SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Keressétek az Urat, és éltek! (Ámósz)

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Ézsaiás 5:20; Ámósz 5:1-15; 7:10-17; 9:11-15; Apostolok cselekedetei 15:13-18; Zsidók 5:14

„Keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek, és akkor veletek lesz az Úr, a Seregek Istene, amint mondjátok” (Ám 5:14).

KULCSGONDOLAT: Ámósz arra emlékeztet, hogy az életet jelenti, ha keressük az Urat.

„Ha Izráel hű maradt volna Istenhez, akkor Isten úgy valósíthatta volna meg szándékát, hogy megtisztelő helyet biztosít nekik. Ha az engedelmesség útján járnak, akkor az Úr ’minden nemzetnél’ ’feljebbvalóvá’ teszi őket ’dicséretben, névben és dicsőségben’ (5Móz 26:19). ’És megérti majd a földnek minden népe – mondja Mózes –, hogy az Úrnak nevéről neveztetel, és félnek tőled’ (5Móz 28:10). ’A népek… akik meghallják majd mind e rendeléseket… ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet’ (5Móz 4:6)! Hűtlenségük miatt azonban Isten terve csak folytonos csapások és megaláztatások árán valósulhatott meg” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 20. o.).

Amint ezen a héten tovább folytatjuk Ámósz próféta könyvének tanulmányozását, még több példát látunk arra, hogyan kérte népét az Úr, hogy forduljanak el bűneiktől és térjenek vissza hozzá, az élet egyedüli igaz Forrásához. Végül mindannyiunk előtt csak két választási lehetőség áll: vagy az élet, vagy a halál. Köztes terület nem létezik. Ámósz még többet megmutat a két választás közötti éles ellentétből.

Izráelben mérhetetlenül megromlott a helyzet – elterjedtté vált a korrupció, az elnyomás, a bűn. Elérték azt a pontot, amikor már a nép fennmaradása is veszélybe került. Ámósz ezért gyászéneket írt Izráel közelgő halálára (Ám 5:1-15). A próféták könyveiben gyakran nincs megkülönböztetve a próféta és az Úr kijelentése, tehát Ámósz kesergése egyben az Úr siralma is Izráel felett. Ám 5:1-15 szakaszában az volt a próféta szándéka, hogy a siratódal megdöbbentő eszköze által szembesítse a népet a valósággal. Bűneikhez ragaszkodva biztosan meghalnak. Ha viszont elutasítják a gonoszságot és visszatérnek Istenhez, életben maradnak. Az Úr jelleméből fakad, hogy elvárja az isteni akarathoz való alkalmazkodást.

Hogyan tanulhatja meg az ember gyűlölni a gonoszságot és szeretni a jót, amire Ám 5:14-15 versében felszólít a próféta? Lásd még Péld 8:36; Róm 12:9; Zsid 5:14!

_____________________________________________________________

Ámósz tehát nemcsak arra biztatja a népet, hogy ne keressék a gonoszságot, hanem gyűlöljék is azt, ami gonosz, a jót pedig szeressék. Az ebben a szakaszban található felszólítások egyre erősödnek. A Bibliában a szeret és a gyűlöl igék nemcsak érzésekre és belső hozzáállásra utalnak, hanem gyakorta döntésekre és tettekre is. Ezt másképpen úgy mondhatnánk, hogy ha megváltozik az ember hozzáállása, a tetteiben is változás következik be.

Ennek fényében milyen figyelmeztetést találunk Ézs 5:20 versében?

„Mindazoknak, akik eme gonosz napokban lelkiismeretük szerint félelem nélkül szolgálnak Istennek, bátorságra, határozottságra és Isten szava ismeretére lesz szükségük; mert azokat, akik hívek Istenhez, üldözni fogják, indítékaikat kétségbe vonják, legjobb igyekezetüket félreértik és gonoszként kivetik őket. Sátán mindenféle megtévesztő hatalommal fog működni, hogy a szívet befolyásolja és az értelmet elhomályosítsa, hogy a gonoszt jónak és a jót gonosznak lássák” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 284. o.).

Hogyan tanulhatjuk meg szeretni a jót és gyűlölni a gonoszt, ha rá lehet bennünket venni, hogy tévedésből rossznak mondjuk azt, ami jó és jónak mondjuk a rosszat? Mi az egyedüli védelmünk az ilyen megtévesztésekkel szemben?

Mi a mondanivalója Zsolt 51:19, Hós 6:6, Ám 5:23-24 és Mt 9:13 verseinek? Hogyan lehet ezt az elvet ma, közvetlenül a saját lelki életünkre alkalmazni? Azaz, milyen szempontból mondható, hogy pontosan abban a kérdésben vétünk, amitől ezek az igék óvnak? (Ne feledjük, igen könnyű becsapni önmagunkat e téren!)

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ámósz jobban összpontosít az igazságtalanságokra, kegyetlenségekre, embertelen tettekre, mint a Biblia legtöbb más írója, valamint azt is leírja, hogyan tekint Isten az ilyen cselekedetekre. Prédikációiban kifejti, hogy Isten előtt megvetendőek az emberi merev formalizmus üres rítusai. Reformra szólít fel. Az Úr nem leli kedvét az istentisztelet külsőséges és üres formaságaiban, ahogyan az önnön hasznukat kereső, másokat elnyomó emberek fordulnak hozzá. Az életükből kitűnik ugyanis, hogy fogalmuk sincs arról, mit jelent Isten követőjének lenni, és törvényének mélyebb jelentőségét is teljesen félreértik. Isten azért utasítja el vallási szertartásaikat, mert nem hívő életből fakadnak. Ez a felszólítás a csúcspontja Ám 5:14-15 verseinek: Keressétek az Urat és éljetek! Az Úr keresését szembeállítja azzal, hogy elzarándokolnak a három városban, Bételben, Gilgálban és Beérsebában felállított híres vallási központokba (Ám 5:5), amelyek pusztulásra lettek ítélve.

Isten valójában azt akarta, hogy az országban igazság és törvényesség uralkodjon. A „Keressétek az Urat!” felszólítás párhuzamos azzal, hogy „Keressétek a jót!” Az Úr kérte a maradékot: szakadjanak el a gonosz dolgok gyakorlásától, meg a vallási formalitásoktól és engedjék, hogy áradjon az igazság, mint a folyó, a törvényesség pedig mint a soha ki nem apadó vízfolyás. Az igazság arra vonatkozik, ami Isten színe előtt helyes, míg a törvényesség az Istennel és a közösség többi tagjával való kapcsolatban jelöli az élet minőségét. Itt egy vallásos nép képét látjuk, akiknek vallási élete pusztán formaságokká és szertartásokká silányult, nem kíséri szívbéli változás, aminek pedig feltétlenül társulnia kell az igaz hithez (lásd 5Móz 10:16).

Mennyire kell vigyázni!

Ámósz otthona Tékoában volt, Júda területén, Isten azonban Izráelbe küldte prófétálni. El is ment az északi országrészbe; erőteljes prédikálásának fogadtatásáról viszont az olvasható, hogy „nem tűrheti az ország” (Ám 7:10). Izráelben sokan gyanakodva tekintettek Ámószra és nem fogadták el Isten hírnökeként. Ő azonban az elutasítás dacára is hűségesen végezte prófétai szolgálatát.

Milyen ismerős sémát figyelhetünk meg Ám 7:10-17 szakaszában? Még milyen példákat találunk a Bibliában arra, hogy pontosan ez történt? Mi a tanulság mindebből?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Amáziás, Bétel papja is azok közé tartozott, akik nem szívelték Ámósz prédikációit. Amáziás Izráel királya elleni pártütéssel vádolta a prófétát. Bétel a két királyi szenthely egyike volt, ahol a hitehagyó vallási központok működtek. Ámósz nyilvánosan hirdette, hogy ha Izráel nem tér meg, királya kard által hal meg, a népet pedig fogságba viszik. Amáziás utasította, hogy térjen vissza Júda területére, ahol nagyobb népszerűséget élvez üzenete.

A papnak adott válaszában Ámósz kifejtette, hogy prófétai elhívását Istentől kapta. Nem mondta magát hivatásos prófétának, akit meg lehetne fizetni szolgálataiért. Elhatárolódott az olyan hivatásos prófétáktól, akik juttatásért prófétáltak.

Ha valaki az igazságot szólja, ez még egyáltalán nem garancia arra, hogy üzenetét elfogadják, mert az igazság időnként kényelmetlen lehet, és ha zavarja a hatalmon lévőket, komoly ellenállást válthat ki. Isten elhívása arra késztette Ámószt, hogy olyan nyíltan és olyan bátran prédikáljon az északi ország királya és előkelőségei ellen, ami miatt azután lázítással vádolták.

Hogyan fogadjuk, ha valaki azt mondja nekünk, hogy bűnös, amit teszünk és/vagy az életünk, tehát számíthatunk a büntetésre? Mit tudhatunk meg válaszunkból önmagunkról és talán arról, hogy szükségünk van szívbéli, magatartásbéli változásra?

„Ímé, napok jőnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg” (Ám 8:11-12). Hogyan értsük e versek jelentését?

Ámósz próféta könyve 8. fejezete leírja a megtérésre nem hajlandó Izráel feletti isteni ítélet pusztító hatásait. Isten megbünteti a népet bűnei miatt, éhséget bocsát a földre. A 11-12. versekben tehát arról szól a próféta, hogy az emberek Isten Igéjét éhezik és szomjazzák majd. Az Isten Igéje utáni éhség minden másnál nagyobb tragédia lesz; a kifejezés arra utal ugyanis, hogy Isten hallgatni fog.

Amikor Izráel népére nagy bajok szakadtak, gyakran az Úrhoz fordultak prófétai kinyilatkoztatásért, vezetést remélve. Ebben az időben viszont Isten hallgatással válaszol. A nép feletti ítélet részét képezi, hogy az Úr visszavonja a prófétai kinyilatkoztatást.

Amennyiben Isten népe továbbra is engedetlen marad, mondja a próféta, eljön az idő, amikor szeretnék hallani az üzenetet, de már túl késő lesz Isten Igéjéhez fordulni, remélve, hogy elkerülhetik az ítéletet. Ez lesz a következménye annak, hogy Izráel csökönyösen elutasítja az Ámósz által küldött isteni üzenetet. A nép egy nap majd éppen úgy rádöbben, milyen nagy szükségük lenne Isten Szavára, mint ahogy Saul érezte ezt utolsó csatája előtt (1Sám 28:6).

Az ország egész lakossága kétségbeesetten kutatni fogja Isten Igéjét, azt, amit a próféta korában figyelmen kívül hagytak. Különösen a fiatalokat érinti majd ez. Az előző generációk hallották Isten Igéjét, de elvetették, a fiataloknak azonban nem lesz alkalmuk hallani a prófétai kinyilatkoztatást.

Mit tudhatnunk meg a következő szakaszokból a súlyos következményekről, amelyekkel Isten hallgatása jár? 1Sám 14:37; Zsolt 74:9; Péld 1:28; JSir 2:9; Hós 5:6; Mik 3:5-7

Mivel hallgattathatja el az ember Isten hangját az életében? Még ha félelmetes is a gondolat, vezessük végig, hogy mi minden következik belőle! Hogyan lehetünk egészen biztosak abban, hogy velünk ez nem történik meg?

A próféta a nép bűnössége és az amiatt bekövetkező ítélet komor képe után a jövőbeli helyreállítás nagyszerű ígéreteire tér rá (Ám 9:11-15). Korábban az Úr napját az ítélet napjaként mutatta be a próféta (Ám 5:18), itt azonban már a megváltás napjaként jelenik meg, mert népéhez szólva Isten utolsó szava a szabadítás, nem a büntetés. Csakhogy a szabadítás a büntetés után következik, nem pedig helyette. A megannyi komor és végzetes üzenetet felsorakoztató könyvet Ámósz a reménység hangjával zárja. A közeljövőben bekövetkező fogság küszöbén a dávidi dinasztia olyan mélyre süllyedt, hogy már nem is lehet háznak nevezni, csupán kunyhónak. Dávid királysága azonban megújul és egy uralkodó alatt egyesül. Izráel határain túl más népek is segítségül hívják Isten nevét és élvezik áldásait Izráellel együtt. A könyv ilyen boldog, reményteljes hangnemben zárul. A bibliai próféták soha nem azt tanították, hogy Isten célja a büntetés lenne. Majdnem minden figyelmeztetés mögött a megtérésre szólító felhívás áll. Közvetlenül fenyegetett már a fogság veszélye, ám az Úr az ország helyreállításának ígéretével bátorította a maradékot. A maradék örülhet a szövetség megújításának. Az ítéletet elszenvedők meglátják majd Isten szabadító, helyreállító tetteit.

Mikor teljesednek igazán az Isten népének helyreállításáról szóló ámószi ígéretek (Lk 1:32-33; ApCsel 15:13-18)?

Számos zsidó tanító Ám 9:11 versét messiási ígéretnek tartotta, amit először Ábrám kapott, majd Dávidnak is megerősítette Isten, ill. kijelentette az Ószövetség egészében. Az Ábrámnak tett isteni ígéret beteljesedéseként (1Móz 12:1-3) a dávidi vonalból származó új király sok nép felett uralkodik majd. A Messiás Úr lesz még olyan ellenséges népek felett is, mint Edom. Isten helyreállítja népe romjait; soha többé nem fenyegeti őket pusztulás. Dávid hatalmas Fia, Jézus Krisztus eljövetelével Isten beváltotta kegyelmes ígéretét. Jakab azért idézte ezt a szakaszt Ámósztól, hogy bemutassa: az üdvösség ajtaja nyitva áll a pogányok előtt is, akik szintén élvezhetik az egyháznak adott szövetségi előjogok teljességét. Isten zsidóknak és pogányoknak egyaránt felajánlotta a megváltás áldásait a megígért Messiásban, aki Ábrám és Dávid leszármazottja.

Ezek az ígéretek a második adventkor válnak valóra a legteljesebb mértékben mindazok számára, akik készek elfogadni, legyenek akár zsidók, akár pogányok. Hogyan őrizhetjük ezt a reményt és ígéretet a szívünkben, nehogy elhalványítsák az élet különféle stresszhelyzetei?

„Isten előtti állapotunk nem attól függ, hogy mennyi világosságot kaptunk, hanem hogy a kapottat hogyan használtuk fel. Így azok a pogányok, akik a jó utat választják – már amennyire ismerik –, kedvezőbb helyzetben vannak, mint azok, akik nagyobb világosságot kaptak és vallják, hogy szolgálják Istent, ám a világosságot semmibe veszik és mindennapi életük ellentmond hitvallásuknak” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 191. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) A csoportban beszéljünk ismét a vasárnapi kérdésről, hogy tanuljuk meg gyűlölni a rosszat és szeretni a jót, valamint veszélyes jónak mondani a rosszat, ill. rossznak a jót. Miért fenyeget különösen ennek a veszélye, amikor körülöttünk, a társadalomban változik az értékrend, azaz elfogadnak a Biblia által határozottan elítélt magatartásformákat, életstílust? Sem egyénileg, sem közösségileg nem vagyunk immunisak korunk kulturális és társadalmi hatásaira. Beszélgessünk azokról a változásokról, amelyek az utóbbi években következtek be országunkban! Például mi mindent tartottak szégyennek, tabunak korábban, amit ma nyíltan gyakorolnak, szabadon hirdetnek, amit ma már jónak vagy legalább nem rossznak ítélnek? E változások mennyiben alakítottak az egyház értékítéletén? Hogyan védhetjük meg magunkat, a gyülekezetünket annak veszélyétől, hogy jónak mondjuk azt, ami rossz? Ugyanakkor milyen pozitív társadalmi változások kedvező hatását tapasztaltuk a gyülekezetben, ami miatt a Jézus életére jellemző szeretet és elfogadás elvei jobban megmutatkoznak közöttünk?

2) Beszélgessünk az Isten Igéje utáni éhségről! Hogyan következhet ez be? Vajon az Úr szándékosan rejti el az igazságot népe elől? Vagy az emberek inkább a hozzáállásuk miatt képtelenek elfogadni Isten Igéjét? Esetleg mindkettő vagy talán valami egészen más?

3) Adventistaként annyi világosságot kaptunk, annyi okunk van hinni az igazságban! Vajon emiatt már nem fenyeget annak a veszélye, hogy úgy gondoljuk, nincs is másra szükségünk? Hogyan hassanak ezek az igazságok az életünkre, az emberi kapcsolatainkra, nemcsak a gyülekezetben, hanem a környezetünkben is? Vagyis, hogyan mutatkozhatnak meg az életünkben azok a nagyszerű igazságok, amelyeket Isten ránk bízott? Miért annyira fontos, hogy ez megtörténjen?

KIRÁLY JÁNOSNÉ:

ISTENDICSÉRET

Nincs se égen, se földön

ki nagyobb Nálad jó Uram,

Kinek neve ily dicső,

szeretete felemelő,

félelemmel dicsérendő,

jóságos és csodatevő.

Ez mind Te vagy minekünk,

a jóságos Istenünk.

Ki rosszaknak megbocsát,

elesettnek hitet ád,

elbukottat felemel.

Igaz hitre, szerénységre,

jóságra és kedvességre,

szeretetre, egészségre,

becsületre, jó erényre

oktat-nevel tégedet,

Ő az Úr az Istened.

Szeresd, tiszteld e nevet:

örök éltet ad neked.