SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A teremtés és a bűneset

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 3:1-15; Máté 4:3-10; János 3:17; Kolossé 2:20-23; Jelenések 14:6-7

„És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Móz 3:15).

Egy humorista az egyik számában egy Geraldine nevű nőt játszott, aki egy lelkész felesége volt, és egy nap igen drága ruhával ment haza. A férje (akit szintén ugyanaz a humorista alakított), ettől méregbe gurult. Geraldine rikácsolva felelte neki: „Az ördög vett rá, hogy megvegyem! Nem akartam megvenni, de az ördög nem hagyott békén.”

A humorista ezt viccnek szánta, de világunk és benne a számtalan gonoszság azt mutatja, hogy Sátán léte egyáltalán nem vicc.

Sokan csupán olyan ősrégi babonaságnak tartják az ördög létezését, amit nem kell komolyan venni. A Szentírás viszont egyértelműen közli: Sátán ugyan legyőzött ellenség (1Jn 3:8; Jel 12:12), de itt van a földön, és eltökélt szándéka, hogy Isten teremtményeit minden lehetséges módon pusztítsa, kitöltse rajtuk haragját.

Ezen a héten megnézzük, mi volt a gonosz első támadása, és mit tanulhatunk ebből az esetből, hogy amíg még ki vagyunk téve ostromainak, igényelhessük a Krisztusban elnyerhető győzelmet.

Hogyan írja le 1Móz 3:1 a kígyó formájában jelentkező Sátánt? Mennyire helytálló ez a bemutatás?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A kígyó ravaszsága már abból is kitűnt, ahogy bevezette a kísértést. Nem közvetlen támadást intézett, hanem megpróbált beszélgetést kezdeni az asszonynyal. Figyeljük meg, hogy szavaiban legalább két kényes területet érintett. Először is megkérdezte, hogy Isten valóban tett-e egy bizonyos kijelentést. Ugyanakkor már a kérdésfeltevéssel kételyt akart ébreszteni Isten jóságát illetően. Szavainak ez volt a lényege: „Valóban megvont tőletek valamit Isten? Nem engedi, hogy a kert minden fájáról egyetek?” Isten parancsát szándékosan helytelenül idézte, és ezzel vette rá az asszonyt, mintegy csellel, hogy szavait kiigazítsa. Így sikerült is bevonnia a beszélgetésbe. A kígyó stratégiája valóban „ravasz”.

Természetesen ezen egyáltalán nem lepődhetünk meg. Jézus azt mondta az ördögről, hogy hazug és a hazugság atyja (Jn 8:44). Jel 12:9 versében pedig azt olvassuk, hogy az egész világot elhiteti, tehát senki, még a hetednapi adventisták sem érezhetik magukat úgy, mintha támadásai felett állnának! Sátán nyilván semmit nem veszített ravaszságából, csalárdságából. Még most is alkalmazza az Éva esetében is sikeres stratégiát. Kérdéseket vet fel Isten Igéjét és szándékait illetően, remélve, hogy ha kételyeket támaszt, majd „beszédbe” elegyedünk vele. Vigyáznunk kell (lásd 1Pt 5:8), hogy fortélyainak ellen tudjunk állni!

Hasonlítsuk össze Mt 4:3-10 szakaszát 1Móz 3:1 versével! Sátán milyen hasonló stratégiát próbált Jézus esetében is alkalmazni? Miért vallott kudarcot? Mit tanulhatunk abból, ahogy Jézus felelt az ördög támadásaira a pusztában? Sátán hogyan próbálja ki most rajtunk is a módszereit?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Hogyan válaszolt Éva a kígyónak (1Móz 3:2-3)? Milyen hibát követett el?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Éva pontosan ismerte Isten parancsát, ami mutatja felelősségét. Válaszában még túl is ment azon, amit Isten mondott, legalábbis a Biblia feljegyzése szerint. Isten határozottan utasította Ádámot és Évát, hogy ne egyenek a fáról, az érintés viszont a leírás szerint nem került szóba. Nem tudjuk, Éva miért mondta ezt mégis, tehát jobb, ha nem spekulálunk az okáról. Persze ha arra gondolt, hogy nem szabad megérintenie a gyümölcsöt, talán kevésbé fenyegette, hogy meg akarja enni (hiszen amit meg sem foghat, azt nem is eheti meg).

Ma milyen gyakran kerülünk mi is hasonló helyzetbe? Jön valaki és olyasmit tanít, ami a legtöbb ponton egybecseng a Szentírással – de azért nem mindenben. Tudnunk kell, hogy éppen az az Írástól eltérő néhány pont ronthat el mindent! A tévedés akkor is tévedés, ha az igazsággal keveredik.

Hogyan feddte meg Jézus az írástudókat és farizeusokat azért, mert Isten Igéjéhez emberi rendeleteket adtak (Mt 15:7-9)? Vessük ezt össze Jel 22:18 és Kol 2:20-23 verseivel! Milyen veszélyekkel jár, ha mi magunk találunk ki szabályokat, amelyektől azt várjuk, hogy majd megvédenek a bűntől (vö. 23. vers)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A bűn tekintetében nem a szabályok hiánya a gond, inkább a szív megbízhatatlansága. Még a szekuláris világban is gyakran halljuk, hogy a bűnözés visszaszorítása érdekében több törvényt tartanának szükségesnek, pedig van elég törvény. Nem annyira új törvények kellenek, mint inkább új szív!

Milyen tekintetben fenyegethet az a veszély, hogy mi is éppen azt teszszük, mint amitől Jézus óv? A bibliai elveken alapuló normák döntő fontosságúak. A kérdés az, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy az általunk alkalmazott szabályok és normák nem visznek tévútra? Beszélgessünk erről a csoportban!

1Móz 3:4-6 szerint milyen törvényszerűség vezetett Ádám és Éva bűnéhez? Mit tanulhatunk történetükből, ami segítségünkre lehet a kísértésben?

Sátánnak sikerült Évával beszélgetést kezdenie, ami során kételyt tudott ébreszteni benne azzal kapcsolatban, amit Isten mondott és hogy vajon miért mondta azt. Majd pedig állította, hogy Isten nem mondott igazat. Magyarázta Évának, hogy milyen hátsó szándékkal tilthatta el Isten őket a gyümölcstől. Szerinte azért von meg tőlük bizonyos jó dolgokat, hogy ne teljesedhessenek ki igazán. Ezzel Sátán gyakorlatilag éppen az előző kérdésre épített, amelyben azt tudakolta, hogy valóban eltiltotta-e őket Isten a fáktól.

Éva a „bizonyítékok” három vonalán jut arra a következtetésre, hogy hasznára fog válni, ha eszik a gyümölcsből. Először is, látja, hogy „jó a fa eledelre” (1Móz 3:6). Talán látta, amint a kígyó evett a gyümölcsből, aki mondhatta is neki, hogy milyen ízletes. Érdekes, annak ellenére, hogy Isten megtiltotta Ádámnak és Évának a gyümölcs fogyasztását, Éva mégis ezt jegyzi meg: „jó a fa eledelre”. Mi többet mondhatnánk még az érzékszervek észlelése és az „Így szól az Úr” egyértelmű parancsa közötti ellentétről!?

„Kedves a szemnek” – ez volt a bizonyíték másik vonala, ami rávette Évát arra, hogy egyen a gyümölcsből. A kertben kétségkívül minden gyümölcs gyönyörű volt, az asszony azonban valamiért különösen megkívánta éppen azt, amivel Sátán kínálta.

Éva számára a harmadik szempont pedig az volt, hogy a gyümölcs állítólag bölccsé teszi azt, aki fogyasztja, ezért akarta megenni. A kígyó arról biztosította, hogy ha fogyaszt belőle, akkor bölcsebb lesz, hasonlóvá válik Istenhez. A helyzet szomorú iróniáját viszont éppen az adja, hogy a Biblia szerint Éva már hasonló volt Istenhez (1Móz 1:27).

A Bibliából tudjuk, hogy Évát rászedte a kígyó, Ádámot viszont nem (1Tim 2:14). Ha Ádámot nem csapta be Sátán, akkor mégis miért evett? Tudatosan nem engedelmeskedett Istennek, úgy döntött, hogy Isten helyett inkább Évát követi. Milyen gyakran látni ma is éppen ilyen magatartást! Könnyen kísértést jelenthet számunkra, amit mások tesznek vagy mondanak, még ha szavaik, tetteik ellentétesek is Isten Igéjével! Ádám nem Istenre, hanem Évára hallgatott, a folytatást pedig az emberiség történelme néven ismerjük (lásd Róm 5:12-21).

Mózes első könyve 3. fejezetében a bűneset után az Úr először csak kérdéseket tesz fel: „Hol vagy?… Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, amelytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?… Mit cselekedtél” (1Móz 3:9, 11, 13)?

A 3. fejezetben viszont Isten első tényközlő kijelentései az iménti kérdések után hangzanak el. Mit mond Isten a kígyónak, és mi a szavai jelentése (lásd 1Móz 3:14-15)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Gondolkozzunk el azon, hogy mi minden következik a történtekből! Isten első kijelentése, amit a bűnbe esett világnak mondott, valójában a Sátán – és nem az emberiség! – feletti ítélet. Miközben az Úr kimondja az ítéletet Sátánra, az emberiségnek reményt ad az evangélium ígéretével (15. vers). Sátán végzetét kijelentve közli az emberrel a reménységet. Bűnük dacára már akkor eléjük tárja a megváltás ígéretét.

Azt is figyeljük meg, hogy csak az ígéret után, miután a 15. versben beszélt a kegyelem és a megváltás reménységéről (amit úgy is nevezünk, hogy ősevangélium), mondja ki az Úr az ítéletet Ádámra és Évára: „Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat… Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára…” (16-17. vers).

Ne menjünk el a lényeg mellett! Először jött az üdvösség ígérete, azt követte az ítélet. Csak az evangélium alapvetése után hangzik el az ítélet, máskülönben kárhoztatás volna. A Szentírás viszont egyértelműen fogalmaz: „Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” (Jn 3:17).

Miért olyan fontos mindig kiemelni, hogy Isten szándéka a megmentés, nem a kárhoztatás? Hogyan veszíthetjük szem elől ezt a fontos igazságot az életünkben meglévő bűn miatt? Vagyis, hogyan késztet a bűn arra, hogy elforduljunk Istentől?

Mózes első könyve 1. és 2. fejezetében Isten kijelentéseket tesz (vagy parancsol), pl.: „Legyenek világító testek az ég mennyezetén… Hozzon a föld élő állatokat… Nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 1:14, 24; 2:18). E kijelentések egyaránt a teremtéssel kapcsolatosak és meghatározzák az ember helyét a teremtett világban. Amint a tegnapi részben is megfigyeltük, a Bibliában feljegyzett következő kijelentés 1Móz 3:14-15, amiben az Úr az evangéliumot közli az emberrel.

Tehát a Szentírásban Isten legelső kijelentő nyilatkozatai a teremtéssel, utána pedig a megváltással kapcsolatosak, a megváltás pedig az ítéletnek az összefüggésében történik, ahogyan ennek lennie is kell. Hiszen mi volna az evangélium célja, mi szükség lenne „a jó hírre”, ha nem lenne ítélet, nem lenne kárhoztatás, amitől védelmet ígérne? Magában az „evangélium” fogalmában benne értendő a kárhoztatás, amit mégsem kell elszenvednünk. Ez a „jó hír”!

Megszegtük ugyan Isten törvényét, Isten pedig megítéli a törvényszegéseket, de Krisztus Jézusban megmenekülünk a kárhoztatástól, amit ez az ítélet elkerülhetetlenül magával hoz.

A teremtés, az evangélium és az ítélet témája nemcsak a Biblia első lapjain jelenik meg, hanem a végén is. Olvassuk el Jel 14:6-7 verseit! Hogyan kötődik ez a rész Mózes első könyvének első három fejezetéhez? Vagyis milyen párhuzamos gondolatokat találunk e versek mindegyikében?

_____________________________________________________________

Jel 14:6-7 kijelenti, hogy Isten a Teremtő, és ez a kijelentés Mózes első könyve elejének fontos témája. Jelenések 14. fejezetében az „örökkévaló evangélium” jön előbb, amit követ az ítélet kihirdetése – Mózes első könyve sorrendjéhez hasonlóan. Szó van az ítéletről, de csak az evangélium után! Tehát fontos megfigyelni: a jelenvaló igazság üzenetének alapja mindenképpen a kegyelem, a jó hír, hogy noha kárhoztatást érdemelnénk, Jézus által mégis bűnbocsánatot nyerünk, megtisztulunk és megigazíttatunk. Az evangélium nélkül mi is olyan sorsra jutnánk, mint a kígyó és „utódai”, nem pedig olyanra, mint az asszony és „utóda”. Bámulatos, hogy ez a nagyszerű hír már az Édenben megjelenik, Isten első kijelentéseiben, amelyeket a bűnbe süllyedő világnak tett.

„Isten ősszüleink rendelkezésére bocsátotta azt a táplálékot, amit terve szerint fogyasztaniuk kellett. Tervével ellenkezett bármely állat életének kioltása. Akarata szerint nem kellett volna az Édenben halálnak lennie…” (Ellen G. White: Counsels for the Church. 228. o.).

„Sátán úgy tünteti fel Isten törvényét, a szeretet törvényét, mintha az önzés törvénye volna. Azt állítja, hogy lehetetlen engedelmeskednünk a törvény előírásainak. Sátán a Teremtőt vádolja ősszüleink bukásáért, s az abból származó minden nyomorúságért. Ráveszi az embereket arra, hogy Istent tekintsék a bűn, a szenvedés és a halál szerzőjének. Jézus feladata volt az, hogy ezt a csalást leleplezze” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 15. o.).

„Isten mégsem adta át az embert az általa választott rossz következményeinek. A Sátán számára kijelentett ítélet az ember megváltását is közölte… Ez az ítélet ősszüleink füle hallatára hangzott el, ígéret is volt egyben számukra. Mielőtt a tövisről és bogáncsról, a fáradságos munkáról és szomorúságról hallottak, amely osztályrészük lesz, vagy a porról, ahova vissza kell térniük, azokat a szavakat hallották, amelyek reményt ébresztettek bennük. Mindazt, amit Sátán által elvesztettek, visszanyerhetik Krisztusban” (Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 21-22. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)  Térjünk vissza a csoportban a hétfői rész utolsó kérdéséhez! Milyen törvényeket hozunk mi, amelyek miatt mi is olyanokká válhatunk, mint akiket Jézus megdorgált? Viszont hogyan tudunk olyan fogadalmakat tenni, amelyek segítenek még jobban követni a Bibliában kinyilatkoztatott igazság elveit?

2)   Éva inkább bízott az érzékeiben, mint Isten határozott, egyértelmű parancsában. Miért olyan könnyű nekünk is ugyanígy tenni?

3)  Beszélgessünk arról a nyilvánvaló ellentétről, ami megmutatkozik a teremtési történet és az evolúciót az istenhittel ötvöző, különféle elképzelések között, amelyek az isteni teremtés részének tartják a természetben tapasztalható kegyetlenséget! Miért nem lehet a kezdeteket illető, ennyire ellentétes nézeteket összhangba hozni egymással anélkül, hogy tagadnánk a Biblia világos üzenetét? Miért fontos helyesen értelmezni a teremtést, ha igazán meg akarjuk érteni a bűnesetet?

4)  Bizonyos kultúrákban az ördög létezésének gondolatát butaságnak tartják, míg másutt megszállottan figyelnek az ördög, ill. a gonosz lelkek hatalmára. Nálunk mi a helyzet? Mi az általános irányzat?

KÁRÁSZ IZABELLA:

HOL VAGY?

És hűvös alkony hullt a fákra,

És jött az Isten számadásra.

A kert fái mind félreálltak,

Szótlanul, némán prédikáltak.

Hová is rejtőzhet az ember?

Rejtheti hegy, fedheti tenger,

Mégis minden rejtőzködését,

Titkát, bűnét, nem látszó énjét,

Mélybe jutását Isten látja!

Feltetszik az kérdő szavára…

Az ember mindig leleplezve

Áll Istenével szemtől szembe!

Hol vagy?!

Ma hozzám ért e kérdés,

Találkozott magasság, mélység,

A valóság a képzelettel,

Hisz válaszolni kell majd egyszer.

Hol vagy? Az Isten közelében?

Közelebb, mint valaha régen,

Mikor először láttad arcát,

Vagy a felhők már eltakarták

Előled őt, és mindhiába

Hajt a napok végtelen árja

Valameddig, s aztán megállasz,

Mint mások, te is mélységbe szállasz…

Hol vagy? A hajnal úgy talált rám,

Szememben könny volt, tört szivárvány.