SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A gyülekezet tájékoztatása

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 13:17-34; Apostolok cselekedetei 4:1-31; 11:1-18; 21:19-25; 1Korinthus 9:19-23

„És az apostolok összegyülekezének Jézushoz, és elbeszélének néki mindent, azt is, amiket cselekedtek, azt is, amiket tanítottak vala” (Mk 6:30).

KULCSGONDOLAT: Az apostolok cselekedetei az őskeresztény egyház missziós tevékenységeiről ad számot, ezért mi is rengeteg tanulságot találunk benne.

A korai egyház nagyarányú fejlődése sokakat arra késztetett, hogy tanulmányozzák Az apostolok cselekedeteit. Vizsgálták a gyülekezeti élet számos területét, mint pl. a gyülekezet növekedését, a külmissziót, az egyház vezetését és az evangélium hirdetését. Sok tanulságra rámutattak már Az apostolok cselekedeteiben e témákkal kapcsolatban, ám még vannak olyan területek, amelyekre nem fordítottak elegendő figyelmet. Ezek közé tartozik a számadás kérdése.

Az apostolok cselekedeteiben a beszámolás gyakorlata az evangéliumok feljegyzéseire vezethető vissza, és azt mutatja, hogy a gyülekezeti életnek e fontos tevékenysége nagyban hozzájárult a missziómunka sikeréhez. Egyszerűen fogalmazva, tudnunk kell arról, hogy mi történik, mi válik be és mi nem.

A héten annak járunk utána, hogyan számoltak be vezetőiknek és a gyülekezet egészének az első evangelizátorok. Az a célunk, hogy mindenki megértse, milyen fontos számot adni. Azt is szeretnénk megmutatni, hogy miként erősítheti a beszámoló a gyülekezet missziós stratégiáját.

Ha meghalljuk a jelentés vagy a beszámoló szavakat, talán papírhegyeket látunk lelki szemeink előtt, tele adatokkal és statisztikával, amelyek azután majd csak porfogónak lesznek jók. Pedig a jelentés nem mai találmány, amit a missziómunkát végzők idegesítésére eszeltek volna ki, hanem egy bibliai elv húzódik meg mögötte. Amint a heti alapigénk is mutatja, a tanítványok a missziós utakról visszatérve elmondták Jézusnak, hogy mit végeztek, mit tanítottak. Ez központi részét képezte az evangéliumi munkának.

Ugyan nem tudunk olyan bibliaszövegre rámutatni, ami előírná: „Azért kell jelentést adni, mert…”, mégis bőven találunk bizonyítékot arra, hogy a beszámolást fontosnak tartották úgy az Ó-, mint az Újszövetségben. A jelentés is része az események láncolatának, ugyanis valaki elkészíti, másvalaki megkapja, majd értékelik, aminek alapján döntéseket hoznak meg és a beszámoló ismeretében tervezik a további teendőket.

Tanulmányozzuk ApCsel 4:1-31 szakaszát! Miről számolt be Péter és János? Mire késztette ez a gyülekezetet? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből ma?

_____________________________________________________________

Amikor nem volt újság, rádió, műholdas tévéadás, leginkább szóban terjedt a Jézusról szóló jó hír. Ha a fenyegetésekkel elhallgattathatják az őskeresztényeket, az erősen csökkentette volna befolyásukat. Ezért a hívők összegyűltek, meghallgatták az apostolokat, majd eldöntötték, hogy milyen stratégiát választanak, amivel hűek maradhatnak missziós elhívatásukhoz.

Ebben természetesen központi szerepet kapott az ima és az Ige olvasása. Mindenképpen megjegyzendő ebből a történetből, hogy milyen fontosnak tartották az első keresztények az imádságot és a Szentírás tanulmányozását! Velünk sem lehet ez másképpen!

Még ha nem is ismerjük részletes terveiket, a 29. vers szerint annyi biztos, hogy eltökélték: a fenyegetések ellenére továbbra is beszélni fognak Jézusról.

Az apostolok a Szentírást idézték, amikor Izráel vezetőihez és a tagokhoz szóltak. Ez is mutatja, hogy hitük és bizonyságtételük szempontjából milyen fontosnak tartották az Igét. Számunkra mennyire fontos a Biblia? (Megtudhatjuk a választ, ha elgondolkozunk azon, hogy mennyit olvassuk!)

Minduntalan szembesülünk azzal, hogy az élet legtöbb területén a megértés és az összhang feltétele a jó kommunikáció. Gyülekezetünk családjára gondolva láthatjuk, hogy a belső kapcsolattartás alapvetően fontos része a beszámolás az elvégzett tevékenységekről és azok eredményéről. Számos gyülekezetben nagy munkát végeznek, de csak a különböző szolgálatokban tevékenykedők tudnak a történtekről. Ezért is lehet, hogy az egyes szolgálatokban aktív testvérek úgy érzik: nem sokakat érdekel, amit csinálnak. Ez nem érhet meglepetésként, ha a vezetők nem beszélnek a gyülekezettel arról, hogy mik a céljaik, milyen stratégiát követnek és nem adnak számot sem a tevékenységükről, sem az eredményeikről.

Milyen hatással volt a gyülekezetre Pál apostol beszámolója arról, amit általa tett az Úr (ApCsel 21:19-25)? Persze a jó hírek mellett arra is találunk utalást, hogy a hívők tábora megoszlott. Milyen problémák jelentkeztek, és hogyan reagált ezekre Pál? Milyen tanulságokat találhatunk a történetben mi (lásd még 1Kor 9:19-23)?

Misszióútjáról visszatérve Pál beszámolt Jakabnak és a gyülekezet vezetőinek arról, hogy mennyire megáldotta Isten a pogányok között végzett szolgálatát. Amint részletesen elmondta, hogyan halad előre az evangélium, a vezetők spontán módon, őszintén dicsőítették az Urat. Persze láthatjuk a megoszlás és a zavar jeleit is, még az apostol által közölt jó hírek vonatkozásában is.

„Sok zsidó, aki elfogadta az evangéliumot, még mindig tiszteletben tartotta a ceremoniális törvényt és nagyon is hajlandó volt az oktalan engedményre, remélve, hogy így honfitársai bizalmát megnyeri, előítéletüket eloszlatja és elvezeti őket a Krisztusban mint a világ Megváltójában való hitre. Pál megértette, hogy a jeruzsálemi gyülekezet vezetői közül sokan mindaddig, amíg előítélettel vannak vele szemben, állandóan semlegesíteni fogják befolyását. Érezte, ha valamilyen ésszerű engedménnyel megnyerhetné őket az igazságnak, bizonyára sok akadályt háríthatna el az evangélium útjából más helyeken. Azonban Isten nem jogosította fel, hogy beleegyezzen abba, amire kérték” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 266-267. o.).

Ma is megoszlanak a vélemények arról, hogy mi a legjobb módja a lélekmentésnek. Országunkban milyen problémákkal találkozunk e téren? Mi hozhatna megoldást?

Sokan nem ismerik fel a missziós tevékenységekről adott beszámolók fontosságát, következésképp nem is adnak számot az ilyen programokról. Mai, zsúfolt életünk minden területén a dolgoknak csak annyi fontosságot tulajdonítunk, amennyi értéket látunk bennük. Általában nem fordítunk sok időt, figyelmet olyasmire, amit időpocsékolásnak vagy energiapazarlásnak tekintünk. Éppen ezért be kell mutatni a számadás fontosságát is; a tagoknak látni kell, hogy mit lehet elérni a jelentések megfelelő értékelésével. Egészen más a zord tények egyszerű felsorolása, mint amikor elmondjuk, hogy az adatok mennyiben mutatják a gyülekezet munkájának sikerét, azt, ahogy Krisztushoz tudtuk vezetni az embereket. A jelentést adók felelőssége közvetíteni, hogy mekkora lelkesedést tapasztaltak a szolgálat végzése közben és milyen örömet ad a sikere.

Ha a missziós tevékenységek beszámolóit kivennénk Az apostolok cselekedeteiből, mennyi lelkesítő és bátorító információt veszítenénk el? Lásd ApCsel 5:14; 8:4, 12; 11:21; 14:21!

Nemcsak véletlenül, magától történt az a példa nélküli fejlődés, amit az őskeresztény egyház tapasztalt és amiről Az apostolok cselekedetei beszámol. A hívők erőt nyertek a Szentlélektől és emlékeztek Jézus ígéretére, hogy sikeressé teszi őket. Így kapcsolódtak be azokba a tevékenységekbe, amelyek valóban eredményre vezettek. Arra összpontosították a figyelmet, amit el akartak érni, ill. hogy céljuk elérésének mi a legjobb módja. Beszámolót olvashatunk arról, hogy az evangélium hirdetését meghallva férfiak és nők sokasága fordult az Úrhoz, keresztelkedett meg, ami része volt a tanítvánnyá válás folyamatának. Ez is érzékelteti az eredmények és az elvégzett feladatok minél részletesebb ismertetésének fontosságát. Valójában a Biblia többet foglalkozik a bizonyságtevés eredményeivel, mint az egyes feladatok részleteinek ismertetésével. Az első missziómunkások elindultak minden lehetséges irányba, és Jézusról, meg Isten országáról prédikáltak. Eredményeik ismeretében feltételezhetjük, hogy erővel tudták megszólítani, hívni hallgatóikat. A folyamatos igehirdetés és felhívások következtében a gyülekezet rohamosan növekedett, amint Az apostolok cselekedetei feljegyzi.

Természetesen bátorít, amikor sikeres evangelizáció történeteit hallgatjuk. Viszont hogyan hat ránk, ha terveink nem válnak be, erőfeszítéseink látszólag nem vezetnek eredményre? Mit tegyünk ilyen esetben? Beszélgessünk erről szombaton a csoportban!

A motiváció olyan mélyen gyökerező késztetést jelent, ami miatt hiszünk bizonyos dolgokban, ill. tesszük meg azokat. Igaz ez a számadásra nézve is. Megvan az oka – esetleg több is –, hogy miért számolunk be valamiről. Talán egyszerűen azért, hogy meggyőzzük a bizottság tagjait a további anyagi támogatás szükségességéről. Olyan jelentést is lehet adni, ami egy program leállításához vagy új vezetőség megválasztásához vezet. Ha csak bizonyos dolgokról teszünk említést, vagy csupán néhány pontot emelünk ki, a beszámolónk értékelése nyomán meghozott döntés valószínűleg nem lesz a legjobb. Ezért is fontos, hogy jelentésünk pontos, teljes képet adjon.

4Móz 13:17-34 szakasza szerint ugyanazt látta mind a tizenkét kém. Mégis, miért csak két kém szavai voltak biztatóak? Mit tanulhatunk ebből az esetből mi?

Isten megígérte, hogy Izráel népe elfoglalhatja a nevezett földterületet, csakhogy ezt nem hitte el az összes kém. Józsué és Káleb minden jót elmondott az országról. Javasolták, hogy azonnal induljanak és foglalják el (31. vers). A többiek, akik szintén ott jártak, csak rosszakat mondtak; a terület elfoglalásának akadályait hangoztatták, és azt mondták, hogy inkább térjenek vissza Egyiptomba. Beszámoló készítése közben mindig gondolnunk kell Isten kinyilatkoztatott akaratára, méghozzá áldásai fényében. Nemcsak arról akarunk beszélni, hogy milyen remekül végezzük a dolgunkat. El kell mondanunk, hogy milyen jól meg tudjuk valósítani az Úr akaratát (lásd Mt 7:21)! Veszélyes, ha leragadunk a legfrissebb evangelizációs szolgálat modelljénél, és a sikerünket ahhoz mérjük, hogy a többi gyülekezethez képest mi mennyire tudjuk megvalósítani azt. Látható eredményeinkről beszélve talán jobban igyekszünk sikeresnek mutatkozni. Pedig elsősorban azt kell megtudnunk, hogy pontosan mi Isten akarata gyülekezetünkre nézve, majd kegyelme által törekedjünk azt végrehajtani. Ez igazi kihívás a mai gyülekezetek számára, hiszen szinte eláraszt bennünket a misszió „jobbnál jobb” módszereinek végeláthatatlan sora. Bizonyára Józsué és Káleb is tisztában volt azzal, hogy milyen nehézségekkel találhatják szemben magukat az ország elfoglalásakor, de ismerték Isten akaratát. Ezért beszámolójuknak fontos részét képezte, hogy biztosították a népet: el tudják foglalni a területet. Az Isten akaratával nem számoló kémek beszéde viszont hihetetlenül rossz hatást váltott ki, mert szavaikkal arról akarták meggyőzni a népet, hogy jobban járnak, ha visszatérnek Egyiptomba.

Némelyek azért nem számolnak be szívesen az eredményeikről, mert úgy érzik, hogy akkor a saját tetteikkel kérkednének. Viszont a hűséggel elmondott beszámoló Istent dicsőíti, erősíti a gyülekezet hitét és elhatározását, hogy tovább folytassák az Úrért végzett munkát. Persze egyeseket valóban nem mindig tisztességes szándék vezérel, de ez ne gátolja az őszinte, alázatos hívőket abban, hogy elmondják, milyen hatalmas dolgokat tett általuk Isten, erőt adva nekik a bizonyságtételhez. A szerényen, lelkesen és szeretettel elmondott jelentés a gyülekezet többi tagját is bátoríthatja, hogy bekapcsolódjanak a missziómunkába.

Hogyan fogadták a jeruzsálemi gyülekezet vezetői és tagjai Péter beszámolóját a pogányok között végzett szolgálatáról ApCsel 11:1-18 szakaszában? Hogyan válhatnak nekünk is hasznunkra az itt megfigyelhető elvek?

Bírálták Pétert és mindenki mást, aki a zsidók körein kívül merészkedett az evangéliumot hirdetve. Viszont amikor a jeruzsálemi gyülekezetben meghallották az apostol beszámolóját, a kritikus hangok elhallgattak és a hívők dicsőítették Istent.

A mi korunkból visszatekintve nehéz megérteni, hogy mi forgott akkor kockán. Az evangéliumnak természetesen mindenkihez el kellett jutnia, zsidókhoz, pogányokhoz egyaránt, még akkor is, ha a „zsidóknak először” (Róm 1:16). Ezt mindenki tudja. Viszont Az apostolok cselekedetei szerint a zsidók gondolkodásában hatalmas változásnak kellett történnie ahhoz, hogy elfogadják: a pogányokra is vonatkoznak a szövetségi ígéretek. Amikor azonban meghallották a beszámolót Isten tetteiről és áldásairól, megértették, hogy az Úr mindenütt, minden embert meg akar menteni. Valójában kezdettől fogva az volt az isteni terv, hogy bárki üdvösségre juthasson, aki ezt kész elfogadni (Ef 1:1-4; Ézs 53:6; Zsid 2:9).

Az átlagember számára két perc sem kell ahhoz, hogy elolvassa Péter beszámolóját ApCsel 11:1-18 verseiben. Feltehetőleg a szóban elhangzott beszámoló, majd az azt követő kérdések és a megbeszélés jóval tovább tarthatott. Noha Péter többször is utalt önmagára, és bizonyára néhány tag is megjegyzett olyasmit, hogy „Szép munka volt, Péter!”, mégis egyedül Istennek adtak dicsőséget. A gyülekezet vezetői is felbátorodtak, amint jobban megértették, hogy a misszióparancs az egész világra érvényes.

Beszámolni szolgálatunkról.

Amint a héten is láttuk, a többieknek is tudni kell arról, amit csinálunk. Természetesen szükség van olyan konkrét adatokra, mint pl. a résztvevők száma vagy a pénzügyi jelentések. Az is fontos, hogy a beszámolókat a gyülekezet evangelizációs megbeszélésein és a bizottságban ismertessük. A szóbeli jelentésben röviden érinthetjük a főbb pontokat, de az írásos beszámoló legyen a lehető legrészletesebb. Ezzel nemcsak a tagok érdeklődése kelthető fel szolgálatunk iránt és jobban bátoríthatjuk őket a részvételre, de közvetlenül segítjük az értékelést és a további tervezést, iránymutatást is. A beszámolót mindenképpen a gyülekezet átfogó evangelizációs tervére utalva fogalmazzuk meg! Fejtsük ki, hogy miként támogatja szolgálatunk a gyülekezet céljainak elérése érdekében megfogalmazott stratégiát.

Tartsunk önvizsgálatot, gondoljuk végig, hogy mi késztet a beszámolóra! Mennyire figyelünk arra, hogy mi Isten akarata gyülekezetünkkel és a lélekmentéssel kapcsolatban?

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Vegyük elő ismét a keddi rész utolsó kérdését! Hogyan mondjuk el a „rossz híreket”? Természetes, hogy a sikereinkről beszélünk, ezt tesszük a hétköznapi életben is. Azonban mi a helyzet az evangelizálás esetében? Mi a teendő, ha valamilyen gyülekezeti program nem működik? Hogyan lehet úgy megbeszélni, hogy megtörténjen a szükséges változtatás? Beszéljük meg azt is, hogy ha az evangelizáció eredményeiért az Úrnak adunk dicsőséget, kit okolunk akkor, amikor valami nem sikerül?

2. Csütörtökön azt is érintettük, hogy a zsidó származású hívőknek változtatniuk kellett a véleményükön a pogányok közötti munkát illetően. A saját környezetünkre gondolva, milyen kulturális vagy társadalmi előítéleteket találunk, amelyeken túl kellene lépni nekünk is, noha tantételeinkben hangoztatjuk, hogy az evangélium az egész világra vonatkozik?

3. A héten az evangelizációs tevékenységek beszámolójával foglalkoztunk, de most gondoljunk általánosságban a jelentésekre! Mit tehetünk azért, hogy mindig tiszta, pontos képet adjunk, és szavainkkal ne ferdítsük el a valóságot, csak hogy megkapjuk, amit akarunk? Miért volna olyan könnyű ezt tenni? Miért van az, hogy az ember önmagát csapja be legjobban?

ŐSZINTESÉG

Mindannyian szívesebben vagyunk együtt őszinte emberekkel – akikben megbízhatunk, akik nem próbálnak meg becsapni bennünket. Az ember életének nemes célja az őszinteség – másokkal, önmagával és Istennel szemben. Mégsem természetes dolog az igazmondás. Néha úgy tűnik, az őszinteség támadhatóvá tesz bennünket, ledönti a falakat, amelyeket magunk köré emeltünk védekezésül. Az Írás azt mondja: „Az igazság szabaddá tesz.” Bár lehet, hogy néha nehéz őszintének lenni, ha szerető szándék vezérel bennünket, az leveszi vállunkról a hazugság terhét.

Az őszinteség több annál, hogy nem hazudunk. Bensőnkben kezdődik, ösztönző erővel, és kifelé halad, tetteinkben megnyilvánulva. Az őszinteség bonyolultabb annál, hogy nem lopunk pénzt, nem hazudunk arcátlanul. Az őszinteség legmélyebb meggyőződésünket jelenti, és a magán- és közélet minden területére érvényes. Az igazságot jelenti minden értelemben, valamint a személyiség belső tartását. Az őszinteség azt kívánja, hogy tegyük félre a hazugságot, a csalást, a képmutatást – és néha a hallgatást is.

Jerry White