SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Thessalonika Pál korában

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: János 3:3-8; 11:48-50; 1Korinthus 9:19-27; 16:19; 1János 2:15-17

„Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem” (1Kor 9:19).

KULCSGONDOLAT: Az ókori Thesszalonika viszonyainak rövid tanulmányozása is sejteti, hogy ebben a városban Pál egészen egyedi és alaposan megtervezett módon hirdette az evangéliumot.

Ebben a tanulmányban főként arra összpontosítjuk a figyelmet, amit a történelem, az irodalom és a régészet által megtudhatunk Thesszalonika városáról.

Ez az anyag két okból is fontos. Először is bepillantást enged abba, hogyan értette Pál szavait eredeti hallgatósága és olvasótábora. Közben megvilágítja a leírtak értelmét, valamint azt, hogyan hatott ez az üzenet akkor a gyülekezetre és a társadalomra.

Másodszor pedig, minél jobban megismerjük a thesszalonikaiak elgondolásait és hitét, annál jobban értjük, hogy mi volt az, amire Pál válaszolt. Az evangélium hirdetése miatt az apostolnak bizonyára ki kellett igazítania téves nézeteket. Ez a tanulmány tehát nem kizárólag a Bibliára összpontosítja a figyelmet, de alapot képez ahhoz, ahogyan a negyedév további részében a két thesszalonikai levél bibliai könyveit olvasni fogjuk.

Miként hatott a rómaiak thesszalonikai jelenléte a Kr. u. I. századi Palesztinában, Jeruzsálemben a Jézus szolgálatát illető politikai és vallási döntésekre (lásd Jn 11:48-50)? Gondoljuk végig ezt az érvelést! Milyen ijesztő módon tűnhetett érthetőnek a logikájuk?

A görög városállamok közötti háborúk miatt a thesszalonikaiak Kr. e. 168-ban behívták a rómaiakat, hogy terjesszék ki fennhatóságukat a városra és védjék meg a környékbeli ellenségtől. A rómaiak jutalomként, hogy a thesszalonikaiak a háborúban „jó oldalra” álltak, több-kevesebb önrendelkezést biztosítottak nekik. Thesszalonika a birodalmon belül szabad városi rangot kapott, ami azt jelentette, hogy lényegében ők dönthettek belső kérdéseikről, sorsukról. Ebből következően a lakosság tehetősebb, befolyásosabb rétegei nagyjából úgy élhettek, mint azelőtt, így Pál korában is Róma és a császár pártján álltak. Az átlagemberek és főleg a mesteremberek számára azonban korántsem volt kellemes az élet. Thesszalonikában a római fennhatóságnak három fő kedvezőtlen hatása volt. Az első, hogy a rómaiak érkezése felborította az addigi gazdasági életet. A régió és a város piacai megsínylették a háborút és a kormányváltást. A visszaesés jobban sújtotta a szegényebb rétegeket, mint a vagyonosabbakat. A negatív hatás idővel azután mérséklődött. Másrészt, noha Thesszalonika autonómiája nagyjából megmaradt, a politikai gyengülést igencsak megérezték lakói. Bizonyos vezetők helyét idegenek foglalták el, akik egy távoli város (Róma) elkötelezett hívei voltak, nem pedig Thesszalonikáé. Még a legemberségesebb idegen megszállás sem marad sokáig népszerű. Harmadsorban pedig meg kell említeni a megszállással elkerülhetetlenül együtt járó gyarmati kizsákmányolást. A rómaiak megkövetelték a tartományoktól, hogy meghatározott mennyiségű adót szolgáltassanak be. A termények, az ásványok és különféle helyi termékek bizonyos százalékát hajóval kellett Rómába küldeni a birodalom szükségleteinek fedezésére. Noha Thesszalonika előnyösebb helyzetben volt Jeruzsálemnél, a helyi közösségek számára így is kikerülhetetlen, jelentős terhet jelentett a római uralom és megszállás. A nyomás pedig kimondottan a szegényebb, dolgozó rétegekre nehezedett. Az évtizedek múlásával a város lakosságának ez a része egyre elkeseredettebb lett és a helyzet változásában reménykedett.

Miként hat az egyház működésére az ország általános, politikai, gazdasági helyzete? Mi mindent tesz gyülekezetünk vagy kellene tennie társadalmi megítélése és helyzete javításáért?

A sok thesszalonikai által érzékelt erőtlenségre a tudósok által Cabiruskultusznak nevezett mozgalom jelentette a választ. A kultusz egy Cabirus nevű ember köré épült, aki felemelte szavát a jogaiktól megfosztottakért, ám végül saját két testvére gyilkolta meg. Királyi jelvényekkel temették el, és a kultusz mártír hősként állított neki emléket.

Az alsóbb néposztályok hite szerint Cabirus csodatévő erővel bírt életében. Abban is hittek, hogy időnként csendben visszatért az életbe segíteni az embereken, és egyszer majd visszatér igazságot szolgáltatni az egyszerű embereknek, valamint visszaszerezni a város régi függetlenségét és nagyságát. A Cabirus-kultusz a bibliai reménységre emlékeztető reményt nyújtott az elnyomottaknak.

Még különösebb a kép, amikor megtudjuk, hogy véráldozatot is követeltek Cabirus tiszteletének részeként, mártírhalálának emlékére. A thesszalonikaiak beszéltek a „vérében való részesedésről” – ami emlékeztet bizonyos páli megfogalmazásra. Így nyertek felszabadulást a bűntudat alól. Ez a kultusz feloldotta az osztályok közötti különbséget is, a társadalom minden rétegének tagjaira egyenlőként tekintett.

Azonban egy másik hatás is megfigyelhető. Augustus császár idejében, a császárkultusz kezdetén a rómaiak kijelentették, hogy Cabirus már eljött, méghozzá a császár személyében. Más szóval az elnyomó hatalom kisajátította az elnyomottak reménységét. Ettől kezdve a thesszalonikai vallási életben már nem találtak megnyugvást a szegényebbek. Az átlagember kielégítő vallás nélkül maradt. A császárkultusz tehát azt is jelentette innentől fogva, hogy ha fellépne a városban egy, az igazi Cabriusra emlékeztető személy, az uralkodó osztály azonnal fenyegetést látna benne.

A rómaiak elfogadták a Cabrius-kultuszt, ennek nyomán olyan lelki űr maradt az emberekben, amit csak az evangélium tölthetett be. Krisztus volt az igazi beteljesedése azoknak a váradalmaknak és álmoknak, amelyeket Thesszalonika lakói Cabriusra vetítettek ki. Az evangélium már a jelenben is belső békét adott, majd a második advent utáni időre a gazdasági és politikai állapotok végleges megfordulását ígérte.

Milyen fontos igazságot fejez ki 1Jn 2:15-17 szakasza (vö. Préd 2:2-12)? Miként tapasztaltuk már mi magunk is e szavak valóságát?

A tegnap tanultak értelmében könnyen érthető, hogy a város pogány lakosságának nagy része miért fogadta olyan örömmel az evangéliumot, amikor végre eljutott Thesszalonikába. Akár hallott már érkezése előtt a Cabrius-kultuszról Pál, akár nem, a zsinagógában a Messiásról mondott beszédével mintha éppen a helyi pogányság sajátos lelki vágyódását öntötte volna szavakba. Amikor az evangélium Thesszalonikába ért, a szegényebb réteg készen állt befogadására, amit sokan meg is tettek. Ám hajlottak a szélsőséges magyarázatokra is. A Cabrius-kultusz elültette a népben a hatalom elleni lázadás lelkületét, és talán éppen ebből eredt az a rendetlenkedő magatartás, amit Pál mindkét, nekik szóló levelében megemlít (lásd 1Thessz 4:11-12; 5:14; 2Thessz 3:6-7, 11).

Milyen alapvető missziós stratégiát fogalmazott meg Pál 1Kor 9:19-27 verseiben? Milyen lehetséges veszélyt jelenthet ez a módszer? Hogyan tartható kellő egyensúlyban a szakaszban foglalt két elv?

Az evangélium befolyása akkor a legnagyobb, ha a hallgatóság úgy érzi, hogy éppen megfelel a szükségleteiknek, reményeiknek és vágyaiknak. A Szentlélek valóban hidat építhet az evangélium elfogadása számára, de általában a bizonyságtevők odafigyelésére, imádságára és kísérletezésére van szükség ahhoz, hogy a hallgatók azt érezzék, az üzenet pontosan nekik szól. A tapasztalat azt is mutatja, hogy az emberek mindig valamilyen változás idején a legnyitottabbak az adventi üzenetre. Ilyen változó helyzetet okozhat gazdasági nehézség, politikai küzdelem, háború, esküvő, válás, költözés, esetleg az egészség meggyengülése vagy a környezetben bekövetkezett haláleset. A thesszalonikaiaknak éppen eléggé kijutott az efféle változásokból, ami csak erősítette az evangélium meggyökereződését közöttük.

Viszont az is megfigyelhető, hogy a változások idején megkeresztelkedők nem lesznek elég stabilak, legalábbis eleinte. A legtöbben a megtérésük utáni néhány hónapban fordulnak el a hittől. A thesszalonikai hívőknek szóló levelek arról tanúskodnak, hogy a Pál látogatása utáni hónapokban jelentős labilitást tapasztaltak a gyülekezetben.

Mivel segíthetünk azoknak a tagoknak, akik még csak ismerkednek Krisztusban való új életükkel? Beszélgessünk valakivel az új vagy fiatal tagok közül! Mit tehetnénk, hogy segítsünk neki szilárdan megállni az Úrban, meggyökereződni? Meglepődünk majd, hogy az ilyen szolgálat mennyire megerősít bennünket is!

Az I. századi görög-római világban különösen sok filozófus lépett fel, akik nyilvános fórumokon igyekeztek hatni egyénekre és csoportokra egyaránt, nagyjából úgy, mint ahogy a mai utcai prédikátorok működnek.

Az ókori filozófusok szerint az ember képes belülről változtatni magán (a megtérés egy formája). Remélték, hogy nyilvános szónoklataikkal és magánbeszélgetéseikkel előidézhetik tanítványaikban a változást. Ezért igyekeztek kételyt ébreszteni hallgatóikban addigi szokásaik és gyakorlatuk iránt, hogy így nyitottá váljanak az új gondolatokra és a változásra. A végső cél az egyre nagyobb önállóság és az erkölcsi fejlődés volt.

A filozófusoktól elvárták: azzal érdemeljék ki a szólás jogát, hogy előbb a saját életükben nyerjék el az erkölcsi szabadságot. „Orvos, gyógyítsd meg magad!” – az ókori világban ez bevett elgondolás volt. A filozófusok azzal is tisztában voltak, hogy üzenetükön időnként alakítani kell, ha különféle gondolkodású emberekhez szólnak, valamint fontos őrizni jellemük és tanításuk tisztaságát. Tehát számos párhuzam vonható e tanítók és Pál munkája között, aki szintén sokfelé megfordult és nyilvános helyeken is tanított (ApCsel 17:17; 19:9-10). Viszont két fő különbséget találhatunk Pál és a filozófusok módszerei között. Először is, az apostol nemcsak nyilvános helyeken tevékenykedett. Arra törekedett, hogy követőit tartós közösségekbe fogja össze. Ehhez valamelyest el kellett különülni „a világtól”, és érzelmi kötődésnek, mély elköteleződésnek is ki kellett alakulnia a csoportokban. Másrészt Pál azt is tanította, hogy a megtérés nem egy bölcs beszéd hatására meghozott belső döntés eredménye, hanem Isten természetfeletti munkája, ami kívülről hat az emberre (lásd Jn 3:3-8; Gal 4:19; Fil 1:6). Tanítása nem csupán filozófia volt, hanem az igazság hirdetése és annak bemutatása, hogy milyen hatalmas munkát végez Isten az emberiség megváltásáért.

A filozófusok működésének árnyoldala az volt, hogy tevékenységükkel a létfenntartás kényelmes módját űzték, sok szélhámos is akadt közöttük, vagy szexuálisan használták ki hallgatóikat. Persze voltak valóban tisztességes tanítók is, ám az ókori világban erős kétkedéssel tekintettek a vándortanítókra. Pál azzal akarta elejét venni a fenntartásoknak, hogy általában nem fogadott el támogatást hallgatóságától, hanem kemény, kétkezi munkával tartotta el magát. Ez pedig az elszenvedett bántalmazásokkal együtt bizonyította, hogy őszintén hitt abban, amiről prédikált, és nem a haszonszerzés reményében beszélt. Legmeggyőzőbb prédikációja az élete volt.

Olvassuk el Róm 16:5, 1Kor 16:19, Kol 4:15 és Filem 1-2 verseit! Mi a közös bennük?

_____________________________________________________________

A római korban a lakhelyeknek két fő típusa létezett. Volt a domus, a nagy, családi ház, amit egy belső udvar köré építettek. Főként így laktak a tehetősebbek. Egy ilyen házban 30-100 ember is összegyűlhetett. A lakások másik fő fajtája az insula volt: alul az utcára nyíló műhely vagy bolt, az emeleten pedig lakás. A városi munkásemberek leginkább ilyen házakban éltek. Egy-egy ilyen otthonban vagy műhelyben normális körülmények között csak kisebb gyülekezet fért el.

Mindkét lakástípusban egy család két-három generációja élt együtt, de volt helye a családi vállalkozás alkalmazottainak, a látogatóknak és még a rabszolgáknak is. Ha a családfő megtért, az mindenképpen nagy hatással lehetett a ház minden lakójára. Egy városi házi gyülekezet számára az ideális hely a település központja közelében lehetett. A lakáshoz tartozó műhely vagy üzlet lehetőséget biztosított a munkát kereső mesteremberekkel, kereskedőkkel, vásárlókkal és kézművesekkel való találkozásra. Pál missziómunkája nagyrészt ilyen közegben történhetett.

A világ bizonyos részein még ma is házi gyülekezetekben tartanak istentiszteletet, főként ha nincs külön gyülekezetük. Az is előfordul, hogy másra nincs engedély, így a házi gyülekezet marad az egyetlen lehetőség.

Mit tudhatunk meg ApCsel 18:1-3 verseiből Pál munkamódszereiről?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

ómai polgárként és mint az izraelita elit egykori tagja, Pál bizonyára a felsőbb réteghez tartozott. A kétkezi munka végzése bizonyos áldozat lehetett számára, viszont így azonosulhatott a munkásemberekkel és sikerült is kapcsolatot kialakítania velük (lásd 1Kor 9:19-23).

Gyülekezetünk milyen kapcsolatban áll a környezetével? Vajon részét képezi a közösségnek, vagy inkább olyan, mint egy erőd, elszigetelve magát a világtól, hogy veszélyei ne hathassanak tagjaira?

„A Gondviselés irányította a nemzetek megmozdulásait, az emberi törekvések és hatások hullámzásait, míg a világ megérett a Szabadító eljövetelére… Ebben az időben a pogány vallási rendszerek elveszítették már a népre gyakorolt befolyásukat. Az embereket fárasztotta az üres pompa, és unták a meséket. Olyan vallásra vágyakoztak, amely nyugalmat ad szívüknek… A zsidó nemzeten kívül is voltak olyanok, akik isteni tanító megjelenéséről jövendöltek. Ezek az emberek kutatták az igazságot, és az ihletés Lelke töltötte be őket. Mint csillagok a sötétedő égen, egymás után tűntek fel ezek a tanítók. Prófétai szavaik reményt gyújtottak a pogány világ ezreinek szívében” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 23-24. o.).

„Amikor Pál először látogatott el Korinthusba, olyan emberek között találta magát, akik gyanakodva tekintettek az idegenek indítékaira. A tengerparton élő görögök vérbeli kereskedők voltak. Oly rég gyakorolták az üzleti praktikákat, hogy egészen elhitték: a nyereség az istenfélelem bizonysága, és dicséretes a pénzkereset, akár tiszta, akár kétséges módon történik. Pál jól ismerte jellemzőiket, és nem akart alkalmat adni nekik arra, hogy azt mondják: csak nyereségvágyból hirdette nekik az evangéliumot… El akart hárítani mindent, ami félreértéshez vezetett volna, nehogy bármi gyengítse üzenetét” (Ellen G. White: Gospel Workers. 234-235. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) Vajon mit értett Ellen White azon, hogy „az ihletés Lelke” töltötte be a pogány tanítókat? Vajon milyen mértékig munkálkodik Isten a kereszténység körein kívül is? Üdvözülhet-e az az ember, aki még nem hallotta Jézus nevét? Ha igen, milyen alapon?

2) Milyen körülmények között lehet egy magánlakás megfelelő hely egy gyülekezet számára ma? Vajon mindig az imaház a legjobb helyszín a gyülekezet számára? Miért vagy miért nem?

3) Hogyan tanulhatja meg gyülekezetünk a környezethez igazítani missziós erőfeszítéseit? Miért nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ami az egyik helyen eredményes, másutt nem biztosan az?

ÖSSZEFOGLALÁS: Pál missziós tevékenységéről a bibliai beszámoló az ókori Római Birodalom viszonyai között értendő. Látva, hogyan birkózott meg az apostol hétköznapi kérdésekkel, megtanulhatjuk, hogyan alkalmazhatjuk jobban azokat az elveket és tanulságokat, amelyeket Isten a Szentírásban íratott le. A thesszalonikaiaknak szóló két levelében Pál zavaros időkben vezette az ókori, városban élő keresztényeket.

GOETHE VALLOMÁSA JÉZUSRÓL

„J. W. Goethe (1749-1832), a világirodalom egyik óriása így ismerte meg Őt: ’Az életben úgy jelenik meg Jézus, mint valódi filozófus – ne botránkozzatok meg ezen a kifejezésen! –, mint egy bölcs, a szó legmélyebb értelmében: megáll a maga pontján; megjárja az útját; és miközben az alant lévőt magához felemeli, miközben a tudatlanokat, szegényeket, a betegeket részesévé teszi bölcsességének, gazdagságának, erejének, és ezért már-már úgy tűnik, hogy egy szinten van velünk, aközben más oldalról nem tagadja meg a maga isteni eredetét; Istennel egyenlővé meri magát tenni, igen: mert merte magáról kijelenteni, hogy Ő Isten. Így ifjúságától fogva csodálatba ejtette környezetét, ennek egy részét megnyerte a maga számára, a másikat pedig maga ellen ingerelte.’ Ebből az 1770. április 12-én kelt naplójegyzetből megtudjuk ennek az érdekes gondolatnak a forrását is. Krisztus fényében így vall önmagáról Goethe: ’Az vagyok, aki voltam, csakhogy Urammal, Istenemmel és az Ő szeretett Fiával, Jézus Krisztussal… jobban állok. Ebből következik, hogy valamivel bölcsebb vagyok, és megtapasztaltam, hogy mit jelent ez: A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme’” (Dr. Szigeti Jenő: Letűnt korok, régi titkok. Budapest, 1999, Esély Mozaik Kiadó. 357-358. o.).