SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Állandó szolgálat

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: János 4:7-30; Apostolok cselekedetei 2:42; 11:19-23; 2Korinthus 5:18-20; 2Timótheus 2:1-7

„Monda pedig Jézus: Mihez hasonló az Isten országa? és mihez hasonlítsam azt? Hasonló a mustármaghoz, melyet az ember vévén, elvet az ő kertjében; és felnevelkedett, és lett nagy fává, és az égi madarak fészket raktak annak ágain” (Lk 13:18-19).

KULCSGONDOLAT: Az evangelizáció és a bizonyságtevés eszköz, ami által a mustármag (Isten egyháza) hatalmas fává nő, betöltve az egész földet.

Talán hallottuk már vagy esetleg mi magunk mondtuk, hogy „Én megtettem a magam részét, a többit a fiatalokra hagyom.”

Bizonyos tekintetben ez érthető is. Az ember öregszik, talán meggyengül az egészsége vagy egyéb életkörülményei akadályozzák abban, hogy megtartsa vezető tisztét a gyülekezetben. Az is előfordul, hogy valaki kiég és szüksége van egy kis pihenésre. Mások úgy érzik, hogy az Úr a gyülekezeti élet más részén vár el tőlük szolgálatot.

Viszont óriási a különbség a szolgálati terület megváltoztatása és aközött, amikor valaki teljesen leáll a szolgálatokkal. Ilyen vagy olyan minőségben szolgálnunk kell, amíg csak élünk!

Ezen a héten arra összpontosítjuk a figyelmünket, hogy szükséges a missziómunkában való folyamatos részvétel. Bármi legyen is a szerepünk a gyülekezetben, mindig adódik alkalom a szolgálatra.

A missziómunkának folytatódnia kell, amíg csak vannak, akik még nem jutottak üdvösségre. Istennek az a terve, hogy a lehető legtöbb embert megmenti. Aki elfogadta személyes Megváltójának Jézust, azt hívja, hogy működjön együtt Istennel a lélekmentésben. Mindegy, ki vagyok, hol élek, milyen körülmények között találom éppen magam, ha a szívem Krisztusra hangolódott, ha őszintén, a szívem mélyéből nagyra értékelem, amit értem tett és amit erre válaszul tőlem kér, mindig lesz alkalmam a bizonyságtételre és a szolgálatra.

Olvassuk el Jézus és a samáriai asszony beszélgetését Jn 4:7-30 szakaszában! Mit fedezett fel ez az asszony Jézusban és a szavaiban, amiről olyan nagy örömmel beszélt a város lakóinak? A bizonyságtevés mely elveit tanulhatjuk meg ebből a beszámolóból, amelyek segítségünkre lehetnek, amikor kapcsolatba lépünk az emberekkel?

Jézus egyszerű „képletet” követett a samáriai asszonyhoz szólva. 1) Felkeltette a figyelmét: „Adj innom!” (7. vers); 2) meg is tartotta az asszony érdeklődését: „Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki samáriai asszony vagyok?” (9. vers); 3) vágyat ébresztett benne: „Uram, add nékem azt a vizet” (15. vers); 4) meggyőzte: „Uram, látom, hogy te próféta vagy” (19. vers); tettekre késztette: „Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus” (29. vers)? Nem kell feltétlenül érintenünk a misszió mind az öt állomását egy találkozás alatt úgy, mint ahogy Jézus tette Jákób kútjánál beszélgetve az asszonnyal. Talán hosszabb idő alatt következnek be ezek a lépések, miközben bizonyságot teszünk valakinek. A helyzetek lehetnek eltérőek, de az idézett részben megmutatkozó elvek széles körben alkalmazhatók a lélekmentésben. Eleinte még a szó valódi értelmében vett vízről beszéltek, de Jézus azt akarta elérni, hogy a samaritánus asszony az élet vize után vágyódjon, azt igya. Feladatunk segíteni az embereknek, bármilyen helyzetben találjuk őket. Meg kell adni azt, ami éppen hiányzik, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a legnagyobb szükségük a Jézusban nyerhető üdvösségre van!

Milyen gyakran ragadjuk meg az alkalmat a bizonyságtételre, a szolgálatra? Vajon nem az a jellemző, hogy éljük az életünket és közben találkozunk emberekkel, akinek fogalmuk sincs arról, miben hiszünk, mit képviselünk, milyen reménység él bennünk, pedig beszélgetünk velük? Hogyan változhatnánk meg, hogy jobb bizonyságként élhessünk?

Az evangelizáció fontos része hetente történik a gyülekezetben, amit „ápolásnak” vagy „beépítésnek” nevezünk. Általában eredményesek vagyunk abban, hogy meghívjuk az embereket a gyülekezetbe, viszont nem mindig sikerül olyan környezetet is teremteni, ahová szívesen visszatérnének, a közösségben megállapodva. Ha tanítvánnyá akarjuk tenni az embereket, figyelnünk kell minden egyes új keresztény hitbeli megalapozására, gondozására.

Mit jelent ez? A „megalapozás” azt fejezi ki, hogy szilárd, állandó alapra helyezünk valamit. Segítenünk kell abban, hogy az új tagok megalapozódjanak a hitben és a közösségben. A lelki táplálást általában a „nevelés”, „gondoskodás”, „ápolás”, „képzés” és „oktatás” kifejezésekkel magyarázzuk. Amikor valaki elfogadja az Úr Jézust Megváltójának, fontos megalapozni a keresztény közösségben lelkileg és a kapcsolataiban, majd gondozni is kell. Tehát egy új keresztény nevelésre, gondozásra, támogatásra, képzésre és oktatásra szorul az Úr dolgaiban.

A „közösség” a kulcs. A közösségen belül találkozhatunk egymással, tudunk egymásra hatni. Fontos, hogy az egyházhoz csatlakozókat a lelki közösségen belül gondozzuk.

Mit tudhatunk meg a következő igékből a hívők lelki közösségének fontosságáról? Miért van erre olyan nagy szüksége az új hívőknek, akik a misszió hatására jönnek a gyülekezetbe? ApCsel 2:42; 11:19-23; 20:35; Róm 1:11-12; 1Jn 1:7

1Jn 1:7 versében a többes szám első személy azt az érzetet kelti, hogy noha egyénileg járunk a világosságban, mégis közösséget alkotunk. Ha a hívők valóban a világosságban járnak, közösség és egység alakul ki közöttük. Így létrejön az a biztonságot adó környezet, amelyben az emberek arra figyelnek, hogy mi Isten akarata az életükkel kapcsolatban, bátorítják egymást a hit útján. Fontos az új tagokat segíteni, hogy boldogok, elégedettek legyenek a gyülekezetben. Abban is a segítségükre kell lenni, hogy a szó legteljesebb értelmében tanítvánnyá váljanak. Ide tartozik még a készség fejlesztése, hogy másokat is az Úr Jézussal való üdvözítő kapcsolatra vezethessenek.

Gyülekezetünk vajon tudatosan figyel az új tagok megalapozására? Hogyan kapcsolódhatnánk be még jobban az új (vagy akár a régebbi) tagok erősítésébe?

Korunkban gyakran költöznek az emberek. Nem ritka, hogy valaki átkéri a levelét egy másik gyülekezetbe. Ilyenkor sokan amiatt keseregnek, hogy a gyülekezet elveszíti a tehetséges, valamilyen szolgálatot végző tagokat. Nagy szükség van e szolgálatok továbbadására a képzett emberek esetleges távozása miatt, de azért is, mert a gyülekezet missziós tevékenységeinek folyamatosan fejlődnie kell.

Milyen elveket figyelhetünk meg Pál tanácsában a képzéssel kapcsolatban 2Tim 2:1-7 szakaszában? Hogyan vonatkoznak e szavak ma ránk, az Úrért végzett munkánkat illetően, bármi legyen a szolgálatunk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Pál elmondta Timótheusnak, hogy milyen fontos a gyülekezet munkájának teljes képét látni, időben és kiterjedésben egyaránt. A pásztori és tanítói szolgálatok nem hárulhatnak csak egyetlen emberre, a gyülekezet számos tagjának végeznie kell, akik a missziómunkával foglalkoznak. Pál azt tanácsolta Timótheusnak, hogy először képezzen ki másokat is vezetői tisztségre a gyülekezetben, mert a vezetők idősebb nemzedéke idővel átadja tisztségét. E tanácsban benne foglaltatik, hogy akiket Timótheus megtanít, azok idővel másokat képeznek majd. Így lehet biztosítani, hogy a gyülekezet folyamatosan végezhesse küldetését a világban és növekedjen. Ez is azzal cseng egybe, amit Jézus mondott, hogy több munkásra van szükség az aratásban.

„Ha adsz egy halat valakinek, egy napra jóllakatod. Ha megtanítod halászni, abból egész életében megélhet a családjával együtt” – tartja a mondás. Viszont ha az az ember nem tanítja meg halászni a gyerekeit, a második nemzedék éhen marad! Tehát inkább így kellene fogalmaznunk: „Ha adsz egy halat valakinek, egy napra jóllakatod. Ha megtanítod halászni és arra, hogy tudását továbbadja, még számtalan ember jóllakhat, folyamatosan.” Ez a különbség egy ember kiképzése és aközött, ha megtanítjuk, hogy ő maga is továbbadja tudását.

Gondoljunk saját gyülekezetünkre! Tanította nekünk valaki, hogyan tegyünk bizonyságot? Kértük már, hogy képezzenek ki erre? Beszélgessünk erről szombaton!

Azt kívánjuk, bárcsak ne szerepelne a „kiesők” szó a keresztények szótárában. Viszont tény, hogy sokan kimaradnak a gyülekezetből, és ezzel elszakadnak az Úrral való üdvözítő kapcsolattól. Némelyek a tantételek miatt távoznak sorainkból, többnyire azonban személyes viták stb. következtében válnak ki közülünk. Tehát minden tőlünk telhetőt meg kell tenni, hogy szeretetteljes, a növekedést elősegítő környezet alakítsunk ki, ahol szívesen maradnak a hozzánk csatlakozók, még ha időnként támadnak is személyes problémák.

Ugyanakkor a korábbi vagy a gyülekezetet nem látogató tagokért is fáradoznunk kell missziós programunk szerves részeként. A gyülekezetek névsorában feltehetőleg sokkal több nevet találunk, mint ahányan rendszeresen részt vesznek a szombati istentiszteleteken. A nevek támpontot adhatnak, hogy elindítsunk egy szolgálatot azokért, akik iránt távozásuk után sem csökkent Isten szeretete.

Gondolkozzunk el 2Kor 5:18-20 verseiről! Az ebben a szakaszban olvasható elv ma is igen fontos. Hogyan vonatkoztathatjuk „a békéltetés szolgálatát” azokra, akik korábban követték Istent, de idővel elszakadtak tőle?

A korábbi tagok újbóli megnyerése különleges szolgálatot igényel, és éppen annyira missziós feladat, mint amikor olyanokkal vesszük fel a kapcsolatot, akik addig még nem fogadták el Krisztust. Már a békéltetés szó is arra utal, hogy korábban létezett egyfajta közösség, kapcsolat Isten és ember között, amit most Jézus Krisztus helyreállít. Isten pedig ránk bízta „a békéltetés szolgálatát”, ami kiterjed azokra is, akik valaha velünk együtt imádták az Urat.

Még azt is mondhatnánk, hogy Mt 10:5-6 szakaszában Jézus felszólította tanítványait: induljanak el és nyerjék meg újra a zsidó népnek azokat a tagjait, akik elszakadtak az Úrral való üdvözítő kapcsolattól. Éppen ezért helyes, ha mi is fáradozunk azokért, akik valamikor Istenhez és egyházához tartoztak.

Gondoljunk azokra, akik elhagyták a gyülekezetünket! Mi késztette őket erre? Van valaki, akár csak egyetlen ember is, akivel újból felvehetnénk a kapcsolatot, megújíthatnánk a barátságot, akinek szolgálhatnánk, akit újból a gyülekezethez vezethetnénk? Imában kérjük ehhez az Úr vezetését!

Megfigyeltük már milyen sokan panaszkodnak amiatt, hogy rengeteg tag távozik a „hátsó ajtón”? Azt is szokták mondani, hogy be kellene zárni a gyülekezet hátsó ajtaját, de senki nem tudja megmondani, hogyan lehetne ezt megtenni, vagy pontosan hol van az a bizonyos „ajtó”. A jól fejlődő gyülekezetekben azt gondolják, hogy náluk zárva van a hátsó ajtó, pedig a valóságban talán csak többen lépnek be az első ajtón, mint ahányan hátul távoznak. Ez persze jobb, mintha többen távoznának a belépőknél (ami helyenként szintén előfordul), de szeretnénk mindent megtenni tagjaink megtartásáért.

Valójában missziós stratégia szükséges ahhoz is, hogy megtaláljuk a hátsó ajtót és megpróbáljuk bezárni, hiszen nemcsak meg kell nyernünk az embereket Istennek, de fontos meg is tartani őket a gyülekezetben.

Olvassuk el Zsid 10:25 versét! Miért szükséges a keresztényeknek rendszeresen összejönni? Ilyenkor mennyire „bátorítjuk” egymást? Mit tehetnénk meg még gyakrabban?

Általában nem hirtelen születik meg a döntés, hogy valaki elhagyja a közösséget, többnyire a távozás csendes folyamatára kerül sor. Az út egy állomása, amikor az ember Krisztushoz és a gyülekezethez csatlakozik, és a távozás is egy útnak tekinthető. A gyülekezetet elhagyók többsége nem tervezi meg tudatosan ezt a lépést, csak lassacskán lazul, gyengül a kapcsolatuk. Nincsenek megelégedve a gyülekezet bizonyos dolgaival, néhány esetben talán joggal. Éppen ezért igyekeznünk kell megismerni a gyülekezetben a környezetünkben lévők lelki útját.

Hogyan segíthet bezárni a gyülekezet hátsó ajtaját, ha Róm 14:13, Gal 5:13 és Ef 4:32 tanácsai szerint élünk? Mit tehetünk egyénileg és közösségi szinten azért, hogy megvalósuljanak ezek a fontos tanácsok?

A folyamatosan gondoskodó gyülekezetben mindenki figyel Jézussal való kapcsolatára. Tudják, hogy Jézus számára minden ember fontos. Úgy zárhatjuk be a hátsó ajtót, ha közel kerülünk az emberekhez, közléseikből megtudjuk, hogy mire van szükségük, és amit lehet, meg is adunk nekik. Ezt gyülekezeti program nem biztosíthatja, csak olyan emberek, akikben szeretet él, akik törődnek másokkal.

Szolgálatunk folytonosságának és fejlesztésének tervezése.

A missziós szolgálatot végzőknek arra kell törekedni, hogy szolgálatukat folytonossá tegyék, és ne csak egyszeri alkalommá szűkítsék. Ennek érdekében több mindent tehetünk. Néhány fontosabb pontról ejtünk most szót. Vonjunk be másokat is a vezetésbe, ne ragaszkodjunk az „egyszemélyes zenekarhoz”! Dolgozzunk csoportban, mert így a munka eloszlik és erősíteni is tudjuk egymást! Minden lehetséges módon tudatosítsuk gyülekezetünk tagjaiban, hogy milyen fontos csapatunk szolgálata! Ennek érdekében adjunk rendszeres beszámolókat a misszióbizottságban, írhatunk a bulletinbe, újságba, információkat tűzhetünk ki a faliújságra, kérhetünk anyagi támogatást. Mindig keressük, hogy ki az, akit személyesen meghívhatnánk a csapatunkba, vagy akinek javasolnánk egy új csapat szervezését! Ha a tevékenységünk és beszámolóink hatására valaki önként jelentkezik, az is jó, de még jobb, ha személyesen hívunk meg embereket, mintha általános felhívásban kérnénk önként jelentkezők segítségét. A rendszeres képzésekre feltétlenül sort kell keríteni, különösen a missziómunkával kapcsolatban!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) A csoportban beszéljük meg a keddi rész utolsó kérdésére adott válaszainkat!

2) „Legyünk csatornák, amelyeken át az Úr fényt és kegyelmet áraszthat a világra! Vissza kell vezetnünk azokat, akik kimaradtak a gyülekezetből! Bűneinket megvallva, bűnbánattal, büszke szívünket Isten előtt megalázva el kell távolítanunk minden rosszat az életünkből! A lelki erő gazdag áradását kell eljuttatnunk mindazokhoz, akik készek elfogadni” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 8. köt. 46. o.)! Mire van szükség ahhoz és miért, hogy viszsza tudjuk vezetni az embereket a gyülekezethez és a „jelenvaló igazsághoz”, amit rajtunk kívül más nem hirdet?

3) Ha valaki távozik, tanúsítsunk továbbra is szeretetet iránta, maradjunk vele kapcsolatban, ne ítélkezzünk felette, ne mondjuk rá, hogy „elhagyta a hitet”! Az pedig még rosszabb volna, ha ilyenkor Ellen White-tól származó idézetekkel bombáznánk. Az ilyen szomorú esetekben inkább kövessük Pál tanácsát: „Kísértsétek meg magatokat, ha a hitben vagytok-é?” (2Kor 13:5), és gondolkozzunk el azon, hogy mit tehettünk volna másként, ami miatt talán még most is közöttünk lehetne az illető! Véletlenül se tegyünk olyasmit, ami akadályozná a visszavezető útját, ha mégis meggondolná magát!

MEGNYUGTATÓ VÁLASZOK

„Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál” (Ézs 55:9).

„Elgondolásaink nem esnek mindig egybe Isten terveivel… A szerető, gondoskodó Isten törődik velünk, és jobban ért minket, mint ahogy önmagunkat értjük, ezért nem engedi, hogy csak a saját vágyaink kielégítésére törekedjünk… Terveink sokszor azért mennek füstbe, hogy az Úr tervei teljesüljenek, amelyek igazán az érdekünket szolgálják…

Az örök életben nyilvánvalóvá válnak majd a titkok, amelyek miatt itt bosszankodunk vagy csalódunk. Meg fogjuk látni, hogy legnagyobb áldásaink közé tartoznak azok az esetek, amelyeket válasz nélkül maradt imáknak és csalódásoknak véltünk.

Nem vagyunk még lelkileg annyira érettek, hogy megérthetnénk Isten titkait. Ám amikor majd a mennyei család tagjai lehetünk, e rejtélyek feltárulnak előttünk… Akkor az Úr sok mindent felfed előttünk, megmagyaráz olyan kérdéseket, amelyekről most hallgat… A Gondviselés útjai világossá válnak, Krisztus által megérthetjük a kegyelem titkait. Magyarázatot kapunk arra, amit most nem tudunk felfogni, ami nehezen érthető. Meglátjuk majd a rendet abban, ami most megmagyarázhatatlannak tűnik; a bölcsességet mindabban, amit Isten viszszatartott; a jóságot és a kegyelmet abban, amit megadott nekünk. Az igazság feltárul előttünk, semmi nem marad homályban… Szívünk repesni fog az örömtől. Örökre vége lesz a küzdelmeknek, és a nehézségek megoldódnak.

Az eljövendő világban megértünk majd mindent, amit eddig nem láttunk tisztán Isten gondviselését illetően. A nehéz kérdésekre magyarázatot kapunk. A kegyelem titkai kibontakoznak előttünk. Ahol most véges elménkkel csak kuszaságot és teljesületlen ígéreteket látunk, ott a legtökéletesebb és legszebb harmóniát fedezhetjük majd fel. Be fogjuk látni, hogy a végtelen szeretet rendelte el azokat a tapasztalatokat, amelyek a legnehezebbnek tűntek. Kimondhatatlan örömmel tölt el, ha majd mindenben felismerjük Isten gyöngéd gondoskodását, aki minden dolgot a javunkra formált” (Ellen G. White: Maranatha. 322. o.).