SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Felkészítés a misszióra

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 4:19; 10:1-14; 11:1-11; 1Péter 5:8; 2Péter 3:9

„Így szólt hozzájuk: ’Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket’” (Mt 4:19, új prot. ford.).

KULCSGONDOLAT: Valóban fontos a megfelelő tanítás, először azonban a Jézushoz fűződő kapcsolatunkat kell megalapozni, csak utána válhatunk „képzetté” arra, hogy eredményesen bizonyságot tegyünk a hitünkről.

Elég valószínűtlen, hogy szoros kapcsolatra vezethetne másokat Jézussal az, akinek nincs üdvbizonyossága (bár néha mégis történik ilyesmi). Az ember meggyőzhet valakit bizonyos bibliai igazságokról, tényekről, elfogadtathat adatokat és táblázatokat, aminek hatására az illetőben hit ébred. Ez a fajta meggyőződés és hit még jelentős életmódbeli változásokat is kiválthat. Mint tudjuk, Jézus Krisztustól függetlenül is lehetséges jótetteket végbevinni, így különösen fontos, hogy a missziómunkára való kiképzésnek legyen a tantételeket és a lelki dolgokat érintő része is. Az ember úgy lehet az evangélium igazi terjesztője, ha alaposan megérti és tapasztalja is „az örökkévaló evangéliumot”. Végeredményben az evangélium vált ki hitet, késztet a bűnök megvallására, eredményez megtérést, üdvbizonyosságot és tesz tanítvánnyá.

Ezen a héten meglátjuk majd, hogy valóban bibliai elv az, ami lelki és gyakorlati missziós képzésre késztet. Éppen ezért szükséges bátorítani az embereket, hogy ezt végezzék a gyülekezetben.

Mt 9:37 versében Jézus elmondta a tanítványainak, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Ma az aratnivaló összehasonlíthatatlanul több, amihez viszonyítva még mindig kevés a munkás. Nagy szükség van arra, hogy olyan munkások menjenek az aratásba, akiket alaposan kiképeztek és felkészítettek. A missziómunkában a Szentlélek befolyása a siker fő tényezője, mégis fontos, hogy formális oktatással, a megfigyelésre és részvételre lehetőséget adva képezzük ki azokat, akiket Isten elhív a szolgálatra. Ef 4:11-12 értelmében határozott erőfeszítéseket kell tenni, hogy megfelelően felkészítsük az embereket a szolgálat különféle formáira.

Isten megígérte, hogy a vezetőket olyan ajándékokkal áldja meg, amelyek segítségével betölthetik vezetői szerepüket és képezhetik a tagokat a szolgálatra. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy valójában nem követik a Szentírás irányelveit az evangelizátorok, lelkészek, tanárok, ha minden munkát saját maguk végeznek, és nem képeznek ki másokat is a szolgálatra. A missziós képzés vezetőinek legyen szilárd meggyőződése, hogy Isten valóban meg akarja menteni a világot a bűntől, ezért az egyházra bízta a világgal való kapcsolatfelvételt. Tudnunk kell, hogy Isten akarata szerint egyházának növekednie kell.

Mt 28:19 üzenetére gondolva olvassuk el Mt 4:19 és Mk 1:17 verseit! Mi a jelentősége annak, hogy Jézus első feljegyzett parancsa ez volt: „Kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy embereket halásszatok”? Mit jelentsen a hetednapi adventistáknak ez a felszólítás, tekintettel arra, ahogy a hármas angyali üzenetet értelmezzük? Valójában mennyit halászunk ahhoz viszonyítva, amennyit a csónakjainkat javítgatjuk?

Figyeljük meg: Jézus nem egyszerűen elhívta a tanítványokat, hogy embereket halásszanak. Ahelyett, hogy ezt mondta volna: „Kövessetek engem, és emberek halászai lesztek!”, így szólt hozzájuk: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket” (Mt 4:19, új prot. ford.). A férfiak előtt egészen világos volt, mióta formálisan is Jézushoz csatlakoztak, hogy fontos képzésbe kezdtek. A Mester a tanulás olyan környezetébe hívta őket, ahol képzést nyertek a rájuk bízott feladatra. Sokat tanultak abból, hogy figyeltek és cselekedtek. Jézus csak azok után bízta rájuk az egész világra kiterjedő parancsot, hogy a saját környezetükben megtanulták, mit és hogyan tegyenek. A munkások megfelelő képzése, tanítása és személyes lelki fejlődése nélkül szinte lehetetlen az evangéliumot eljuttatni a környezetükben élőkhöz.

Az Urat szolgálni kívánók tanulási folyamatának két vetülete van – az egyik elvezet a másikhoz. Először is megtanuljuk megismerni Jézust, majd megtanuljuk, hogyan beszélhetünk róla és arról, amit a bűnössé lett emberiségnek felkínál.

Soroljuk fel, mi mindent figyelhettek meg a tanítványok, amikor Jézus megvendégelt ötezer embert! Ezek a későbbi szolgálatra készítették fel őket (Mt 14:13-21; Mk 6:30-44; Lk 9:10-17; Jn 6:1-14). Mi mindent láthattak még, amiről azonban nem tesznek említést az evangéliumi beszámolók? Olvassuk el azt is, amit a Jézus élete c. könyv 303-309. oldalain Ellen White tesz hozzá a történethez!

Milyen nagyszerű lehetett nemcsak hallgatni a legfőbb Tanítót, de látni is, amint Isten országáról beszél (Lk 9:11), vágyakozást ébresztve minden ember szívében!

A megfigyelés általi tanulás elve mindenkire vonatkozik. A könyvek olvasása és előadások hallgatása révén elsajátított ismeretek alapjára kell felépíteni a megfigyelést és a gyakorlati munkát. Jézus azt várta Keresztelő János tanítványaitól, hogy tanuljanak abból, amit láttak.

Mit láttak Keresztelő János tanítványai? Mit kellett mesterüknek elmondaniuk arról, amit megfigyeltek (Mt 11:1-11)? Milyen tanulságra kívánta Jézus felhívni nemcsak János, hanem saját tanítványai figyelmét is?

Korábban Keresztelő János azt mondta Jézusról, hogy Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Később a prófétát börtönbe vetették. Nem volt alkalma prédikálni, és Jézus szolgálatáról is csak másoktól hallhatott. Rabsága idején kételyek vetődtek fel benne Jézust illetően. Ha kétségeink támadnak, Jézushoz kell fordulnunk – és János éppen ezt tette. Jézus meghagyta Keresztelő János tanítványainak, hogy menjenek vissza mesterükhöz, és mondják el neki, mit láttak, hallottak. Beszámolójuk bátorítást jelentett a prófétának, azt viszont csak találgathatjuk, hogyan hatott a saját bizonyságtételükre és evangelizációs szolgálatukra, amit akkor tapasztaltak.

Mi nem teszünk olyan csodákat, mint Jézus, de ha készen állunk arra, hogy saját kívánságainkat, énünket háttérbe helyezve másokért éljünk, hogyan irányíthatjuk környezetünk figyelmét Jézus tetteire?

Bármennyi könyvet olvas el az ember a kedvenc sportjáról, akárhány játékot, meccset néz végig, ha játékos akar lenni, fel kell húznia a sportcipőt és ki kell mennie a pályára. Ezt nevezzük gyakorlati tapasztalatnak, a gyakorlatban elsajátított ismeretnek, ami nélkül lehetetlen képzetté válni egy feladatra. Ez az egyetemes igazság még a keresztény bizonyságtételre és evangelizációra is érvényes. Kicsiben kezdeni, lépésről lépésre haladni, felépíteni – ez a módja. Egyre gyakorlottabbak, tapasztaltabbak, magabiztosabbak leszünk, amint a Szentlélek vezetését követjük.

Mt 10:1-14 szakasza jegyzi fel, Jézus hogyan készítette fel, majd küldte ki tanítványait. Mit tanulhatunk ebből ma, még ha valóban más körülmények között is élünk? Honnan tudhatjuk, hogy az is a képzés része volt, amikor elindultak a munkát végezni?

Mondhatni, Jézus „tantermi” oktatásban részesítette tanítványait. Kivitte őket a terepre is, ahol megfigyelhették, Ő mit tett, és ebből tanultak. Majd, miután erőt adott nekik, hogy betegeket gyógyítsanak, halottakat támasszanak fel, démonokat űzzenek ki (8. vers), Ő nem ment velük, úgy küldte el őket. Viszont figyeljük meg, mennyi tanáccsal látta el tanítványait indulás előtt! Megmondta nekik, miről prédikáljanak, milyen csodákat tegyenek, mit ne vigyenek magukkal, kinél szálljanak meg és mikor hagyják el a terméketlen munkaterületet. Joggal feltételezhetjük, hogy még egyéb utasításokat is adott nekik. Sok fontos leckét csak úgy sajátíthattak el, ha ilyen módon kerültek kapcsolatba az emberekkel. Ez a szakasz mutatja be a legjobb gyakorlati képzést. Azoknak nem tudunk szolgálni, akikkel nem lépünk kapcsolatba – erről soha nem feledkezhetünk meg!

Milyen hasonló utasításokat adott Jézus a tizenkettő, ill. a hetven tanítványnak (Lk 10:1-10)? Milyen elveket tanulhatunk tanácsaiból?

Jézus a hetven tanítványt először éppen oda küldte, ahová hamarosan Ő is elment (1. vers), de tudta, hogy a tanítványok és más missziómunkások milyen helyzetben lesznek, ha mennybemenetele után a távollétében akarják hirdetni az evangéliumot. A hetven tanítványnak adott utasításai azt jelzik, hogy Jézus a rájuk váró helyzetre készítette fel őket.

Hányféle kifogást találunk arra, hogy ne tegyünk bizonyságot a hitünkről, ha alkalmunk adódna rá? Mi az, amire általában hivatkozunk?

Időnként nem sikerül minden célt elérni, amit egy bizonyos evangelizációs tevékenységben kitűzünk. Ez teljes kudarcot jelentene? Természetesen nem! Sikert és kudarcot egyaránt tapasztalunk, bármilyen stratégiával is igyekszünk megnyerni a vesztükbe rohanókat. Ha pl. nem érjük el keresztségi céljainkat, talán a kitűzött célok nem voltak reálisak, vagy a nevezett tevékenység inkább magvetésnek, mint aratásnak számít. Röviden tehát, ha úgy is gondoljuk, hogy beérett az aratás, esetleg még a vetés idejét éljük. Nem mindig tudhatjuk.

Melyik hatalom igyekszik aláásni mindent, amit azért teszünk, hogy megnyerjük az embereket Isten országa számára (1Pt 5:8)? Ha tisztában vagyunk e veszéllyel, miként készülhetünk fel jobban a misszióra? Hogyan lehet a legeredményesebb a kivitelezés is?

A lélekmentés közben természetfeletti ellenséggel állunk szemben, aki rendkívüli erővel igyekszik az evangélium ellen hangolni az embereket. Időnként, ha elengedjük az Úr kezét, a gonosz problémákat okoz, miközben mi igyekszünk Istenért tenni valamit. Ettől úgy védekezhetünk, ha életünk minden pillanatában teljesen átadjuk magunkat Krisztusnak.

A kudarc miatt talán mást hibáztatunk, mint ahogy Ádám és Éva is tette az Édenben. Sátánnak éppen ez a legeredményesebb eszköze arra, hogy Isten népe között megoszlást keltsen. Mások okolása helyett komolyan, őszintén és alaposan kell értékelni a történteket, nem feledve, hogy még a legfőbb Prédikátor/Evangélista, Jézus sem tudott mindenkit megnyerni, akit megszólított.

Hasonlítsuk össze Lk 10:17 és Mt 17:14-20 verseit! Mit tettek a tanítványok, amikor valami nem sikerült?

Ahelyett, hogy kétségbeesetten feladnánk, ha valamit kudarcnak látunk, megint csak tanulhatunk a tanítványoktól. Noha hatalmat kaptak a gonosz lelkek felett és sikeresen ki is tudták űzni azokat, mégsem sikerült nekik mindig az, aminek érdekében Jézus ajándékokkal látta el őket. Ilyen esetben Jézushoz fordultak, és kérték, hogy magyarázza el nekik, mi és miért történt (Mt 17:19). Ezt az elvet érdemes megjegyeznünk: a kudarc okát és a jobb megoldást keresve fontos, hogy a különböző missziós helyzeteket az Úr elé vigyük!

Mit tanultunk missziós kudarcainkból, ami a későbbiekben a segítségünkre lehet? Hányszor tart vissza az elutasítástól való félelem?

Két területen tanulhatunk igazán a sikerekből. Az egyiket nevezhetjük gyakorlatinak, a másikat pedig lelki együttműködésnek. Természetesen mondhatjuk, hogy mindkettőnek van lelki vetülete, mégis külön foglalkozunk velük, mert így jobban rávilágíthatunk, mi tanulható meg a sikerekből.

A gyakorlati területen tanulhatunk abból, amit ténylegesen teszünk. Megtanuljuk például, hogy a bibliatanulmányok bevezetésének melyik a környezetünkben leginkább elfogadható sorrendje, melyik a legmegfelelőbb helyszín a prédikálásra, milyen reklámozás, hirdetés éri el a legtöbb embert. Így dönteni tudunk még egy sor más gyakorlati kérdésben, hogy az adott környezetben a legeredményesebbek lehessünk.

A lelki együttműködés azt emeli ki, hogy Isten is részese a hívők missziómunkájának. Azt akarja, hogy minden ember üdvösségre jusson.

Milyen tanulságot szűrjünk le 2Pt 3:9 verséből, amire mindig gondolnunk és hivatkoznunk kell, amikor bizonyságot teszünk (lásd még 1Kor 3:6)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Nincs értelme ültetni, ha senki nem fog öntözni, és felesleges öntözni, ha nem oda öntjük a vizet, ahová a magokat ültettük. Persze még ha minden rendben is van az ültetéssel és az öntözéssel, Isten áldása nélkül nincs növekedés. Tanulunk, látva, hogy Isten áldása sikerrel koronázza szerény erőfeszítéseinket. Megtanuljuk, hogy milyen nagyon akarja segíteni próbálkozásainkat az Úr. Mindezeket látva megtanulunk jobban bízni benne. Meglátjuk, hogy milyen fontos az Istennel való szoros, lelki együttműködés, miközben azokért munkálkodunk, akikért Krisztus meghalt. Hiszen bárkinek is teszünk bizonyságot, tudhatjuk, hogy Krisztus meghalt érte és üdvözíteni akarja. Nem feledkezhetünk el erről a nagy igazságról!

Hogyan válhat valósággá az életünkben, amit Jézus mondott Jn 15:5 versében? Hogyan tapasztalhatjuk ezt a gyakorlati missziómunkában? Hogyan élhetjük meg igazán ezt úgy egyénileg, mint közösségileg? Mi mindenen kell változtatni, hogy ilyen kapcsolatban álljunk az Úrral?

Fogalmazzunk meg missziós stratégiákat!

Miközben gyülekezetünk igyekszik kivenni a részét a missziómunkából, tartsuk észben az alábbi pontokat! A stratégiai tervezés folyamatába vonjuk be legalább az egész missziós csapatot! Ideális esetben az egész gyülekezet részt vesz a célok kitűzésének és az irányválasztásnak a folyamatában. Először tervezzünk a következő gyülekezeti évre! A tizenkét hónapos terv kezdetnek elég hosszú. Később ezt kiegészíthetjük több tervvel és stratégiával, amelyek a kezdeti időszakon túl is haladnak.

Fordítsunk külön gondot arra, hogy a munkában részt vállalók pontosan tudják, mikor, mit várnak tőlük. Ha nem tudják, mit, mikor és hogyan kell tenni, lassítják vagy hátráltatják a célok elérését.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) „Minden gyülekezet legyen keresztény munkásokat kiképző iskola” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 96. o.). Mennyire működik jól gyülekezetünk e téren? Ha nem túl jól, mit lehet tenni a szükséges változtatások érdekében?

2) „Sátánnak minden napra határozott elgondolásai, tervei vannak, hogy gátolja Jézus Krisztus bizonyságtevőinek útját. Ha Jézusnak emberi szóvivői nem alázatosak, szelídek, nem tanultak Tőle: a kísértések következtében egészen bizonyosan elesnek. Mert Sátán éber, fortélyos cselszövő; a munkást, ha nem él imaéletet – elbuktatja. Belopakodik, mint a tolvaj az éjszakában, és foglyul ejti őket. Az emberek gondolatait is befolyásolja, hogy egyéni eszméiket elferdítse és terveiket korlátozza. De ha a testvérek felismerik a veszélyt és beszélnek arról, ők személyes sértésnek veszik, mondván, hogy valaki befolyásukat akarja kisebbíteni. Az egyik az egyik irányba húz, a másik pedig az ellenkező irányba” (Ellen G. White: Evangelizálás. Budapest, 2007, Advent Irodalmi Műhely. Felfedezések Alapítvány. 67. o.). Bizonyságtevésünk közben hogyan védhetjük ki az ebben a szakaszban olyan szemléletesen bemutatott veszélyt? Mi jelenthet egyedül védelmet?

3)  Beszélgessünk a csoportban egy sikeres evangelizációról! Mit tanulhatunk abból a programból? Mit ültethetünk át saját helyzetünkre belőle, hiszen tudnunk kell, hogy minden helyzet más, és ami egy helyen beválik, a másik helyen talán nem.

A FELKÉSZÍTÉS SZOLGÁLATA

A legnagyobb szolgálatok egyikét

              a tanárok végzik.

Nem kapnak magas fizetést,

              mégis sokat adnak.

Sokan mindent megtesznek azért,

              hogy bátorítsák a gyerekeket.

Azt mondják: „Képes vagy rá –

              tudom.”

Átlátnak a külső burkán,

              meglátják a lényeget,

              és a szívhez szólnak,

miközben az elmét igyekeznek

              gondolkodásra tanítani.

Elviselik a szülők kritikáját,

              a sok papírmunkát,

              a sajtó és a szakma bírálatát.

És szolgálnak rendületlenül.

Egy diák ritkán mondja azt:

               „Köszönöm, hogy ilyen

              nagyszerű tanárom volt!”

Gyakran csak évekkel később

              jut eszünkbe,

mekkora hatással volt tanárunk

              az életünkre.

Így hát köszönöm minden

              tanárnak,

hogy ilyen hűségesen szolgál.