SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Minden hívő szolgálata

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: János 4:35-41; Apostolok cselekedetei 14:27; 2Korinthus 5:15-20; Efézus 4:12; 1Thesszalonika 1:5-8

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2:9).

KULCSGONDOLAT: Túl gyakran megesik, hogy egyedül a lelkész feladatának tekintik az evangelizációt és a bizonyságtételt, pedig ez a hozzáállás helytelen.

Péter apostol szerint Isten arra választotta ki, hívta el népét, hogy „királyi papság” legyen. A papokra egy meghatározott szolgálatot bízott Isten, ebből következően, ha bennünket is a „papságra” hívott el, ránk is szolgálatot bíz. Azzal is tisztában kell viszont lennünk, hogy nem csupán egy szolgálat végzésére szól az elhívatásunk. Először és elsősorban Isten arra hív, hogy legyünk kapcsolatban vele. Ebből a kapcsolatból fakad, hogy késztetést érzünk másoknak is beszélni azokról a nagyszerű dolgokról, amelyeket Isten tett és tesz értünk. Ez a személyes bizonyságtétel szíve-lelke.

Így tehát mindannyiunknak megvan a személyes szolgálatunk, amit végeznünk kell. Ennek része, hogy hirdessük „Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el.”

Ezen a héten körüljárjuk a „minden hívő szolgálatának” fogalmát, és megnézzük, hogy az egyes emberek tapasztalata miként járul hozzá az egyház közösségének szolgálatához. Itt az a lényeg, hogy mindannyiunknak megvan a szerepe a missziómunkában és az evangelizációban.

Túlságosan gyakran hallunk keresztényeket azért keseregni, mert nem érzik elég tehetségesnek magukat ahhoz, hogy valami kiemelkedő dolgot tegyenek Istenért. Az ördög bizonyára szeretné, hogy így gondolkozzunk, de a Biblia szerint minden keresztény kapott Istentől valamilyen szolgálati lehetőséget. Tudnunk kell, mi az, majd pedig Isten kegyelme által el kell határoznunk, hogy az Úr dicsőségére végezni is fogjuk.

Mit találunk 2Kor 5:15-20 és Ef 4:12 verseiben azzal a szolgálattal kapcsolatban, amit minden hívő kap?

Pál világosan kifejezi, hogy a szenteket fel kell készíteni a szolgálatra. A békéltetés szolgálatát kapják mindazok, akik Jézus áldozata által megbékültek Istennel, ilyen értelemben Krisztus követei lesznek. Követ az, aki egy uralkodót vagy államfőt képvisel. Ez a kép kiemeli a Krisztus és mindazok közötti személyes kapcsolatot, akik már megbékéltek Istennel és szeretetének, kegyelmének üzenetét képviselik a világban.

A szolgálat szóval kapcsolatban elég nagy a zavar. Ma azt értik alatta, amit a lelkész tesz, végtére is ő áll „szolgálatban”. Noha a lelkészi szolgálatban állóknak megvan a konkrét munkaterülete és szaktudása, a Szentírás határozottan állítja, hogy a lelkész munkájának részét képezi a tagok felkészítése a személyes szolgálatra.

Az Újszövetségben bizonyítékot találunk arra nézve, hogy az őskeresztény egyházban értették a minden hívő szolgálatának fogalmát. Bárhová mentek, bármilyen körülmények között találták magukat, mind hirdették az Úr Jézust (lásd ApCsel 8:1-4).

Jézus másként is bemutatta, hogy mindannyiunknak van olyan szolgálata, amit végeznünk kell. Egyértelműen kijelentette, hogy szolgálni jött, nem pedig azért, hogy Őt szolgálják (lásd Mt 20:28; Lk 22:27). Azt is világosan elmondta, hogy a követőinek is szolgálniuk kell (lásd Mt 20:26-27; 23:11). Hát mi más lenne ez, mint maga a szolgálat? Jézus nemcsak megparancsolja, hogy szolgák legyünk. Rávezet, megérteti velünk, hogy a szolgálatunk a vele való kapcsolatból fakad. E versek bemutatják, hogy milyen annak az embernek az élete, akinek közössége van Jézus Krisztussal, az Úr szenvedő Szolgájával.

Mennyire állunk készen mások szolgálatára? Természetes hajlamunk a szolgálat, vagy inkább igyekszünk másoktól elfogadni, nem pedig adni? Hogyan javíthatunk a hozzáállásunkon?

Előfordul, hogy Isten bennünket küld oda aratni, ahol mások lazították fel a földet, vetették el a magot, öntöztek. Megesik ugyan, persze csak ritkán, hogy ugyanaz a munkás ás, vet, öntöz és arat is egy területen, de ez egyáltalán nem szabály. Gyors tempójú, modern világunkban az emberek rövid idő alatt belépnek a befolyás körébe, majd el is távoznak onnan, tehát készen kell állnunk arra, hogy a mások által elkezdett evangelizációs munkára építsünk.

Olvassuk el Jn 4:35-41 szakaszát! Általában a keresztény fejlődésében fontosnak tartjuk az aratás idejét. Mit találunk viszont az iménti versekben arról, hogy együtt kell örülnünk mindazokkal, akik ehhez menet közben valamivel hozzájárultak?

Általában az aratásról beszélve meghatározunk egy bizonyos évszakot, amikor megérik a termény a betakarításra. A legtöbb termény esetében meg tudjuk nevezni az aratás időszakát. Lelki téren viszont nincs ilyen állandó aratási idő. Jézus erre utal Jn 4:35 versében. A földművelésben használatos kifejezéssel élve: meglehet, az aratás ideje még négy hónap múlva köszönt be, de állandóan vannak, akik hajlandóak elfogadni Jézust, így egy rész mindig aratásra érett.

Jákób kútjánál Jézus elvetette az evangélium magvát a samaritánus aszszony szívébe, aki azután tovább hintette a magot Sikár lakói között, ezért a samaritánusok az „éretlen gabonamezők” mellett haladtak el Jézus felé. Az Úr bennünket is arra bátorít, mint egykor a tanítványokat, hogy álljunk készen aratni a világ folyamatosan beérő mezején.

2Pt 3:9 alapján vajon miért tartja olyan fontosnak az Úr, hogy a munkások valóban végezzék az aratást?

Istenünk az emberiség iránti nagy szeretete és könyörülete miatt kívánja, hogy a munkások kimenjenek a „mezőre” (Mt 9:36-38). A világ mai állapotára gondolva azt látjuk, hogy az aratnivaló rengeteg, miközben kevés a munkás. Jézus meghagyta a tanítványainak: imádkozzanak, hogy menjenek munkások az aratásba. Ha mi, a mai tanítványok imádkozunk a munkásokért, a Szentlélek utat nyit számunkra, hogy meg tudjuk tenni, amire elhívott.

Gondoljunk vissza az elmúlt néhány napra! Mennyi lehetőségünk adódott a hitünkről való bizonyságtételre, arra hogy elvessünk néhány magot, amelyek egy nap majd megérnek az aratásra? Az adódó alkalmak közül mennyivel éltünk? Mennyi mellett mentünk el?

A gyülekezet nem csupán megannyi, egymástól teljesen elkülönülő egyént jelent, akik hetente eltöltenek pár órát ugyanabban az épületben. A Szentírás szerint a gyülekezet azoknak a csoportja, akik olyan szoros kapcsolatban állnak egymással, mint az emberi test részei. Viszont fennáll a lehetősége annak is, hogy rendszeresen találkoznak egymással, mégsem alkotják bibliai értelemben véve egy test tagjait. Noha ez a sajnálatos eset igaz lehet a gyülekezeti élet számos területén, figyelmünk most arra irányul, hogy szükséges az egységesség az evangelizáció és a bizonyságtevés kérdésében.

Ef 4:16 értelmében vajon hogyan hatna a test fejlődésére és eredményességére, ha elveszítené a könyökét, a csuklóját vagy a térdét? Mit fejez ki Pál hasonlata a gyülekezetről mint a hívők testületéről, amire Isten az evangelizáció missziófeladatát bízta?

Pál apostol arra utalt, hogy a gyülekezet testülete akkor fejlődik, ha minden tagja vállalja a maga részét. Mit árul ez el azokról a gyülekezetekről, amelyek nem növekednek? Először talán hajlamosak lennénk elmarasztalni azokat, akikről azt gondoljuk, hogy nem veszik ki a részüket a munkából, ami igaz is lehet. Azonban vegyük fontolóra azt is, hogy milyen gyakran fosztják meg a gyülekezetek a bekapcsolódás lehetőségétől tagjaikat! Ha a gyülekezeti vezetők nem értik igazán a minden hívő szolgálata elvét, akkor nem fognak tudatosan azért dolgozni, hogy a tagság maximálisan bekapcsolódjon a gyülekezet életébe és szolgálataiba.

Hogyan viszonyultak a thesszalonikai hívők a Páltól hallott evangéliumhoz (1Thessz 1:5-8)?

A thesszalonikai gyülekezet jó példa arra, hogyan tevékenykedik az a közösség, amelyik az evangéliumot megismerve tovább is adja azt. Isten ma is azt akarja, hogy egyháza így éljen. Sok áldás származik abból, ha minden egyes gyülekezeti tag részt vesz egy megtervezett gyülekezeti evangelizációs stratégiában. Itt a bátorítás és a számadási kötelezettség lényeges elemeire fogjuk irányítani a figyelmet. A csapatmunka képessé tesz arra, hogy komolyan odafigyeljünk e területekre. Számos, gyülekezeti tagok által kezdeményezett, értelmes szolgálatnak a kudarca arra vezethető vissza, hogy hiányzott a csapatmunka, a közösség bátorítása. Az egyéneknek megvannak a maguk talentumai és lelki ajándékai, mégis az az ideális, ha együtt munkálkodunk a közös célok eléréséért a testületi stratégiák értelmében. Például a csoportdinamika hangsúlyozza a számadás igényét, nem az ítélkezés, inkább az áttekintés, értékelés miatt.

Tegnap megjegyeztük, milyen fontos együttműködni a gyülekezettel az evangelizáció munkájában, de azt is meg kell értenünk, hogy egy isteni cél elérése érdekében dolgozunk közösen. Ezért tehát, amikor egy gyülekezet a bizonyságtevés és evangelizáció stratégiáit fontolgatja, a tagoknak erősen érezniük kell, hogy Istennel működnek együtt, aki indítja, irányítja őket, akitől kapják az erőt és a növekedést.

Mi lesz az eredménye annak, ha Isten befolyása érvényesül a gyülekezet evangelizációs tevékenységében ApCsel 2:47 és 1Kor 3:5-9 szakasza szerint? 2Pt 3:9 és Tit 2:11 értelmében mi készteti a hívőket az Istennel való együttműködésre, miből nyernek erőt?

A Szentírásban bőséges bizonyítékát találjuk annak, hogy Isten mennyire szereti teremtésének koronáját, az embert. Nem meglepő tehát, hogy kezdeményezte az emberiség megmentését. Valójában maga a kereszt megad minden szükséges bizonyítékot arra, hogy mennyire szeret Isten, mennyire el akar vinni örök országába. Az Úr valóban kinyújtotta felénk a kezét és kegyelmével megáldott. Éppen a kereszten megmutatkozó csodálatos kegyelem kelt vágyat bennünk arra, hogy továbbadjuk, amit mi is ingyen kaptunk (lásd Mt 10:8). Még ha időnként a tanítványok próbáltak is egyedül tenni valamit (lásd Mt 17:14-21), a legtöbbször együttműködtek Istennel.

Jézus elhívta az első tanítványait, és meghagyta nekik, hogy vezessék hozzá az embereket (azaz embereket halásszanak). Megtanította, felkészítette őket, és szolgálatuk eredményeképpen sokan hívővé is lettek. Ám szükségük volt valami másra is Istentől, miután Jézus visszatért a mennybe. Ezt természetesen a Szentlélek biztosította, Ő adott erőt az őskeresztény egyház bizonyságtételének és evangéliumi munkájának.

Aki ma bekapcsolódik az evangelizáció munkájába, szintén Isten munkatársa lesz az emberek üdvössége érdekében. Imádkoznunk kell azért, hogy a Szentlélek tanítson meg szívre hatóan bemutatni Isten szeretetét és gondviselését, hiszen az embereknek szüksége van a Megváltóra. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az Úr nélkül semmit nem tehetünk, és csak úgy válhatunk valóban eredményes bizonysággá a kezében, ha hittel, elfogadással, alázattal viszonyulunk hozzá és készen állunk meghalni énünknek, másokat szolgálni. Félre kell állítani énünket ahhoz, hogy az Úr igazán jól felhasználhasson.

A héten utaltunk a hívők Isten szolgálatában végzett munkájának néhány fontos vetületére, most pedig röviden érintjük a beszámolás kérdését (amivel majd a 12. héten részletesebben foglalkozunk). A bizonyságtételről, az evangelizációs tevékenységről való számadás a gyülekezet bátorítására és áldására szolgál. A közösség bátoríthatja azt, aki elmondja a beszámolót, a hallgatóknak pedig áldására lesz, ha megtudják, mit tesz népe által Isten.

Miért számoltak be az apostolok a gyülekezetnek (ApCsel 14:27; 15:4)?

Ha elolvassuk e versek szövegkörnyezetét, kitűnik, hogy az apostolok a különböző kultúrákban végzett evangelizációs tevékenység viszonylag hosszabb ideje után számoltak be a gyülekezetnek. Ezek az alkalmak is mutatják, hogy milyen érdeklődést tanúsított a gyülekezet az evangélium terjesztése iránt; támogatta azt.

Az apostolok cselekedetei egésze az őskeresztény egyház missziós tevékenységéről ad hírt, és tele van tanulságokkal a mai egyház számára. A beszámolók fontosságát még az is érzékelteti, ha megpróbáljuk elképzelni, milyen is lenne ez a bibliai könyv az evangelizációs tevékenységek beszámolói nélkül.

Vajon miért számoltak be a tanítványok Jézusnak arról, hogy mit végeztek (Mk 6:30)?

Egyrészt az evangélium hirdetésének, a bizonyságtevésnek van spontán formája, másrészt viszont a gyülekezet egészének követni kell egy tudatosan megtervezett programot. Ha az átfogó egyházi stratégiával összhangban munkálkodunk, az segít a lényegre összpontosítani és fenntartani a tevékenységek logikus menetét, de ez rendszeres alkalmat ad az értékelésre és a beszámolókra is. A számadás nem egyszerűen az elvégzett feladatok felsorolását jelenti. Ilyenkor úgy a gyülekezet, mint a tevékenységekről számot adó ismét megerősödhet abban, hogy valójában az Úr munkatársa. Némelyek azért nem szívesen beszélnek a munkájukról, mert ezt az emberi eredményekkel való dicsekedésnek gondolják, pedig hűséges számadásunkkal Istennek mondunk dicsőséget, egyházát pedig erősítjük a hitben. Az őskeresztények dicsőítették az Urat Pál apostol missziós beszámolóinak hallatán (lásd ApCsel 21:19, 20).

Ha a legutóbbi missziós tevékenységünkről kellene tájékoztatnunk a gyülekezetet, mit mondanánk? A válaszunk mit árul el önmagunkról, ill. arról, hogy min kellene egy kicsit változtatnunk?

Válasszunk egy szolgálatot, amibe bekapcsolódhatunk! Az elmúlt héten a gyülekezeti életnek azokról a missziós területeiről kellett gondolkodnunk, amelyekben szívesen részt vennénk, vagy ha megkérnének rá, belekapcsolódnánk. Ezen a héten az a feladat, hogy válasszunk ki egy missziós tevékenységet és kapcsolódjunk bele. Koncentráljunk a következő területekre:

1) Tekintsük át azokat a missziós tevékenységeket, amelyekbe elképzelhető, hogy bekapcsolódnánk! A listát szűkítsük le két-három misszióterületre! A talentumainknak megfelelően válasszunk, ill. az alapján, hogy érzésünk szerint Isten milyen feladatra hív.

2) Szűkítsük tovább a listát, tekintettel arra, hogy heti rendszerességgel mennyi időt tudunk erre a tevékenységre szentelni! Olyan feladatot vállaljunk, ami 12 hónapig tart, hogy a tervezés, megvalósítás és értékelés fázisait is végig tudjuk vinni!

3) Válasszunk ki egy szolgálati teret, és beszéljük meg a gyülekezet lelkészével, misszióvezetőjével, hogy ezen a téren szeretnénk valamit tenni! Kérdezzük meg, hogy milyen terveik vannak a gyülekezet evangelizációjával kapcsolatban! Határozzuk meg, hogyan tudnánk bekapcsolódni, vagy az általunk kiválasztott terület hogyan illeszkedik a gyülekezet már meglévő terveihez.

4) Legyünk szerények, kérdezzük meg a lelkészt és a misszióvezetőt, hogy véleményük szerint mennyire vagyunk alkalmasak a választott missziós tevékenységre! Ők is azt akarják, hogy sikeres legyen bizonyságtevő és missziós munkánk, tehát a tanácsuk rendkívül fontos.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)  Az alábbi idézet hogyan kapcsolódik a minden hívő papságának bibliai igazágához? Mennyiben támasztja alá, hogy a tagoknak együtt kell dolgozni? „Isten munkája nem érhet véget a földön addig, amíg egyházunk tagjai, férfiak és nők fel nem sorakoznak a munkához és nem egyesítik erőfeszítéseiket a lelkészekével és az egyházi vezetőkével” (Ellen G. White: Gospel Workers. 352. o.).

2)  A csoportban beszélgessünk olyan stratégiákról, amelyeket a gyülekezet felállíthat annak érzékeltetésére, hogy a tagok megértsék, fontos a részvételük a gyülekezet bizonyságtevésében és missziómunkájában! Mit tehetünk a tagok maximális bevonása érdekében?

BÉRCES JUDIT:

A HIT HALLÁSBÓL VAN