SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Isten a Megváltó

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 3:15; Máté 27:46; Márk 10:32-45; Róma 1:18; 16:20; 1Péter 1:19

„Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást” (Jel 5:12).

KULCSGONDOLAT: A háromszemélyű egy Isten nemcsak a Teremtőnk, de a Megváltónk is egyben.

Szorosan összefügg Isten teremtői mivoltával megváltói szerepe. A bűn szörnyű, halálos, annyira ellenséges a teremtett világgal, hogy csak maga a Teremtő oldhatja meg problémáját – amit Jézus Krisztus személyében meg is tett.

„Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által” (Ef 2:13). Nem cselekedetek vagy bármi egyéb által, amit valaha is megtehetnénk, hanem a kereszten megnyilvánuló kegyelem által nyerhet megváltást a bűnös ember az Úrtól, aki „közel” vitt önmagához. Krisztus hordozta el Isten haragját, hogy (ideális esetben) egyikünknek se kelljen elszenvedni azt. Lényegében ez a megváltási terv.

Pál azt is elmondja a korinthusi hívőknek, hogy „a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje” (1Kor 1:18). Az emberi értelem számára képtelenségnek tűnik a kereszt üzenete, miszerint a végtelen, szent, Teremtő Isten áldozattá válik az elferdült emberekért, még a legádázabb ellenségeiért is, és magára veszi bűneik büntetését, hogy nekik ne kelljen elszenvedni azt! Nehezen érthető, nem igaz? Az engesztelés kérdése olyan mélyreható, olyan nehéz, hogy csak kevéssé foghatjuk fel. Ez határt szab gondolatainknak, csak imádattal borulhatunk le Isten előtt.

„Az Isten pedig a mihozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt” (Róm 5:8). Mit mond ez a vers nekünk?

A kereszten, a lehető legmegalázóbb, legelképzelhetetlenebb módon Isten megszégyenítő vereséget mért az ellenségre. Szeretet, igazság és könyörület olvadt össze egyetlen hathatós tettben. Isten úgy bocsátott meg a bűnösöknek, hogy saját maga fizetett meg a bűnért, saját szenvedő lénye hordozta el a bűnök büntetését. Isten bemutatta a Golgotán, hogy milyen végtelen nagy a bűnbocsánat ára. Krisztus nem azért halt meg, hogy Isten szívébe szeretetet adjon irántunk. Nem! Jézus rendíthetetlenül állítja, hogy az engesztelésnek a forrása, nem pedig a következménye volt az Atya szeretete (Jn 3:16-17). Isten nem azért szeret minket, mert Krisztus meghalt értünk; Krisztus azért halt meg értünk, mert Isten már előbb szeretett minket. Éppen ebben az áldozatban nyilvánult meg az Isten szívében örökké létező szeretet. Figyeljük meg, hogyan hangsúlyozza ezt az igazságot a következő versekben: Jn 3:16-17; 16:26-27! Az igazi tragédia, hogy oly sokat elveszítettünk abból, ami megtudható Istenről – aki ellen vétkeztünk. Nem is érezzük, hogy mennyi mindenből meg kellene térnünk, mert nem vagyunk mindig egészen biztosak abban, mennyire bántottuk meg Istent a bűneinkkel. Az ember egészen érzéketlenné válhat a bűn valós szörnyűsége iránt. A mai vallásos gondolkozás általában minimalizálja a bűnnel szembeni ellenérzést, és mivel a bűn már nem vált ki belőlünk haragot, talán nehezebb felmérni, hogy felkelti a szent Isten haragját.

Pál nem viszolyog attól, hogy Isten haragjáról beszéljen. Mit mond róla Róm 1:18 versében?

Ez az erős kijelentés adja meg a hangnemét a bűn egyetemes terjedéséről szóló hosszadalmas értekezésnek, amit az apostol a következő két fejezetben fejtett ki (Róm 3:20 verséig). Az evangélium üzenete, hogy Isten az, aki legyőzi bűnünket, egyben Ő a bűneink áldozata is. E kettős szerepéből következően szent Istenünk képes megtartani szövetségét az azt megszegőkkel. Szeretete nem a bűn és a gonoszság gyengekezű elismeréséhez vezet, hanem diadalmas győzelemhez felette. Isten a szeretet, és pontosan ezért ellenzi a bűnt meg a gonoszságot, ami tönkreteszi, megrontja szeretett gyermekeit. Kereszthalála az ár, amit szeretete fizetett azért, mert komolyan veszi a bűnt, miközben szereti a bűnösöket.

Mikor adta Isten az üdvösség első ígéretét, és ez mit jelent (1Móz 3:15)?

_____________________________________________________________

A szakasz nyelvezete meglepő. Ádám és Éva elkövette a bűnt. Isten úgy közölte velük a nagy küzdelem gondolatát, hogy két, egymással szembenálló fél „ellenségeskedését” említette. Drága ígéret volt ez a már a bűnhöz vonzódó emberi szív számára! Isten ebben a versben arról is biztosított, hogy a rettentő küzdelem nem tart örökké, mert egy nap az ellenség fejét összezúzzák. Ebben a szakaszban nemcsak az az érdekes, hogy Isten itt jelenti be először a nagy küzdelmet, hanem azt is elárulja, hogyan ér majd véget a harc.

Pál bátorságot merített 1Móz 3:15 verséből. Hogyan fejezi ezt ki Róm 16:20 versében?

_____________________________________________________________

1Móz 22:1-19 szakaszában Mózes az engesztelés lenyűgözően szemléletes képét vázolja fel előttünk. Mit tudhatunk meg ebből a beszámolóból Krisztusnak a későbbiekben bemutatott engesztelő áldozatáról?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Figyeljük meg, hány utalás történik a szakaszban az atyára és a fiúra, akik együtt mennek fel a hegyre áldozatot bemutatni! A fiú cipeli a fát, az apa pedig az áldozathoz szükséges kellékeket viszi (a tüzet és a kést). Az Ábrahámnál jóval fiatalabb Izsák könnyűszerrel szembeszegülhetett volna apjával az áldozatbemutatás hegyén, ehelyett két csodáról értesülünk: az apa kész feláldozni fiát, a fiú pedig hajlandó lemondani az életéről.

Szemléletesen mutat ez az eset előre, Krisztus értünk vállalt áldozati halálára! Ám ez a jelenet csupán halvány előképe volt annak az időnek, amikor évszázadokkal később egy másik Atya áldozta fel Fiát! Akkor viszont nem halhatott meg egy állat a Fiú helyett, neki ott kellett meghalnia az oltáron. Az Atya valóban feláldozta a Fiát, a Fiú pedig ténylegesen az életét adta.

A Mórija hegyén a világ megrendítő képet kapott (ami csak egy előkép volt) a megváltási tervről és arról, hogy milyen áron lehet csak megváltani a bukott emberiséget a bűn romlásából.

Az Emmaus felé vezető úton Jézus az engesztelésről tanította a kétségek között vergődő két tanítványt „Mózestől és minden prófétáktól fogva” (Lk 24:27). Melyik próféta írását idézhette az engeszteléssel kapcsolatban?

Valószínű, hogy többek között Ézsaiás próféta szavaira is utalt Jézus.

Olvassuk el Ézsaiás könyve 53. fejezetét, ami bemutatja az Úr Szolgáját! Soroljuk fel azokat a részleteket, amelyek segítenek jobban megérteni Krisztus áldozatának csodálatos voltát!

Számos dologról szót ejt ez a fejezet, egy azonban minden másnál jobban kiemelkedik, mégpedig Isten szenvedő Szolgájának helyettesítő szerepe. Figyeljük meg, hányszor érzékelteti a szöveg, hogy Ő fizet meg mások bűneiért! Ez a gondolat újból és újból előtérbe kerül, és arra tanít, hogy az üdvözítés, az engesztelés lényege Jézus értünk vállalt halála. Isten törvényét megszegő bűnösként semmit nem tehetünk, ami által igazzá válhatnánk Isten szemében. Megannyi jó cselekedetünk sem hidalhatja át az Isten és közöttünk tátongó szakadékot. Megmentésünkre az volt az egyetlen lehetőség, hogy Jézus fizette meg a büntetést helyettünk, nekünk felajánlva tökéletes igazságát, amit hit által igényelhetünk.

Ha a cselekedeteink révén valahogy igazzá válhatnánk Isten előtt, Jézusnak nem kellett volna meghalnia értünk. Éppen az bizonyítja félreérthetetlenül, hogy nem érdemelhetjük ki az üdvösséget, hogy Jézus halálánál kevesebb nem szerezhet engesztelést. Az üdvösség teljes egészében kegyelmi ajándék.

Hogyan utal Péter Ézsaiás könyve 53. fejezetére Krisztus értünk vállalt engesztelő haláláról írva (1Pt 1:19; 2:21-25)?

Ézsaiás könyve 53. fejezete adja talán a kereszt legvilágosabb teológiai magyarázatát, félreérthetetlenül rámutatva, hogy a kereszt Krisztus értünk vállalt halálát jelképezi, annak a büntetésnek az elszenvedését, amit mi érdemelnénk.

Ézsaiás 53. fejezete alapján gondoljunk Krisztus földi életének utolsó jeleneteire! Eközben ne feledjük, hogy a Teremtő Isten, a Szentháromság egyik személye az, akiről ebben a szakaszban olvasunk! Hogyan lehetünk képesek ezt felfogni?

Krisztus számára élete legnagyobb hangsúlyt kapó része nem a testet öltés megdöbbentő csodája volt, és nem is komoly tanításai, csodatettei. A gondolatait inkább az uralta, hogy az életét kell odaadnia. Ha mégoly csodálatos is volt születése és szolgálata, Krisztus életének nagy küldetése a halála volt. Mind a négy evangéliumból értesülünk róla, hogy Jézus igyekezett közelgő halálára felkészíteni tanítványait, akik azonban a Mester iránti nagy szeretet és a politikai Messiás várásának reményei miatt képtelenek voltak felfogni szavait.

Olvassuk el Mk 10:32-45 szakaszát! Hogyan mutatja be közelgő szenvedéseit Jézus (33-34. vers)? Mi volt a baj azzal, amit Jakab és János kért (35-37. vers)? Milyen félreérthetetlen választ adott erre Jézus (42-45. vers)?

Jézus a halála előtti estén a tanítványaival együtt fogyasztotta el a páskavacsorát, majd meghagyta, hogy erről az eseményről egészen visszajöveteléig emlékezzenek meg. Az úrvacsora ünnepe, amit maga az Úr rendelt el – ez az egyetlen megemlékezés, amire személyes felhatalmazást adott – nem testté lételének, nem is csodáinak, példázatainak, prédikálásának állít emléket, hanem a halálának. Krisztus azt kívánta, hogy mindenekfelett a halála miatt emlékezzünk meg róla. Valójában a Messiás életéről szóló négy evangéliumi beszámolóban a keresztre feszítés és az azt megelőző, ill. követő eseményekre kerül a fő hangsúly. Az inkarnáció lélegzetelállító csodájáról csak Máté és Lukács tesz említést, de mindkét evangéliumban csak két fejezet szól Krisztus fogantatásáról és születéséről. Márk és János teljességgel mellőz minden megjegyzést Krisztus születésére vonatkozóan, és evangéliumi beszámolóikban Jézus már felnőttként jelenik meg. Ugyanakkor mind a négy evangélista tudatosan kiemeli Jézus életének utolsó hetét és természetesen a halálát. Tekintsük át az evangéliumokat és figyeljünk fel rá, hogy Krisztus életének csupán néhány napjára vetül a kiélezett figyelem! Csaknem az összes evangéliumi beszámolónak kb. egyharmadát vagy felét teszik ki azok a részek, amelyek Jézus életének utolsó hetéről, ill. a haláláról számolnak be. Minden olvasó arra „kényszerül”, hogy Isten nagyszerű megváltó tettére összpontosítsa a figyelmét.

Gondoljunk saját életünkre, a múltunkra, a hibáinkra, a bűneinkre! Teljes őszinteséggel mondhatnánk azt, hogy van olyan, amit megtettünk vagy megtehetnénk, ami engesztelést szerezhetne számunkra? Miért olyan fontos tehát, hogy Jézus értünk vállalt halála központi figyelmet kapjon az életünkben? Miben reménykedhetnénk enélkül?

Semmi nem veszélyezteti annyira, hogy megértsük Krisztus engesztelését, mint a kereszténység körében korunkban gyakran tapasztalható érzelgősség (ami abból fakad, hogy igyekeznek a mai gondolkozáshoz igazítani az evangéliumot). Teljes alázattal mindig is tudatában kell lennünk, hogy bármit is mondjunk Istenről, nem tudjuk kifejezni, valójában mit is köszönhetünk neki, legfőképpen nem az engesztelésre gondolva. Óvakodjunk a kísértéstől, hogy Jézus kereszthalálát csupán „az önzetlen szeretet példájának” tekintsük! Valóban az volt, de bűnös állapotunkra gondolva elmondhatjuk, hogy megváltásunkhoz „az önzetlen szeretet példájánál” feltétlenül több kellet; az, hogy Istenünk a saját személyében viselje el a bűneink miatti teljes haragját.

Jézus a kereszten felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet” (Mt 27:46)? Hogyan értsük ezt? Mit és miért mondott ezzel Jézus? Szívet tépő felkiáltása hogyan segít megérteni, hogy milyen áron menthet meg a bűntől?

„És most a dicsőség Ura haldoklott, váltságként az emberi nemzetségért… Isten Krisztusra mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. ’A bűnösök közé számláltatott’ (Ézs 53:12), hogy megválthasson bennünket a törvény ítéletétől, kárhoztatásától… Az Üdvözítő nem tudott átlátni a sírkamrát elzáró kövön… Krisztus attól félt, hogy a bűn oly súlyos Isten szemében, hogy örökre elszakítja Őt az Atyától… A bűnnek ez az érzete volt az, amely az Atya haragját Krisztusra, az emberek helyettesére öntötte ki, ami oly keserűvé tette azt a poharat, amit kiivott, és összetörte Isten Fiának a szívét” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 660–661. o.).

Ebben az imában Jézus „Istent” szólította meg, nem az „Atyát”, mint általában. A kereszten elhangzott felkiáltásai nem csupán látszólagosak voltak, azt mutatva, hogy szeretetének bizonyítása közben látszólag min megy át. Nem! Isten valóban halálra adta önmagát azért, hogy örök sorsunkat ne a halál pecsételje meg. Isten maga szenvedte el a halált, hogy bennünket megmenthessen attól, ami máskülönben mindannyiunkra várna.

Három evangélium is feljegyzi, hogy haldoklása közben Jézus hangosan felkiáltott a kereszten függve, sőt A zsidókhoz írt levél is megemlíti kiáltásait: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból” (Zsid 5:7).

„Mily alkalmatlan vagyok a lelkemben égő dolgok kifejezésére Krisztus szolgálatát illetőleg!… Nem tudom, hogyan beszéljek és írjak az engesztelő áldozat hatalmas témájáról. Nem tudom, hogyan jelenítsem meg az eseményeket azzal az élő erővel, amellyel én látom őket. Remegek attól való félelmemben, hogy olcsó szavakkal kicsinylem le a hatalmas megváltási tervet” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 3. köt. Budapest, 2010, Advent Kiadó. 102. o.).

„Jézus leírhatatlan irgalmassága és szeretete s az áldozat, amelyet értünk hozott, méltó a legkomolyabb és legalaposabb elmélkedésünkre. Gondolkodjunk többet Megváltónk és Közbenjárónk jelleme és küldetése felett! Ha menynyei dolgokon elmélkedünk, akkor hitünk és szeretetünk erősödik; imáink kedvesebbek lesznek Isten előtt, mert több hit és szeretet fogja azokat áthatni. Értelmesek és komolyak lesznek. A Jézusba vetett bizalmunk erősödni fog, és napról napra gazdagodunk abban a tapasztalatban, hogy Ő ’mindenképpen idvezítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez’ (Zsid 7:25)” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely. 66. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  Szentírás úgy mutatja be Istent, mint aki hatalmas szeretettel viseltetik a bűnösök iránt, ugyanakkor végletes haraggal tekint a bűnre. Isten természetéről szólva a keresztények vagy az egyik, vagy a másik oldalt hangsúlyozzák. Miért helytelen ez? Pontosabban, miért mondhatjuk, hogy Istennek a bűnösök iránti mélységes szeretete az, ami haragot vált ki belőle a bűnnel szemben?

2.  Isten szeretete nem hasonlítható az emberek által tanúsított ingatag és néha zabolázatlan érzelmekhez. Mire tanít az isteni szeretettel kapcsolatban Isten üdvözítő tette?

3.  Miért volt ilyen nagy üdvösségünk ára? Hogyan érthetjük meg jobban erre a kérdésre a választ, ha Isten szentségéhez viszonyítva gondolunk saját bűnösségünkre?

ÖSSZEFOGLALÁS: A Biblia Mózes első könyve elejétől kezdve Krisztus kereszthalálára irányítja a figyelmet, amikor meghalt, hogy a bűnösöket megváltsa a bűn okozta pusztulástól. A Szentírás különböző jelképek és hasonlatok segítségével magyarázza Krisztus helyettesítő halálát, amit Ézsaiás könyve 53. fejezete olyan szemléletesen mutat be. Ha a cselekedetek általi megváltás képtelenségének bizonyítékát keressük, abban találjuk meg, hogy Isten maga halt meg a kereszten. Ehhez ugyan mit tehetne hozzá a bűnbe süllyedt ember?

„…Ő szabadítja meg népét bűneiből”

(Mt 1:21 – új prot. ford.).

Uram, szabadíts meg bűneimből! Az Úr Jézus neve bátorít fel arra, hogy így merészeljek imádkozni. Ments meg korábbi bűneimtől, hogy ne legyek egyiknek se a rabja! Szabadíts meg kedélyhullámzásaim bűnétől, hogy ne legyek gyengeségeim rabszolgája! Szabadíts meg az állandóan szemem előtt folyó bűnöktől, hogy ne szűnjek meg utálni azokat! Szabadíts meg rejtett bűneimtől, amelyeket még nem is ismerek fel, mivel nincs bennem elég világosság! Szabadíts meg a hirtelenül és váratlanul rám törő bűnöktől, ne engedd, hogy a nagy hevességgel feltámadt kísértések magukkal ragadjanak! Óvj meg, Uram, minden bűntől! Ne engedd, hogy bármiféle vétek eluralkodhas-sék rajtam!

Egyedül Te teheted ezt meg. Én képtelen vagyok lerázni belső láncaimat, legyőzni természeti emberemet. Te ismered a kísértést, hiszen Te magad is megkísérttettél. Te ismered a bűnt, hiszen elhordoztad annak terhét. Te tudsz egyedül nekem segíteni a kísértés órájában. Te meg tudsz óvni, hogy ne vétkezzem, és Te vagy egyedül segítségem, ha már megtörtént a baj. Már a neved is prófécia volt arról, hogy Te leszel a Szabadító. Kérlek, add, hogy megtapasztalhassam a mai napon is, hogy ez így igaz! Add, hogy ne engedjek az indulatnak, a büszkeségnek, a csüggedésnek vagy bármilyen más gonoszságnak! Szabadíts meg engem, hogy szentül élhessek, és neved megdicsőíttessék bennem! Ámen!

C. H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza. 304. o.