SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A gyülekezet hűségének megtartása

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 7:24-27; 18:15-17; Lukács 10:25-28; Apostolok cselekedetei 17:11; 2Thesszalonika 2:13–3:18

„Miért is atyámfiai, legyetek állhatatosak és tartsátok meg a tudományt, amelyre akár beszédünk, akár levelünk által taníttattatok ” (2Thessz 2:15).

KULCSGONDOLAT: Igaz, hogy nagyszerű, csodálatos ígéreteket kaptunk, de azért meg kell birkóznunk a gyülekezet napi problémáival és küzdelmeivel is. A thesszalonikai gyülekezet sem volt kivétel ez alól.

A gyülekezetek sok tekintetben hasonlóak a növényekhez. Ha egy növény nem fejlődik, meghal; Isten terve szerint, amíg él, változik. Hasonlóképpen meghal az a gyülekezet is, amelyik nem változik, nem fejlődik. Persze nem minden változás jó. Vezethet rossz irányba is. Hatására elfeledkezhetünk arról, hogy Istennek mi a szándéka velünk. A Hetednapi Adventista Egyháznak különösen kell vigyázni, hiszen a jelenvaló igazság üzenetét rajtunk kívül más nem hirdeti. Ez súlyos felelősség, amiről sosem feledkezhetnek meg sem a tagok, sem a lelkészek!

A kinyilatkoztatás és a Lélek hatására kialakuló közös megegyezés révén Isten még több világosságra vezette el az egyházat. A múlt fénye segít eligazodni a változás veszélyes vizein. Pál záró szavaival ihletett útmutatást ad e fontos téren a thesszalonikai gyülekezetnek és nekünk.

A szakasz nyelvezete 1Thesszalonika kezdő imádságát idézi. Mintha Pál viszszatérne oda, ahonnan indult, e levélpár természetes összefoglalását adva. Az apostol itt aggodalmának ad hangot, nehogy a thesszalonikai hívők elhagyják azt az utat, amire állította őket.

Miért ad hálát Istennek Pál 2Thessz 2:13-17 verseiben a thesszalonikaiakra gondolva? Mire kéri itt a hívőket? Miért illenek annyira ránk, a végidő közelségében élőkre is a szavai?

Pál elmondta a thesszalonikaiaknak, amire életük bizonyság volt, hogy „kezdettől fogva kiválasztott titeket Isten az üdvösségre” (13. vers). Az üdvösség ajándék, de a hívő részesülhet benne, ha megszentelődik Lélek által, és ha hisz az igazságban. Az ilyen ember élete több a szubjektív tapasztalatnál, szilárdan gyökerezik az igazságban.

Éppen ezért annyira fontos Pál számára, hogy a thesszalonikaiak ragaszkodjanak azokhoz a tanításokhoz, amelyekben meg akarta őket alapozni leveleivel és beszédeivel egyaránt. Gyakran megesik, hogy a megértett igazság az idő múlásával elhalványul az ember gondolataiban. Éppen ezért van szükségünk a prédikátorok és tanítók folyamatos erősítő szolgálatára.

Az egyház korai szakaszában a szóbeli hagyományt jobban értékelték, mint az írott hagyományt. A szóbeli hagyományon kevésbé változtat a nem szándékos ferdítés. A hanglejtés, a gesztikuláció pontosabban kifejezi a jelentést, mint a leírt szó. Éppen ezért nem avul el az üzenetközlés prédikációs formája. Az írott tradíciót viszont, mint pl. Pál leveleit, kevésbé fenyegeti az evangélium üzenetét saját céljaik szerint változtatni kívánók szándékos ferdítése.

Az írott szó biztos és változtathatatlan normának számít, amihez viszonyítva elbírálhatjuk a szóban, prédikációban elhangzó üzeneteket. Az apostolok cselekedeteiben azért szól Pál a béreaiakról elismerően, mert figyeltek a szóbeli üzenetekre, de a Szentírást is alaposan kutatták (ApCsel 17:11).

Olvassuk el újból a mai igét! Annyiféle erő munkálkodik folyvást azon, hogy elszakítson az igazságtól! Gondolkodjunk el arról, hogyan változtunk az évek során! Lassan, mind jobban és jobban megalapozódunk az igazságban, vagy inkább lassan, folyamatosan távolodunk tőle? Tehát, melyik irányba tart az életünk?

A mai világban sokan nevetségesnek tartják Sátán létezésének gondolatát. Számukra a gonosz csak egy mítosz, a babonasággal terhes, a tudomány kora előtti időből való maradvány. Úgy érzik, hogy a jó és a rossz csupán okokozati hatások véletlenszerű következménye. Mások szerint a jó és a rossz fogalmát mindig az adott kultúra határozza meg, az adott idő és hely függvényében, nem más. A Biblia viszont egyértelműen állítja Sátán létezését, aki a világ bizonyos pontjain előnyt kovácsol abból, hogy rejtve maradhat, vagy hagyja, hogy vörös ördögnek gondolják, szarvakkal. A karikatúra hatására tényleg sokan nem hisznek létezésében, és ő éppen ezt akarja. (Egy humorista pl. így tréfálkozott: „Az ördög vitt rá, hogy megtegyem!”)

Olvassuk el 2Thessz 3:1-5 szakaszát! Pál reménységének ad hangot, még a hitpróbák dacára is. Mi az alapja reménységének, és milyen feltétellel számíthatunk mi is rá? Lásd még 5Móz 8:1; Lk 10:25-28!

Az apostol ennek a szakasznak az elején szintén arra kéri olvasóit: imádkozzanak (mint 1Thessz 5:25 versében), hogy az evangélium gyorsan terjedjen és munkája révén tisztelet övezze. Azért is kellett imádkozniuk, hogy Pál megmeneküljön a gonoszoktól (2Thessz 3:2). Ezzel a kifejezéssel azt érzékelteti, hogy bizonyos személyekre gondolt, akiket talán levele olvasói is ismertek.

Ezt követően egy szójátékot találunk (2-3. vers). Nem mindenkinek van „hite” (azaz Isten iránti bizalma, elkötelezettsége), de az Úr „hű” (akire lehet számítani – Ő kelt bennünk hitet, tesz elkötelezetté). A hűséges Úr az, akire bizton számíthatumk, Ő védi a hívőket a gonosztól, Sátántól. Noha Sátán erősebb nálunk, az Úr még nála is hatalmasabb, ezért biztonságot és erőt találunk benne.

Ennek a szakasznak a végén (4-5. vers) az apostol ismét elismerően szól a thesszalonikaiakról és imádkozik értük. Biztos benne, hogy megteszik, amit tőlük kért, még Sátán és az általa felhasznált emberek támadásai ellenére is. Imádságba foglalja kívánságát (5. vers), hogy az Úr irányítsa figyelmüket „az Isten iránt való szeretetre és a Krisztus iránt való állhatatosságra.”

Pál levelei a próbák és a szenvedések dacára is hittel, reménnyel és bizonyossággal teljesek. Hogyan tanulhatunk meg mi is szert tenni ilyen hitre, reményre és bizonyosságra, még ha gyakran nehéz is a helyzetünk?

Amikor Jézus a földön járt, még nem volt meg az Újszövetség. Jézus Bibliája az Ószövetség volt. Viszont kezdettől fogva az számított bölcs dolognak, ha Jézus tanítványai engedelmeskedtek szavának (Mt 7:24-27). A későbbi években az egyház számára továbbra is mérvadónak számítottak Jézus szavai és tettei (ApCsel 20:35; 1Kor 11:23-26; 1Thessz 4:15). Majd pedig a Szentlélek ihletése Jézus szavainak és tettei jelentőségének helyes értelmezésére vezette az apostolokat (Jn 15:26-27; 16:13-15). És mielőtt a keresztények első nemzedéke eltűnt a színről, az apostolok írásait már az ószövetségi prófétákéval teljesen egyenértékűnek tekintették, „Írásnak” is nevezték (2Pt 3:2, 16).

2Thessz 3:6-8, 14 versei szerint még mit tekintett Pál az igazság körébe tartozónak?

Amikor Pál eljutott Thesszalonikába, az őskeresztény egyházban Jézus szavait és az apostolok tanításait már mindenekfelett irányadónak tekintették. Az újtestamentumi korban a „tradíció” szó nem volt feltétlenül negatív tartalmú. Utalhatott arra, ahogy a gyülekezet emlékezett Jézus szavaira, tetteire, beleértve az apostolok szóbeli, valamint írásba foglalt tanításait is. A hagyományra nagyjából úgy tekintettek, mint mi a Szentírásra. Utasítani lehetett rá hivatkozva és engedelmeskedni kellett neki. A thesszalonikaiak számára a tradíció több volt Pál leveleinél. Beleértették az apostol náluk elhangzott szavait, sőt követendő tetteit is. Pál Thesszalonikában keményen megdolgozott létfenntartásáért, amivel nem csupán azt mutatta, hogy tekintettel volt az ottani hívőkre (1Thessz 2:9). Ebből is „hagyomány” lett, aminek követését elvárta tőlük.

Az apostol nem múlatta tétlenkedve az időt Thesszalonikában; nem ette mások kenyerét fizetség nélkül. „Éjjel-nappal” dolgozott, nehogy bárkinek is a terhére legyen. Éppen ezért, ha Thesszalonikában valaki másként élt, az „rendetlennek” számított. Pál szemében tehát nemcsak az volt rendetlen, aki megzavarta a gyülekezet vagy a környék életét. Szélesebb körben alkalmazva mindazokra értette, akik nem akarták követni az apostolok tanításait vagy gyakorlatát.

A héten vizsgált szövegekből is kitűnik, hogy milyen fontosnak tartották Pál tetteit a thesszalonikaiak. Az apostol közvetlenül az Úrtól vette az igazságot (Gal 1:1), de életével, tetteivel éppúgy bizonyságot tett róla, mint szavaival. Mennyire tükrözi életünk az igazságot, amit Istentől kaptunk?

Milyen sajátos problémával találkozott Pál a thesszalonikai gyülekezetben (2Thessz 3:9-12)?

Ezekben a versekben Pál saját tetteinek és szavainak hagyományát vonatkoztatja egy adott helyzetre. A tagok jelentős csoportja rendetlenül élt (2Thessz 3:6, 11). Pál az előző levelében is megemlítette a problémát, de csak óvatosan (1Thessz 4:11-12; 5:14). Itt azonban már sokkal erősebben fogalmaz.

Apostol lévén megkívánhatta volna, hogy a gyülekezet jövedelmet, szállást és ételt biztosítson neki, de amint 1Thesszalonika levelében írja, amikor náluk járt, példát adott nekik, „éjjel-nappal munkálkodva” (2:9), nehogy a terhükre legyen. Ez szeretetből fakadó példamutatás volt. 2Thessz 3:8 szerint pedig „éjjel-nappal” dolgozott, ezzel példát adva, hogy amennyire lehet, mindenki gondoskodjon saját szükségleteiről.

Ha Pál csak példát mutat, egyesek mondhatták volna, hogy a hagyomány nem egészen világos. Az apostol azonban szóban is kifejtette ezt a kérdést. A közöttük töltött rövid idő alatt gyakran (amint a görögben a befejezetlen igeidő érzékelteti) parancsként emlegette a közmondást: „ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (10. vers).

Ebben a részben Pál nem a szükségben lévők, a magukat eltartani képtelenek megsegítése ellen emel szót. Hiszen Jézus is példát adott a könyörületességre az életkörülményeik miatt támasz nélkül maradtak vagy nélkülözők iránt.

Az apostol inkább a gyülekezetnek arra a csoportjára gondolt, akik szándékosan lustálkodtak. Mindenbe beleszóltak, mások dolgával foglalkoztak, csak a magukét nem végezték (11. vers). Az ókori világ egynémely filozófusához hasonlóan a munkánál ők is jobban kedvelték a kényelmes életet. Talán teológiai kérdések megvitatásával töltötték idejüket vagy mások viselkedését bírálgatták ahelyett, hogy megkeresték volna maguknak a betevő falatot. Pál elrendeli nekik „az Úr Jézus Krisztusra”, hogy kövessék az ő példáját. Azzal szerezzenek jogot a szólásra, hogy először gondoskodnak magukról (12. vers).

Milyen érdekes, hogy az egyház történelmének ilyen korai szakaszában hány- és hányféle problémával kellett az apostolnak megbirkózni! Mennyiben védhet meg bennünket (és kiváltképp az új hívőket) ennek ismerete attól, hogy a gyülekezet tagjait mind szentnek képzeljük? Ami pedig még fontosabb: hogyan lehet jó a hatásunk a gyülekezetben a meglévő gyengeségeink és hibáink dacára?

Mt 18:15-17 értelmében hogyan bánjon a gyülekezet azzal, akit kizárnak?

A gyülekezetek számára az egyik legnehezebb kérdés az egyházfegyelem. A vétkező tag általában valakinek a testvére, anyja, fia, unokatestvére vagy legjobb barátja. Vannak tagok, akik azt szeretnék, ha a gyülekezet soha senkit nem vonna fegyelmi intézkedés alá, míg mások kemény fellépést várnak. Hogyan találhatja meg egy gyülekezet Isten akaratát annyi, egymással vetekedő érdek között? Máté evangéliuma 18. fejezete világos, egyszerű folyamatot ajánl. Először beszélgessen el négyszemközt a vétkes és a megbántott fél. A szövegösszefüggésből kiderül, hogy amennyire lehetséges, a beszélgetés célja a megbocsátás legyen (21-35. vers). Másodjára a megbántott tag vigyen magával még egy-két személyt, ezzel véve elejét a nézeteltérésnek azzal kapcsolatban, hogy mit mondott az egyik vagy a másik fél. Az ügyet csak a két első lépés megtétele után lehet továbbvinni a testvérgyűlés elé. Amennyiben a vétkező nem hallgat a gyülekezet egészére sem, úgy kell bánni vele, mint „a pogánnyal és a vámszedővel” (lásd Mt 18:17). És itt a probléma. Mit jelent az, hogy úgy bánjunk vele, mint a pogánnyal és a vámszedővel? Ezt kétféleképpen is érthetjük. Egyrészt Jézus mondhatta azt a gyülekezetnek, hogy úgy kerüljék a vétkező tagot, amint a korabeli társadalom kirekesztette a pogányokat és a vámszedőket. Másrészt viszont szólíthatta őket arra is, hogy úgy bánjanak a gyülekezetből kizártakkal, ahogy Ő bánt a pogányokkal és a vámszedőkkel (könyörülettel és megbocsátással).

Mit mondott Pál a gyülekezeti fegyelem kérdéséről (2Thessz 3:13-15)?

Nem könnyű a mai világban helyesen alkalmazni Máté 18. és 2Thesszalonika 3. fejezetét. Nincs két egyforma ember, sem két egyforma helyzet. Bizonyos esetekben a megbocsátás meglágyítja a vétkes szívét és a gyülekezettel való megbékélést eredményez. Máskor azonban talán csak az a szeretet hat a vétkezőre, amit elég keményen képviselnek, és ami következményeket is von maga után. Éppen ezért a Generál Konferencia nem zár ki senkit. Legjobban a gyülekezetben lehet elintézni az ilyen érzékeny kérdéseket, ahol a legjobban ismerik azt, aki valamilyen vétséget elkövetett. A kemény szeretet nem jogosít fel a bántalmazásra. 2Thessz 3:15 verse szerint a továbbiakban is családtagként kell kezelni azt, akit gyülekezeti fegyelmi intézkedés alá vonnak. A gyülekezet nem feledkezhet meg arról, hogy az illető továbbra is testvér, „akiért Krisztus meghalt” (Róm 14:15; 1Kor 8:11).

Milyen tapasztalataink vannak a gyülekezeti fegyelemmel? Hogyan tartható helyes egyensúlyban a vétségekkel szembeni fellépés és a türelem?

„A thesszalonikai hívőket nagymértékben megzavarták a fanatikus eszmékkel és tanokkal közéjük jött emberek. ’…némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek.’ A gyülekezetet megfelelően megszervezték; tisztviselőket választottak lelkészi és diakónusi tevékenységre. Volt azonban néhány önfejű és indulatos tag, aki megtagadta az engedelmességet azoktól, akik felelős tisztséget viseltek a gyülekezetben” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 173. o.).

„Thesszalonikában Pál nemcsak saját keze munkájával tartotta el magát… (Fil 4:16). Annak ellenére, hogy ezt a segítséget kapta, állhatatosan vigyázott, hogy a thesszalonikaiak előtt példakép legyen a szorgalomban; egyrészt, hogy jogosan senki se vádolhassa kapzsisággal, másrészt, hogy gyakorlati feddést kapjanak a fizikai munkáról fanatikus nézeteket vallók” (i. m. 229. o.).

„Bűnös szokásokat erősít az a gyakorlat, hogy egyéni adományokkal vagy a gyülekezet pénzével támogatják a tétlenkedőket, ezt tehát tudatosan kerülni kell. Minden férfit, nőt és gyermeket meg kell tanítani a gyakorlati, hasznos munkavégzésre. Mindenkinek el kellene sajátítania valamilyen szakmát, lehet az akár sátorkészítés, akár más irányú tevékenység. Mindenki tanuljon meg fizikai munkát végezni. Isten kész és hajlandó is arra, hogy növelje mindazoknak a képességeit, akik hasznos tevékenységekre nevelik magukat” (Ellen G. White megjegyzései, The SDA Bible Commentary. 7. köt. 912. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Hogyan tarthat a gyülekezet helyes egyensúlyt a múltban megerősített igazságokhoz való ragaszkodás és Isten fokozatosan kinyilatkoztatott világosságának követése között? Hogyan állapíthatjuk meg, hogy egy új „világosság” valóban „világosság” és nem megtévesztés?

2) Hogyan bánjunk az engedetlen és problémás tagokkal, akik mindig panaszkodnak valami miatt? És mi a helyzet azokkal, akik valós problémák miatti aggodalmukat fejezik ki?

3) Saját szavainkkal foglaljuk össze a két thesszalonikai levél üzenetét úgy, hogy mai egyházi helyzetünkre is vonatkozzon!

ÖSSZEFOGLALÁS: Pál két levele a thesszalonikai gyülekezetnek sok tanulsággal szolgál azzal kapcsolatban, hogy milyen a gyülekezeti élet nehéz helyzetben. Noha más körülmények között voltak akkor, az apostol által képviselt elvek ma is megállnak, örökérvényűek, mert maga az Úr ihlette őket.

A KÜZDELEM VÉGET ÉR

„Az ezer esztendő végén Krisztus a megváltottak és az angyalok kíséretében ismét eljön a földre…

Messze a város felett, fényes arany alapzatú trónon ül az Isten Fia, és körülötte országának polgárai. Nincs nyelv, amely el tudná mondani, nincs toll, amely le tudná írni Krisztus hatalmát és fenségét. Az Örökkévaló Atya dicsősége betakarja a Fiút, betölti Isten Városát, és a kapukon át beragyogja az egész földet.

A trónhoz legközelebb azok állnak, akik egykor Sátán ügyéért buzgólkodtak, de aztán tűzből kikapott üszökként mélységes, lelkes odaszentelődéssel követték Megváltójukat. Majd azok következnek, akiknek a jelleme hazug és hitetlen környezetben jutott el a keresztény tökéletességre, akik tisztelték Isten jellemét, amikor a keresztény világ érvénytelenne mondta; és azok az embermilliók, akik a korszakok hosszú során mártírként szenvedtek hitükért. Mögöttük pedig a »nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból és népből és nyelvből… a trón előtt és a Bárány előtt… fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak« (Jel 7:9). Harcuknak vége. A győzelmet kivívták. A versenyt megfutották és megnyerték. A pálmaág a kezükben győzelmüket szimbolizálja; a fehér ruha pedig Krisztus makulátlan szentségét jelképezi, amely most már az övék” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 588-590. o.).