A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

Isten az első helyen (Aggeus)

Június 1. Szombat délután

Mivel az izraeliták hagyták romokban heverni Isten házát, az Úr szörnyű anyagi károkkal sújtotta őket. Ez a büntetés nemcsak a föld termését érintette, hanem az állatokat is. A barmok szenvedtek az emberek bűnei miatt. Isten jóváhagyásának jeleként árasztotta ki áldásait bőséggel maradék népére a mező termésében, a gabonában, borban, olajban. Mégis Aggeus próféta által az Úr kijelentette, hogy Izrael bűnei miatt, mivel önző módon használták e gazdag ajándékokat, visszavonja áldásait.

Aggeus feddő üzeneteit és tanácsait komolyan vették Izrael vezetői és a nép. A figyelmeztetésekre hallgatva „Zorobábel, a Sealtiél fia és Jósua, a Jehosadák fia, a főpap és a nép minden többi tagja az Úrnak, az ő Istenüknek szavát és Aggeus próféta beszédeit, amiként elküldte őt az Úr, az ő Istenük, és megfélemlett a nép az Úr előtt.” – Review and Herald, 1907. december 5.

Ebben a kegyelmi időszakban a nép nem tanúsított érdeklődést a lelki dolgok iránt. Az emberek csak saját érdekükben saját dolgaikat végezték el. Sokan igyekeztek szebbé tenni házaikat, és egyáltalán nem gondoltak Isten templomára. Aggeus megerősítette magát a seregek Urában, és határozottan a vallási vezetők, a civil hatóságok és a nép elé tárta az üzenetet. Kifejezte véleményét, hogy tovább nem akadályozhatják a menny munkáját, és mindannyian visszatartás nélkül munkálkodjanak azon terv véghezvitelében, amelyért visszahozattak a fogságból az ígéret földjére. – Review and Herald, 1907. december 12.

Június 2. Vasárnap

(Olvassuk el: Aggeus 1:1–2. verseit.) Figyelemre méltó az „ezt mondja e nép” kifejezés. Az izraeliták nem mutattak hajlandóságot az engedelmességre, amikor alkalmuk adódott. Az Úr azonnali engedelmességet vár el választottaitól. A halogatás megalázó számára. Mégis akik saját utat választanak, gyakran találnak fondorlatos kifogásokat saját igazuk védelmére. Az izraeliták is azt állították, hogy ők elkezdték az építést, ám az ellenség akadékoskodása miatt abba kellett hagyják a munkát. Szerintük ezek az akadályok azt jelezték, hogy még nem jött el az újjáépítés ideje. Kijelentették, hogy az Úr küldte a nehézségeket, hogy megdorgálja őket elhamarkodott cselekedeteikért. Ezért van az, hogy a prófétai üzenetben Isten „e népet” és nem a „népemet” említi.

A zsidóknak nem is volt valós mentségük a munkálatok megszakítására. A legkomolyabb ellenszegülés időszakában nyílt a legmegfelelőbb idő az eredményes munkára. Őket azonban az önzés vezérelte, és nem voltak hajlandók szembeszállni a veszélyekkel és az ellenséggel. Nem rendelkeztek a reménylett dolgokban való megingathatatlan hittel, a láthatatlan dolgokról való meggyőződéssel. Képtelenek voltak továbbmenni hittel Isten gondviselésének útján, mivel nem láthatták a végkifejletet. Amint megjelentek a nehézségek, azonnal abbahagyták a munkát.

A történelem megismétlődik. Vallási bukásoknak lehetünk tanúi, mivel az embereknek nincs elegendő hitük. Amikor a látható dolgokra tekintenek, akkor a lehetetlenségeket látják; Isten azonban lépésről lépésre vezethetné őket a legjobb úton. A mennyei mű csak oly mértékben fog előre haladni, ahogyan szolgái készek hittel haladni. Még akkor is abban a tudatban kell járniuk, hogy egy gyenge és már legyőzött ellenséggel állnak szemben, ha nehézségeken is kell átmenniük. Isten népe végül győzedelmeskedni fog a sötétség minden hatalmassága felett. – Adventista Biblia-kommentár, IV. kötet, 1175.

A templom külső dicsősége nem Isten dicsőségét tükrözte. Tanácsok hangzottak el, amelyek megmagyarázták a templomon nyugvó áldások értelmét és célját. Az újjáépített templomnak az elsőnél egyszerűbb formája helyes fényben kellett feltüntetnie a múlt hibáit, azt, hogy a pompára, szépségre, formára és külső ceremóniákra helyezték a hangsúlyt. A templomot abban az időben kellett felépíteni, hogy az Isten elleni engedetlenség átkát eltávolítsák. Aggeus megtanította az embereket, hogy őszinte megtérésük és a templomépítés mielőbbi befejezése által igyekezzenek megtisztulni az engedetlenség bűnétől, amely eltávolította őket Uruktól. (…)

A nép a templom elhanyagolásával – amely az Úr jelenlétének a bizonyítéka – meggyalázta a Mindenható nevét. Ekkor azt a parancsot kapták, hogy szerezzenek dicsőséget az Ő házának, de nem annak magasztossága által, mint Jézus korában a zsidók, hanem hogy Ő megígérte, miszerint közöttük lakozik. A második templom magasabb rendű lesz az elsőnél, mert Messiás fogja megtisztelni azt személyes jelenlétével. „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljön Siló, és a népek néki engednek.” – Review and Herald, 1907. december 12.

Június 3. Hétfő

Aggeus üzenetei megértették az izraelitákkal, hogy az Úr haragra gerjedt ellenük. Már nem merték semmibe venni az ismételt tanítást, amely szerint úgy lelki, mint fizikai jólétük Isten parancsolatainak megtartásától függ. Amint elhatározták, hogy engedelmeskednek az Úrnak az Ő Istenüknek szavára, a feddő üzenetet azonnal bátorítás is követte.

„Szólt Aggeus, az Úr követe az Úr küldetésében, mondván a népnek: Én veletek vagyok, azt mondja az Úr.”

Milyen bátorító szavak ezek! A mindenható Isten, aki a mennyekben lakozik, így szól: „Én veletek vagyok!” Biztosítja gyermekeit, hogy ha engedelmeskednek, akkor áldásokban részesíti őket. Ha Isten mai népe elhatározza, hogy őbenne bízik, akkor az Úr áldásait küldi rájuk. Állandó segítségül szolgál majd az Őt szolgálóknak. Mikor Isten látja, hogy népe szeretné teljes szívből az Ő akaratát cselekedni, megsegíti hűségeseit, hogy megismerjék tanításait. És velük lesz.

A Felséges jelenléte magával hozza az áldásokat. Aki a Mindenható árnyékában nyugszik, az elmondhatja az Úrról: „Én oltalmam, váram, Istenem, őbenne bízom!” Az Úr pedig ezt mondja felőle: „Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet! Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.”

Miután az Úr biztosította jelenlétéről az izraelitákat, „és felindította az Úr Zorobábelnek, a Sealtiél fiának, a Júda fejedelmének lelkét, és Jósuának, a Jehosadák fiának, a főpapnak lelkét, és a nép minden többi tagjának lelkét is, és bementek és munkálkodtak a seregek Urának, az ő Istenüknek házában. A hatodik hónapnak huszonnegyedik napján, Dáriusz királynak második esztendejében.”

A templom újjáépítésének ismételt elkezdése után alig egy hónappal Isten az Ő irgalmában egy másik bátorító üzenetet küldött az építőknek, és jelenlétéről biztosította mindnyájukat. Arra indította Aggeust, hogy magyarázza el a népnek, miként lesz nagyobb és dicsőségesebb e templom az előbbinél. Mindenképpen az Ő jelenléte adja majd e dicsőséget. – Review and Herald, 1907. december 12.

Június 4. Kedd

Urunk ismeri ez utolsó napokban népe küzdelmeit a sátáni eszközökkel és a gonosz emberekkel szemben, akik nem törődnek ily nagy üdvösséggel. Megváltónk, a mennyei seregek nagy Tábornoka egyszerűségében és őszinteségében nem titkolja el népe elől a rá váró ádáz küzdelmet. Bemutatja a veszélyeket, elénk tárja a küzdelem tervét, a munka nehézségét és veszélyeit, amit el kell végezni még a küzdelem megkezdése előtt. Ismerteti a magas árat, eközben mindenkit bátorít, és várja, hogy a mennyei sereggel egyesülve belépjen az igazság és feddhetetlenség megvédésének küzdel mébe. Az emberi gyengeség természetfeletti segítséget talál a mindenható Istennél e heves küzdelemben. A sikert pedig az Úrba vetett kitartó és tökéletes bizalom fogja biztosítani. Miközben a gonosz erői csatarendben állnak, az Atya buzdítja hűségeseit, hogy legyenek bátrak és erősek, és küzdjenek, mert a mennyért harcolnak, és nem csak angyalok állnak mellettük, hanem maga a seregek Ura. Hasonló lesz a küzdelem Jerikó bevételéhez, amikor Izrael seregei semmiképp sem büszkélkedhettek azzal, hogy ők rombolták le a város falait, hanem a mennyei Felség tervei szerint folyt a viadal a lehető legegyszerűbben azért, hogy az Úr és ne az ember magasztaltassék fel. Isten teljes erejét ígérte, és ez az ígéret nekünk, gyermekeinknek szól és mindazoknak, akik ma talán még távol vannak, de akiket elhív az Úr, a mi Istenünk. – Adventista Biblia- kommentár, II. kötet, 995–996.

Ebben a bátorító üzenetben (Agg 2:1– 5) a próféta a Mózesnek adott isteni ígéretre utal, amelyet a Sínai-hegy lábánál kaptak a zsidók: „Az Izrael fiai között lakozom, és nékik Istenük leszek. És megtudják, hogy én, az Úr vagyok az ő Istenük, aki kihoztam őket Egyiptom földéről, hogy közöttük lakozhassam, én, az Úr az ő Istenük.” A pusztai vándorlás alatt az Úr végig bizonyította „az Izrael házához való sok jóságát, amelyet velük cselekedett irgalma és kegyelmének sokasága szerint. És Ő mondta: Bizony az én népem ők, fiak, akik nem hazudnak; és lőn nékik megtartójuk. Minden szenvedésüket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadította őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozta őket a régi idők minden napjaiban.”

Most, annak ellenére, hogy engedetlenek voltak, és ismételten megszomorították a Szentlelket, Isten az Ő végtelen irgalmában kinyújtotta feléjük karját, hogy üdvösséget szerezzen nekik. Terveivel való együttmunkálkodásuk elismeréseként megújította szövetségét velük, és megígérte, hogy Szentlelke közöttük lakozik. Így bátorította őket: „Ne féljetek!” Mint hajdanán, ma is azt mondja gyermekeinek: „Legyetek erősek… és dolgozzatok, mert ímé, én tiveletek vagyok!” Micsoda bátorítás! Milyen jó, hogy hűséggel szolgálhatjuk Őt! – Review and Herald, 1907. december 12.

Jézus tanítványainak adott ígérete mindazok javát szolgálja, akik az idők végén eleget tesznek a krisztusi elvárásoknak. Isten mindenható, és az ember megkaphatja az Ő erejét, hogy betölthesse a tervét, hiszen rendelkezik a nehéz helyzetekre szóló mennyei ígérettel. Az Úr ereje el van rejtve a hűtlenek elől, útjait és terveit nem értik ezek az emberek. „A világ nem ismeri Őt.” Isten engedelmes gyermekei Jézus nevében imádkozva nagy győzelmeket vívhatnak meg. A menny hűségeseinek sikere a vele való imakapcsolattól függ és az alázatos engedelmességtől. Az Üdvözítő megmutatta tanítványainak, hogy szükséges engedelmeskedniük parancsainak, ha az Ő szeretetében akarnak maradni. A követőinek megígért vigasztalás ezektől a feltételektől függött. – Signs of the Times, 1878. január 17.

Június 5. Szerda

A második templom nem érte fel külső jelekben az első magasztosságát, és nem is hordta magán a mennyei jelenlét jeleit, mint elődje. A természetfeletti jelenlét nem mutatkozott meg a felszentelés alkalmával sem. Az újjáépített szentélyt nem takarta be a dicsőség felhője. Nem szállt alá tűz az égből, hogy megeméssze az oltáron levő áldozatot. A Sekhina sem nyugodott meg a szentek szentjében a kerubokon, és nem volt ott a templomban sem a frigyláda, sem a törvénytábla. A mennyből többé nem szólalt meg hang, hogy a pappal ismertesse Jehova akaratát.

Mindezek ellenére ez volt az az épület, amelyről ezt mondta az Úr Aggeus prófétának: „Nagyobb lesz e második háznak dicsősége az elsőnél.” „Megindítok minden népet, és eljön, akit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a seregeknek Ura.” Néhány századdal később a zsidók hiába próbálták bizonyítani, hogy Isten Aggeusnak adott ígérete beteljesedett, ám amikor eljött végül minden népek Reménysége, és személyes jelenlétével tisztelte meg a templomot, akkor büszkeség és hitetlenség vakította el őket, és nem értették meg teljesen a próféta szavait. A második templomot nem Jehova dicsőségének felhője, hanem annak jelenléte tisztelte meg, akiben lakozik az istenség teljessége – maga a testet öltött Megváltó. A „népek Reménysége” valóban belépett a templomban, amikor a názáreti az embereket tanította, és a szent udvarokon betegeket gyógyított. A második templom dicsősége meghaladta az elsőét, de csak kimondottan Krisztus földi jelenléte által. – Review and Herald, 1908. január 16.

Június 6. Csütörtök

Amely napon az izraelitáknak meg lett ígérve az áldások sokasága, mivel hittek és teljes szívből engedelmeskedtek, vezetőjük, Zorobábel a következő üzenetet kapta: „Másodszor is szólt az Úr Aggeusnak… mondván: Mondd meg Zorobábelnek, Júda fejedelmének: Én megindítom az eget és a földet. És felforgatom az országok királyi székét, és elfogyasztom a pogány országok erejét, és felforgatom a szekeret és a benne ülőket, és lehullanak a lovak és a rajtok ülők: ki-ki az ő atyjafiának fegyvere által. Azon a napon, azt mondja a seregeknek Ura, felveszlek téged Zorobábel, Sealtiélnek fia, én szolgám, azt mondja az Úr, és olyanná teszlek, mint egy pecsétgyűrű, mert téged választottalak el, azt mondja a seregeknek Ura.”

A Zorobábelnek adott személyes bizonyságtevés a mi bátorításunkra lett lejegyezve. Zorobábel keményen meg lett próbálva az évek során, miután a zsidók élén elhagyta Babilont. Isten bizonyos célt követ, mikor gyermekeit megpróbálja. Ő sosem vezetné másképp gyermekeit, mint ahogyan ők is engednék magukat vezettetni, ha látnák már a kezdetektől fogva a véget, és megértenék a magasztos tervet, amelynek részesei. Azért fegyelmezi híveit, hogy megalázza őket, és hogy a próbák és szenvedések által felismerjék gyengeségeiket, és hozzá közelítsenek. Amikor hozzá kiáltanak segítségért, így válaszol: „Nézd, itt vagyok melletted!”

A keresztények Krisztus drágakövei. Csillogón kellene ragyogniuk, az Ő szépségét kell tükrözzék a világnak. Ragyogásuk attól függ, hogy milyen csiszolásban részesültek. Eldönthetik, hogy csiszoltak lesznek, vagy csiszolatlanok maradnak. Ám akik méltókká akarnak tétetni ahhoz, hogy helyet találjanak az Úr templomában, azoknak alá kell vetniük magukat a csiszolás folyamatának. Az Isten csiszoló munkája nélkül csak közönséges kövek maradnak, és nem tükrözhetik vissza a világosságot.

Krisztus így szól az emberhez: Te az enyém vagy. Megváltottalak. Nem vagy más, mint egy éles kő, de ha az én kezemben maradsz, lecsiszollak, és ragyogásod dicsőséget szerez nevemnek. Senki sem ragadhat ki az én kezemből. Az én legdrágább kincsemmé teszlek téged. Megkoronázásom napján pedig drágakő leszel örömöm koronájában.

A mennyei munkás nem pazarolja idejét értéktelen anyagokra. Csak a drágaköveket csiszolja meg, és távolítja el éles széleiket. Ez a folyamat durva, nehéz, és megsebzi az emberi büszkeséget. Krisztus mélyen belevág az emberi tapasztalatba, amit ő maga parányisága folytán teljesnek tart, hogy a jellemből eltávolíthassa az önfelmagasztalást. Jézus eltávolítja a külső fölösleget, a csiszolókoronghoz közelíti a követ, majd erőteljesen rányomja, hogy minden durvaságot lefaraghasson róla. Ezután a fény elé tartja a drágakövet, és amikor a Mester meglátja benne saját képét, akkor méltónak találja, hogy helyet kapjon az Ő tárházában.

„Azon a napon, azt mondja a seregeknek Ura, felveszlek téged… és olyanná teszlek, mint egy pecsétgyűrű, mert téged választottalak el, azt mondja a seregeknek Ura.” Bármilyen fájdalmas is legyen, de áldott az a tapasztalat, amely új értéket ad a kőnek, és eléri, hogy élő sugarakat továbbítson. – Review and Herald, 1907. december 19.