SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A nagy küzdelem - alapvetés

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 3:15; Ézsaiás 14:4-21; 53:6;

      Ezékiel 28:12-19; János 16:2; Róma 1:20-28; Jelenések 12:1-18

„És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Móz 3:15).

KULCSGONDOLAT: A nagy küzdelem motívuma az a minden tanításon átívelő elv, ami összetartja a hetednapi adventista tanításokat.

Mondják, hogy a szükség a felfedezések anyja. Ebben az esetben az anya szó „forrást”, „hajtóerőt”, „alapot” jelent. Valaminek az igénye, szükségessége sarkallja tettekre az embert. Szükséges pl. a tiszta levegő, és ez az igényünk hajtja a nem szén-, ill. szénhidrogén-alapú energiaforrásokkal kapcsolatos kutatásokat.

A fizikai felfedezésekhez hasonlóan a hitrendszerekhez is kell alap, magyarázó elv.

A hetednapi adventisták 28 alapvető hitelvet fogadnak el. E hitelvek alapja a „nagy küzdelem” fogalma. A 28 hitelv mindegyike e kozmikus küzdelem valamely vetületét érinti. A negyedév során tanulmányozott tantételek a nagy küzdelem elvének hátterén érthetők a legjobban. A héten ennek az alapnak fogjuk néhány fontos pontját tanulmányozni.

Az emberiség színterén az írott történelem folyamán mindig is érzékelhető volt az egymással vetélkedő erők harca, küzdelme. A költő, T. S. Eliot így írt: „Éveim során egy dolog nem változik:/Bárhogy álcázod is, egy dolog nem változik:/a Jó és a Rossz örök küzdelme” (T. S. Eliot: The Complete Poems and Plays. New York, San Diego, London, 1952, Harcourt Brace & Company. 98. o.). Ebben egyetértés van, abban viszont már gyökeresen eltérnek a nézetek, hogy tulajdonképpen mi a küzdelem tárgya, kik vesznek részt benne, mi a tét és hogyan végződik majd a konfliktus. A hetednapi adventisták ezt a küzdelmet egyértelműen természetfelettinek tartják. E felfogásunk a Biblia értelmezéséből ered – abból, ahogyan a Biblia bemutatja a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelmet.

Tanulmányozzuk 1Móz 3:15 és Jel 12:1-18 verseit! Kik a fő szereplői a harcnak? Időnként jelképek utalnak a résztvevőkre, de miért hisszük mégis, hogy az itt bemutatott hatalmak valóságosak, igazi lények? Hogyan hatna egész hitrendszerünkre, ha elspiritualizálnánk a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem valóságát, ill. a saját szerepünket benne?

Nem szokatlan, hogy aki olyan kifejezéseket használ, mint az ördög, vagy angyalok, vagy akár Isten, valójában az elsődleges jelentéstől egészen eltérő dolgot ért e szavak alatt. Például, vannak, akik az Isten szó használatakor csupán e szónak az emberi nyelvben és társadalomban való szerepére figyelnek, miközben egyáltalán nem foglalkoztatja őket, hogy létezik-e „Isten” bármilyen formában. Függetlenül attól, hogy milyen jelképekkel találkozunk, a Biblia tanítása szerint e szereplők valóságos lények és igazi harcot folytatnak. Ezt tükrözi az adventista felfogás. A negyedév során tárgyalt tantételek többségének értelme nem tűnik ki, ha a küzdelem szereplőit nem valós lényeknek tekintjük, amit azonban általában a társadalom kimondottan furcsáll. Az elmúlt két évszázadban a szekularizmus különféle alakokat és formákat öltött, ám az a legjellemzőbb rá, hogy a társalgás köréből igyekszik kiszorítani minden „nem evilági” elemet. Bizonyos kultúrákban a tudomány fejlődésével az emberek hajlamosak mindinkább tudományos módon vélekedni a különböző kérdésekről. Az angyalok és a démoni lelkek nem férnek össze a tudományos gondolkodásmóddal. Ebből adódóan ma fokozatosan alábbhagy a természetfeletti dolgokba vetett hit.

Társadalmunkban mennyire erős a tudományos, szekuláris világkép hatása? Miként hat ez személyesen ránk? E világképnek mely vetületeitől kell leginkább óvakodnunk?

A Biblia ugyan nem egyértelműen mondja meg, hogy milyen kérdésekről van szó az Isten és Sátán közötti küzdelemben, ám következtethetünk rájuk az idevágó igeszakaszokból, mint pl. Ézs 14:4-21 és Ez 28:12-19 verseiből. Eredeti értelemben e részek Tírusz és Babilon pogány királyait jelképezték, de ha figyelmesen olvasunk, olyan részleteket találunk bennük, amelyek túlmutatnak az ókori Közel-Kelet uralkodóinak személyén. Valójában Sátán eredetére, helyzetére és bukására vetnek fényt.

1Tim 3:6 versében arra figyelmeztet Pál, hogy nem tanácsos új hívőt felszentelni, nehogy felfuvalkodjon az illető és „az ördöggel azonos ítélet alá essék” (új prot. ford.). Miként világít rá Pál megjegyzése az imént említett két igeszakaszra? Hogyan segít megérteni e küzdelem némely elemét e három rész együttesen?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az előbbiekben idézett szövegek legalább három kérdést vetnek fel: a büszkeség, az önrendelkezés és a függetlenség kérdését. Az Ószövetség bemutat egy teremtett, Istentől függő lényt, aki teljes önállóságra és függetlenségre tör. Ám a függetlenség mindig valakitől vagy valamitől való függetlenséget jelent. 1Jn 3:8 elmondja, hogy „az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva” (új prot. ford.). 1Jn 3:4 meghatározása szerint a bűn „törvénytelenség” vagy „törvényszegés”. Ebből következően tehát Sátán bűne, ami az Istentől való függetlenedés, önrendelkezés keresésében nyilvánult meg, azt jelentette, hogy ki akart szabadulni Isten és törvénye korlátai közül. Sátán bemutatta, hogy másféle feltételek között kíván élni, mivel nem volt hajlandó megmaradni Isten törvényének fennhatósága alatt. Lázadásával arra utalt, hogy a mennyei törvények rendszere nem ideális, valami baj van vele. Mivel azonban Isten törvénye a jellemét tükrözi, ha valami hiba lenne benne, az azt jelentené, hogy Isten jelleme hibás. Röviden tehát: Sátán lázadása valójában Isten ellen irányult.

Büszkeség, önrendelkezés és függetlenedés – mit idéznek fel e szavak gondolatainkban? Hogyan veszélyeztet mindannyiunkat, hogy a büszkeség, a túlzott önállóság és a függetlenedési vágy állította csapdákba esünk? Megfelelő keretek között van valami rossz az említettekben?

„És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Móz 3:15). Hogyan mutatja be a nagy küzdelmet ez az igeszakasz?

Utalást találhatunk arra 1Móz 3:15 rejtélyes, a küzdelmet előrevetítő megfogalmazásában, hogy Isten milyen szabályokkal vesz részt a harcban. Láthatjuk, hogy a kígyó és az asszony között a földön éppen akkor kezdődött harc kibontakozásában már részt vesznek az eredeti szereplők követői is: az asszony „magva” és a kígyó „magva”. Mint tudjuk, amikor elérkezett az ideje, a küzdelem Sátán és az asszony férfi utóda, a názáreti Jézus közötti halásos összecsapásban tetőzött. Megsebesült ugyan Isten választott harcosa, Jézus, aki eljött az asszony nevében küzdeni, ám végül halálos csapást mért a kígyóra (a fejére taposva). A választott fegyver Jézus áldozata, az önzetlen szeretet tette volt.

Hogyan világítanak rá a következő szövegek, hogy milyen kérdések merültek fel a nagy küzdelemben? Miért kap az egészben központi szerepet a megváltási terv?

Vö. 1Móz 4:4 és Zsid 11:4 verseit! _______________________________

____________________________________________________________

Vö. 1Móz 12:3, 22:18 és Gal 3:16 verseit! _________________________

____________________________________________________________

Vö. 2Móz 25:9 és Zsid 8:2 verseit! _______________________________

____________________________________________________________

Vö. Ézs 53:6 és Róm 5:8 verseit! ________________________________

____________________________________________________________

Mt 16:18; 18:16-20 ___________________________________________

____________________________________________________________

Zsid 8:1-2 ___________________________________________________

____________________________________________________________

A tegnapi tanulmány alapos vizsgálatakor bizonyára felfigyeltünk rá, hogy a nagy küzdelem során Isten fokozatosan mutatta be önmagát és igazságát. Isten munkálkodott a pátriárkák és az izraeliták áldozati rendszere, Krisztus engesztelő áldozati halála, az egyház által, valamint tovább munkálkodik Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett szolgálatával. Sátán viszont szünet nélkül igyekszik aláásni az Úr terveit. Tehát a nagy küzdelem leginkább e kérdések körül forog. Isten azért rendelte el, példának okáért, a pátriárkák áldozati rendszerét és Izráel szentélyszolgálatát, hogy a Teremtőre emlékeztesse az emberiséget és életben tartsa a megváltás reménységét.

Milyen módszerekkel igyekezett Sátán elbitorolni és érvényteleníteni a megváltási tervre vonatkozó igazságot, különösen, ahogy azt az áldozati rendszer bemutatta (lásd Róm 1:20-28; 5Móz 32:17-18)?

Természetesen Krisztus testet öltése, földi szolgálata és engesztelő kereszthalála központi részét képezte annak, ahogyan Isten győzni akart Sátán felett a nagy küzdelemben. Krisztus halála garantálja Sátán végét, aki lankadatlanul Krisztus ellen támadott.

Mit tudhatunk meg a következő versekből arról, hogy Sátán milyen támadásokat intézett Jézus ellen? Mt 2:1-18; 4:1-11; 16:21-23; 27:39-42

Halála és feltámadása után Krisztus megalapította egyházát a földön, hogy hirdessék az elveszett emberiségnek az üdvösség jó hírét. Sátán már kezdettől fogva azon igyekezett, hogy gyengítse és tönkretegye az egyházat. Az alábbi szakaszok bemutatják, hogy milyen módszerekkel támadta az egyházat: ApCsel 5:17-18; 7:54-60; 2Thessz 2:1-4; 1Tim 4:1; 2Pt 2:1; Jel 12:13-17. A zsidókhoz írt levél pedig említést tesz a mennyei valóságos szentélyről, ahová Krisztus belépett mennybemenetele után (Zsid 4:14-16; 9:24), hogy ott végezze papi szolgálatát a bűnös emberiségért (Zsid 7:27). Dán 8:11-14 verseiben olvashatunk arról, hogy milyen tevékenységet fejt ki Sátán Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett papi szolgálata ellen, és miként igyekszik tőle elbitorolni e szolgálat érdemeit.

Egy dolog elolvasni 1Pt 5:8-9 verseit és értelmileg felfogni a figyelmeztetést, az azonban egészen más kérdés, hogyan tudunk a hétköznapjainkban eleget tenni ennek. Valójában hogyan lehet ellenállni az ördögnek? Milyen gyakran gondolunk arra egy nap, hogyan támad ellenünk Sátán?

„Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak: válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok; akár azokat az isteneket, akiknek a ti atyáitok szolgáltak, amíg túl valának a folyóvízen, akár az Emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok: én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” (Józs 24:15). Hogyan mutatja be ez a szöveg a nagy küzdelem alapvető kérdését?

_____________________________________________________________

A prófécia bepillantást enged az Isten és Sátán közötti küzdelem záró jeleneteibe. 1260 éven át (Dán 7:25; 12:7; Jel 11:2; 12:14; 13:5) Sátán szórványosan, de elszántan üldözte Isten népét. A jelenések könyve 12. és 13. fejezete ír arról a végső ütközetről, amelyben a gonosz két földi hatalmat használ fel – ezeket a párduchoz hasonló (Jel 13:1-10), ill. a kétszarvú állat (Jel 13:11-17) jelképezi. E hatalmak mindazokat a sátáni módszereket latba vetik, amelyekről a tegnapi részben is szót ejtettünk.

A jelenések könyve 14. fejezete mutatja be, hogy a küzdelem végső szakaszaiban Sátán hadműveleteire mi lesz Isten válaszlépése, amellyel véget vet a harcnak. Mit tudhatunk meg Jel 14:6-13 szakaszából arról, ahogyan a nagy küzdelem néhány kérdése megnyilvánul?

_____________________________________________________________

A harc lezárulása előtt Isten szükségesnek látja, hogy félreérthetetlenül kihirdessék azokat a kérdéseket, amelyek körül a küzdelem forog. Ezt három angyal elküldésével jelképezi. Az embereket értelmesen tájékoztatni kell, hogy a szóban forgó kérdésekről dönteni tudjanak.

A végső küzdelemben lesz egy nép, akik hűségesen kitartanak Isten mellett. Jelenések 14. fejezetében őket jelképezi a 144 000, a föld minden népe közül való megszámlálhatatlan sokaság (Jel 7:4). A nagy nyomorúság idején engedelmesek maradnak Isten parancsolatainak és tiszta szívből imádják Teremtő Istenüket. Isten elfogadja őket, győznek az Úrral, akik pedig nem akarnak megtérni, azok odavesznek az „aratásban” (Jel 14:14-20).

A nagy küzdelemről egy dolgot biztosan tudunk: senki nem maradhat semleges. Vagy az egyik, vagy a másik oldalon állunk. Bárki mondhatja, hogy az Úr oldalán áll (lásd Jn 16:2); de honnan tudhatjuk biztosan, hogy ez így is van? Beszélgessünk erről szombaton a csoportban!

„A Biblia megmagyarázza önmagát úgy, hogy egyik szöveget a másikkal magyarázza. A tanuló tanulja meg, hogy az Igét mint egységet tekintse, és lássa meg az egyes részek összefüggését! Ismerje meg a Szentírás magasztos központi tárgyát, Istennek a világgal való eredeti szándékát, a nagy küzdelem keletkezését és a megváltás munkáját! Meg kell értenie annak a két alapelvnek a természetét, amelyek a fő uralomért küzdenek, és kövesse nyomon a munkálkodásukat a történelem, a jövendölések és a nagy beteljesedések feljegyzéseiből. Lássa meg, hogyan nyilvánul meg ez a küzdelem az emberi tapasztalatokban. Ismerje fel, hogy saját életének minden cselekedetében ő maga is hogyan nyilvánítja ki e két ellentétes indíték valamelyikét, és akár akarja, akár nem, most dönti el, hogy a küzdelemben melyik oldalra fog állni” (Ellen G. White: Előtted az élet. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 189. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Az iménti White-idézetből kiderül, hogy a nagy küzdelem minden emberi tapasztalatban megnyilvánul. Mennyire igaz ez saját életünkben? A nagy küzdelem koncepció ismerete inkább megerősít vagy zavar, miközben a bűn és a szenvedés világában élve próbálunk megbirkózni a hétköznapi kérdésekkel?

2) Elhangzik néha, hogy késlekedik Krisztus visszatérése. A világon tapasztalható sok igazságtalanságra és értelmetlen szenvedésre gondolva valóban úgy tűnik, hogy minden egyes nap már túl sok ezen a földön. Beszélgessünk az osztályban a nagy küzdelem gondolatának és a második advent úgynevezett „késlekedésének” összefüggéseiről!

3) Mennyire bízhatunk a jó és a gonosz küzdelmének végkimenetelében? Mi alapján számíthatunk rá, hogy a gonoszság végül elbukik? Milyen okok támasztják alá hitünket? Például Dániel 2. fejezetének próféciája ismeretében miért hihetünk a küzdelem végeredményében?

4) A csoportban térjünk vissza a csütörtöki rész utolsó kérdésére! A válasz különösen érdekes, hiszen tudjuk, hogy kik lesznek az üldözők az utolsó időkben. Hogyan lehetünk tehát biztosak abban, hogy a jó oldalon állunk?

BIZTOS ALAP

„Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit; és: Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja” (2Tim 2:19).

„Az Úrnak lesz egy népe, erős, mint az acél, szilárd, mint a gránitszikla. Tanúi lesznek a világban, eszközei, hogy különleges, dicsőséges munkát végezzenek el felkészülése napján…

Megeshet, hogy az igazságot egykor teljes buzgalommal hirdető lelkészek elfordulnak a hittől és az ellenség soraiba állnak, de vajon ettől Isten igazsága hazugság lesz? ’Mindazáltal’ – mondja az apostol – ’megáll az Istennek erős fundamentoma.’ Emberek hite megváltozhat, mint ahogy az érzéseik is, Isten igazsága azonban soha nem változik…

Olyan biztos az igazság, mint ahogy Isten él; Sátán pedig minden mesterkedésével és pokoli erejével sem tudja Isten igazságát hazugsággá változtatni. Ellenségünk mindent elkövet, ami csak hatalmában áll, hogy Isten szavának hatását közömbösítse, de az igazságnak égő lámpásként kell előre haladnia.

Az Úr kijelölt bennünket és csodálatos kegyelmét ránk árasztotta. Akkor hagyjuk magunkat megigézni a pártütő fecsegéseinek hallatán? Sátán és seregei oldalára kellene állnunk? Isten törvényének áthágóihoz csatlakozzunk? Inkább így imádkozzunk: ’Uram! Támassz ellenségeskedést köztem és a kígyó között!’ Ha nem ellenezzük sötét mesterkedéseit, erős kötelékeivel körbefog és fullánkját bármely pillanatban a szívünkbe mélyesztheti. Tekintsük halálos ellenségünknek! Álljunk ellen neki Krisztus nevében! Még sok feladatunk van… Aki Krisztus nevét vallja, öltse fel az igazság fegyverzetét!…

Itt az ideje, hogy valóban tisztán lássuk, miért hisszük, amit hiszünk!… Vessünk biztos alapot magunknak az eljövendő időre, hogy megragadhassuk az örök életet! Munkálkodunk kell, de nem a saját erőnkből, hanem feltámadt Urunk erejével”

(Ellen G. White: Maranatha. 127. o.).