodik alkalommal csüggedten feladja az imádkozást, nem kapott volna választ, Illés azonban kitartott egészen addig, amíg feleletet nem kapott. Istenünk nem zárja be fülét kéréseink előtt, ha Igéjét érvényre juttatjuk, megjutalmazza hitünket. Azt akarja, hogy minden érdekünk az Ő érdekeivel fonódjon össze, akkor biztonsággal adhatja ránk áldását, mert ha áldásait elnyerjük, nem a saját dicsőségünkre használjuk fel azokat, hanem minden dicsőséget Istennek adunk. Isten nem mindig válaszol rögtön, amikor imában hozzá fordulunk, mert ha ezt tenné, természetesnek vennénk, hogy jogosan tartunk igényt minden áldására és kegyére, amit ránk áraszt; ahelyett, hogy megvizsgálnánk a szívünket, van-e benne bármiféle rossz, dédelgetünk-e valamilyen bűnt. Nehogy óvatlanok legyünk és elfeledkezzünk arról, hogy mennyire rá vagyunk utalva Istenre, milyen nagy szükségünk van a segítségére! A szolga figyelt, miközben Illés imádkozott. Hatszor tért vissza, hogy elmondja, nincs semmi, felhő sincs, nincs jele az esőnek. Ám a próféta nem csüggedt el… Miközben a szívét vizsgálta, egyre kevesebbnek és kevesebbnek tűnt, úgy a saját szemében, mint Isten előtt… Amikor pedig elérte azt a pontot, hogy egészen megtagadta énjét, a Megváltóba kapaszkodott, mint aki egyedüli ereje és igazsága, a válasz megérkezett. A szolga ezekkel a szavakkal jelent meg: ’Ímé egy kis felhőcske, mint egy embernek tenyere, jő fel a tengerből’ (1Kir 18:44).

Illés nem várta meg, hogy az egész égbolt elsötétedjen. A kis felhőben hittel meglátta a sok esőt, és hite szerint cselekedett… A világban ma ilyen hitre van szükség – hitre, amely megragadja Isten Igéjének ígéreteit és nem engedi el azokat, amíg a menny meg nem hallgatja” (Ellen G. White: God’s Amazing Grace. 86. o.).