SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Isten teremtménye - az ember

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1:26-27; 2:19-25 Márk 12:13-17; Apostolok cselekedetei 17:26; Róma 5:12-19

„Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk” (Zsolt 100:3).

KULCSGONDOLAT: Isten a saját képére teremtette az embert, de a bűn megrontotta ezt a képet. Istennek azonban az a terve, hogy helyreállítja.

Arthur Schopenhauer, a XIX. századi gondolkodó az utcán sétálva az ember lényével kapcsolatos gondolataiba mélyedt, így véletlenül nekiment valakinek. Az mérgesen felhorkant: „Mit gondol, ki maga?”

„Hogy ki vagyok?” – kérdezett vissza Schopenhauer. „Bár tudnám!”

Ki vagyok? Kik vagyunk emberként? Mit keresünk itt? Miért vagyunk itt és hogyan kerültünk ide?

Az ember ősidőktől fogva vitatja e kérdéseket. A Szentírás azonban mindre megadja a választ, mégpedig azért, mert emberi létünk kérdései elválaszthatatlanul kapcsolódnak a teremtésről szóló tanhoz. Minden ilyen kérdésre megtaláljuk a feleletet a Bibliában. Az ember természetének megértése szempontjából nincs még egy olyan fontos bibliai tanítás, mint a teremtés tana, mert nem csupán kezdetünkre, hanem az eredetünkre irányítja a figyelmet. A „kezdet” egyszerűen csak arra utal, hogy létre jöttünk, az „eredet” viszont ennek tényéhez hozzákapcsolja a célt is.

Éppen ezért az emberiség teremtésének bibliai tanítása szöges ellentétben áll az evolúcióval, ami azt állítja, hogy létezésünknek nincs célja (csak a véletlen folytán vagyunk itt). Nemcsak a létezésünket, de emberi mivoltunkat illetően sincs sok olyan tanítás, mint ami egymástól ennyire eltérő volna vagy egymással ennyire kibékíthetetlen ellentétben állna.

„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket” (1Móz 1:27). Mit jelent ki ez a vers az ember eredetéről, gyökeresen eltérve, sőt világosan ellentmondva minden egyéb elgondolásnak, mint amilyen pl. az evolúció?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Lehetetlen átsiklani afelett, hogy mivel az ember megteremtése Isten tudatos tette volt, az Úrnak nyilván célja volt vele. A Szentírás nem hagy helyet a véletlennek. Isten határozott céllal teremtette meg az embert; az ember természete, lényege már kezdettől fogva adott.

Az Isten képére teremtettség a lehető legkonkrétabb, leghatározottabb jelleg és cél. Ez a pont azért fontos, mert egyes gondolkodók érvelése szerint az embernek magának kell kialakítania saját élete értelmét és célját, mivel nem határozott céllal kezdjük meg az életünket. Ha igaz volna az evolúció állítása, azt is lehetne mondani, hogy mivel az evolúció tanítása szerint az ember életének nincs eredendő célja (hogyan is lehetne, ha az élet a véletlen műve volna?), magunknak kell valamilyen célt kitalálni. Ezzel szemben a Biblia szerint Isten a saját képére teremtette az embert, azért, hogy dicsőítse Őt.

Az eredet a történelemhez kötődik. Olvassuk el Róm 5:12-21, 1Kor 15:20-22 és Júd 14 verseit! Hogyan utalnak e szakaszok Mózes első könyve 1-2. fejezetének arra az állítására, hogy Ádám valós történelmi alak? Miért fontos tisztában lenni Ádám történelmi szerepével?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Megdöbbentő, hogy hány teológus elveti Ádám történelmiségét! Az első embert csupán legendabeli alaknak, az emberiség szimbólumának, nem valós személynek mondják. Csak az ó- és újszövetségi bibliaszövegek teljes eltorzításával állítható ez.

Gondolkozzunk még azon, hogy Isten a saját képére teremtett! Milyen következtetést vonhatunk le ebből saját magunk értékét illetően, bármilyen hibával, gyengeséggel és fogyatkozással is küzdünk?

Amint tegnap is leszögeztük, Ádám – és természetesen Éva – valóságos ember volt; nem csupán szimbólum vagy legenda, hanem hús-vér ember, akit Isten a saját képére teremtett. Az istenképűség nyilván nagyszerű, szent dolog, amiből adódóan az ember eredendő értéket nyer. Mit jelent ez valójában?

Figyelmesen olvassuk el 1Móz 1:26 versét! Eszerint mi volt Isten szándéka azzal, hogy a saját képére teremtette az embert? Vagyis, Isten elmondja, hogy az embert a saját képére kívánja megteremteni, majd közvetlenül utána emiatt történik valami. Mi ez, és hogyan segít megérteni az istenképűség fogalmát?

Isten 1Móz 1:26 versében nyilatkoztatta ki a szándékát. Megteremti az embert saját képére, majd megparancsolja neki, hogy tegyen valamit. Ezek szerint egy bizonyos feladathoz szükséges az, hogy Isten a saját képére teremtette az embert: tehát ahhoz, hogy „uralkodjék” a teremtett világ többi része felett. Az istenképűség így fizikai, intellektuális, társadalmi és lelki képességekre mutat, amelyek ahhoz kellenek, hogy az ember betölthesse Istentől kapott célját. A teremtett világ feletti uralomnak bizonyára része a tisztelet, a gondoskodás és a jó sáfárság. Az embernek valószínűleg Isten bánásmódját tükrözve kell bánnia a teremtett világgal. Az Úr a saját képére teremtette az embert, ami azt is jelenti, hogy az embernek kell képviselnie Őt a világban.

Micsoda felelősség!

Hogyan segít megérteni Mk 12:13-17 szakasza, mit jelent az, hogy Isten a saját képére teremtett?

Mintha Jézus gyakorlatilag ezt mondta volna: „’Add a pénzedet a császárnak! Az ő képe van az érmén, tehát az övé. Magadat viszont add Istennek! Isten képét viseled magadon, ezért hozzá tartozol’” (Millard J. Erickson: Christian Theology. Michigan, 1998, Baker Book House. 515. o.).

Hogyan fordítható ez le a gyakorlatban? Valószínűleg mi is hordozzuk Isten képét a szeretetünkben, elkötelezettségünkben, Isten iránti hűségünkben, ill. abban, ahogy a többi emberrel bánunk. Az istenképűség tehát többek között megmutatkozik a tetteinkben is.

„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére” – ez még azt is mutatja, hogy kapcsolatokra teremtett az Úr. Melyek ezek a kapcsolatok? Teremtettségünk okán miként járjunk el ezekben?

Mit tudhatunk meg 1Móz 2:19-20 verseiből arról, hogy kezdetben milyen volt az ember kapcsolata a világgal?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Figyeljük meg, hogy milyen önrendelkezési jogot, milyen szabadságot kapott Ádám! Neki kellett elneveznie azokat az állatokat, amelyeket Isten teremtett meg. Nem az Úr adott nevet az állatoknak, ezt a feladatot Ádámra hagyta. A szöveg arra utal, hogy Isten kész volt elfogadni az Ádám által talált neveket.

Olvassuk el 1Móz 2:20-25 szakaszát! Mit árul el ez a rész az Isten képére teremtett lények kapcsolatáról?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az évszázadok folyamán számos magyarázatot írtak e versek jelentéséről. Itt az is egészen lenyűgöző, hogy Isten terve szerint mennyire szoros, meghitt kapcsolatnak kellett Ádám és Éva között lenni. Az Úr a föld porából teremtette meg Ádámot, Évát pedig Ádámból (ami megkülönbözteti minden egyéb földi teremtménytől). Az istenképűség tehát bizonyára magában foglalja a szoros, szeretettel áthatott kapcsolat képességét (ami a Szentháromságon belüli kapcsolat jellegét tükrözi).

Most pedig tanulmányozzuk 1Móz 1:27 versét 3:20, ill. ApCsel 17:26 verseivel együtt! Isten akarata szerint az első pár egységének hogyan kellett kiterjednie az egész emberiségre? Az emberiség egysége gondolatának jegyében mit mondhatunk el olyan etikai kérdésekről, mint az igazságosság, a fajgyűlölet stb.?

A bűneset jelenti a legnagyobb akadályt azok számára, akik a Biblia teremtési beszámolójával össze akarják vonni az evolúciót. A Biblia szerint a világ és az ember tökéletes volt a teremtéskor, és ez a tanítás már az alapoknál ellentmond az evolúció tana állításának. A szenvedés és a halál csak a bűn miatt szakadt a világra, ez pedig ellentétes az evolúciós elképzeléssel, miszerint éppen a szenvedés és a halál a teremtés eszköze. Gondoljunk csak bele, hogy milyen következtetésre adna okot Isten jellemével kapcsolatban, ha valóban az evolúciós elgondolásban megnevezett módon teremtett volna bennünket az Úr! Ha a kegyetlenség, az önzés, az erőseknek a gyengék feletti uralma által alkotta volna meg az erkölcsileg hibátlan és önzetlen lényt, aki azután a kegyetlenség, az önzés és a gyengék elnyomása állapotába „süllyed” – olyan állapotba, amiből meg kell menteni, különben halálbüntetés vár rá. Gondoljuk végig azt is, hogy miként hatna az evolúció a megváltási tervre! Vajon az Úr, hogy eltörölje „az utolsó ellenség”-et, a halált (1Kor 15:26), egy evolválódott majomban öltött volna testet, egy olyan lényben, ami a természetes kiválasztódás kegyetlen, fájdalmas, gyilkos ciklusai során jött volna létre? Viszont hogyan lehetne a halál „ellenség”, ha Isten egyik választott eszköze lett volna az emberiség megalkotásakor? Tehát Jézus éppen attól a folyamattól jött volna megmenteni az embert, amit Isten eredetileg a megteremtésére használt fel? Ez az egész elképzelés értelmetlen és ellentétes a Biblia állításaival.

Hogyan világít rá Róm 5:12-19 és Kol 3:10 a bűn hatására? Hogyan kapcsolódik a nagy küzdelem a kép egészéhez (lásd 1Jn 3:8)?

A bűn hatott az emberi élet minden részére, még magára a földre is. Ellen White „háromszoros” átokra utal, ami a földet érte: az első Ádám bűnesete következtében, a második azért, mert Kain megölte Ábelt, a harmadik pedig az özönvíz okozta pusztulás volt. A teológusok beszélnek még a „teljes körű elzüllésről”, ami arra utal, hogy az emberiség minden területét megrontotta a bűn: az életet és a személyiséget egyaránt. Nem nehéz ezt meglátni, ha körbenézünk a világon vagy csak magunkra tekintünk.

Vannak, akik hiszik, hogy az erőszak, a szenvedés és a halál egyaránt szerepet kapott az ember megteremtésében. Mások szerint azonban Sátán az erőszak, a szenvedés és a halál által igyekszik elpusztítani Isten teremtését, az embert. Gondolkozzunk azon, hogy a két ellentétes nézet mennyire másként mutatja be Isten jellemét!

Mélységekig hat és mindent átjár a bűn az emberiség életében, a helyzet mégsem visszafordíthatatlan. A Biblia ír arról, hogy Isten képe megújulhat, helyreállhat bennünk, legalábbis bizonyos fokig.

Alaposan tanulmányozzuk a következő szakaszokat: Róm 8:29; 2Kor 3:18; Ef 4:23-24! Minek a reményéről olvashatunk ezekben?

A Biblia félreérthetetlenül ír arról a reményről, hogy Isten újból a saját képére formál. Képének megújulása együtt jár azzal, hogy mind kevesebb lesz a bűn hatása rajtunk és emberi kapcsolatainkon. Ez azonban nem a saját teljesítményünk. A Biblia Krisztusra mutat, aki az alapja annak, hogy remélhetjük a megújulást. Az életünkben végbemenő minden változással együtt is üdvösségünk reménye csak azon nyugszik, amit Krisztus tett értünk, ill. a megváltás ígéretén, amit Isten nem a mi igazságunk, hanem Krisztus igazsága alapján kínál fel nekünk.

Hogyan kapcsolódik 2Kor 5:17 ahhoz, hogy Isten a saját képére teremti újjá az embert? Ha valaki már új teremtés lett, akkor többé nem hat rá a bűn, sem annak semmiféle következménye? Saját tapasztalatunk alapján mit mondhatunk?

_____________________________________________________________

Összességében nézve, a Szentírásból származó bizonyítékok arra a következtetésre vezetnek, hogy éber lelki küzdelem kell a lelki megújuláshoz. A test és a lélek harcáról van itt szó (Gal 5:16-17). Akiben újból kirajzolódik Isten képe, az tapasztalja ennek a lelki tusának a valóságát, de az Úr erejét segítségül kérve lép harcba (Ef 6:10-13). Ha az ember eldönti, hogy Isten képére akar átformáltatni, a nagy küzdelemben Isten oldalára áll. Ellen White így írt azokról, akik tapasztalták Krisztus megújító erejét: „Azonban, ha a kereszténynek már van ilyen tapasztalata, ne tegye ölbe a kezét, megelégedve azzal, amit érte véghezvittek. Aki elhatározta, hogy Krisztus országába be akar jutni, tapasztalni fogja, hogy a meg nem újult természet minden ereje és szenvedélye a sötétség birodalmának hatalmától támogatva összeesküdött ellene. Mindennap meg kell újítania odaszentelődését és mindennap harcolnia kell a gonosszal. Régi szokások, örökölt rossz hajlamok harcolnak az uralomért, ezekkel szemben állandóan résen kell lennie, miközben Krisztus erejével a győzelemért küzd” (Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 313. o.).

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A teremtés” c. fejezet, 18-25. o.

„Kezdetben Isten az embert a maga képmására teremtette. Az ember tökéletes összhangban élt a természettel és Isten törvényével. Az igazságosság elvei szívébe voltak írva. A bűn azonban elidegenítette Alkotójától. Már nem tükrözte Isten képmását. Szíve harcban állt Isten törvényének elveivel. »A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti« (Róm 8:7). De »úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta«, hogy az ember megbékülhessen Istennel, és Krisztus érdemei által újra összhangba kerüljön Alkotójával. Az emberi szívnek Isten kegyelme által meg kell újulnia; felülről új életet kell kapnia. Ez a változás: az újjászületés, amely nélkül – mondja Jézus – az ember »nem láthatja az Isten országát«” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 416. o.).

„A nevelés célja: visszaállítani Isten képét a lélekben. Már kezdetben Isten az embert a saját képére teremtette. Felruházta nemes tulajdonságokkal, lelkivilága kiegyensúlyozott és lényének minden erői harmonikusak voltak. Isten e pompás ajándékait azonban összezilálta a bűnbeesés. A bűn elhalványította az Isten képét az emberben, sőt majdnem megsemmisítette azt. A megváltási tervet az Úr éppen azért adta, hogy ezt a képet helyreállítsa, és kegyelemidőt adjon az embernek” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 556. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Nézzük végig az Újszövetségben azokat a szövegeket, amelyek megemlítik Ádámot! Egyértelműnek mondható, hogy az újszövetségi írók valóságos személynek tartották Ádámot? Miért olyan fontos ezt azzal kapcsolatban megérteni, hogy kik vagyunk, hogyan kerültünk mostani helyzetünkbe és minek a reményét találjuk Jézusban?

2) Térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy Isten helyreállítja bennünk saját képét! Hogyan értsük ezt a betegségek, a gyengülés és a halál szorításában?

3) A két legalapvetőbb fizikai tanítás, a kvantumelmélet és a relativitáselmélet éppen ellentmond egymásnak. Ezek szerint mennyire legyünk óvatosak, amikor tényként akarnánk elfogadni valamit, csak azért, mert sokan tudományos állításnak tekintik?

HITETLENSÉG – A HIT MÁSIK OLDALA

„Hit nélkül igazából nem is lehet élni. Hit nélkül nincs igazi reménység, nincs igazi szeretet, nincs emberhez méltó létezés. Addig élünk, amíg hiszünk. ’Hiszek, tehát vagyok.’ Aki hit nélkül akar élni, az önmagának árt – és önmagát csapja be. ’Hihetetlen, hogy mennyire kell hinni ahhoz, hogy valaki hitetlen legyen’ – fogalmazta meg Michael Kardinal von Faulhaber (1869-1952), aki bátran fordult szembe a náci hatalommal.

Első látásra úgy tűnik, a hit és a hitetlenség ellentétes egymással. Valójában azonban közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk. Isten létezését például nem lehet bizonyítani, hinni kell benne. Ugyanígy azonban a nemlétét sem lehet bizonyítani. Isten (nem)létezése nem tudás vagy tudomány kérdése, hanem a hité. A hitetlenség tulajdonképpen a hit negatív formája.

A keresztények hisznek abban, hogy a látható dolgok mögött van egy nem látható valóság, amely körülveszi világunkat. Ebben lakik Isten, aki szeretettel fordul hozzánk, végigkísér az életen és jobb jövőt készít” (Dr. Rolf J. Pöhler: Mai keresztények – A megélt hit. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 15. o.).