SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az Úr népe (Mikeás)

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Mikeás 1:1-9; 2:1-11; 5:2; 6:1-8; 7:18-20; 2Korinthus 11:23-27

„Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel” (Mik 6:8).

KULCSGONDOLAT: Az Úr kész volt megbocsátani népének még a legszörnyűbb hitehagyás dacára is. Meg akarta gyógyítani őket.

Mikeás próféta Izráel történelmének egyik legsötétebb korszakában végezte szolgálatát. Az ország már régen két részre szakadt, majd az asszírok véget vetettek az északi királyság életének. Mikeás látta a déli részeken a gonoszság és a kegyetlenség egyre erősebb előrenyomulását. A becstelenség, igazságtalanság, megvesztegetés és bizalmatlanság végzetes bűnei ellen emelte fel szavát. Mikeás volt a Jeruzsálem pusztulását elsőként megjövendölő bibliai próféta (Mik 3:12).

Ám az isteni ihletés hatására a próféta előtt a sötét időkben is felvillant a fény. Isten szemszögéből nézve túllátott a közelgő büntetésen. Bátorító szavaival kifejezte, hogy az Úr Felkentje eljön majd Betlehemből. A Messiás lesz az a vezető, aki megmenti Izráelt és békét hirdet a népeknek, akiket arra tanít, hogy „fegyvereiket kapákká kovácsolják” (Mik 4:3). Az isteni feddés a helyreállítás és a végső áldások csatornája lesz.

Mik 1:1-9 szakaszában a próféta felhívást intéz a föld minden népéhez, hogy legyenek tanúi, amint Isten ítéletet tesz bűnös népe felett. Külön megnevezi a fővárosokat, Jeruzsálemet és Samáriát, amelyek vezetői nem adtak jó példát arra, hogy mit jelent teljes szívvel az Urat szolgálni. Először ez a két város pusztul el.

Mikeás életében óriási feszültséggel jelentkezett a pusztító ítélet gondolata. Prófétai hivatása Isten céljaihoz kötötte a prófétát, ezért nem volt választása, hirdetnie kellett, ami a közeljövőben várható volt. Mikeás szerette népét, amelyhez tartozott; ő maga is kesergett amiatt, hogy majd fogságra vitetnek. A próféták fizikai és lelkiállapotának gyakran a rossz hírek ártottak leginkább.

Mit találunk a következő igeszakaszokban a próféták nehéz sorsára vonatkozóan? 4Móz 11:10-15; 1Kir 19:14; Jer 8:21–9:2; Ez 24:15-18; 2Kor 11:23-27

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Isten prófétáinak élete összefonódott az általuk hirdetett üzenetekkel. Nem örömmel szóltak a várható rettenetes dolgokról. Gyakran keseregtek a közelgő katasztrófák miatt. Fájdalmuk valóságos volt. Hallgatóik számára az üzenetet prófétai szavakkal és külső jelekkel is közvetítették, amelyekben sokszor megmutatkozott a szívük mélyéről fakadó nagy fájdalom. Isten ítéletét Mikeás hasonlóan fogadta, mint Ézsaiás, aki három évig járt félmeztelen, mezítláb, ezzel mutatva a rájuk váró fogság szégyenét. Olvashatunk arról is, hogy Ellen White mennyit szenvedett szolgálata során. Isten követeinek valóban nagy megpróbáltatásokat kellett kiállni.

Olvassuk el 1Pt 4:14-16 verseit, majd pedig gondoljunk a saját nehézségeinkre! Mennyi szenvedés ért bennünket amiatt, hogy Istent követjük? És mennyi baj következett ránk a hűtlenségünk miatt?

Mik 2:1-11 és a 3. fejezet alapján milyen bűnök miatt fenyegette az embereket ítélet?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

„Akház trónra lépése olyan félelmes helyzet elé állította Ézsaiást és társait, amely Júda országában minden eddigit felülmúlt. Sok embert, akik korábban ellenálltak a bálványimádó szokások rontásának, most rávettek a pogány istenségek imádására. A fejedelmek is hűtleneknek bizonyultak megbízatásukhoz. Hamis próféták támadtak, akik tanításukkal félrevezették a népet. Még a papok között is voltak ilyen felbérelt tanítók. A hitehagyó vezetők megtartották az istentiszteleti formákat, és azt állították, hogy Isten népe közé tartoznak.

Mikeás próféta – aki ezekben a nyugtalan időkben hirdette üzenetét – kijelentette, hogy Sion bűnösei ’vérontással’ építik ’a Siont, álnoksággal Jeruzsálemet’ –, miközben ’az Úrra hivatkozva mondják’, és istenkáromlón így dicsekszenek: ’Közöttünk van az Úr, nem érhet minket baj!’ (Mik 3:10-11)” (Ellen G. White: Próféták és királyok. 2. kiad. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 200. o.).

Az a tévedés volt az egyik probléma, amivel a zsidó népnek állandóan szembesülnie kellett, hogy mentesülnek az isteni ítélet alól, lévén ők a kiválasztott nép, akik a pogány bálványimádás hiábavalóságával szemben (Zsolt 115:4-9) ismerték az igaz Istent. Viszont az volt a rettenetes igazság, hogy éppenséggel az Isten előtti különleges helyzetük miatt vette az Úr még súlyosabbnak bűneiket. Isten újból és újból felhívta a figyelmüket arra, hogy az áldásokat, a védelmét és a jólétet csak a parancsolatainak való engedelmesség függvényében nyerhetik el. Ezt láthatjuk a Mózes ötödik könyvében olvasható figyelmeztetésben is: „Csak vigyázz magadra, és őrizd jól a te lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, amelyeket láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedtől teljes életedben, hanem ismertesd meg azokat a te fiaiddal és fiaidnak fiaival” (5Móz 4:9).

Adventistaként annyi ismeretre tehetünk szert. Ne áltassuk magunkat: milyen szempontból fenyeget a veszély, hogy az ókori Izráelhez hasonlóan mi is elbizakodunk?

Mikeás próféta könyvének hangulata a búskomorságból gyakorta hirtelen csodálatos reménységbe csap át. Ezt a reményt tükrözi az egyik leghíresebb messiási prófécia is.

Olvassuk el Mik 5:2 versét! Miről van itt szó? Mit tanít ez az ige a Messiásról? Lásd még Jn 1:1-3; 8:58; Kol 1:16-17!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Júdea egy kis városából származik majd Valaki, Izráel örök uralkodója. Mik 5:2 az egyik legfontosabb bibliai ígéret, amit Isten azért adott, hogy erősítse a nép reményét, akik már alig várták a próféták által megígért ideális Vezetőt. Uralma az erő, az igazság és a béke korszakát vezeti be (Mik 5:4-6).

Dávid az Efratának is nevezett Betlehem (1Móz 35:19) kisvárosának szülötte volt. A helység megnevezése is sejteti az egyszerű származását egyrészt Dávidnak, valamint késői utódjának, aki népe igazi Pásztora lesz (Mik 5:4). Sámuel Betlehem városkájában kente fel Izráel királyának Isai legkisebb fiát, Dávidot (1Sám 16:1-13; 17:12). Amikor a napkeleti bölcsek a zsidók újszülött királya után tudakozódtak, Heródes király megkérdezte az Írásokat ismerő bölcseket, hol kell őt keresni (Mt 2:4-6). Az írástudók erre a szövegre utaltak, ami megjövendölte, hogy a Messiásnak Betlehem kisvárosából kell származnia.

Véges, bűnös emberként szinte felfoghatatlannak érezzük, hogy a Betlehemben született kisbaba maga az örök Isten, az ég és a föld Teremtője volt. „Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 11. o.). Ez a meglepő gondolat a kereszténység egyik legalapvetőbb igazsága: a Teremtő Isten magára vette az emberi természetet, és emberként áldozatul adta magát a bűneinkért. Életre szóló tapasztalattá válhat számunkra, ha szakítunk időt arra, hogy elgondolkozzunk ennek az igazságnak a jelentőségéről. Gondoljunk bele, hogy milyen értéket ad ez az életünknek! Milyen fontosnak tart Isten minden egyes embert! Annyian küzdenek, hogy megtalálják életük értelmét, célját, számunkra pedig ott a kereszt alapja, ami nemcsak az életünk jelentőségét illetően ad biztos tartást, hanem összehasonlíthatatlanul többet ajánl, mint amit a világ valaha kínálhat.

Mikeás próféta könyve 6. fejezetének elején Isten népéhez szól, és felsorolja, hogy mennyi mindent tett értük. A templomba érkező hívő erre válaszolva azt kérdezi, hogy mivel tehet Isten kedvére. Mi számít elfogadható áldozatnak? Egyéves borjak, kosok tömegei, olajpatakok vagy inkább a hívők elsőszülött gyermekei? A szakaszban a felsorolt áldozatok mennyisége és értéke folyamatosan emelkedik.

Milyen lényeges igazságot tanít Mik 6:1-8 szakasza? Miért olyan különösen fontos ez az adventisták számára? Mennyivel több az igazság a pusztán helyes tanbeli felfogásnál és a próféciák részletes ismereténél? Lásd Mt 23:23!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A próféta kifejti, hogy Isten már előre bejelentette, mit kíván az embertől. Mózes tanításaiból a nép jól tudta, mi mindent tett meg értük a kegyelmes Isten. Mikeás válasza nem valamiféle új kinyilatkoztatás volt, ami változást jelentett volna az addig érvényben lévő isteni kívánalmakat illetően (5Móz 10:12-13). Istent elsősorban nem az áldozatok és a papi szolgálatok érdekelték, hanem az volt a legfontosabb számára, hogy olyan népe legyen, amelynek tagjai igazságosan bánnak egymással, hozzá pedig következetes tisztelettel és szeretettel fordulnak. Az engedelmesség a legpazarabb ajándék, amit az ember Istennek adhat.

Mik 6:8 verse fogalmazza meg legvelősebben, hogy mit kíván Isten a népétől. Az igaz vallást illető minden prófétai tanítást összefoglalja: igazságos, könyörületet tanúsító életet és a hétköznapokban megmutatkozó istenfélelmet. Az igazságra Isten Lelke késztet. Megkívánja, hogy tisztességesen, egyenlően bánjunk mindenkivel, legfőképpen a gyengékkel, erőtlenekkel, akiket mások kihasználnak. A kedvesség annyit tesz, hogy ellenszolgáltatás nélkül, készségesen szeretetet, hűséget tanúsítunk, megbízhatóak vagyunk. A gyakorlati istenfélelem azt jelenti, hogy Isten az első az életünkben és akaratával összhangban élünk.

Miért könnyebb szigorúan betartani a szombatot, mint igazságosan cselekedni, szeretni az irgalmasságot és alázatosan járni Isten előtt?

Mikeás próféta könyve az ítéletek leírásával kezdődik, de a reménység szavaival zárul. Vannak, akik magyarázatukban megkísérlik tagadni Isten ítéleteinek valóságát. Aki ezt teszi, hasonló csapdába esik, mint Mikeás kortársai, akik úgy vélték, hogy Isten soha nem ítélné meg kiválasztott népét.

Isten szeretetének és törődésének másik oldala az igazsága. Mikeás azt a jó hírt fogalmazza meg, hogy az Úrnak sosem a büntetés az utolsó szava. A Szentírásban következetesen megfigyelhető, hogy az ítélet után a megbocsátás, a büntetés után a kegyelem, a szenvedés után a remény következik.

Hogyan mutatkozik meg az evangélium Mik 7:18-20 verseiben? Minek a reményét találhatjuk ebben a szakaszban mindannyian? Miért van olyan nagy szükségünk rá?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Mikeás próféta könyvének utolsó verseiben az Istent dicsérő szavak reménynyel telnek meg. A „Kicsoda olyan Isten…” kérdés jól illik Mikeás nevéhez, ami azt jelenti, hogy „Kicsoda olyan, mint az Úr?” A próféta neve is Isten egyedi voltára emlékeztet, megerősítve, hogy nincs más hozzá fogható. Hogyan is lehetne? Hiszen egyedül Ő a Teremtő, rajta kívül minden más teremtmény. Teremtő Istenünk mindezek tetejében a kegyelem, a megbocsátás Istene is, aki minden képzeletet felülmúlóan sokat tett azért, hogy megváltson bennünket a pusztulástól – noha ezt joggal megérdemelnénk. Isten kész volt ígéretet adni a héber népnek, és nekünk is ezt ajánlja.

Előfordulhat, hogy ma is próbára tévő körülmények és fájdalmak között találjuk magunkat, és azon tűnődünk: vajon miért engedi meg Isten? Időnként olyan nehéz meglátni a dolgok értelmét. Ilyenkor csakis az Úrban reménykedhetünk, aki megígéri, hogy bűneinket a tenger mélyére veti. Ha emlékszünk rá, hogy mit tett Isten a múltban, reményt találunk a jövőre nézve is.

Nézzünk igazán magunkba! Miért egyedül abban reménykedhetünk, hogy Isten a tenger mélyére veti minden bűnünket?

„Ha Jeruzsálem megismeri, amit kiváltságában állt megismerni, és befogadja a mennyből küldött világosságot, akkor büszkén, virágzásának teljében állhatott volna a birodalmak királynőjeként, szabadon, Istentől kapott hatalmának erejében. Nem álltak volna felfegyverzett római katonák kapuinál… A dicső rendeltetés, mely Jeruzsálem áldására szolgált volna, ha elfogadja Megmentőjét, Isten Fia előtt lebegett. Látta, hogy általa meggyógyulhatott volna a rabságból, s megszilárdulhatott volna, mint a föld hatalmas világvárosa. Falairól békegalamb szállt volna minden nemzet felé. A világ dicső ékköve lehetett volna” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 484-485. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA:

1) Könnyű belefeledkezni a vallási formaságokba, tradíciókba és szertartásokba, amelyek önmagukban lehetnek mind jók. Viszont mi történik, ha az ember számára ezek a formák és szertartások válnak végcéllá, ahelyett, hogy bemutatnák: mit jelent követni Istent, akit e formaságok által tisztelünk?

2) Gondolkozzunk a testet öltés egész témakörén, azon, hogy a Teremtő Isten emberi testet vett magára! Amint egy középkori teológus fogalmazott: „Krisztus mindazt megtartotta, ami volt, de magára vette még azt is, amilyen nem volt” – azaz emberi természetünket. Gondoljunk bele, hogy ez a lenyűgöző igazság mit árul el Isten irántunk való szeretetéről! Miért találunk benne reményt, miért tölt el hálával, miért kell dicsőítenünk emiatt az Urat, bármilyen körülmények között legyünk is?

SZILÁGYI JÓZSEF:

MIKEÁS

Mit mondhat egy próféta, a látó?

Leleplezi népe tetteit.

Szomorú a pőre valóságtól;

képmutatók nem is kedvelik.

Gonoszság van házak, szívek mélyén,

nem csoda, hogy kiábrándító

az élet s nem boldog élmény;

testünkre, lelkünkre rátipor.

Gonoszságnak gonoszság a bére:

el fog jönni, meg van már ígérve;

s magunkon – jaj! – nem segíthetünk.

Sorsunk mégsem oly reménytelen.

Életet vajúdik Betlehem:

Szabadító születik nekünk…!