SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Minden nép Ura (Ámósz)

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Királyok 8:37-40; Ézsaiás 58; Ámósz 1-2; 4:12-13; Abdiás; Lukács 12:47-48

„Ordít az oroszlán: ki ne rettegne? Az én Uram, az Úr szólt: ki ne prófétálna” (Ám 3:8)?

KULCSGONDOLAT: Az embertelen tettek Isten elleni bűnnek számítanak, és az Úr akként is ítéli majd meg azokat.

A Szentírásban az oroszlánt általában az állatok királya szimbólumának tartják. Megjelenését ellenállhatatlan erő, fenség, ugyanakkor vad, pusztító erő kíséri. Az oroszlán hangját akkor is lehet hallani, amikor éppen nem vadászik, üvöltése kilométerekre elhallatszik. Isten elküldte az izraelitákhoz Ámószt, a pásztort, hogy figyelmeztesse őket: oroszlán üvöltését hallotta. Ez az oroszlán pedig nem más, mint az Úr! Ámósz próféta a Szentlélek ihletése alatt az oroszlán üvöltéséhez hasonlította, ahogyan Isten a népekhez, köztük saját népéhez is szól (Ám 1:2; vö. 3:8).

Az Úr arra hívta el Ámószt, hogy prófétáljon az emberiség elleni bűnöket elkövető népeknek. Ahhoz a társadalomhoz is kellett szólnia, amelyben a kiváltságos és vallásos emberek békességben, jómódban éltek, de elnyomták a szegényeket, teret engedtek a tisztességtelen üzletnek és megvesztegették a bírákat. Ezen a héten azt fogjuk meghallgatni, hogy mit szólt az Úr az efféle aljas tettekhez.

Mi volt az, ami miatt az Úr a közelgő ítélet figyelmeztetését küldte (Ámósz 1. és 2. fejezet)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ámósz próféta könyvének első két fejezete hét próféciát tartalmaz a szomszédos népek ellen, amit egy Izráel elleni prófécia követ. Az ítélet nem azért hangzik el az idegen népekre vonatkozóan, mert Izráel ellenségei, hanem mert áthágnak egyetemes emberi elveket. Ámósz kárhoztató szavaiból két dolog emelkedik ki: a hűség hiánya és a könyörület hiánya.

Tírusz például jelentős kereskedőváros volt a Földközi-tenger partján, Izráeltől északra. Lakói büszkélkedtek biztonságukkal, mivel a szigeten épült erődítményt szinte bevehetetlennek tartották. A tíruszi vezetők békeszerződést is kötöttek több környező néppel, köztük a filiszteusokkal, de Izráellel is volt ilyen szerződésük Dávid és Salamon uralkodása idején (1Kir 5:1, 12), sőt, még Akháb királlyal is megállapodtak (1Kir 16:30-31). Tehát nem meglepő, hogy 1Kir 9:13 verse szerint Hirám így szólította Salamont: „atyámfia”.

Ám Tírusz népe megszegte a „testvéri szerződést”. A próféta nem azért ítéli meg Tíruszt, mert elvitte a foglyokat, hanem azért, mert Izráel ellenségeinek, az edomitáknak a kezébe adta át őket. Ennélfogva Tírusz népe volt felelős azokért a kegyetlenségekért, amelyeket a foglyok szenvedtek el ellenségeiktől. Isten szemszögéből nézve, aki egy bűntényben segédkezik és azt támogatja, éppen olyan bűnös, mint az elkövető.

Isten mindenható, ezért az egész világ sorsa a kezében van. Céljai és szándékai messze túlérnek Izráel határain. Izráel Istene minden nép Ura, számára fontos az egész emberiség történelme. Ő a Teremtő Isten, aki mindeneknek életet ad, mindenki számadással tartozik neki.

Ugyan kinek ne borzolná a kedélyét az égbekiáltó igazságtalanságok látványa? Ha nem lenne Isten, vajon mennyi reményünk volna arra, hogy majd egyszer valóban megtörténik az igazságszolgáltatás? Mit jelent számunkra a Biblia egészében megtalálható üzenet, hogy Isten igazságot és ítéletet hoz a világra? Hogyan tanulhatunk meg ebbe az ígéretbe kapaszkodni a most tapasztalható számtalan igazságtalanság dacára is?

Ámósz próféta könyvének egyik központi tanítása, hogy Isten egyetemes ítéletet tart. Könyve elején a próféta Izráel népének több szomszédjára is ítéletet mond az emberiség elleni bűntetteik miatt. Majd pedig azt is bátran kijelenti, hogy az Úr Izráelt is meg fogja ítélni. Haragja nemcsak más népekre irányul, hanem kiválasztott népére is. Júda népe elvetette az Úr Igéjét és nem tartotta be parancsait.

Ámósz még Júdánál is többet foglalkozott Izráel országával, amiért megtörte Istennel kötött szövetségét és oly sok bűnt követett el. Az ország gazdasági felvirágzása és politikai stabilitása lelki romláshoz vezetett. A lelki romlás pedig a társadalmi igazságtalanságokban mutatkozott meg. Izráelben a gazdagok, a hatalmasok elnyomták, kihasználták a szegényeket, a gyengéket. A gazdagok kizárólag saját magukkal és egyéni hasznukkal törődtek, még akkor is, ha ezt csak a szegények kárán, szenvedése árán biztosíthatták. (Nem sokat változott a világ néhány ezer év alatt, nem igaz?)

Prédikációiban Ámósz azt tanította, hogy az élő Isten nagyon is odafigyel arra, hogyan bánunk egymással. Az igazság nem csupán elmélet vagy szabály, fontosnak tartja Isten is. Figyelmeztetett rá, hogy Izráel kőházai, elefántcsont berakású bútorai, pazar ételei, italai, legdrágább olajos kenetei mind elenyésznek majd.

Olvassuk el Ézsaiás próféta könyve 58. fejezetét! Hogyan mutatja be ez a szakasz a jelenvaló igazság bizonyos elemeit? Viszont milyen szempontból tekinthető a világnak szóló üzenetünk még ennél is többrétűnek?

A Biblia világosan tanítja, hogy az evangélium természetes hozadéka a társadalmi igazság. Amint a Szentlélek egyre inkább jézusi jellemet rajzol ki bennünk, megtanulunk odafigyelni arra, ami Istennek fontos. Mózes a könyveiben hangsúlyozta, hogy tisztességesen kell bánni az idegenekkel, özvegyekkel és árvákkal (2Móz 22:21-24). Ézsaiás próféta rámutatott, hogy Isten figyeli, mennyire igazságosan és könyörületesen bánunk a kevésbé szerencsés emberekkel (Ézs 58:6-7). A szent helyén lakozó Istent a zsoltáros így nevezi: „árváknak atyja, özvegyeknek bírája” (Zsolt 68:6). Krisztus őszintén törődött a társadalom számkivetettjeivel (Mk 7:24-30; Jn 4:7-26). Az Úr testvére, Jakab arra biztat, hogy hitünket váltsuk tettekre és segítsünk a szükséget szenvedőkön (Jak 2:14-26). Aki Krisztus követője akar lenni, az nem tehet kevesebbet annál, mint hogy valóban követi Krisztust!

Ámósz prófétai üzenete nemcsak Izráel népe történelmi helyzetére vonatkozott. Átível időben és térben Izráel és Júda határain jóval túlra is. Az Ószövetségben Izráel egyedülálló módon, mégsem kizárólagosan fordulhatott Istenhez.

Olvassuk el Ám 3:1-2 verseit! A héber jada, „megismerni”, „tudni” ige szerepel a 2. versben, amit Károli „titeket választottalak”, az új protestáns fordítás „veletek léptem közösségre” szavakkal fordít. Ez a szó az eredetiben igen meghitt, bensőséges kapcsolat jelentését hordozza. Jer 1:5 versében például Isten elmondja, hogy már születése előtt ismerte és kiválasztotta a prófétát. Ez volt a helyzet Izráellel is, ami nem csupán egy a népek sorában. Isten szent feladatra különítette el, ezért különleges kapcsolatban állt vele. Maga Isten választotta ki Izráelt és vezette ki a szolgaságból, tette szabaddá. Az Egyiptomból való kivonulás Izráel népének történelme kezdetén egyedi, a legfontosabb esemény volt. Ez adott alapot Isten megváltó tetteinek és Kanaán földje elfoglalásának. Ám Izráel büszkévé, önelégültté vált ereje és felvirágzása miatt, abban a tudatban, hogy Isten kiváltságos, választott népe.

Hogyan érthetjük azt az elvet, amelyről Krisztus szólt Lk 12:47-48 verseiben: ha valaki visszaél nagy kiváltságaival, büntetésre számíthat?

Istentől ihletve a próféta arra figyelmeztette Izráelt, hogy az Úr választottaiként különösképpen számot kell adniuk tetteikről. Az Úr elmondja, hogy Izráelnek Istennel való különleges kapcsolata kötelezettségeket ró rájuk, ha pedig ezeknek nem tesznek eleget, jön a büntetés. Más szóval, Izráelt Isten választott népeként még inkább fenyegeti az ítélet, mivel a kiváltságok felelősséggel járnak együtt. Izráel kiválasztottsága nem csupán az előjogokat jelentette. Arra szólt az elhívásuk, hogy bizonyságot tegyenek az Úrról, aki ennyire megáldotta őket.

„Korunkban a Krisztus nevét viselő egyházak nagyon kiváltságos helyzetben vannak. Az Úr egyre növekvő fénnyel nyilatkoztatja ki önmagát nekünk. Sokkal előnyösebb a helyzetünk, mint Isten hajdani népéé volt” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 217. o.). Gondoljunk mindarra, amit adventistaként kaptunk! Miért kell megremegnünk a kiváltságainkkal együtt járó felelősségekre gondolva? És vajon megremegünk a gondolattól, vagy egyszerűen hozzászoktunk a sok jóhoz? Talán még önelégültté is váltunk mindezek miatt? Ebben az esetben hogyan változhatnánk meg?

„…készülj Istened elé, oh Izráel” (Ám 4:12)!

Ámósz próféta könyve 4. fejezete Izráel bűnlajstromával kezdődik, majd a számadás napjának hirdetésével zárul. Isten különösen azt kéri számon népétől, hogyan élnek és hogyan bánnak az emberekkel.

A próféta felsorolt számos természeti katasztrófát, amelyek bármelyike önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy a népet Istenhez fordítsa. Hét csapást nevezett meg az Istennel kötött szövetség megtörésének teljes büntetéseként (Mózes harmadik könyve 26. fejezetével összhangban). Néhány tragédia az egyiptomi csapásokra emlékeztet, míg az utolsó leírásában egyértelműen Sodoma és Gomora teljes pusztulására utalt Ámósz.

A csapásoknak normális esetben mire kellene késztetnie az embereket, ha arra gondolunk, amit Salamon a templomszentelő imájában mondott (1Kir 8:37-40)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az már nem volt természetes, ahogyan Izráel népe viselkedett, Isten pedig már nem tudta rávenni őket, hogy figyeljenek rá. Isten ítéletei következtében a nép szíve meg is keményedett. Mivel nem fordultak az Úrhoz, Ámósz a bűnbánat utolsó esélyét tárta eléjük.

Elmondta, hogy közeleg a végső ítélet, de azt nem határozta meg pontosan, milyen is lesz. Ámósz szavainak kísérteties bizonytalansága miatt az ítélet fenyegetése még inkább baljóslatúnak tűnt. Izráel nem kereste az Urat, tehát Isten indul el, hogy találkozzon népével. Ha a büntetés nem jár eredménynyel, vajon az Istennel való találkozás megmenti őket?

Ám 4:12 ezekkel a szavakkal kezdődik: „Azért hát ekképpen cselekszem veled Izráel!” Ebben a kifejezésben a tradicionális eskü szövege visszhangzik. E komoly kijelentéssel arra szólítja a népet, hogy erre válaszul úgy készüljön az Istennel való találkozásra, mint ahogy egykor az őseik tették a Sínai-hegynél, az Úr megjelenése előtt (2Móz 19:11, 15).

Olvassuk el ismét, figyelmesen Ám 4:12-13 verseit! Mit tennénk, ha egyszer csak ezt hallanánk: „készülj Istened elé, oh [gondoljunk a saját nevünkre]”? Mi lehet egyedüli reménységünk (Róm 3:19-28)?

Olvassuk el Abdiás próféta könyvét! Milyen fontos erkölcsi és lelki igazságokat találhatunk ebben az iratban?

_____________________________________________________________

Abdiás próféta könyve az Ószövetség legrövidebb irata. Az Edom országát sújtó isteni ítéletre vonatkozó prófétai látomásról számol be. A könyv üzenete három kérdéskörre összpontosítja a figyelmet: Edom kevélysége (1-4. versek), Edom közelgő megaláztatása (5-9. versek) és Edom erőszakossága Júdával szemben (10-14. versek).

Az edomiták Jákób testvérének, Ézsaúnak a leszármazottai voltak. Az izraeliták és az edomiták közötti ellenségeskedés az ikerpár – akikből később két külön nép atyja lett – közötti csalásig vezethető vissza, pedig Mózes első könyve 33. fejezete szerint a két testvér végül kibékült egymással. Ezért hangzott a parancs az izraelitáknak, hogy „Ne útáld az Edomitát; mert atyádfia az” (5Móz 23:7).

Ennek ellenére a két nép közötti viszály évszázadokon át tartott. Amikor Babilon elpusztította Jeruzsálemet, lakosait pedig fogságba vitte, az edomiták nemcsak örömüket fejezték ki emiatt, hanem le is csaptak a menekülő izraelitákra és részt vettek Jeruzsálem kifosztásában (Zsolt 137:7). Abdiás próféta ezért mondta figyelmeztetésül, hogy Edom a saját mértéke szerint kapja büntetését: „Amint cselekedtél, úgy cselekesznek veled” (Abd 15). Az edomiták nem testvérként bántak Júda népével, amikor azok a legnagyobb bajban voltak, hanem ellenségeik erőihez csatlakoztak (JSir 4:21-22).

Edom területe a Holt-tengertől délkeletre feküdt. Ezen a hegyes területen számos hegycsúcs, meredek kőszirt, barlang és sziklahasadék van, amelyekben a csapatok meghúzódhattak. Több edomita város is volt ebben a majdnem megközelíthetetlen térségben. A ma Petraként ismert Séla volt az ország fővárosa. Az ország lakóinak önteltségét jól kifejezi ez a kérdés: „Ki vonhatna le engem a síkra” (Abd 3).

Isten majd felelősségre vonja azokat, akik mások baját kihasználják. Abdiás figyelmeztette Edom gőgös népét, hogy Isten megaláztatást hoz majd rájuk. Az Úr elől sehová nem lehet elmenekülni (Ám 9:2-3). A közeledő Úr napja ítéletet és szabadulást is hoz egyben. Edom kiissza Isten haragjának poharát, Isten népe pedig visszakapja javait.

Olvassuk el az alábbi idézeteket! Beszéljünk arról, hogyan segítenek megérteni Ámósz próféta könyve 1-4. fejezetét és Abdiás próféta könyvét!

„Az izraelita vallás kezdetétől fogva a héberek hitének sarokköve, a baj idejében pedig menedéke volt a hit, hogy Isten küldetésének végzésére választotta ki népüket. Ám a próféták mégis úgy érezték, hogy számos kortársuk ezt a menedéket, ezt a sarokkövet botránykőnek tartotta. Emlékeztetniük kellett a népet, hogy kiválasztottságukat ne tekintsék tévesen isteni kivételezésnek vagy a büntetés alóli mentességnek. Ellenkezőleg! Ez azt jelentette, hogy még inkább vár rájuk az isteni ítélet és büntetés…

Vajon a kiválasztottság azt jelenti, hogy Isten kizárólag Izráellel törődik? Az Egyiptomból való kivonulás arra utalna, hogy Isten csak Izráel történelmében cselekszik, a többi nép sorsát pedig teljességgel figyelmen kívül hagyja” (Abraham J. Heschel: The Prophets. Mass., 2001, Prince Press. 32-33. o.)?

„Lelkük védelmi bástyája leomlott. A tévútra vezetett híveket semmi sem védte a bűn ellen, engedtek az emberi szív szenvedélyeinek.

A próféták felemelték szavukat koruk kiáltó zsarnoksága, felháborító igazságtalansága, rendkívüli fényűzése, botrányos dőzsölése, égbekiáltó feslettsége és züllöttsége ellen. De hiába tiltakoztak, hiába bélyegezték meg a bűnt. ’Gyűlölik azt, aki dorgálni mer a kapuban, és utálják, aki megmondja az igazat’ – nyilatkoztatta ki Ámósz. ’…sanyargatjátok az igazat, elfogadjátok a megvesztegetést, elnyomjátok a szegényeket a kapuban’ (Ám 5:10, 12)” (Ellen G. White: Próféták és királyok. 2. kiad. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 176-177. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Könnyű barátságosan viselkedni azzal, aki adhat valamit, de mi a  helyzet azokkal, akik nagy nehézségben vannak, nem tudnak adni, inkább nekik van segítségre szükségük? Hogyan kell hozzájuk viszonyulnunk? Hogyan viszonyulunk hozzájuk?

2) Gondoljunk most arra, amit adventistaként ismerhetünk! Sok kereszténynek fogalma sincs a szombat áldásairól (sem a végidőben való jelentőségéről). Sokan úgy gondolják, hogy halála pillanatában az ember vagy azonnal a mennybe, vagy a pokol gyötrelmei közé kerül. Sokan nem hisznek Jézus testi feltámadásában, sem a valóságos második adventben. Még milyen nagy igazságokat ismerhetünk, amelyekről sokan nem is hallottak? Milyen felelősség jár együtt ezek ismeretével?

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY:

KŐSZIKLA

Arcodon utak tépik szét

szép okker mezőid.

A hit csontjai ropognak.

De itt,

a lét jó verítéke

a lélek sáros mélyét is kimossa,

s e számtalan rengésben ingadozó ház

mégis megáll.

Miért is költöznénk el innen

bárhová.