SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A Teremtő gondoskodása

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1:26-28; 2:15; Nehémiás 13:16-19; Zsoltár 100; Róma 1:25; Zsidók 1:3; 2Péter 3:10-14

„És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt” (1Móz 2:15).

KULCSGONDOLAT: A keresztények hogyan viszonyuljanak a környezet világához?

Hogyan viszonyuljanak az adventisták a környezethez, tudva, hogy a föld magán viseli a bűn rontásának a nyomait, és ez a jövőben is így lesz, amíg végül minden elég a tűz tavában, „az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek” (2Pt 3:10)? Tegyük még emellé a bibliai parancsot, hogy az ember „uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1Móz 1:26). Nem is csoda, hogy időnként mindannyian küszködünk azzal a kérdéssel, hogyan is kellene hozzáállnunk a környezetvédelmi szempontból gondot okozó tényezőkhöz.

Ugyanakkor Isten ajándékainak sáfáraiként vajon nem kötelességünk gondot viselni a földről? Végtére is, nem Isten teremtette világunkat? Nem Ő mondta ki rá, hogy „igen jó”? Mivel a hármas angyali üzenet határozottan állítja, hogy Isten a Teremtő (Jel 14:6-7), nem tarthatjuk egyértelműen szükségesnek, hogy legyen valami mondanivalónk a teremtett világról való gondviseléssel kapcsolatban?

Ezen a héten megvizsgáljuk, mint mond a Biblia erről és hasonló kérdésekről.

Évekkel ezelőtt egy állatvédő besétált egy étterembe, amelyiknek a tenger gyümölcse volt a fő specialitása. Középen állt egy hatalmas tartály, benne vagy egy féltucatnyi homárral. Az állatok sorsa meg volt pecsételve, senki nem gondolta, hogy megérik az éjjelt. A vendégek a tartályból kiválasztják, melyik homárt akarják elfogyasztani, ami nem sokkal később már a tányéron fekszik, talán sajtba forgatott burgonyakörítés mellett. A környezetvédő, aki egy táskát vitt, lopva megközelítette a tartályt, belenyúlt, elkapta az első homárt, ami a keze ügyébe került, bedobta a táskájába és futásnak eredt. Majd a kocsijában egy edénybe helyezve az állatot, a partra hajtott, onnan helikopter vitte az óceán fölé, hogy zsákmányát visszadobja a vízbe. A homár-felszabadító ismét lecsapott! Persze nem ő az egyetlen, aki aggódik a homárokért. Ha az interneten rákeresünk a „Lobster Liberation” (Homárok felszabadítása) szavakra, olvashatjuk: ki kell szabadítani a homárokat, hogy fel ne falják őket az emberek. Még egy olyan részt is találunk, ahol tippeket kaphat az olvasó a kiszabadításukhoz; hogy mit kell tenni, miután valaki kimenekít egy homárt egy étteremből. Egy dolog védeni a természetet, de homárokat lopkodni éttermekből, hogy azután helikopterrel szállítsák vissza őket a tengerbe, az már igencsak túlzásnak tűnik, nem igaz? Így eljutottunk a következő kérdéshez: Mit mondhatunk a keresztények – hetednapi adventisták – és a környezetvédelem kérdéséről? Elvonatkoztatva a homárokat kiszabadítók furcsaságától, hogyan kell viszonyulnunk a környezetvédelemhez? Végtére is, nem azt várjuk, hogy Jézus hamarosan visszajön? Nem azt az üzenetet hirdetjük, hogy egyszer ennek a világnak vége lesz, mivel a földet megrontja a bűn és nem maradhat így örökké? A második adventre gondolva, vajon mennyire kell aggódnunk magának a földnek az állapota miatt?

Olvassuk el Ézs 51:6; 65:17; 2Pt 3:10-14; Jel 21:1 verseit! Mit ír a Biblia a föld végső sorsáról? Hogyan befolyásolja ez a gondolkodásunkat a környezetvédelemmel kapcsolatban? Egyáltalán szükséges ezzel a kérdéssel foglalkoznunk?

A Biblia üzenete teljesen egyértelmű: ez a világ, a föld nem marad meg örökké. Pusztulás vár rá, Isten azonban megígérte, hogy újjáteszi, újjáteremti, „új eget és új földet” hoz létre. Ez ugyan nem lehet mentség (ahogy a héten látni fogjuk) a környezet károsítására és kizsákmányolására, attól azonban minden bizonnyal megvéd, hogy bálványozzuk magát a földet vagy a környezet világát, ahogy ezt ma sokan teszik. Miközben talán megmosolyogjuk a szélsőségeseket, vigyáznunk kell, nehogy mi magunk is valamelyik végletbe essünk.

Hogyan tekintenek a hetednapi adventisták a környezetvédelem kérdésére? Hogyan vehetjük ki mi is a részünket – helyes egyensúlyt tartva? Az alábbiakban közöljük az egyház 1995-ben megszavazott hivatalos nyilatkozatát.

„A hetednapi adventisták hiszik, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, aki ezért sáfárként az Urat képviseli, hűséggel és eredményesen uralva a természetet. Sajnos az ember uralmának eszköztárába bekerült a megrontás és a kizsigerelés. A megalománia oda vezet, hogy az emberek egyre nagyobb ütemben pusztítják a föld erőforrásait, aminek következtében mind nagyobb a szenvedés, a környezetkárosodás, valamint nő a klímaváltozás veszélye. A tudományos kutatásokat ugyan tovább kell folytatni, de máris bőséges bizonyíték igazolja, hogy az ártalmas gázok folyamatosan növekvő kibocsátása, a védő ózonréteg elvékonyodása, az amerikai őserdők hatalmas területeken történő kiirtása és az úgynevezett üvegházhatás egyaránt fenyegeti a föld ökológiai rendszerét. E problémák nagyrészt az önzésből és abból fakadnak, hogy az ember csak a saját vágyai kielégítésére törekszik; a folyamatosan növekvő termelés, a határtalan fogyasztás útján mind többet és többet akar megszerezni magának, ezzel kimerítve a nem megújuló erőforrásokat. Az ökológiai válság a kapzsiságból és abból ered, hogy az ember nem hajlandó helyesen és hűségesen, az Isten által meghatározott kereteken belül sáfárkodni a teremtett világ felett. A hetednapi adventisták az egyszerű és egészséges életmódot hirdetik, hogy az ember ne lépjen a fogyasztói társadalom féktelen taposómalmába, a javakat mértéktelenül felhalmozva, pazarolva. Felhívjuk a figyelmet a teremtett világ tiszteletben tartására, a világ erőforrásainak józan felhasználására, a valós egyéni szükségletek átgondolására és a teremtettség méltóságának megőrzésére” (A Hetednapi Adventista Egyház vezetői testületének nyilatkozata, Hollandia, Utrecht, 1995. jún. 29-júl. 8.).

Olvassuk el a következő igeszakaszokat és fogalmazzuk meg, hogy milyen gondolat húzódik meg e nyilatkozat szavai mögött (1Móz 1:1, 26; 9:7; Zsolt 24:1; 100; Zsid 1:3; Jak 5:1-2, 4-5)!

Keresztényként hisszük, hogy épp úgy Isten ajándéka a föld, mint rajta az élet és az erőforrások, tehát az elsők között kell védenünk a földet. Aki abban hisz, hogy a föld véletlenül jött létre, hideg, érzéketlen erők hatása nyomán, az szinte érthető módon a maga hasznát keresve akar a lehető legjobban kimeríteni minden erőforrást. Viszont aki úgy tartja, hogy a világot Isten teremtette és tartja fenn, csak felelős sáfárként viszonyulhat a földhöz.

A Biblia nem foglalkozik kimondottan a környezettel vagy a környezetvédelemmel, mint ahogy egy sor más kérdéssel sem. Viszont közöl bizonyos elveket, amelyeket az élet minden területére alkalmazhatunk – így a környezetvédelem kérdésére is.

Gondoljunk Mt 22:37-40 üzenetére! Hogyan befolyásolhatják ennek a résznek az elvei viszonyulásunkat a környezetvédelmi kérdésekhez, különösen olyan esetben, amikor a környezetkárosítás súlyosan árt a többi embernek?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A Biblia legelején olvashatjuk, hogy Isten Ádámra bízta a föld feletti uralmat, sáfárságot. Ez ugyan egy meghatározott helyzetben történt, de az elvet minden gond nélkül tovább lehet alkalmazni.

„És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt” (1Móz 2:15). Kezdetben hogyan kellett az embernek a földhöz viszonyulnia? Mire következtethetünk ebből a versből?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Figyeljük meg a kölcsönhatást! Isten az embernek készítette a gyönyörű környezetet, ajándékba adta. És hogyan kellett az embernek viszonyulnia hozzá? Művelnie és őriznie kellett. Az őrizni szóval fordított héber kifejezés még azt is jelenti, hogy megtartani, védeni. Tehát Ádámnak már a bűneset előtt, kezdettől fogva óvnia kellett a környezetét, ahová helyezte az Úr. Isten nem azzal bízta meg, hogy önző módon zsigerelje ki a földet, amennyire csak tudja. Nem! A feladata az volt, hogy művelje és őrizze azt.

Ugyan mi okunk lenne feltételezni, hogy ez az elv bármit is változott volna? Ha Ádám már a bűneset előtt ezt a feladatot kapta, akkor mennyivel fontosabb a helyes sáfárság most, amikor világunkat már megrontotta a bűn!?

Mennyire élünk tudatosan a környezetvédelem kérdéseit illetően? Egyáltalán foglalkozunk ilyen gondolatokkal? Mennyire tartjuk fontosnak? Beszélgessünk erről a csoportban!

„Mint a sír és a pokol meg nem elégednek, úgy az embernek szemei meg nem elégednek” (Péld 27:20). Hogyan kapcsolódik ez a gondolat a környezetvédelem kérdéséhez és ahhoz, hogy milyen veszélyeket támaszt a föld erőforrásainak kizsákmányolása?

A környezetvédelmet érintő nyilatkozat kimondja: „E problémák nagyrészt az önzésből és abból fakadnak, hogy az ember csak a saját vágyai kielégítésére törekszik; a folyamatosan növekvő termelés, a határtalan fogyasztás útján mind többet és többet akar megszerezni magának, ezzel kimerítve a nem megújuló erőforrásokat.” Másként fogalmazva: az ember egyre többre és többre vágyik, pedig végső soron mindent csak a földből nyerhet. Nem a természeti erőforrások felhasználása a probléma, inkább az, hogy bármenynyit is vesz el az ember, soha nem elégszik meg vele. Általában még a leggazdagabbak sem érzik úgy, hogy elég pénzük van. Ebben a helyzetben is érdemes arra gondolni, hogy Isten a szombat ajándékát adta.

Amikor az Úr elrendelte a szombat megtartását, meghagyta, hogy ezen a napon pihenjünk meg a munkánktól, szakadjunk el a pénzkereséstől, az üzleti tevékenységtől. Milyen jó hatása lehet a környezet világára ennek a parancsolatnak? Mérlegeljük az alábbi szakaszokat erre a kérdésre gondolva!

2Móz 20:8-11 _________________________________________________

Neh 13:16-19 _________________________________________________

Szombaton valóban arra emlékezünk, hogy Isten teremtette a világot (aminek már önmagában is környezettudatos életmódra kell késztetnie), ez a nap azonban lehetőséget biztosít arra is, hogy kiszakadjunk a pénzszerzési kényszer szorításából. A szombatünnepléssel életünk egy hetedét minden héten, kivétel nélkül, szándékosan elkülönítjük, ilyenkor nem a gazdagságot, a pénzt, a javakat hajszoljuk. Ez hetenként arra emlékeztet, hogy nem a pénzkereset az élet lényege, ugyanakkor ez távol tart olyan törekvésektől is, amelyek túlzott mértékben ártanak magának a földnek.

Mit tapasztaltunk a szombatünnepléssel kapcsolatban? Segít abban, hogy keretek között tartsuk saját kívánságainkat, netalán kapzsiságunkat? Milyen gyakran csábít a pénzszerzés vágya a szombat megrontására?

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon… És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton” (1Móz 1:26, 28).

Az imént idézett részben találjuk a Biblia legkorábbi utalását arra nézve, hogyan kell az emberiségnek a teremtett világhoz viszonyulnia. Olvassuk el ismét, imádkozzunk és vegyük fontolóra üzenetét a környezetvédelmi szempontok összefüggésében! Ezután pedig válaszoljunk a következő kérdésekre!

1.       Mennyire volt teljes az ember uralma a föld felett?

____________________________________________________________

2.       Mit jelent az, hogy az embernek a birodalma alá kellett hajtani a földet és uralkodni kellett rajta? Mi az, amit ez határozottan nem jelentett? Találunk valamit az itt idézett szövegekben, ami feljogosítana a teremtett világ megrontására, szennyezésére?

____________________________________________________________

3.       1Móz 1:28 versében az a felszólítás olvasható, hogy „töltsétek be a földet”. Hogyan értendő ez a földről való gondviselés szempontját figyelembe véve?

____________________________________________________________

Nem kérdéses, hogy Isten terve szerint az embernek uralnia kellett a földet, legalábbis az Ő hatalma alatt maradva és útmutatását követve. Isten ezt még a bűneset előtti világban jelentette ki, amikor nem volt bűn, halál vagy szenvedés. Ebből azt is megtanulhatjuk, hogy a világ feletti uralkodás semmiképp sem jelentheti a föld könyörtelen kizsigerelést, kifosztását, hiszen ilyesmi a bűn előtti korban még véletlenül sem történhetett. Az uralom alá hajtás egyáltalán nem lehet a világ tönkretétele. Azóta természetesen sok minden megváltozott: a bűneset, az özönvíz, az átok (1Móz 3:17-19), valamint a bűn következményeként jelentkező általános hanyatlás, ám e versekben nincs semmi, ami magának a földnek a kifosztására, tönkretételére késztetne. Ez a szakasz felhívja a figyelmet az emberiségnek mint a világ urának a felelősségére, hogy viseljen gondot a földre, mert Isten teremtette, és az „igen jó” volt.

„Kezdetben a teremtés egész műve Istent nyilatkoztatta ki, Krisztus volt az, aki kiterjesztette az egeket és lerakta a föld alapjait. Az Ő keze függesztette helyükre a térben a világokat, és Ő formálta meg a mező virágait. Ő az, ’aki hegyeket épít erejével’ (Zsolt 65:7), ’akié a tenger és Ő alkotta is azt’ (Zsolt 95:5). Ő halmozta el a földet szépséggel, Ő töltötte meg a levegőt dallammal, és Ő írta oda mindenre a földön, a levegőben és az égbolton az Atya szeretetének üzenetét.

A bűn megrontotta Isten tökéletes művét, de az Ő kezeírása továbbra is olvasható rajta. A teremtett dolgok még mindig hirdetik kimagasló voltának dicsőségét. Nincs sehol semmi – az önző emberi szíven kívül –, ami önmagának élne. A levegőben röpködő madarak közt, a földön nyüzsgő állatok közt egy sincs, amely ne szolgálná mások életét. Az erdő minden levele, a pázsit minden fűszála betölti rendeltetését. Minden egyes fa, bokor és fűszál olyan életelemet áraszt magából, amely nélkül sem ember, sem állat nem élhet; az ember és az állatvilág viszont a fák, bokrok és fűszálak életét szolgálja. A virágok illatot árasztanak és áldásul tárják fel szépségüket a világnak. A Nap világok ezreinek örömére ontja sugarait. Az óceán – forrásaink és kútjaink éltetője – magába fogadja a föld összes folyamát, de csak azért, hogy továbbadja. A tengerből felszálló pára záporként hull vissza: megöntözi a földet, hogy belőle élet sarjadhasson” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 12. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  Mit válaszolnánk annak, aki ezt mondja: „Jézus úgyis hamarosan visszajön, akkor miért kellene vigyázni a környezetre?”

2.  Keresztényként hogyan tarthatunk helyes egyensúlyt? Hogyan élhetünk környezettudatosan, de anélkül, hogy szélsőséges csoportokhoz kapcsolódnánk? Miért fontos, hogy különösen olyan csoportokhoz ne csatlakozzunk, amelyek erősen belefolynak a politikába?

3. Ha van rá lehetőségünk, nézzünk utána, hogy a környezet szempontjából mennyivel jobb a vegetáriánus étrend, mint a húsevés! Kutatásunk eredményéről beszélgessünk a csoportban!

ÖSSZEFOGLALÁS: Nem kérdés, ennek a világnak vége lesz egyszer, nem marad így örökké. Igen, Jézus hamarosan visszajön. Ez viszont egyáltalán nem hatalmaz fel a föld szennyezésére. Keresztényként igyekeznünk kell gondot viselni a világról, amit Isten nekünk teremtett.

A TEREMTŐ

Valahányszor a Teremtőre gondolok, a világ „ősbemutatóját” látja képzeletem, azt a kivételes pillanatot próbálom átgondolni, amikor a „nemlét” létre váltott és a semmiből valami lett.

Kicsi vagyok ehhez a gondolathoz. Próbálkozásom szárnyszegett madár, ezért alázatom növekedik és ez nem baj…

Bármit látok a világban, első kérdésem mindig az: vajon, hogy került ide, honnan van, ki csinálta, miért és hogyan lett ilyen. Engem megállásra késztet egy zúzmaradíszítésű kökénybokor, csodálkozó szemmel lesem a melegedő földből ágaskodó tulipánbimbót, simogatom a nyár aranykalászait és megigéz az őszi gesztenyék szemegombja.

Valaki itt jár körülöttem, miközben valamit nézek! Valaki itt hagyta a világban a keze nyomát! Valaki járt már arrafelé, ahol én most lépkedek először!

Engem nap mint nap szíven üt a létezés!… Keresem a szépség szerzőjét. Kutatom az értelmes világ végső okát. És a „miért ilyen?” kérdésekre képtelen vagyok a balga „véletlen” szóval válaszolni…

Nem hiszek egy gazdátlan világban. Számomra az ég nem felhőfoszlányok gyűjteménye… Ahol van valami, ott valakinek is lennie kell. Nekem „talált tárgy” a világ, és nem szűnök meg kérdezősködni, hogy ki felejtette itt… Nekem a mindenség arra való, hogy átsüssön rajta a Mindenség Urának fényessége… Láthatnék-e fényt fényforrás nélkül? Élvezhetném-e a szépet képek nélkül? Kutathatnám-e a természet törvényeit törvényhozó nélkül?

Aki alkot, az szeret! A világ nem Isten erejének, hanem Isten jóságának a bizonyítéka.

Enzsöl Ellák: Szeretet-hittan. 25–27. o.