SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Személyes missziómunka

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Zsoltár 139; János 1:37-51; 4:37-38; Apostolok cselekedetei 4:13-14; 1Péter 3:1-15

„Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr; és szolgám, akit elválasztottam” (Ézs 43:10).

KULCSGONDOLAT: Akiben él az üdvbizonyosság öröme, az másokat is szeretne hasonló tapasztalatra vezetni.

A gyülekezet bizonyságtevése és evangelizációja által sokan megismerik a Jézusról szóló örömüzenetet, persze az egyes emberek hatása jelentős mértékben hozzájárul a gyülekezet teljes programjának a sikeréhez. A felmérések tanulsága szerint az elmúlt néhány évtizedben a barátok, rokonok, szomszédok vagy ismerősök (természetesen a Szentlélek hatása alatt) tudták a legeredményesebben elvezetni az embereket addig, amíg átadták szívüket Krisztusnak. A felmérések szerint a megkérdezett új tagok 83%-a arról számolt be, hogy jelentős hatást tettek rájuk azok a barátaik, rokonaik, ismerőseik, akik már a gyülekezet tagjai voltak. A korábban valamilyen nyilvános  evangelizáción részt vettek 64%-a egy közeli ismerősétől, rokonától kapta a meghívást.

Ezen a héten az emberi kapcsolatok hálózatának bibliai példáit tekintjük át. Megvizsgáljuk azt is, hogy mennyire kötődünk Jézushoz és milyen hatásunk lehet a hozzánk közelállókra.

Közvetlenül befolyásolja Jézusról való bizonyságtételünk eredményességét, hogy milyen a személyes kapcsolatunk vele. Bárki könnyen megtanulhatja a bizonyságtétel és az evangelizálás néhány formuláját, majd saját vélt bölcsessége és ereje tudatában belevághat a feladat végzésébe. Isten így is megáldhatja az erőfeszítéseit, mégis állandóan emlékeztetni kell magunkat arra, hogy ez az Ő munkája, amit az Ő erejével végezhetünk el. Vajon csupán ismeretet igyekszünk közölni (még ha ez valóban lényeges ismeret is), vagy eleven, lelki kapcsolatra akarjuk vezetni az embereket? Mégis, hogyan adhatnánk át másoknak azt, ami nekünk vagy bennünk nincs meg?

Természetesen mindig találunk példát olyanokra, akik noha gyengék a hitben, a hitehagyás és a visszaesés szélén tántorognak, Isten mégis felhasználta őket arra, hogy Jézushoz vezessenek másokat. Évekkel ezelőtt egy nagyvárosban egy fiatal nő mindent megtett azért, hogy a testvérét Istenhez vezesse. A bátyja évekkel később meg is keresztelkedett, de egy hónapra rá a nő elfordult a hittől és még ma sem tért vissza. Ilyen esetek ugyan előfordulnak, ám minél szorosabban kötődünk Jézushoz, annál nagyobb ereje lesz a bizonyságtevésünknek.

ApCsel 4:13-14 versei alapján milyen volt Péter és János kapcsolata Jézussal? Mire váltak képessé így? Mi mindent fejezett ki ez a megállapítás: „meg is ismerék őket, hogy a Jézussal voltak”? Milyen lesz az az ember, aki „Jézussal volt”?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Isten Igéjének tanulsága egészen világos. Saját misszióterületünkre gondolva, amikor megpróbáljuk felmérni, mennyire érett az aratnivaló és milyen nagy szükség van munkásokra, engednünk kell, hogy az Úr szoros és erős kapcsolatba vonjon magával. Ebből a kapcsolatból nyerünk erőt – ami máskülönben nem áll rendelkezésünkre.

Milyen a kapcsolatunk az Úrral? Hogyan tükrözi az Istennel való kapcsolatunkat a puszta lényünk, beszédünk, az, amit teszünk, ahogy az emberekkel bánunk? Legyünk egészen őszinték magunkkal, még ha ez fájdalmas is!

Amikor Jézus az emberek sokaságára tekintett, szánalom töltötte el (lásd Mt 9:36). Néha talán azt gondoljuk, hogy csak a tömeget látta, pedig valójában látott minden egyes embert. Nekünk is tekintettel kell lennünk a tömegeket képező egyénekre, akik mellett elhaladunk, akik között élünk. Gyülekezetünk ezt csak úgy teheti meg, ha tagjai egyénileg felveszik a kapcsolatot a hatókörükben élőkkel.

Saját misszióterületünknek tekinthetjük mindazokat, akikkel különböző szinten, de személyesen kapcsolatban állunk. A legszűkebb családi körünktől kifelé haladunk a többi rokonunk, barátaink és ismerőseink felé. Alkalmanként mások is ki- vagy belépnek befolyási körünk határain, egy rövid időre ők is a misszióterületünkre kerülnek.

Vajon András miért a testvérének beszélt először arról, hogy megtalálta a Messiást (Jn 1:37-42)?

András Keresztelő János tanítványa volt. Jánosnak az volt a szolgálata, hogy Jézus útkészítője legyen, így érthető módon néhány tanítványa Jézus követője lett. Andrást annyira lelkesítette Jézussal folytatott beszélgetése, hogy azonnal megkereste azt, aki a legközelebb állt hozzá, a testvérét, akivel sok hosszú éjszakán át halászott együtt Galileában.

Figyeljük meg, mi történt Jn 1:43-51 szakaszában! Milyen emberi kapcsolatokról értesülünk ebben a részben? Hogyan válaszolt Filep Nátánael kétkedő szavára? Mi a tanulság ebben a történetben, ami bemutatja, hogyan működik a személyes bizonyságtevés?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Jézus követőinek mozgalma valószínűleg úgy indult el először, hogy Kapernaum és Bethsaida területén az emberek egymásnak adták a hírt. Figyeljük meg, Filep nem bocsátkozott vitába, amikor Nátánael hitetlenkedve fogadta, hogy a Messiás egy kis, jelentéktelen falucskából származik. Egyszerűen ezt mondta neki: „Jer és lásd meg!”

Kik azok a közvetlen környezetünkben, akik között jobb bizonyságként élhetnénk? Mennyi önfeláldozás kellene ehhez?

Amikor a misszióvezető kéri, hogy önkéntesek vegyenek részt a bizonyságtevésben és az evangelizációban, általában úgy gondoljuk, sokan jóval képzettebbek, tehetségesebbek nálunk. Mások talán magabiztosabbnak, rátermettebbnek tűnnek. A Bibliából azonban megtudhatjuk, hogy Isten nem feltétlenül azokat keresi, akik a legképzettebbek, inkább azokat, akik készek szolgálatába állni, bármilyenek is az adottságaik, talentumaik.

Jó példa erre az, amikor az Úr elhívta Mózest, hogy vezesse ki népét az egyiptomi szolgaságból. Mózes csak sorolta az érveit, hogy miért tudná sokkal jobban végrehajtani Isten tervét valaki más (lásd 2Móz 3:11; 4:10). Úgy gondolta, számos indoka van arra, hogy ne tegye meg, amire az Úr kérte.

Sok mai hívő szinte visszhangozza Mózes kifogásait, ha arra kérik őket, hogy vegyenek részt valamilyen evangelizációs feladatban. „Miért pont engem kérnek erre?” „Mi lesz, ha nehéz kérdéseket tesz fel nekem valaki?” „Én nem vagyok jó szónok.” Megmosolyoghatjuk Mózest, aki azt hitte, hogy az Úrnak talán át kellene gondolnia toborzási stratégiáját, Isten azonban jól ismerte a benne rejlő képességeket. Félelmei és aggodalmai ellenére is éppen ő volt a megfelelő ember a különleges feladatra.

Isten Mózest hívta el népe vezetőjéül. Ez az eset is arról győz meg, hogy Isten összehasonlíthatatlanul jobban ismer minket, mint mi magunkat. Nem a múltbeli teljesítményünkre figyel, hanem a bennünk rejlő lehetőségre. Minden egyes hívőben óriási képességek rejlenek, amelyekkel hozzájárulhat az Úr művéhez.

Másrészt viszont vigyáznunk kell, nehogy elbizakodottan az Úr elé szaladjunk! Igaz, szükséges a gyakori önvizsgálat, ki kell értékelni, hol állunk lelkileg, de tudnunk kell, hogy az emberi szív nem tárgyilagos az önvizsgálat esetében. Éppen ezért jó arra is kérni az Urat, hogy vizsgáljon meg, mutassa meg valós állapotunkat, mert az állapotunk hat a lehetőségeinkre.

Olvassuk el a 139. zsoltárt! Miért kérte Dávid Istentől, hogy vizsgálja meg a szívét? Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből, nem csupán a bizonyságtevéssel kapcsolatban, hanem általánosságban véve is? Mit mond nekünk ez a zsoltár éppen most? Minek a reményét találjuk benne, mivel bátorít? Ugyanakkor milyen változtatásokra késztet az életmódunkat illetően?

Vajon a tettek valóban hangosabbak a szavaknál? Igen, jóval hangosabbak! Ezért igaz, hogy egy üzenetet közölni lehet szavak nélkül, csupán tettekkel, de éppen olyan erő van a tettek nélküli szavakban is. Ám különösen nagy az üzenet hatása akkor, ha a szavak és a tettek összhangban állnak egymással. Ha valaki azt állítja, hogy szereti Istent, de a tettei ennek az ellenkezőjét jelzik, az a képmutatás. Tehát a legrosszabb, ha az ember másként beszél, mint cselekszik.

A következetességre felfigyelnek az emberek. Talán azt hisszük: a családtagjaink, barátaink meg sem hallják, amit mondunk, közben pedig figyelik, hogy vajon a cselekedetünk, az életünk egybevág-e a szavainkkal.

Mit árul el 1Pt 3:1-15 szakasza a keresztény élet erejéről és arról, hogy mennyire képes Krisztus számára megnyerni azokat, akik még nem hisznek? Képzeljük csak el, milyen erő kísérné bizonyságtételünket, ha maradéktalanul e tanács szerint élnénk! Mi a 15. vers üzenete a személyes bizonyságtétel összefüggésében? Lásd még Mt 5:16!

El tudjuk képzelni, milyen viszályok alakulhattak ki, amikor egy pogány nő elfogadta Jézust Megváltójának, de a férje megmaradt a pogányságban. Talán az asszony saját misszióterületének érezte a férjét, fontosnak tartotta az üdvösségét, ezért sokat vitázott, zsörtölődött vele. Péter tanácsa szerint viszont hűséges maradhat Istenhez, reménykedve és imádkozva, hogy hívői életével majd megnyeri hitetlen férjét Istennek. Ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy hétköznapi élete lehet folyamatos, erőteljes bizonyságtétel.

A világítás kifejezés felöleli mindazt, amit azért tehetünk, hogy a kárhozat felé tartókat Isten országához vonzzuk. Fontos, hogy a környezetünkben élők ne csupán szép szavainkat hallják. A jó cselekedeteinket is látniuk kell, mert így ismerhetik fel Isten erejét, ami rajtunk keresztül mutatkozik meg. A Lélek pedig késztetni fogja őket, hogy rájöjjenek, milyen lehetőség és áldás Isten jelenléte az emberek életében. Meg kell győzni az embereket arról, hogy a kereszténység nem csupán egy cím, amit magunkénak tulajdoníthatunk, hanem egy kapcsolat, aminek élvezhetjük erejét. A tanítás fontos módszere a példák alkalmazása, a keresztények pedig példaképek, akár törekszenek erre tudatosan, akár nem. Tetteink, puszta lényünk bizonyságtétele erősebb annál, mint amit mondunk, vagy amit hitünkről vallunk. Nem véletlenül ijesztő ez a gondolat – annak is kell lennie!

Ezen a héten saját misszióterületünkről gondolkozunk, ill. arról, hogy milyen lehetőségeink vannak a bizonyságtevésre és az evangelizációra. Tisztán kell látnunk azt is, hogy mivel a gyülekezet a tagjaiból tevődik össze, az egyes emberek erőfeszítései hozzájárulnak a gyülekezet közösségének evangelizációjához. Vajon ismerjük gyülekezetünk stratégiáit, amelyeket követve Jézushoz akarják vezetni az embereket? Ha igen, akkor a saját misszióterületünkhöz tartozókat meghívhatjuk, hogy vegyenek részt a gyülekezet tevékenységeiben, programjaiban. Fontos azonban a másik oldal is. Vajon gyülekezetünk misszióvezetője tudja, hogy mit végzünk saját misszióterületünkön? Ha igen, akkor imáikkal és erőforrásaikkal támogathatnak minket.

Milyen bátorítást találunk Jn 4:37-38 verseiben, amikor Jézus azt mondja: „más a vető, más az arató”? Mire utal ezzel? Hogyan tapasztaltunk valami hasonlót mi magunk is?

Jézus valószínűleg az evangélium magjára utalt, amit Ő maga, Keresztelő János és a samáriai asszony vetett el. A tanítványok ott arattak, ahol mások vetették el a magot, és valóban eljött az idő, amikor a vetők és aratók együtt örülhettek. Nem arra vonatkoznak Jézus szavai, miszerint „más a vető, más az arató”, hogy egy ember csak vető, a másik csak arató lehet. A gyülekezeteinkben talán nagyobb hangsúlyt helyezünk az aratásra, viszont igaz, hogy vetők nélkül az aratók hiába várnák a termést. Isten arra hív, hogy vessünk és arassunk, éppen ezért a gyülekezetekben általában a vetés és aratás tevékenységei összekapcsolódnak. Megeshet, hogy amit a saját misszióterületünkön elvetettünk, azt a gyülekezet egészének arató programja fogja learatni. Az is előfordulhat viszont, hogy a mások által elvetett mag akkor érik meg az aratásra, amikor valaki a mi misszióterületünkre ér. Hogyan járulnak hozzá az egyes emberek a gyülekezet egészének a munkájához (lásd 1Kor 12:12-27)? A földművelési munkákból tudjuk, hogy a vetés előtt meg kell tisztítani és fel kell szántani a talajt. A vetés és az aratás egy folyamat részét képezi, ami még azt követően is tart, hogy az ember csatlakozik az egyház testületéhez. Ugyanis nem szabad a földeken hagyni azt, amit learattak, hanem be kell vinni a csűrbe.

Hogyan kapcsolódhatunk be jobban gyülekezetünk vető és arató munkálataiba? Hogyan tapasztaltuk már, hogy ha mások üdvösségéért fáradozunk, a saját hitünk is erősödik? Vajon miért van ez így?

Lelki felkészülés a személyes szolgálatra. Még véletlenül sem csökkentve a bibliaismeret és a kipróbált missziós módszerek fontosságát, meg kell jegyeznünk, hogy nem szabad megfeledkezni a személyes lelki felkészülésről sem. A személyes lelki növekedés lényeges tényezője természetesen a Szentlélek. Ahhoz, hogy az evangelizációban tapasztalhassuk a Szentlélek erejét, szabad teret kell engednünk neki az életünkben. Amint a keresztények szolgálni kezdik Istent, mind jobban tudatára ébrednek saját lelki szükségleteiknek. Ezért kérik a Szentlélek nagyobb kiárasztását. Amikor pedig megkapják, amit kértek, erőt nyernek a folyamatos szolgálathoz. A kulcs az, hogy naponta alárendeljük akaratunkat Istennek, naponta hajlandóak legyünk meghalni saját kívánságainknak, naponta tekintsünk Krisztus kegyelmére, naponta gondoljunk arra, amit Krisztusban nyertünk, és amit ezért tőlünk vár.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1) A lélekmentéssel kapcsolatban Ellen White írta a következő elgondolkodtató mondatot: „Sikerünk nem annyira az ismereteinken és a teljesítményünkön múlik, mint azon, hogy mennyire tudjuk megtalálni az emberek szívéhez vezető utat” (Gospel Workers. 193. o.). Milyen fontos dologra utal ezzel? Végtére is, hányszor tapasztalhatjuk, hogy emberek elvetik üzenetünk erőteljes, meggyőző bizonyítékait? Az elzárkózó emberek szívére általában nem képes hatni maga a tantétel, még ha biblikus, logikus, felemelő és értelmes is. Tehát hogyan tudunk hatni az emberi szívre? Ebben az összefüggésben még sokkal fontosabb, hogy éljük is, amit mondunk!

2) Gondolkozzunk el az alábbi kijelentésen, miközben azt fontolgatjuk, hogyan beszélhetünk személyes tapasztalatainkról az embereknek! „Az irgalmat hozó utolsó fénysugár, a világnak kegyelmet hirdető utolsó üzenet Isten jellemének – a szeretetnek – megláttatása. Isten gyermekei mutassák meg Uruk dicsőségét! A saját életükkel és jellemükkel tegyenek bizonyságot arról, amit Isten hatalma tett értük” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 287. o.)! A kérdés tehát az, hogyan mutathatjuk meg naponta, a gyakorlatban Urunk dicsőségét? Az elmúlt 24 órában miként látszott meg Isten dicsősége az életünkben? Az életmódunk milyen bizonyság hitünkről? Gyülekezetünk hogyan mutathatja be az Úr dicsőségét?

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET:

ÉN NEM MONDHATOM

Én nem mondhatom

magam szomorúnak,

hisz a szívemben a Lélek lángja ég.

Ettől a perzselő, mindig égő lángtól

tanultam meg a vers ütemét.

A múló időnek nagy, szürke uszálya,

azt hinnénk, hogy mindent elfedez.

De bennem nem halványult

a Léleknek lángja,

mert Isten táplálja bennem a tüzet.

Nem a hírnév hajtott verset írni,

de hogy elmondjak lélek-titkokat.

Mélységeket megjárva felhozni,

amit a szív rejtve tartogat.

Az én utamon nem boldogság termett,

de a versekből egy csokor virág,

és boldog voltam, ha egy szálat adtam,

mert tudom, szebb lett tőle a világ.

Abban a szálban is az a szikra égett:

a Lélekből egy-egy üzenet,

s az volt a boldogság, hogy ha az a szikra

felgyújtott egy-egy lelki tüzet.

– Szeretnék írni, addig mindig írni,

amíg minden lélek lángra gyúl,

és égő hittel, rőzselángot szórva

Isten elé sírva leborul.