SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Isten jóságában bízva (Habakuk)

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Habakuk 1:1-17; 2:2-4; 3; Galata 3:11; Filippi 4:11; Zsidók 11:1-13

„Mert az Úr dicsőségének ismeretével betelik a föld, amiképpen a folyamok megtöltik a tengert” (Hab 2:14).

KULCSGONDOLAT: Talán nem mindig értjük meg, miért történnek tragédiák, de Istenben minden körülmények között bízhatunk.

Egy lelkész arról prédikált, hogy Isten az élet nehézségei között is velünk van. Az istentisztelet után egy könnyeivel küszködő asszony kérdőre vonta: „Lelkész úr! Hol volt Isten, amikor az egyetlen fiam meghalt?” Az anya arcán tükröződő mély szomorúság láttán a lelkész egy darabig hallgatott, majd így válaszolt: „Ott, ahol akkor is volt, amikor egyszülött Fia meghalt, hogy az örök haláltól megmenthessen bennünket!”

Mint ahogy mi, úgy Habakuk is tapasztalt igazságtalanságot, kegyetlenséget és mindenféle rosszat. A helyzetet csak nehezítette, hogy a szörnyűségek idején úgy érezte, hallgat az Isten, aki arra kérte: bízzon ígéreteiben.

A próféta nem érte meg az ígéretek teljesedését, viszont megtanult bízni az Úr szavában. Könyve azzal kezdődik, hogy panaszkodik Istennek, de a befejezésben már a Biblia egyik legszebb énekét találjuk. Habakukhoz hasonlóan mi is hittel várjuk az időt, amikor „az Úr dicsőségének ismeretével betelik a föld, amiképpen a folyamok megtöltik a tengert.”

Olvassuk el Habakuk próféta könyve 1. fejezetét! Milyen kérdéseket tesz fel a próféta Istennek? Mennyire gyakran fordulunk mi is hasonló jellegű kérdésekkel az Úrhoz, noha helyzetünk különbözik az övétől?

Habakuk azért számít különleges prófétának, mert nem Isten nevében szólt a néphez, hanem a népről beszélt Istennek. Amikor meg akarta érteni Isten szándékát, kétségbeesett kiáltás tört fel belőle: „Meddig kiáltok még oh Uram…?” A Bibliában jellegzetesen előfordulnak hasonló panaszos kérdések (Zsolt 13:2; Jer 12:4), amikor emberek különféle válsághelyzetekben szabadulást kerestek.

Habakuk a társadalom egészét átható erőszak krízise miatt kiált segítségért. Az „erőszak” szóval fordított héber kifejezés a hamasz, ami Habakuk próféta könyvében hatszor fordul elő, és vonatkozik úgy a fizikai, mint a lelki bántalmazás tetteire egyaránt (1Móz 6:11).

Próféta lévén Habakuk tisztában volt vele, mennyire szereti Isten az igazságot és gyűlöli az elnyomást, ezért tudni akarta, miért enged mégis szabad folyást az igazságtalanságoknak. Bármerre nézett, mindenütt erőszakot és törvényszegést talált, és úgy tűnt, hogy a gonoszok diadalt aratnak a jók, igazak felett. A hatalmon lévők elferdítik az igazságot, mint Ámósz idejében (Ám 2:6-8) – és mint ahogy ma is gyakran történik.

Isten terve a válaszából mutatkozik meg. Babilon hadserege által akar büntetést mérni a népre. Ez a bejelentés meglepi a prófétát, mert nem hitte volna, hogy az Úr ilyen kegyetlen hadsereget használ fel Júda fegyelmezésére. A 8. versben a babiloni lovasságot párduchoz, farkashoz és keselyűhöz hasonlítja, három gyors ragadozóhoz, amelyek hirtelen okozzák prédájuk vesztét.

Babilon öntelt kegyetlenségében nem ismeri el számadási kötelezettségét, nem törekszik a bűnbánatra, nem ígér jóvátételt. A teremtett világ életének legalapvetőbb rendjét töri meg. Habakuk megtudja, hogy Babilon hadserege lesz „Isten haragjának botja” (lásd Ézs 10:5). A büntetésre még a próféta életének idejében sor kerül (Hab 1:5). Ez az egész helyzet további nehéz kérdéseket vet fel Isten igazságosságával kapcsolatban.

Hogyan tanulhatunk meg bízni az Úr jóságában, igazságában, amikor annyi rossz és igazságtalan dolog van a világon? Egyedül hol találhatunk védelmet?

Hab 1:12-17 szakaszában még nyugtalanítóbb kérdés vetődik fel a válasz nyomán, amit a próféta kapott: vajon az igaz Isten felhasználhat gonoszokat arra, hogy általuk büntesse meg azokat, akik hozzájuk képest jobbak? A 17. versben Habakuk kérdése az isteni igazságtételt feszegeti.

A próféta tanácstalan volt. Nemcsak amiatt gyötörték kétségek, hogy népe olyan mélyre süllyedt. Az is megdöbbentette, hogy az övénél gonoszabb nép fogja végrehajtani az ítéletet országán. Habakuk jól tudta, milyen bűnök terhelik Júdát, mégis népét, kiváltképp a közöttük lévő igazakat semmilyen mértékkel mérve nem lehetett olyan rossznak mondani, mint amilyenek a pogány babiloniak voltak.

Minek a reményével találkozunk Hab 2:2-4 szakaszában?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Hab 2:2-4 versei a Biblia legfontosabb részei közé tartoznak. Különösen a 4. vers fejezi ki az evangélium lényegét; nyugodtan állíthatjuk, hogy ennek a versnek az alapján indult el a protestáns reformáció. Jézus Krisztusba vetett hit által részesülünk Isten igazságában; Isten a saját igazságát tulajdonítja nekünk, ami a miénk lesz. Ezt nevezzük hit általi megigazulásnak.

Hab 2:4 verse összefoglaló kijelentés az üdvösség útjáról és a hit általi megigazulás bibliai tanításáról. Az Újszövetség írói hogyan fejezték ki ugyanezt a gondolatot? Róm 1:17; Gal 3:11; Zsid 10:38

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A nagy nyugtalanságban a gonoszságot, az igazságot és a megváltást érintő megannyi kérdés mellett Hab 2:4 verse rávilágít a hűségesek és a felfuvalkodottak közötti éles ellentétre. A két csoport sorsát a viselkedésük határozza meg: aki felfuvalkodott, végül elbukik, míg az igaz hit által él. A héber „hit” szó (’emuna) azt fejezi ki, hogy szilárdság, hűség, állhatatosság, megbízhatóság. Vagyis, aki hit által él, azt nem a cselekedetei mentik meg, viszont a tetteiből látszik, hogy hit által él. Hite megmutatkozik a tetteiben, ezért az örök élet ígéretét kapja.

A Hab 1:17 versében feltett kérdésre a 2. fejezetben olvashatjuk a választ, méghozzá az öntelt elnyomót csúfoló ének formájában. Nem kevesebb, mint öt jajszó (Hab 2:6, 9, 12, 15, 19) erősíti meg az üzenetet, hogy Babilon sorsa megpecsételődött. Az ellenséget sújtó büntetés arányban lesz az elkövetett tettekkel. A gonoszok végül azt kapják majd, amit áldozataikkal megtettek. Azt aratják, amit vetettek, mert Istent nem csúfolhatják meg magukat hatalmasnak képzelő emberek (Gal 6:7).

Az elnyomóval szemben, aki végül Isten ítélete alá esik, az igaz az örök élet ígéretét kapja Krisztusban, bármi is történt vele élete során. Az utolsó időben élő maradékról írva A jelenések könyve ezzel a kifejezéssel él: „a szenteknek békességes tűrése” (Jel 14:12). Az igaz hívők valóban várják Isten közbelépését, még akkor is, ha ezt majd csak a második adventkor láthatják meg.

Hogyan segít Zsid 11:1-13 szakasza megbirkózni ugyanolyan kérdésekkel, mint amilyenekkel Habakuk is küzdött, igaz, más körülmények között?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Végeredményben Habakuk kérdésére Isten megerősítette, hogy Ő mindig ott van. Bízzunk jelenlétében és bizalommal tekintsünk az ítéletre, még ha ellenkező is a látszat – ez Habakuk próféta könyvének és minden bibliai kinyilatkoztatásnak az üzenete. A prófétai hit bizalom az Úrban és változatlan jellemében.

„A hit, amely erőt adott Habakuknak, valamint minden szentnek és igaznak is a súlyos próba idején, ma is élteti Isten népét. A legsötétebb órákban, a legijesztőbb körülmények között is bízhat a keresztény hívő a minden fény és hatalom Forrásában. Nap mint nap megújulhat reménye és bátorsága Istenbe vetett hite által” (Ellen G. White: Próféták és királyok. 2. kiad. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 242. o.).

Mivel foglalkozik a próféta a könyve 3. fejezetében? Miért olyan fontos ez, különös tekintettel a nehéz körülményekre és a hegyként tornyosuló fogós kérdésekre?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Habakuk megzenésített imádságban (lásd Hab 3:19) fejezi ki, hogy elfogadja Isten útjait. Tudja, hogy Isten hatalmas, ezért arra kéri: emlékezzen meg kegyelmességéről, amikor majd elkezdődik az ítélet. Tisztelettel felidézi az Úr hatalmas, múltbéli tetteit, és imájában kéri, hogy most hozza el a szabadítást. Mintha a múlt és a jövő között állna. Egyrészt visszatekint a kivonulás eseményére, ugyanakkor előre is néz, az Úr napjára, miközben arra vágyódik, hogy Isten az adott helyzetben mutassa meg nagy hatalmát.

A 3. fejezet éneke költői nyelvezettel írja le, hogyan szabadította meg Isten Izráelt az egyiptomi szolgaságból. A kivonulás idején történtek előrevetítik a nagy ítéletnap eseményeit. A hívőknek nem kell félni az Úr napjától, csak várjanak, tartsanak ki és örüljenek a nekik adott reménységben.

Ez az ének Isten hatalmát, dicsőségét és diadalmát is ünnepli. Úgy mutatja be Istent, mint akinek az uralma kiterjed az egész földre. Dicsősége a napkelte ragyogásához hasonlítható (Hab 3:4).

Isten megítéli az elnyomó országokat, ugyanakkor megszabadítja népét „harci kocsikkal” (Hab 3:8, új prot. ford.). Isten ereje nem mindig látható a dolgok felszínén, aki viszont hisz, tudja, hogy az Úr minden körülmények között ott van.

Habakuk arra szólít, hogy várjuk az Úr szabadítását, amikor elhozza igazságát a földre és betölti a világot dicsőségével. Amikor Isten népének tagjai dicséretet énekelnek az Úrnak, bátorítják egymást (Ef 5:19-20; Kol 3:16), hogy gondoljanak Uruk múltbeli tetteire és reménykedjenek a nagyszerű jövőben. Habakuk példája is azt mutatja, hogyan képes kitartani az, aki hittel, előre tekintve él.

Gondolkozzunk el arról, ahogyan a múltban vezette Isten az életünket! Mennyiben segít ez bízni a jóságában, függetlenül attól, ami a közeljövőben történhet? Miért olyan fontos mindig előre nézni, az örökkévalóságra?

„Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget… De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben. Az Úr Isten az én erősségem, hasonlókká teszi lábaimat a nőstény szarvasokéihoz, és az én magas helyeimen járat engemet” (Hab 3:17-19). Miért olyan jó itt a próféta alapállása? Hogyan erősíthetünk mi is ilyen lelkületet magunkban (lásd még Fil 4:11)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Habakuk próféta könyvének utolsó verseiben (Hab 3:16-19) találjuk meg azt, hogyan fogadta Isten erejének és jóságának kinyilatkoztatását a próféta. Amikor Habakuk az ellenség támadására készíti fel magát, bátorságot lel abban, hogy újból az Úr szabadító tetteit idézi fel magában. Egészen felkavarja a félelem, miközben arra gondol, hogy népére közeleg az isteni ítélet. A megszállás miatt elpusztulhatnak a Palesztinában olyannyira kedvelt fügefák és olajfák, meg az éppen annyira fontos szőlők, gabonák és nyájak. A próféta szilárd hite mégis rendületlen marad, mert látomásban látta az élő Istent.

Habakuk a múltbeli tapasztalataiból ismerte Isten abszolút hűségét, ezért tudott belenyugodni terveibe a jelenre nézve is (Hab 3:16-19). A próféta a megannyi kedvezőtlen körülmény dacára is eltökélte, hogy az Úrba és jóságába veti bizalmát, még ha helyzete reménytelennek tűnik is.

Habakuk hűséges bizalommal várakozik, pedig semmi jel nem mutat azonnali szabadításra. Olyan próféta volt, aki párbeszédekkel, csúfolódó szavakkal, dicsérő énekekkel tanította a hívőket a korszakokon át, hogy mélyebb, élő hittel kapaszkodjanak a Megváltóba. Saját példájával bátorította az istenfélő embereket arra, hogy beszéljenek Istennel, tegyék próbára hűségüket a nehéz időkben, reménykedjenek az Úrban és dicsérjék Őt.

Könyve végén Habakuk gyönyörűen szól hitéről: mindegy, hogy milyen nehézzé válik az élet, az ember akkor is találhat örömet és erőt Istenben. Az az üzenete, hogy a végtelennek tűnő elnyomás időszakában türelmesen kell várni Isten szabadítására. Habakuk próféta könyvében az Úrra való várakozás témája dominál. Különösen aktuális ez a gondolatkör a hetednapi adventisták számára, hiszen a nevünk is a Jézus visszajövetelébe vetett hitet fejezi ki!

Olvassuk el az alábbi idézeteket, majd beszéljük meg, hogyan segítenek jobban megérteni Habakuk üzenetét!

„Habakuk kérdésére létezik egy válasz. A válasz nem gondolat formájában, hanem események formájában érkezik. Isten válasza meg fog történni, de nem lehet szavakba önteni. A válasz bizonyosan meglesz; ’ha késik is, bízzál benne.’ A közbeeső időt valóban nehéz kivárni; az igazat elborzasztja, amit lát. Erre a nagyszerű felelet így hangzik: ’az igaz pedig az ő hite által él.’ Ez a válasz szintén nem gondolatként, hanem életformaként értendő. A prófétai hit bizalom Istenben, akinek a jelenbeli hallgatása a megértés egy formája” (Abraham J. Heschel: The Prophets. Mass., 2001, Prince Press. 143. o.).

„Tápláljuk és ápoljuk a próféták és apostolok hitét – a hitet, amely megragadja Isten ígéreteit és várja, hogy szabadulást hozzon akkor és ahogyan Ő jónak látja. A biztos prófétai beszéd végső beteljesülése a mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk dicsőséges adventje lesz, amikor eljön mint királyok Királya és uraknak Ura. A várakozási idő talán hosszúnak tűnik, és az embert lesújtják a csüggesztő körülmények. Sokan, akikben bíztunk, talán elhullanak az úton. De mondjuk bizakodóan a prófétával együtt, aki a példátlan hitehagyás idején bátorította Júdát: ’Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld’ (Hab 2:20, új prot. ford.)” (Ellen G. White: Próféták és királyok. 2. kiad. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 242-243. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Foglaljuk össze Habakuk és Isten párbeszédét! Alapjában véve miért panaszkodott a próféta? Hogyan fogadta Isten válaszát?

2) Lehetséges, hogy Isten szemében elfogadhatóbb vallási magatartás az őszinte kérdés, sőt akár a kétely is, mint a csupán felszínes hit? Indokoljuk meg válaszunkat!

3) A hetednapi adventisták előző generációi mind abban hittek, hogy Krisztus mostanra már visszajön és megláthatják az összes csodálatos ígéret végső teljesedését. A mi nemzedékünk hogyan tanulhatja meg megőrizni a hitét, miközben tovább várakozunk az Úr viszszatérésére?

SZILÁGYI JÓZSEF:

HABAKUK PRÓFÉTA

(a Káldeus Birodalomról)

Jaj-jaj, mert bűnös népemet

még nagyobb bűnös kerítette

hatalmába! Nem értem ezt;

sóvárgok méltó feleletre:

ó, vajon meddig tűri az Ég?

s kap-e az igaz jutalmat?

Íme a válasz: Minden kincs elég,

máglyaként ég majd a zsarnok alatt.

Mert végül mindenki megítéltetik:

semmi büszke bálvány akkor nem segít;

rabló nagy népeket rabul ejtenek...

Az igaz megszabadul, hite által él.

Porból suttogja sok rommá lett kastély:

bűnös kezek zsákmányt tűznek gyűjtenek.