SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Bevezetés a szolgálatba

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 18:13-26; Máté 7:17-18; János 4:36; Apostolok cselekedetei 6:1-8; 15:36-40

„Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek? Amiképpen meg van írva: Míly szépek a békesség hirdetőknek lábai, akik jókat hirdetnek” (Róm 10:15).

KULCSGONDOLAT: Nem elég, ha az emberek képzést kapnak a missziómunkára, aktívan végezniük is kell azt!

Több gyülekezeti tag kesereg azon, hogy noha részt vesznek valamilyen missziómunkára képző szemináriumon, a gyülekezetükbe visszatérve nem bátorítják őket a bekapcsolódásra. Emiatt a misszióban nem aktív gyülekezetek közül sokban nem is tudnak arról, hogy milyen képzett tagok vannak soraik között. Néhány tag ugyan alkalmanként felajánlja a szolgálatát, ám többen arra a következtetésre jutnak, hogy vagy nincs rájuk szükség, vagy nem tartanak rájuk igényt. Az fojtja el leginkább a tagokban a gyülekezeti tevékenységekben való részvétel vágyát, ha nem engedik őket bekapcsolódni olyan területeken, amelyeknek végzésére felkészültek, képesek. Az összes gyülekezetnek feladata, hogy felfedezze, hol és hogyan tudnak tagjai hozzájárulni a gyülekezet missziós stratégiájához. Minden készséges tagnak van helye! Az a fő, hogy megtalálják ezt a helyet.

A héten azzal a gondolattal foglalkozunk, hogy tudatosan kell kiküldeni az evangéliumi munkásokat. Megvizsgáljuk azt is, hogyan járul hozzá a tagok maximális bekapcsolódása a gyülekezet egészének összhangjához, valamint lelki és számbeli fejlődéséhez.

Sok őszinte, hűséges gyülekezeti vezető csökkentette vagy legalábbis gyengítette eredményességét azzal, hogy nem hajlandó a szolgálat terhét másokkal is megosztani. Ez nem új probléma, amit gyors tempójú, modern világunk idézett volna elő. Már a kiemelkedő ószövetségi vezetőegyéniségnek, Mózesnek is szüksége volt némi segítségre, hogy meglássa a vezetői feladatok megosztásának teljes képét. Sokat tanulhatunk esetéből és a jó tanácsból, amit apósától, Jethrótól kapott.

Olvassuk el figyelmesen 2Móz 18:13-26 szakaszát! Mi a jelentősége annak, hogy Mózesnek meghatározott feladatot kellett bízni a kiválasztott férfiakra?

Ki tudja, meddig bírta volna Mózes ezt a túlzott munkatempót. Arról is csak sejtésünk lehet, hogy mennyire volt tudatában az elérhető, jó képességű segítők jelenlétének. A történetből viszont egyértelműen kiderül, hogy a nép között sok rátermett és segítőkész ember volt. Mózesnek engednie kellett, hogy ők is bekapcsolódjanak, a vezetés néhány feladatát át kellett adnia nekik. Fontos, hogy a gyülekezeti vezetők készségesen bevonjanak másokat is a bizonyságtevés és az evangelizáció szolgálatába. A Mózes történetéből megtanulható megfelelő szervezés és felelősség-megosztás elvei felbecsülhetetlen kincset jelentenek, miközben igyekszünk embereket megnyerni Isten országa számára.

Mi a jelentősége annak, hogy Mózes olyan férfiakat választott ki, akikben megvoltak bizonyos jellemtulajdonságok (21. vers), és különböző mértékű felelősséget osztott rájuk (25. vers)? Hogyan alkalmazhatók ezek az elvek a mai gyülekezetek missziójában?

Mózes valószínűleg azért ódzkodott a feladatok megosztásától, mert különleges, lelki természetű megbízatást kapott: azt, hogy Isten nevében szóljon. Mi is átérezzük, milyen hatalmas felelősség Istenről, Isten nevében beszélni az emberekkel. A bizonyságtevés és az evangelizáció komoly dolog. Tisztában vagyunk azzal, hogy emberek örök élete forog kockán. Miközben ennek valóban megfontolt cselekvésre kell késztetnie, mégis mindig készen kell állnunk arra, hogy bevonjuk a misszióba az embereket.

Ismét olvassuk el 2Móz 18:21-22 verseit! Figyeljük meg, hogy az újonnan kinevezett vezetők révén állandóan elérhetővé vált a szolgálatuk. Hasonlóképpen nekünk is mindig készen kell állnunk arra, hogy beszéljünk reménységünkről!

A Hetednapi Adventista Egyház gyülekezetei előtt hatalmas szolgálati lehetőség áll. Sokan be akarnak kapcsolódni a gyülekezetek missziómunkájába, méghozzá lelkesen, viszont előfordul, hogy a vezető szerepet betöltők vonakodnak bevonni őket. A „csak a szakemberek tudják” gondolkodásmód mellett létezik még bizonyos félelem is, hogy némelyik tag helytelen dolgot tehet-mondhat, ami miatt emberek elfordulhatnak Krisztustól és egyházától. Sajnálatos módon a tagok bevonásával szembeni ellenállás annyira begyökeresedett, hogy ez még azok esetében is előtérbe kerül, akik megfelelő képzést nyertek valamilyen szolgálatra. A Szentlélek és ígéretei nemcsak a vezetők számára elérhetők, hanem mindazok számára is, akik készek hittel meghajolni az Úr előtt és alárendelni neki magukat, akik hajlandóak önzetlenül fáradozni mások üdvösségéért.

Milyen elvet tanított Jézus Mt 7:17-18 verseiben, ami csillapíthatja az aggódó vezetők félelmeit? Hogyan különböztethetjük meg a jó gyümölcsöt a rossztól, és milyen módon vegyen részt a gyülekezet egész vezetősége a folyamatban? Hogyan lehet ezt megtenni anélkül, hogy mások felett ítéletet mondanánk?

Ha minden jó fa jó gyümölcsöt terem, akkor a gyülekezet vezetőinek a jó fák nevelésére kell összpontosítaniuk a figyelmet. Mit kezdünk a misszióparanccsal? Erre vonatkozóan is igaz, hogy először Jézushoz kell tartoznunk, mielőtt bármit tehetnénk érte. Ha kellő figyelmet fordítunk arra, hogy tartalmas és egyre erősödő kapcsolatra vezessük az embereket Jézussal, a Szentlélek fog gondoskodni a jó gyümölcsről. A mi részünk az, hogy vezessünk, tanítsunk és kiképezzünk, Isten pedig megáldja a szolgálatot. Fontos bízni az emberekben és Istenben. Ha elegendő figyelmet fordítunk a lelki fejlődésre és a gyakorlati képzésre, bízhatunk abban, hogy az evangelizáció során az emberek jó gyümölcsöt teremnek. Az biztos, hogy van némi kockázat is, mégpedig a végzett szolgálat függvényében, de ne feledjük, a tanítványok sem tudtak mindenkit megnyerni, akivel kapcsolatba léptek, pedig őket a legnagyobb Tanító képezte!

Előfordult már, hogy úgy éreztük, nem értékelik az ajándékainkat, talentumainkat? Mi lehet az oka? Tartsunk önvizsgálatot, talán bennünk vagy a hozzáállásunkban (büszkeségünkben stb.) van a hiba, nem pedig másban!

Amikor az emberek érdeklődnek, szeretnének többet megtudni Istenről és egyházáról, nagy gonddal kell kiválasztani, hogy ki kapja a bizonyságtevés feladatát. Figyelembe kell venni a munkások lelki érettségét, bibliaismeretét, kommunikációs készségét, valamint azt, hogy van-e üdvbizonyosságuk. Emellett fontos a missziómunkában résztvevőket úgy kiválasztani, hogy bizonyos szempontokból hasonlóak legyenek az érdeklődőkhöz. A bizonyságtevés és az evangelizáció kérdésében nem létezik „egy, mindenkire illő méret”. Az egyes emberek életútja és hitbeli fejlődése is sajátos, de azért hasonlóságokat is találni. Éppen ezért hasznos a lehető legjobban megfigyelni a hívők és az érdeklődők tapasztalatait, majd azok alapján jelölni ki a munkásokat.

Milyen feladatokat sorol fel ApCsel 6:1-8 szakasza? Milyen eredménye lett annak, hogy az emberek a képességeik alapján kaptak szolgálati területet?

_____________________________________________________________

Figyeljük meg az események menetét! A tanítványok értesültek egy szorító problémáról. Kérték a gyülekezetet, hogy keressenek hét férfit, akik az adott problémával foglalkoznak. A hívők javaslatot tettek a tanítványoknak, akik azután imával és kézrátétellel kijelölték a hét férfit. A gyülekezet közössége nagy fejlődést tapasztalt. Istvánnak és hat társának „az asztalok körül” kellett szolgálni, kiválasztásukkor mégsem az volt a keresett tulajdonság, hogy jól tudják lebonyolítani az ételosztást és annak megszervezését. Ekkor is Lélekkelteljes embereket kerestek, mivel a görög ajkú zsidó özvegyasszonyok között végzett szolgálatuk egyben bizonyságtevés, az evangélium hirdetése is volt. Mint látjuk, az őskeresztény egyházban az újonnan kijelölt férfiak döntő szerepet játszottak az evangélium hirdetésében. Tevékenységükkel lehetővé tették, hogy a frontvonalban lévő tanítványok a saját feladatukat végezzék, amiben aktívan támogatták őket (lásd 8. vers). Így ismét megerősíthetjük, hogy bármilyen szolgálatba is kapcsolódnak be a gyülekezeti tagok, közvetve vagy közvetlenül hozzájárulnak a gyülekezet missziómunkájához, ill. támogatják azt. Az eredményes gyülekezeti szolgálathoz ugyan fontosak a természetes adottságok, a lelki ajándékok és a célirányos képzés, de az egyéni hozzáállás talán még számottevőbb. Figyeljük meg ApCsel 4:36-37, ill. 16:1-5 verseiben, hogy Timótheus és Barnabás is készen állt mindent megtenni az evangéliumi szolgálat támogatásáért. Barnabás saját javairól mondott le, Timótheus pedig vállalta a körülmetélkedést, nehogy megbotránkoztasson a zsidók közül némelyeket. A tanulság nyilvánvaló.

Csak akkor fejlődünk lelkileg, ha kapcsolatban állunk Jézussal. A lelki fejlődés nem érhető el bizonyos feladatok elvégzésével, még a bizonyságtevéssel sem. A gyülekezet nem „programozhatja be” tagjaiba a lelkiséget. Viszont nagy igazság, hogy ha a hívők elfogadják Isten hívását és tanítvánnyá válnak, mélyül, erősödik az Úrral való személyes kapcsolatuk. Persze nem csupán a lelki fejlődésért kell bekapcsolódni a missziómunkába, de ha Isten és a vesztükbe rohanó emberek iránti őszinte szeretettel végezzük, e feladatok számos lelki áldást árasztanak a résztvevőkre.

Mit tudhatunk meg Jn 7:17 verséből Isten akaratának teljesítéséről és a lelki fejlődésről?

Jogos kérdés: Honnan tudhatja az igazságot kereső ember, hogy megtalálta? A 17. versben Jézus utal valamire, ami minden követőjének segítségére lesz. Aki kész Isten akarata szerint cselekedni, tudni fogja, hogy Istentől van-e egy tanítás. Hogyan lehet ez? Egyértelműen a kapcsolat adja a lelki növekedést. Jézus azt mondja, hogy aki az elfogadott bibliai igazsággal összhangban él, az még nagyobb világosságot kap.

A meghallás és a tettek között szoros a kapcsolat (lásd Jel 1:3). Aki Isten akarata szerint él, még ha kevés is az ismerete, egyre mélyül a kapcsolata Krisztussal, ennek áldását élvezi. Ha ehhez imádsággal végzett bibliatanulmányozás párosul, az igazság nagyobb kinyilatkoztatását tapasztalja, lelkileg fejlődik.

Milyen lelki jutalmat nyer, aki a lelki aratás munkájában részt vesz Jn 4:36 szerint? Milyen lelki közösségre utal az, hogy együtt örül a vető és az arató?

Sok kommentár arra utal, hogy a tanítványok ott arattak, ahol Keresztelő János és Jézus vetett. Még a samáriai asszony is elvetette az evangélium néhány magját városának lakói között. Bizonyára óriási volt az örömük, amikor Isten országába begyűjtötték a beérett, lelki termést. Ha együttműködünk a missziómunkában, szoros kötődés alakul ki a hívők és Isten között. Amikor Isten hívására válaszolva bekapcsolódunk a missziómunkába, ez a kötődés, ez a lelki közelség és fejlődés virágzik, mivel Isten csapatában vagyunk.

Hogyan erősödött a hitünk a bizonyságtevés közben, akár sikerrel jártunk, akár nem? Milyen hatása van a bizonyságtételnek az Úrral való kapcsolatunkra?

Van egy jelenség, amit talán nehéz megmagyarázni. Úgy nevezhetnénk, hogy „körhatás”. Az összhang és a részvétel vonatkozásában a körhatás így érvényesül: ha a tagok bekapcsolódnak a missziómunkába, elősegítik az összhang kialakulását, ami viszont arra bátorítja az embereket, hogy részt vegyenek a munkában, és ez tovább erősíti az összhangot. A körhatás elvét a gyakorlatban lehet megfigyelni. Egy angol mondás szerint: aki felhúzza a vitorlát, nem himbálja a csónakot. Az őskeresztény egyház fejlődése során hoztak olyan fontos döntéseket, amelyek hatalmas konfliktusokat válthattak volna ki, de nem így történt, mert a hívők alárendelték személyes véleményüket vagy kívánságukat annak, ami a legjobb volt az Úrtól kapott feladat szempontjából.

Gondoljunk csak arra a folyamatra, ahogy kiválasztották a tizenkettedik tanítványt ApCsel 1:15-26 szakasza szerint! Természetesen mostanában nem szoktunk sorsot vetni, de milyen fontos pontokat kerestek akkor, és milyen elvet ismerhetünk fel ebben az esetben, ami mai szolgálatunkban is alkalmazható?

Amikor emberek dolgoznak együtt, óhatatlanul megvan az esélye konfliktusok kialakulásának. Joggal feltételezhetjük, hogy a gonosz igyekszik gyengíteni a hívők eredményességét. Éppen ezért úgy kapunk tiszta képet, ha megvizsgálunk egy esetet, amikor az őskeresztény egyház evangéliumhirdetése közben igazi konfliktus alakult ki.

Mi váltott ki nézeteltérést Pál és Barnabás között ApCsel 15:36-40 szakasza szerint? Mi lett a következménye? Mit tanulhatunk ebből?

Egy korábbi misszióút alkalmával János Márk otthagyta Pált és a többi útitársát, és visszatért Jeruzsálembe (ApCsel 13:13). Ezért következő útjára Pál nem akarta magával vinni a fiatalembert. Barnabás viszont úgy látta, hogy János Márknak és a küldetésüknek is a hasznára válna, ha mégis velük tartana. Végül Pál Silással folytatta útját, Barnabás pedig János Márkkal. Nem az képezte vita tárgyát, hogy melyik missziós tevékenységet végezzék. Mivel nem akarták, hogy a személyes nézeteltérések beárnyékolják az evangélium hirdetését, két missziós csoportot indítottak el. Azonban Pál és János Márk a későbbiekben újból tudott eredményesen együtt dolgozni (lásd 2Tim 4:11), nem engedték, hogy nézeteltérésük akadályozza missziójukat.

Eszünkbe jut valaki, akivel talán gondunk van a gyülekezetben? Mennyi alázat, lemondás, megbocsátás szükséges a béküléshez?

Reális időhatárok megszabása.

Az elmúlt pénteki rész javaslata értelmében tizenkét hónap megfelelő hosszúságú idő, amire tervezhetünk. Attól függően, hogy milyen missziós programra készülünk, más-más időkeretet kell meghatározni, különböző célokkal és fontossági sorrendekkel. Viszont van néhány általánosan figyelembe veendő pont. Írjuk le, hogy mit próbálunk meg elérni a tizenkét hónap alatt! Nevezzük meg, hogy mit szeretnénk látni az emberekre és a tanítványságra vonatkozóan, és ne csak bizonyos programok végrehajtásáról beszéljünk! Írjuk le a folyamat időhatáros menetét! Részletezhetjük, amennyire szeretnénk, ne legyen túl rövid! Fontos, hogy meghatározzuk a fő képzések idejét, a program kezdetének és végének dátumát, valamint az értékelések idejét. Miközben a program fő állomásait rögzítjük, konkrétan nevezzük meg, hogy kik, ill. melyik csoportok a felelősök! Rögzítsük azt is, hogy a tervezett program hogyan illeszkedik a gyülekezet egészének missziójába! Részletezzük, hol és miként támogatják a gyülekezet egyéb elgondolásai ezt a tervet és viszont! Ez arra emlékeztet, hogy egy nagyobb csapat tagjai vagyunk és fontos összedolgozni. Mérlegelni kell, hogy a tervezett program folyamatos legyen, vagy inkább a következő évben ismételjük meg. Ez segít eldönteni, hogy az újonnan csatlakozott tagokat milyen folyamatos képzéssel kell felkészíteni. Ha a szolgálatunk most van alakulóban, fontos minden értékelés alkalmával előre is tekinteni.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

A következő idézetek rávilágítanak, hogy Isten minden hívőtől elvár valamit, tehát mindannyiunknak kijelölt feladatokat. Vajon mit kér egyházától a lélekmentésbe való bekapcsolódás megszervezése és végzése terén? Mit tehet egy gyülekezet azért, hogy segítsen tagjainak megérteni Isten elvárásait?

„Isten személyes szolgálatot vár el mindenkitől, akire a mostani időre vonatkozó igazság ismeretét bízta. Nem mehet mindenki misszionáriusként idegen országokba, de mindenki lehet misszionárius otthon, a családban és a szomszédságban” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 9. köt. 30. o.).

„Az Úr mindazoknak, akik kegyelmének részesévé lesznek, kijelöl valamilyen munkát, amelyet másokért kell végezniük. Mindenkinek személy szerint kell vállalnia a maga részét, mondván: ’Itt vagyok, engem küldj’” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 140. o.).

GONDOLATOK A SZOLGÁLATRÓL

Szolgálni annyit jelent, hogy segíteni, valakinek a hasznára lenni. Életünk egyik célja a szolgálat. Jézus maga is azt mondta, hogy ezért jött el a földre. Ha szolgálunk, másoknak kívánunk segíteni. A szolgálat mutatja, hogy Istenhez tartozunk, és az Ő akaratát kívánjuk beteljesíteni. Az igazi szolgálat nem azt jelenti, hogy vonakodva, kötelességből teszünk valamit másokért. A szolgálat önként vállalt cselekedet, amellyel Isten szeretetét mutathatjuk meg az embereknek. Az igazi szolga nemcsak kezével, de szívével is ad!

Ha elkötelezettek vagyunk az emberiség ügye iránt, hamarosan eltipornak és összetörik szívünket… de ha ösztönzőnk Isten szeretete, semmiféle hálátlanság nem tántoríthat el bennünket embertársaink szolgálatától.

Oswald Chambers

A vallás egyik legfőbb szabálya, hogy ne mulasszunk el egyetlen alkalmat sem, amikor Istent szolgálhatjuk. Mivel az Úr láthatatlan számunkra, felebarátunkban kell meglátnunk és szolgálnunk Őt, amit úgy fogad, mintha személyesen vele tettünk volna jót.

John Wesley