SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A misszió, mint életforma

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Máté 9:36-38; Márk 5:1-19; János 17:11-19; 1Korinthus 9:20-22; 2Korinthus 3:2-3

„Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, név szerint Tábitha, mely megmagyarázva Dorkásnak, azaz zergének mondatik: ez gazdag vala jó cselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott” (ApCsel 9:36).

KULCSGONDOLAT: Akár elismerjük, akár nem, életmódja példájával minden hívő valamilyen üzenetet hirdet.

Gyakran mondják, hogy a kereszténység nem egy tantétel elfogadása, inkább életforma, életstílus. Végeredményben a hitünk hat a döntéseinkre és arra is, hogy milyen lesz az életünk.

Az emberek árgus szemekkel figyelik a magukat kereszténynek vallókat, hogy vajon megegyezik-e az életük hangoztatott hitelveikkel. Még ha nem is törekszünk erre tudatosan, aki megfigyel bennünket, valóban tanul tőlünk. Tehát nem ez a fontos kérdés: „Vajon hatunk a többi emberre, továbbadunk nekik valamit?”, hanem ez: „Hogyan hatunk másokra, mit adunk tovább?”

Ne feledjük, hogy erős a hatás, amit akár szándékosan, akár nem tudatosan fejtünk ki a környezetünkben, ugyanakkor meg kell terveznünk, miként segíthetünk az embereknek kapcsolatba hozni a hitet egyfajta életstílussal. A héten azt fogjuk megvizsgálni, hogyan mutathatja be a keresztény életstílus a hit jelentőségét hétköznapi életünkben.

Hogyan ismertük volna fel Jézus követőit az I. században? A papokat és az írástudókat elárulta az öltözékük, mint ahogy a halászokat, a földműveseket, a római katonákat is. Ám vajon miről lehetett felismerni a keresztényeket?

Jézus szerint mi legyen követői egyik különös ismertető jegye (Jn 13:35)? Mit jelent ez a gyakorlatban?

Jézus elmondta: onnan tudható, hogy a követői vagyunk, ha szeretjük egymást. Miről állapíthatják ezt meg? Ha a cselekvő szeretet meggyőzi őket. A Jézus és az emberek iránti szeretet határozza meg, hogyan viszonyulunk Isten akaratához, ill. miként bánunk egymással. Hasonlóképpen, az Isten népe közösségén kívül állók iránti szeretet és törődés mértéke határozza meg, hogyan bánunk velük. Ez az a prédikáció, amit látni és figyelni fognak, ami sokkal hangosabban szól, mint amit valaha elmondhatunk. Sok szülő észrevette, hogy a gyerekekben már igen korán kifejlődik és egyre finomul az a belső érzék, amivel meg tudják állapítani, ha valaki őszinte vagy színlel. Tehát legyünk tisztában azzal, hogy a velünk kapcsolatba kerülők, a bizonyságtételünket hallók közül soknak igen fejlett ez az érzéke, különbséget tudnak tenni az őszinte és a csupán hangoztatott lelki élet között.

Hogyan kívánja Isten felhasználni népét arra, hogy hatással legyenek a többi ember életére? Mit mond erről Pál 2Kor 3:2-3 verseiben?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ne becsüljük alá a hatást, amit akár szándékosan, akár öntudatlanul gyakorlunk a körülöttünk élőkre. A keresztény élete legyen olyan, mintha Jézus Krisztus levele lenne, amit a világnak küldött! Az isteni kegyelem által megújított szívből fakadóan ez a levél bemutatja az evangélium erejét, ami képes megváltoztatni az ember életét, így téve bizonyságot az Úrról.

Hogyan hatottak ránk olyan emberek, akiknek a tettei összhangban álltak a szavaikkal? Mit váltottak ki belőlünk azok, akiknek a tettei nem álltak összhangban azzal, amit mondtak? Hogyan lehetünk mindig tudatában, hogy a cselekedeteink így vagy úgy, de mindenképpen befolyásolnak másokat?

Rengeteg ember mellett elhaladunk naponta, akiket nem ismerünk. Elsietünk mellettük az utcán, melléjük ülünk le a presszóban, velük várakozunk a sorban. Időnként az is megesik, hogy biccentéssel jelezzük: észrevettük őket, vagy mellettük elhaladva csak a szemöldökünket húzzuk fel. Személyesen nyilván képtelenek lennénk felvenni a kapcsolatot mindenkivel, akit naponta látunk, Isten azonban szeretné, ha mindannyian befogadnák Őt az életükbe. Persze némelyek esetében mi is részesei lehetünk Isten tervének, ami a megmentésüket célozza.

Noha a Mt 9:36-38 verseiben lejegyzett szavak egyedi, sajátságos összefüggésben hangzottak el, Jézus érzései nem csupán arra a helyzetre korlátozódtak. Mit fejezett ki az Úr, és szavai hogyan alkalmazhatók a mi környezetünk mezőire?

Zaklatottak és elgyötörtek voltak az emberek, akiket Jézus akkor látott. Annyira erőt vett rajtuk a csüggedés, hogy minden reménnyel felhagytak a hitélet tekintetében. Akikre Isten rábízta népe lelki jólétének őrzését, elhanyagolták kötelességüket, így az emberek szétszéledtek és elkedvetlenedtek. Jézus megszánta őket, hiszen tudta, hogy lelki értelemben pásztorra van szükségük. A környezetünkben élő emberek tömegei közül sokan már elkötelezték magukat Jézus Krisztus mellett, ám még többen vannak, akiknek nagy szüksége lenne a Jó Pásztorra. Valahogy Krisztushoz kell vezetni őket.

Jézus, a tanítványok és a Mester még néhány követője foglalatoskodott az evangéliumi aratásban, de amint egyre több lett az aratnivaló, úgy nőtt az igény a munkásokra. Jézus minden bizonnyal azért akarta, hogy imádkozzunk a munkásokért, mert ezzel is ösztönözni kívánta követőit az aratás munkájában való részvételre. Kérésében azonban ígéret is rejlik arra nézve, hogy Isten tudja, több munkásra van szükség, és el is küldi őket. A legtöbb gyülekezetet hatalmas mezők övezik, ahol rengeteg az aratnivaló, tehát nem célravezető a munkát csupán néhány tagra hagyni. Ha mi is könyörületre indulunk a gyülekezetünk vagy otthonunk környezetében élők – sok esetben – ezrein, érezni fogjuk, hogy az aratás Urától kell kérnünk munkásokat. Ennek hatására pedig talán mi magunk is rájövünk, hogy lehet belőlünk is munkása az Úrnak.

A misszióról és az evangélium hirdetéséről gondolkodva fontos, hogy állandóan figyeljünk az aratnivalóra a környezetünkben. Biztosan sokan keresik Istent, és nagy hatással lesz rájuk, ha könyörületet tanúsítunk irántuk.

Itt meg kell említeni egy lényeges pontot: fontos tudnunk, hogy mit tekintenek az emberek elsődlegesnek, és ne csak azt akarjuk megadni, ami szerintünk kell nekik. Mi aggasztja őket? Milyen problémákkal küzdenek? Érzésük szerint mire van szükségük?

Hogyan közelített Pál a különböző népekhez? Mit tudhatunk meg erről 1Kor 9:20-22 szakaszából? Miért próbálta felmérni, hogy mire volt az embereknek szüksége, mi foglalkoztatta őket? Milyen tanulságot vonhatunk le ebből magunk számára, miközben igyekszünk felvenni a kapcsolatot a környezetünkben élőkkel (lásd még Zsid 4:15)?

Pál apostol kész volt bárhová elmenni, bármit megtenni – természetesen az elvi kérdésekben való megalkuvás nélkül –, csak hogy jobban meg tudja győzni az embereket az evangélium igazságáról. Más szóval, hajlandó volt mások helyébe képzelni magát, megpróbálta megérteni őket, hogy eldönthesse, miként lehetne a legjobban Jézus Krisztushoz vezetni őket. Gyakran előfordul ugyanis, hogy azt akarjuk adni, ami szerintünk másoknak kell, pedig először is meg kellene tudnunk, ők mit tartanak szükségesnek. A helyükbe képzelni magunkat annyit jelent, hogy az egész életet és annak minden kérdését megpróbáljuk az ő szemszögükből látni. Meg kell értenünk, mi bántja őket és mi okoz örömet nekik, azaz képeseknek kell lennünk ott elérni őket, ahol vannak.

Természetesen éppen ezt tette Jézus. Földi életében azonosította magát azokkal, akiknek a megmentéséért jött. Érti küzdelmeinket és fájdalmunkat, mert Ő is tapasztalt hasonlókat. Nagy csalódások érték, hamisan vádolták, elutasították, igazságtalan büntetést szenvedett el. A legteljesebb értelemben igaz lett rá, hogy „Velünk az Isten”, amikor belépett az emberi életbe. Ebből következően Jézus képes arra, hogy ott vegye fel a kapcsolatot az emberekkel, ahol vannak. Az evangéliumokat olvasva felfedezzük, hogy nemcsak egy evangelizációs és bizonyságtévő módszere volt. Mindenkivel a saját életterében találkozott. Jákób kútjánál a samaritánus asszonyhoz szólva az élő vízről beszélt. A földművesek társaságában utalt a vetésre, az aratás idejére és az időjárásra. Halászok között halakkal, hálókkal és viharokkal példálózott. Jézus a hétköznapi élet dolgaiból kiindulva csodálatosan bemutatta a fontos lelki igazságokat, aki pedig odafigyelt rá, az hallott az élet vizéről és az evangélium magvának elvetéséről. Sokan közülük valóban emberek halászai lettek Krisztusért.

Az emberek Krisztushoz vezetésével kapcsolatban szokták elmondani: „általában nem arra figyelnek, amit tudunk, amíg meg nem győződnek arról, hogy mennyire törődünk velük.” Taníthatunk, prédikálhatunk amennyit csak akarunk, de ha az emberek azt érzik, hogy félreértik, nem szeretik és nem fogadják el őket, ez komolyan gyengíti a bizonyságtételünket, még akkor is, ha az igehirdetésünk a legékesebben szól, a legésszerűbb és a legigazabb a tanításunk.

Így jutunk el a vendégszeretet kérdéséhez. A vendégszeretethez hozzátartozik az emberek elfogadása, köszöntése, a nyíltság, a törődés, a nagylelkűség, a kedvesség és a barátságosság. E tulajdonságoknak egyaránt jellemezniük kell a keresztények egymás közti kapcsolatát és azt is, ahogy azokhoz viszonyulnak, akik még nem hallottak az Úrról.

Olvassuk el az ördöngös meggyógyításának történetét Mk 5:1-19 részében! Mit mondott ennek az embernek Jézus, szintén arra az elvre mutatva, hogy a barátok jobban meghallgatják, ha az evangéliumról beszélünk nekik? Hogyan tanulhatjuk meg ezt az elvet alkalmazni a saját bizonyságtételünkben és szolgálatunkban?

Jézus utasíthatta volna ezt a férfit, hogy menjen vissza a városba, ahol élt és beszéljen mindenkinek a gyógyulásáról. Az Úr azonban kifejezetten a barátaihoz küldte. Ez is kiemeli, hogy azok fogadják a legjobban, amit Isten szeretetéről, kegyelméről és szabadításáról akarunk mondani, akikkel már kapcsolatban állunk. Ők azután továbbadják a barátaiknak a tőlünk hallott izgalmas hírt, így terjed az evangélium üzenete.

E folyamat szempontjából igen fontos, hogy legyenek barátaink a gyülekezet körén kívül is. Természetesen sokan a munkahelyükön tesznek szert ismerősökre. Az ismerős nem tekinthető közeli barátnak, de válhat baráttá a vendégszeretet evangelizációjának hatására – ami a vendégszerető életmódból természetesen adódhat. Úgy is mondhatjuk, hogy a vendégszeretet evangelizációja nem alkalmankénti esemény, inkább egy életformának tekinthető (lásd még Lk 14:12-14).

Mit tehetnénk azért, hogy még vendégszeretőbbek legyünk? Hogyan tanulhatunk meg készségesebben adni a miénkből azoknak is, akiknek még hallani kell az Úrról?

Ritkán előfordul ugyan, hogy valaki egyenesen megkérdezi egy kereszténytől: „Mit tegyek, hogy üdvözüljek?”, de többnyire a hívőknek kell elindulni és megkeresni azt, aki elveszett. Szokták mondani, hogy a gyülekezet olyan, mint egy erőd, amit egyesek időnként elhagynak egy kampány vagy misszió idején. Ilyenkor begyűjtenek néhány megtérőt, akiket arra tanítanak, hogy ne kerüljenek túl közel a világhoz, ahonnan megmentették őket. Persze nem az a lényeg, hogy ez a gondolat igaz vagy csupán feltételezés. Valóban sok adventistának alig vagy egyáltalán nincs szoros baráti kapcsolata a közösségen kívül. Egyrészt fontos tartózkodni a szentségtelen hatásoktól, ugyanakkor egy bizonyos mértéken túl ez az elszigetelődés megnehezíti, hogy valóban eljuttassuk az emberekhez az evangélium üzenetét.

Hogyan viszonyuljanak a keresztények a világhoz? Mit tudhatunk meg erről Jn 17:11-19 verseiből (lásd még Kol 4:2-6)?

Az alábbiakat szűrhetjük le az idézett részből Jézus tanítványainak a világgal való viszonyáról:

• a világban vannak (11. vers)

• nem a világból valók (14. és 16. vers)

• nem kell még kivenni őket a világból (15. vers)

• Jézus a világra küldi őket (18. vers)

Ebben a világban születünk, és amíg élünk, Isten mindannyiunkra valamilyen feladatot bíz. Miként első tanítványait, úgy bennünket is azért küld a világba, hogy hozzá vezessük, akit csak tudunk és bemutassuk az embereknek az üdvösség ígéretét, amit Jézus az egész emberiségnek felkínál. Közös kihívásunk, hogy tudatosan bővítsük személyes misszióterületünket. Ez jelentheti az életstílusunkon való változtatást, hogy így több olyan emberrel találkozzunk, akik nem járnak gyülekezetbe, templomba. Egyáltalán nem kell emiatt megalkudnunk az elvek, a meggyőződésünk, az értékeink tekintetében, csak tiszta lelkiismerettel keressük az alkalmakat a találkozásra. Igyekeznünk kell úgy kapcsolatba lépni az emberekkel, hogy barátaikká, majd ebből következően Isten igazságának csatornáivá válhassunk számukra. Általában fő feladatunknak tartjuk azt, hogy meghívókat küldjünk ki és meghívjuk magunkhoz az embereket. Jézus azonban arra szólít, hogy mi menjünk hozzájuk.

Gondoljunk a saját helyzetünkre! Hajlamosak vagyunk túlságosan elszigetelődni, eltávolodni a világtól? Vagy inkább túl kényelmesen érezzük magunkat a világban?

Fedezzük fel, hol illik bele a gyülekezet átfogó terveibe a saját szolgálatunk! Míg a helyi gyülekezetek egyes egységei talán jól szervezett missziós programot, komoly tevékenységet folytatnak, megvan az esélye, hogy a különböző feladatokat végzők nem sokat tudnak arról, ami a gyülekezet életének más területein történik. Továbbá talán nincs is olyan átfogó gyülekezeti evangelizációs terv, amiről a gyülekezet minden egysége tud és így támogathat. A bátorítás, a támogatás és az eredményes értékelés szempontjából tehát az a legjobb, ha evangelizációs és missziós szolgálatunk része a gyülekezet teljes körű stratégiájának. Ennek elérése érdekében a következő javaslatokat tartjuk fontosnak:

1) Tájékozódjunk a gyülekezet lelkészénél, a véneknél és a misszióvezetőnél a gyülekezet evangelizációs és missziós céljairól és arról, hogy milyen stratégiát követnek. Erre azért van szükség, hogy megtudjuk, az általunk választott evangelizációs és missziós tevékenység hol illeszkedik bele a gyülekezet tervébe, céljai elérését segítve.

2) Így megtudhatjuk azt is, hogy noha gyülekezetünk sokat tesz a misszióért, talán nem dokumentálják a célkitűzéseket és a stratégiákat. Ebben az esetben kérdezzük meg a lelkésztől, a vénektől vagy a miszszióvezetőtől, hogy milyen személyes célkitűzéseik vannak e téren, majd írjuk le magunknak! Így alakul ki bennünk a kép a gyülekezet vezetőségének missziós elképzeléseiről, aminek alapján felvázolhatunk célokat és javaslatokat tehetünk az alkalmazandó módokra.

3) Ekkor dönthetünk úgy is, hogy egy már működő missziós szolgálathoz csatlakozunk. Ám ha az általunk választott szolgálati terület még új, akkor gyűjtsünk össze néhány embert, akiknek hasonló az elképzelése. Jegyezzük le a céljainkat és a célok elérését biztosító stratégiánkat!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)  „Túl gyakran megesik, hogy a szószékről elhangzó prédikációk hatásával ellentétes az igazság állítólagos hirdetői életének prédikációja” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 9. köt. 21. o.). Milyen az életünk bizonyságtétele a szavainkhoz viszonyítva?

2)  Gondoljunk most saját gyülekezetünkre! Mennyire kapcsolódik bele a környezete életébe? Ha holnapra eltűnne a környékről, menynyire vennék észre? Egyáltalán észrevennék?

Miről beszéljünk?

„…az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott; amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg…” (1Pt 1:3-4).

„Mondd a megkísértett embernek, hogy ne a körülményeket és saját gyengeségeit nézze, sem pedig a kísértés hatalmát, hanem Isten Igéjének erejét! Ez az erő a mienk…

Bátorítsd az embereket! Vidd őket imában Isten elé! A kísértés áldozatai közül sokan szégyellik kudarcaikat, és úgy érzik, hogy hiába közelednek Istenhez. Ezt a gondolatot azonban az ellenség sugallja. Amikor vétkeztek, és úgy érzik, hogy nem tudnak imádkozni, mondd meg nekik, hogy éppen ilyenkor kell imádkozniuk. Ha megszégyenülten bár, és mélyen megalázva, de bevallják bűneiket, akkor Ő, aki hű és igaz, megbocsátja bűneiket, és megtisztítja őket minden gonoszságtól.

Látszólag nincs tehetetlenebb, valójában mégis legyőzhetetlenebb, mint az az ember, aki érzi semmiségét, és teljesen a Megváltó érdemeiben bízik. Ima, valamint Isten Igéjének tanulmányozása által, és mert hiszi, hogy Isten állandóan jelen van, a leggyengébb ember is kapcsolatban lehet az élő Krisztussal, aki fogja kezét, és soha nem ereszti el…

Akiknek Krisztus a legtöbbet bocsátotta meg, azok fogják Őt a legjobban szeretni. Ők lesznek azok, akik majd a végső napon trónjához a legközelebb állnak” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 120-121. o.).