SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Evangélizáció és bizonyságtétel

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Apostolok cselekedetei 4:33; 13:1-49;

        22:1-21; 1Péter 3:15; 1János 1:3

„Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:19-20).

KULCSGONDOLAT: Ha be akarunk kapcsolódni a nagy misszióparancs teljesítésébe, meg kell értenünk, hogy mit is értünk evangelizáció és bizonyságtétel alatt.

A munkavállalók általában megkapják a munkaköri leírásukat, amiben részletesen fel van sorolva, hogy milyen feladatok elvégzését várják el tőlük.

A Bibliában is találunk egyféle „munkaköri leírást”, nevezetesen Isten népére vonatkozóan. 1Kor 15:58 versében Pál apostol arra biztatja a korinthusi hívőket, hogy buzgólkodjanak „az Úrnak dolgában mindenkor”. Nem részletezi ugyan, hogy pontosan mi az a munka, de 1Kor 16:10 versében hasonló kifejezéssel él, utal „az Úrnak dolgá”-ra, amit Timótheus és Pál is végzett, hirdetve az evangéliumot, bizonyságot téve Jézus Krisztusról és a megváltási tervről. Így a 15. fejezetben olvasható páli buzdítás bizonyára vonatkozott az evangélium terjesztésére is.

A héten annak járunk utána, hogy pontosan mit is jelent az evangelizáció és a bizonyságtevés – más szóval igyekszünk megtalálni bibliai „munkaköri leírásunkat”.

Úgy kapunk tiszta képet arról, hogy mit is jelent az evangelizáció, ha megfigyeljük az első evangéliumi munkások tevékenységeit. Eltekintve az akkori és a mostani világ közötti hatalmas különbségektől, az biztos, hogy mindkettő bűnös és elbukott, a kétségbeeséssel jellemezhető, reményre és megváltásra szoruló. Több mint egy évszázada a német filozófus, Arthur Shopenhauer (akit nem véletlenül neveztek a pesszimizmus filozófusának), kissé túlozva ezt mondta az ember állapotáról: „még soha nem élt olyan ember, aki akár többször is ne kívánta volna, hogy bárcsak ne kellene átélnie a következő napot” (The World as Will and Idea. 204. o.). Ebből a szempontból kevéssé változott a világ az apostol korától fogva, a filozófus korán át, egészen a mi időnkig. Következésképp az I. századi evangelizációs prédikációk fő pontjait kell a mi igehirdetésünk fő pontjainak is tekintenünk.

Olvassuk el ApCsel 2:36-39, 4:33, 5:42, 7:56 és 13:48 verseit! Mely konkrét témák szerepeltek az apostolok igehirdetésében, amelyekről feltétlenül szólni kell a mai evangelizációs alkalmakon is?

Ahhoz, hogy az ember minden tekintetben az evangélium hirdetője legyen, személyesen meg kell értenie, mit jelent „az örökkévaló evangélium”, tapasztalnia kell. Végeredményben az evangélium vált ki hitet, bűnvallást, megtérést, késztet a keresztségre, a tanítvánnyá válásra, adja az örök élet ígéretét. A zsidó vezetők az apostolok bátorsága láttán meggyőződtek arról, hogy ezek az emberek Jézussal voltak (lásd ApCsel 4:13). Valószínűleg azért jutottak erre a következtetésre, mert olyanokkal találták szemben magukat, akik mintha nem is tudtak volna másról beszélni, csak Jézus életéről és tanításairól.

Az evangélium hirdetéséhez és a bizonyságtevéshez tehát biztosan hozzátartozik a Jézus életéről és tanításairól való beszéd, az, hogy e tanítások és hitpontok mekkora változást idéztek elő az egyes hívők életében, ill. mennyire meg tudja változtatni Jézus bárki életét, aki elfogadja mint Urát és Megváltóját. Lényeges, hogy az evangelizációt és a bizonyságtevést állandó folyamatnak tekintsük, ne pedig csupán egyetlen programnak vagy eseménynek. A folyamat létfontosságú része a megalapozás és a lelki erősítés is. ApCsel 2:42 versében ez a kifejezés szerepel: „kitartóan részt vettek” (új prot. ford.), ami arra utal, hogy az új hívők komolyan vállalták lelki életük állandó fejlesztését. Világos, hogy az őskeresztény egyház az evangélium terjesztésében az üzenet hirdetésénél sokkal többet látott. Az evangelizáció folyamatát addig nem tekintették teljesnek, amíg az emberek tanítvánnyá nem váltak és teljesen be nem tagolódtak a hívők helyi közösségébe.

Tanú az, aki valamiről bizonyságot tesz, tanúskodik valamiről, amit saját tapasztalatából tud. Rendkívüli erővel hathat a keresztény személyes elbeszélése arról, hogy mit vitt végbe az életében Isten. Egyszer Jézus meggyógyított egy ördöngöst (lásd Mk 5:1-19). A férfi követni akarta a Mestert, aki viszont így szólt hozzá: „Eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad” (Mk 5:19). Jézus csak rövid időt töltött el vele, ami nyilván nem volt elég ahhoz, hogy bevezesse a tanítás és az igehirdetés művészetébe. Valószínűleg csak az evangélium alapvető igazságait tanította meg neki, mielőtt felszólította, hogy „Menj és mondd el!”

Milyen közös, fontos pontot fejeznek ki Mk 5:18-20, ApCsel 22:15-16 és 1Jn 1:3 versei?

Isten felelőssé tett, mint az egykori gadarai ördöngöst és a többi követőjét, hogy mondjuk el, mennyit változtatott az életünkön.

A bizonyságtevés tehát az, hogy beszélünk az Istennel szerzett tapasztalatainkról, így bátorítva másokat is Krisztus elfogadására. Ennek nem kell feltétlenül szervezett tevékenységnek lennie, mint amilyen a rádiós, televíziós evangelizáció vagy az evangelizációs sorozatok. A bizonyságtétel jöhet spontán módon, hiszen bárhol, bármikor, bárkinek alkalma adódhat Jézusról beszélni, ezért mindig keresnünk kell az alkalmat, hogy ismereteinkről és tudásunkról számot adhassunk. A bizonyságtevésről és az evangelizációról elmondható, hogy lényegében egymástól különböző módszerek. Az a céljuk, hogy megnyerjük az embereket Krisztusnak. A bizonyságtevés inkább spontán és rövidtávú tevékenység, míg az evangelizáció általában hosszabb távú és tudatosan előkészített. Időnként a megtervezett evangelizációt erősíti a résztvevők személyes bizonyságtétele, máskor pedig a spontán bizonyságtétel révén jutnak el emberek a meghirdetett programra, de mindkettő lényeges része a folyamat egészének. Ha elmondjuk, hogy értünk mit tett Jézus, akkor aki nyitottan fogadja a Szentlélek vezetését, szeretne még többet megtudni. Ugyanakkor az emberek sokkal könnyebben vitába szállnak tantételeinkkel, teológiánkkal vagy hitelveinkkel, mint a személyes bizonyságtételünkkel.

Mikor volt utoljára alkalmunk bizonyságot tenni arról, amit Krisztus értünk tett? Mit mondtunk? Hogyan reagált erre az, akivel beszélgettünk? Hogyan változtatta meg Krisztus az életünket? Mi az az életünkben, ami miatt az emberek még többet meg akarnának tudni Jézusról?

Nem kétséges, hogy az őskeresztény hívők akadályokba ütköztek, miközben teljes szívvel hirdették a Jézusról szóló jó hírt. Nem is a legkisebb nehézségük lehetett az, hogy a legtöbben közülük nem szereztek képesítést a kor vallási oktatási intézményeiben, ennélfogva a hivatalos egyház szemében semmi vagy csupán csekély hitelük volt. Viszont minden nehézség ellenére az apostolok és a tagok Istentől jövő, erős elhívatást éreztek arra, hogy tovább folytassák az evangélium hirdetését és a bizonyságtételt. Személyesen tapasztalták a bűnbocsánat és az üdvbizonyosság áldásait, és ez késztette őket szólásra. Megtérésük természetes eredménye az volt, hogy bizonyságot tettek.

Milyen munkára hívta el a Szentlélek Pált és Barnabást ApCsel 13:1-49 szakaszában?

Az Ószövetség messiási szakaszai minden bizonnyal részét képezték az „Úr Igéjének”, amit a tanítványok széles körben hirdettek. Úgy beszéltek a Megváltó halálát és feltámadását előre megjövendölő szentírási szakaszokról, mint amelyeket a názáreti Jézus teljesített be, és kifejezték, hogy Jézus ezért bocsát meg a bűnösöknek és igazítja meg őket.

Az Újszövetség világosan bemutatja, hogy az őskeresztény hívők elkötelezetten prédikáltak és beszéltek Jézusról. Az általuk rendszeresen hangsúlyozott, lényeges pontok közé tartozott, hogy Jézust Úrnak és Krisztusnak nevezték, beszéltek a Krisztus igazsága révén nyerhető üdvösségről, Isten eljövendő országáról és az örök élet ígéretéről.

Tanulmányozzuk ApCsel 6:1-7 szakaszát, külön figyelmet fordítva a 4. és 7. versekre! Mi tette képessé az őskeresztény egyházat arra, hogy olyan sikeres evangelizációt végezzen Jeruzsálemben a hivatalos papság sorai között?

Sokan azoknak a hívőknek a bizonyságtétele miatt hittek Jézusban és fogadták el Megváltójuknak, akik saját tapasztalataikat beszélték el arról, ahogyan megváltozott az életük, és nem azért, mert csodás eseményeket láttak.

Noha az első evangélisták bizonyságtétele valóban meggyőző erejű volt, ők is állandóan a Szentírásra utaltak, vagyis a Bibliával magyarázták tapasztalataikat. Mennyire ismerjük jól a Bibliát? Hogyan tudjuk úgy megalapozni bibliaismeretünket, hogy bátran felhasználhassuk bizonyságtevésünk során?

Amint már az előzőekben leszögeztük, a hívő akkor tud a legjobban bizonyságot tenni Jézusról, ha a saját történetét mondja el. Arról kell beszélni, amit Isten értem tett, ahogy az életemre hatott. Általában a személyes bizonyságtételt három külön szakaszban lehet elmondani. Az első részben a hívő röviden leírja, hogy milyen volt az élete, mielőtt elfogadta Jézust Megváltójának. A második szakaszban arról beszél, hogyan találkozott az Úrral. A harmadik részben pedig elmondja, hogy milyen az élete, mióta ismerti Jézust.

Pál a jeruzsálemi tanács előtti védőbeszédét személyes bizonyságtételként mondta el (ApCsel 22:2-21). Milyen pontokra hívta fel a figyelmet az egyes szakaszokban?

Az élete, mielőtt megismerte Jézust (3-5. versek): ______________________________

Hogyan találkozott az Úrral (6-16. versek): ____________________________________

Élete a megtérése után (17-21. versek): ______________________________________

Aki keresztény családban nőtt fel és nem tapasztalt drámai erejű megtérést, az is bizonyára átélt egy olyan időszakot, amikor meghozta saját döntését Jézus Krisztus mellett. Akire ez vonatkozik, gondoljon vissza arra az időre és említsen meg néhány pontot, ami segítségére lesz személyes bizonyságtétele kialakításában!

Az életem, mielőtt megismertem az Úr Jézust (vagy mielőtt elköteleztem magam mellette): _________________________________________

Hogyan találkoztam Jézussal (vagy mi késztetett arra, hogy mellette döntsek): ____________________________________________________

Az életem, mióta elfogadtam Jézust személyes Megváltómnak: ________________________________________________________________

A személyes bizonyságtétel ne legyen hosszú, részletes önéletrajz. A kereszténynek képesnek kell lennie rövid idő alatt bizonyságot tenni, hiszen nem tudhatjuk, mikor adódik alkalom arra, hogy Jézusról beszéljünk. Erre sor kerülhet bárhol, bármikor: repülőgépen, vagy buszmegállóban, vagy egy rövid telefonbeszélgetés alkalmával. Akárhol is adódjon alkalmunk, álljunk készen és legyünk hajlandóak beszélni arról, hogy mit tett értünk az Úr, mi az oka hitünknek és milyen reménységet ajánl Isten nemcsak nekünk, hanem mindenki másnak is.

Mit találunk 1Pt 3:15 versében a bizonyságtevéssel kapcsolatban? Hogyan illeszkedik ez mindahhoz, amivel eddig foglalkoztunk?

Az eddigiekben tárgyaltuk már annyira az evangélium hirdetésének és a bizonyságtevésnek a kérdését, hogy meg tudjuk fogalmazni, mi a bibliai „munkaköri leírásunk”. Az evangelizációra és a bizonyságtételre vonatkozóan nem olyan meghatározást kell írnunk, aminek minden egyes részletével mindenki egyetért, de az elfogadott meghatározásban mindenképpen szerepelnie kell azoknak a lényeges elemeknek, amelyek a Jézusról szóló igazsághoz, ill. annak közléshez tartoznak, hogy mi az, amit Jézus felkínál a világnak.

Gondolkodjunk el az evangelizáció következő meghatározásáról! Megfelelőnek tartjuk? Mivel egészítenénk ki vagy mit vennénk el belőle? Az evangelizáció az Úr Jézus Krisztus evangéliumának világos és meggyőző hirdetése annak érdekében, hogy az emberek elfogadják Őt személyes Megváltójuknak, kövessék mint Urukat, tanítványává váljanak és másokat is tanítványaivá tegyenek.

Noha egy feladat meghatározása nem szükségképpen részletes munkaköri leírás, mégis láttat egy átfogó irányvonalat. Természetesen a bizonyságtétel esetében az adott helyzet és a hívő Istennel szerzett tapasztalata meghatározza a megközelítési módot. Viszont ha értjük, hogy Isten az egyháza által szeretné elérni a vesztébe rohanó világot, akkor elgondolkozunk a bizonyságtétel és az evangelizáció megtervezett megközelítési módjáról.

Az őskeresztény egyház nem is kis részben a tagjai meggyőződése és elkötelezettsége miatt növekedett olyan gyorsan. Ennek pedig a Jézussal szerzett személyes tapasztalataik és a Szentlélek különleges kiáradása képezték az alapját. Jézus Krisztus tanításai és a Szentlélek befolyása továbbra is alapvetően fontos minden bizonyságtételnél és evangelizációnál.

„Ezreket lehet elérni a legegyszerűbb, szerény módon. Az Istent szerető ember egyszerű szavai gyakran üdítőleg hatnak a legértelmesebb emberekre, azokra, akiket a világ legtehetségesebbjeinek tartanak, ha olyan természetesen tud szólni a szeretetről, mint a világi ember a számára legérdekesebb dolgokról. Sokszor a jól előkészített és betanult szavaknak csak csekély a hatása, ám ereje van Isten gyermeke őszinte és igaz megnyilatkozásának, amikor természetes egyszerűséggel szól, hogy a Krisztus és szeretete előtt már régen bezárult szívek ajtaját kinyissa” (Ellen G. White: Colporteur Evangelist. 38. o.).

Gondolkodjunk el saját személyes bizonyságtételünkön, és legyünk biztosak abban, hogy ha alkalom adódik, el is tudjuk mondani!

Gondolkozzunk el azon, hogy a gyülekezeti élet mely területeibe kapcsolódunk be szívesen, vagy kapcsolódnánk be, ha megkérnének rá! Írjuk is le! Előfordulhat, hogy az evangelizációnak olyan területei iránt érdeklődik valaki, amelyeket jelenleg nem végez a gyülekezete, de sorolja fel azokat is!

Kezdjünk el gondolkozni azon, hogyan kapcsolódhatunk be gyülekezetünk evangelizációs szolgálatába. Aki már valamilyen szolgálatban részt vesz és szeretne is megmaradni abban, imádkozzon azért, hogy Isten továbbra is áldja meg tevékenységét! Aki jelenleg nem kapcsolódott be ilyen irányú munkába, imádkozzon, hogy Isten mutassa meg neki, mely területen kellene dolgoznia!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)  Mt 28:19-20 misszióparancsában négy, cselekvésre vonatkozó kifejezést találunk: elmenni, tanítvánnyá tenni, megkeresztelni és tanítani. Az elindulásra, keresztelésre és tanításra vonatkozó parancsok mind az alá a felszólítás alá tartoznak, hogy „tegyetek tanítványokká…”. Ennek fényében beszélgessünk arról, hogy mit jelent tanítványnak lenni és hogyan lesz valakiből tanítvány!

2) Gondolkozzunk el az alábbi idézeten, majd beszéljünk erről a kérdésről: Egyénileg, ill. gyülekezetként hogyan válhatunk Isten csatornájának részévé, amellyel a pusztulás felé tartó világot kívánja elérni? „Krisztus nem az elbukott angyalokat választotta arra, hogy képviseljék Őt az emberek között, hanem emberi lényeket, akiknek indulatai a megmentendőkéhez hasonlatosak. Krisztus emberré lett, hogy elérhesse az embert. Az istenségnek emberi természetre volt szüksége, mert a világ megváltásához az emberi és az isteni is kellett. Az istenségnek szüksége volt az emberi természetre, hogy az ember egy csatornán kapcsolatba léphessen Istennel” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 242-243. o.).

3) Most pedig gondoljunk a saját életünkre! Milyen példát mutatunk  a világnak? Vajon hogyan hat a környezetünkre beszédünk, cselekedetünk, öltözetünk, viselkedésünk, a dolgokhoz való hozzáállásunk? Röviden: milyen a bizonyságunk a világban akkor is, amikor éppen nem „teszünk bizonyságot”? Mely területeken kellene határozottan javítanunk?

Öröm és hála

„És örömet találj mindabban a jóban, amelyet ád néked az Úr, a te Istened, és a te házadnépének; te és a lévita, és a jövevény, aki teközötted van” (5Móz 26:11).

„Fejezzük ki hálánkat és dicséretünket Istennek a földi áldásokért és a sok jóért, amit ránk áraszt! Az Úr szeretné, ha kegyelme gazdag kincseiért dicsőítenék Őt a családok, amelyeket felkészít, hogy a mennyei, örök hazában lakhassanak majd. Ha a családi életben a gyerekeket hálára nevelnék és tanítanák az iránt, akitől minden jó adomány származik, az otthonokban megnyilvánulna a mennyei jóság. A családi életet vidámság jellemezné, és az ilyen házban felnövő fiatalok a tisztelet, a nagyrabecsülés lelkületét vinnék magukkal az osztályterembe és a gyülekezetbe. Az istentisztelet helyén pedig, ahol az Úr népével találkozik, minden szertartás iránti tisztelet mutatkozna meg, dicséret, hálaadás szállna fel Isten gondviselésének ajándékaiért…

Minden földi áldást hálával fogadnának az emberek és minden lelki ajándék duplán értékes volna, mivel a család összes tagjának a szemléletmódját megszentelné az igazság Igéje. Az Úr Jézus igen közel van ahhoz, aki így értékeli drága ajándékait, aki tudja, hogy valójában a jóságos, szerető, gondoskodó Istentől ered mindaz a jó, ami az övé; aki tudja, hogy a kegyelem kimeríthetetlen Forrásából származik az, ami jó és vigaszt nyújt.

Ha jobban kifejezésre juttatnánk hitünket, ha jobban örülnénk azoknak az áldásainknak, amelyekről tudunk… több hitünk és nagyobb örömünk lenne. Szavaink le nem írhatják, véges elménk fel nem foghatja, hogy mennyi áldás származik abból, ha valóban értékeljük Isten jóságát és szeretetét. Akkor már a földön is forrásként törne fel belőlünk az öröm, soha nem apadna ki, mert az Isten trónjától eredő folyamok táplálnák” (Ellen G. White: Our Father Cares. 24., 15. o.).