SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Megbocsátó Isten (Jónás)

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Krónika 36:15-17; Zsoltár 139:1-12; Ézsaiás 42:5; Jónás 1-4; Máté 12:39-41; Jelenések 10:6

„De én hálaadó szóval áldozom néked; megadom, amit fogadtam. Az Úré a szabadítás” (Jón 2:10).

KULCSGONDOLAT: Jónás próféta könyvéből többek között az is kitűnik, hogy Isten sokkal készségesebb a megbocsátásra, mint mi.

Jónás, akinek az esete az egyik legismertebb bibliai történet, eléggé furcsa hírnöke volt Istennek. Az Úr elküldte, hogy figyelmeztesse Ninivét a közelgő pusztulásra. Jónás gyanította, hogy a pogány nép még megtérhet bűneiből, akkor pedig Isten megbocsát nekik. Igaz próféta lévén tudta, hogy Isten megmenteni és nem elpusztítani akarja a város lakóit. Talán éppen ezért próbált először menekülni. Nálánál hatalmasabb erők hatására azonban változtatott az elhatározásán, és végül engedelmeskedett az Úr parancsának.

Jónás prédikálását az egész város hittel fogadta. Olyan megtérés ment végbe köztük, ami Izráelben és Júdában sajnálatos módon nem következett be. Mindeközben Jónásnak is számos fontos leckét meg kellett tanulnia. A történet bemutatja, milyen türelemmel tanította Isten a szűklátókörű és makacs prófétát arra, hogy mit is jelent a kegyelem, az irgalom és a megbocsátás.

Nem sokat tudunk Jónásról vagy családi hátteréről. 2Kir 14:25 verséből kiderül, hogy Izráel északi részén élt és a Kr. e. VIII. században végezte szolgálatát. Ugyanebből a szövegből az is kitűnik, hogy Jónás Izráel területi terjeszkedését jövendölte meg.

A történelmi Ninive a Tigris folyó melletti jelentős birodalom, Asszíria három nagyvárosának egyike volt. Mivel Isten minden nemzet Ura és minden nép számadással tartozik neki (Ámósz 1-2. fejezet), elküldte szolgáját, Jónást, hogy Ninive lakóit figyelmeztesse a közelgő pusztulásra. A Jón 1:2 versében lejegyzett parancsot: „kiálts ellene”, úgy is fordíthatnánk, hogy „kiálts neki”. Hírhedt volt az asszírok kegyetlensége. Nagyjából egy évszázaddal később Náhum próféta így írt Ninivéről: „Jaj a vérszopó városnak! Mindenestől hazug és erőszakkal telve, és nem szűnik rabolni” (Náh 3:1). Jónásnak ilyen nép között kellett Isten üzenetét hirdetnie, tehát a gyűlölt asszíroktól való félelemnek is bizonyára szerepe volt megfutamodásában. Amikor Isten északra, Ninivébe küldte, a próféta nem volt hajlandó oda indulni, inkább megpróbált hajóval nyugatra, Tarsisba menekülni. Eleinte úgy tűnt, hogy minden rendben lesz Jónással, majd az Úr hatalmas vihart bocsátott a tengerre, ami dobálta a hajót. Így akarta megtanítani szolgáját arra, hogy előle senki nem bújhat el. Jónás azért szaladt el Isten elől, mert nem akarta végrehajtani parancsát. Ma is sokan, számtalan indokra hivatkozva próbálnak elfutni Istentől. Némelyek azért igyekeznek kitérni, mert még nem ismerték meg az Urat. Mások eleve elutasítják Isten létezését, valamint Igéjét. Az indítékok egyénileg különbözőek lehetnek, ám a legtöbb efféle kísérlet mögött az áll, hogy az ember nem akar bűntudatot érezni életmódja miatt. Végtére is, ha nem létezik egy nálunk nagyobb hatalom, aki számon kérhetne, miért ne élhetnénk úgy, ahogy nekünk tetszik? Vannak olyan keresztények is, akik azért próbálnak meg kitérni, amikor Isten nekik nem tetsző dolgot kér tőlük, mert berzenkedik ellene alapjában önző, bűnös természetük.

Olvassuk el Zsolt 139:1-12 szakaszát! Mi a fő üzenete? Milyen érzéseket vált ki belőlünk ez az alapvető igazság? Vagy pedig közelítsük meg más oldalról: Isten nemcsak a tetteinket látja, de még a gondolatainkat is ismeri! Vajon állandóan ennek a tudatában élünk vagy inkább elhessegetjük magunktól ezt a kérdést? Talán már annyira hozzászoktunk ehhez a gondolathoz, hogy nem is figyelünk rá? Mennyire cselekednénk másként, ha folyton tudatában volnánk, hogy Isten ismeri az összes gondolatunkat?

Jónás próféta könyve 1. fejezetében az Úr fel akarja tartóztatni a menekülő Jónást, ezért erős vihart kavar, ami hajótöréssel fenyeget. A matrózok mind isteneikhez kiáltanak segítségért. A vihar hevessége láttán arra gondolnak, hogy valaki bizonyára felkeltette az istenek haragját. Sorsvetéssel kívánják eldönteni, kinek kell elsőként elmondania magáról, mivel idézett elő ilyen veszélyt. A sorsvetéshez mindenkinek egy megjelölt követ vagy fadarabot kell vinnie, amit egy tartóba helyeznek és a többivel együtt addig ráznak, amíg az egyik ki nem esik. A sorsvetéskor Jónásra terelődik a figyelem, aki bevallja bűnét és biztatja a hajósokat, hogy dobják a tengerbe.

Ez a történet különös, mert a nem izraelita matrózok helyesen cselekszenek, míg Jónás prófétára negatív fény vetül. A sokistenhívő hajósok nagy tisztelettel imádkoznak az Úrhoz, és az Úr szolgáján, Jónáson is könyörülnének, éppen ezért próbálnak meg visszaevezni a szárazföldre. Végül mégis hallgatnak a prófétára, belátják, hogy nincs más hátra, vízbe kell dobniuk. Amikor ezt megteszik, a vihar elül, a matrózok pedig dicsőítik az Urat és áldozatot visznek neki.

Hogyan mutatja be Jónás az Urat a matrózoknak (Jón 1:9)? Mi az érdekessége annak, ahogyan beszél róla (lásd még Ézs 42:5; Jel 10:6; 14:7)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jónás megvallja a tengert és a szárazföldet teremtő Istenbe vetett hitét, ettől még inkább szembetűnőbbé válik, hogy hiábavaló próbálkozás az Úr elől menekülni. Miután az emberek a tengerbe vetik Jónást, a vihar azonnal eláll, bizonyságul, hogy a Teremtő Istennek hatalma van a tenger felett. Ezután a matrózok még buzgóbban imádják az Urat. Arról hallgat a történet, hogy meddig tartott ki a Teremtő iránti új keletű félelmük, tiszteletük. Viszont kétség nem fér hozzá, hogy ebből a tapasztalatból valóban megtudtak valamit Istenről.

Környezetünk világának számtalan csodájából is alig fogunk fel valamit, hát még abból, ami kívül esik érzékeink hatósugarán, sőt még képzelőerőnk számára is felfoghatatlan. Hogyan szól hozzánk a Teremtő az általa létrehozott dolgok által?

Amikor a matrózok a tengerbe dobták Jónást, egy hatalmas hal nyelte le a prófétát – Isten késztetésére. Jónás bizonyára azt gondolta, hogy a halál lehet az egyetlen kiút, amivel elkerülheti a ninivei megbízatást. Csakhogy a nagy hal (a történet nem bálnának nevezi) a megmentés eszköze lett a próféta számára. Jónástól eltérően ez a teremtmény azonnal engedelmeskedett Isten parancsának (Jón 2:1, 11).

Isten gondviselése bámulatosan munkálkodott itt, és még ha némelyek gúnyos szavakkal is illetik a történetet, Jézus tanúsította a hitelességét (Mt 12:40), sőt, halálának és testben való feltámadásának szimbólumaként említette.

Jónás próféta könyve 2. fejezetét gyakran Jónás zsoltáraként emlegetik. Miről olvashatunk ebben a részben? Milyen lelki tanulságokat találunk benne?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Zsoltárában Jónás arról szól, hogy Isten megszabadította a tenger veszélyes mélységéből. Ez a könyv egyetlen költői szakasza. A próféta felidézi segélykérő imáját, amit akkor mondott el, amikor a biztos halállal szembenézve süllyedt lefelé a mély vízben. Egészen világosan látta, hogy Isten mentette meg, amiért hálát ad neki. Maga az ének is azt mutatja, hogy Jónás jól ismerte a bibliai Istent dicsőítő és hálazsoltárokat.

Jónás fogadalma valószínűleg hálaáldozatot jelent. A próféta hálás volt Istennek, mert ugyan megérdemelte volna a halált, az Úr mégis különös kegyelmet tanúsított iránta. Engedetlensége dacára is Isten hűséges szolgájának tartotta magát, mivel nem tért át a bálványimádásra. Számos jellemhibája ellenére ekkor elhatározta, hogy ezúttal megpróbálja hűségesen teljesíteni, amire elhívta az Úr.

Néha igen súlyos dolognak kell történnie ahhoz, hogy kitárjuk a szívünket az Úr előtt, egyedüli reménységünket, szabadulásunk kizárólagos zálogát lássuk benne. Gondolkodjunk el egy olyan esetről, amikor éreztük, hogy az Úr közbelépett az életünkben! Miért olyan könnyű elfeledkezni Isten vezetéséről, sőt csodáiról is, ha újabb próbák érnek?

Miután Jónás csodálatos módon megszabadult, Isten másodszor is megparancsolta neki, hogy menjen Ninivébe prédikálni. A próféta ekkor azonnal engedelmeskedett. Ítélethirdetésének nyelvezete (Jón 3:1-4) emlékeztet Sodoma és Gomora pusztulásának leírására (1Mózes 19. fejezet), de az „elpusztul” szóval (lásd 1Móz 19:21, 29; Jón 3:4) fordított kifejezés Jónás szavaiban az eredeti héberben azt is jelentheti, hogy „megváltozik” vagy „átalakul” (2Móz 7:17, 20; 1Sám 10:6).

Jónás prófétai pályafutásának legnagyobb eredménye a város megtérése volt. A könyv elbeszélése szerint a hajósok után Ninive lakóiban láthatjuk a nem izraelita emberek második csoportját, akik Istenhez fordultak, méghozzá azért, mert találkoztak hírnökével – aki pedig távolról sem volt tökéletes. Meglepő dolgok következtek! Ninive lakói zsákruhába öltöztek, hamut szórtak a fejükre és böjtöltek, hogy megalázzák magukat Isten előtt, a szívbéli szomorúság és bűnbánat külső jeleit adva.

Mit tanítanak 2Krón 36:15-17 és Mt 12:39-41 versei a bűnbánat fontosságáról?

A hatalmas asszír uralkodó hamuban alázza meg magát Isten előtt – e meglepő kép mellett szégyenkezhet Izráel számos büszke vezetője, népének sok tagja, legalábbis azok, akik makacsul ellenálltak a megtérésre szólító prófétai hangnak. Jónás próféta könyve Isten kegyelmét és megbocsátását hangsúlyozza, ezért a zsidó nép számára minden évben az volt az isteni bűnbocsánat ünnepének, az engesztelés napjának a csúcspontja, amikor felolvasták ezt a könyvet.

„Istenünk a könyörület Istene. Törvénye megszegőivel türelmesen és kedves irgalommal bánik. Mégis, korunkban, amikor az embereknek annyi lehetőségük van az isteni törvényt megismerni úgy, ahogy a Szentírás kinyilatkoztatja, a világegyetem hatalmas Ura nem tekinthet megelégedéssel a gonosz városokra, ahol kegyetlenség és bűnözés uralkodik. Ha megtérnének az emberek ezekben a városokban, mint Ninive lakói, sokkal több Jónáséhoz hasonló üzenetet kapnának” (Ellen G. White cikke, The Advent Review and Sabbath Herald. 1906. október 18.).

Olvassuk el Jón 3:5-10 szakaszát! Mit tudhatunk meg ebből a részből az igazi megtérésről? Hogyan alkalmazhatjuk önmagunkra is ezeket az elveket?

Olvassuk el Jónás próféta könyve 4. fejezetét! Milyen fontos leckét kellett Jónásnak megtanulnia? Hogyan látszik meg itt a képmutatása?

_____________________________________________________________

A 4. fejezetben újabb meglepő dolgok derülnek ki a prófétáról. Úgy tűnik, szívesebben vállalta volna a halált, mint hogy bizonyságot tegyen Isten kegyelméről és megbocsátásáról. Korábban, amikor megszabadult a halálból, örült, hálálkodott (Jón 2:8-10), Ninive megmenekülésekor viszont halni kívánt (Jón 4:2-3). A Biblia úgy mutatja be Istent, mint aki Jónással ellentétben nem gyönyörködik „a hitetlen halálában” (Ez 33:11). Jónás és számos honfitársa örömmel vette, amikor Isten nagy kegyelmet gyakorolt Izráellel, ellenségeikre azonban Isten haragját kívánták. A könyv üzenete szigorú feddés az ilyen szívtelenség ellen.

Soroljuk fel, hogy hányféle tanulságot vonhatunk le Jónás hibáiból! Mennyiben gyengíti keresztény bizonyságtételünket az előítélet?

_____________________________________________________________

Jól mondják: Jónás próféta könyve kézikönyv lehetne arra, hogy milyen ne legyen egy próféta. Jónás lázadó lelkű próféta volt, helytelen fontossági sorrendet követett. Képtelen volt felülkerekedni bosszúvágyán, szűk látókörű, ingerlékeny ember lehetett. Ahelyett, hogy örült volna, amiért Isten megkegyelmezett Ninive lakosainak is, önző, bűnös önteltségében ezt sértődötten fogadta. A könyvben utolsó megszólalásával Jónás a halált kívánja (Jón 4:8-9), míg Isten végszava a kegyelem felmérhetetlen nagyságát, az élet értékét emeli ki.

Jónás próféta könyve vége nyitott marad. Az olvasó egy fontos kérdésre nem kap választ a záró versekben: Vajon megváltozik végül Jónás szíve is egészen, Ninive lakói csodálatra méltó szívbéli változásának hatására?

Sok mindent nehéz megérteni Jónás történetében, különösen magával a prófétával kapcsolatban. A legvilágosabb tanulság talán mégis az lehet, hogy Isten kegyelme és megbocsátása messze meghaladja a miénket. Hogyan tanulhatunk meg nagyobb jóindulatot, megbocsátást tanúsítani azok iránt, akik nem érdemlik meg, hasonlóan Isten bánásmódjához, amit Jónás és Ninive lakói esetében láttunk?

Olvassuk el az alábbi idézeteket, és beszéljük meg, miként segítenek jobban megérteni Jónás próféta könyve üzeneteit!

„Isten gyermekeinek különleges kiváltsága, hogy bármikor az Úr segítségét kérhetik, amikor csak szükségük van rá. Nem számít, mennyire nem megfelelő a helyszín, Isten kegyelmesen, nyitott füllel hallgatja kérésüket. Lehet bár sivár és sötét a hely, Isten imádkozó gyermeke valóságos templommá változtathatja” (The SDA Bible Commentary, 4. köt. 1003. o.).

„Kuszáltan, megalázottan képtelen volt megérteni Isten célját Ninive megkímélésében. Jónás mégis teljesítette megbízatását, a nagy város megintését. Jóllehet a megjövendölt esemény nem következett be, az intő üzenet Istentől volt, és megtörtént az, amit Isten el akart érni általa. Kegyelmének dicsősége megmutatkozott a pogányok között” (Ellen G. White: Próféták és királyok. 2. kiad. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 171. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Jónás próféta könyve azt tanítja, hogy Isten Úr a természet világa felett. Tegyük fel, valamilyen természeti katasztrófa során az egyik barátunk elveszítette egy hozzátartozóját. Hogyan mondanánk el neki, hogy a világunkat pusztító, emberéleteket is követelő katasztrófák dacára is Isten uralja az eseményeket?

2) Olvassuk el Jónás próféta könyve utolsó versét! Milyen tanítás rejlik benne az egész világra kiterjedő missziós felelősségünket illetően?

3) Az adós szolga példázatában (Mt 18:21-35) Jézus egy olyan királyhoz hasonlította Istent, aki haragjában mégis börtönbe vetette azt a szolgáját, akinek korábban megbocsátott, megvonta tőle kegyelmét. Isten valóban visszavonja kegyelmét? Vannak keresztények, akik ezt hangoztatják. Egyházunknak mi az álláspontja e kérdést illetően és miért?

4) Sok szekuláris ember nem tudja elhinni, hogy valakit élve lenyel egy „nagy hal”, sőt életben marad a hal gyomrában is. Jézus azonban egyértelműen igaznak fogadta el ezt az esetet. Jónás története hogyan világít rá, hogy valójában mennyire beszűkült és behatárolt a természetfeletti valóság létét tagadó szemléletmód?